Vordernberg szelleme

Trychydts | | | 2018., június 13., 10:47 | | | Kategóriák: , ,

Ki gondolta volna, hogy Vordernbergnek történelme is van.

Nicoline szúrta ki, hogy a szállásunk mögött van egy öreg, terméskő ház — amin aztán felfedeztük az emléktáblát is. Sokkal később tudtuk meg, mi is az a Radwerks, amire minden egyes táblán hivatkoznak. Szó szerint kerékgyárat jelent, de egyes épületek leírása, a különleges, a helyre jellemző magas kohók nekem inkább vasgyártásra utaltak. Aztán kiderült, hogy ez a hely annyiban különleges, hogy egyes gyártási fázisokhoz vízkerekeket használtak — az egész falun átfolyik egy elég gyors folyású patak, aminek az energiája nyilván remekül kihasználható volt. Fura volt, hogy a németül amúgy folyékonyan beszélő feleségem csak silabizálni tudja a táblákat — úgy látszik, a vasgyártással kapcsolatos szókincse sürgősen frissítésre szorul.

Amúgy a gyártást itt a húszas években fejezték itt be — ehhez képest nagyon jól nyomon követhető, hol, mit csináltak, melyik épület milyen célokat szolgált — noha a többségük ma már nem látogatható, magánház vagy önkormányzati épület. Így is elég erős atmoszférája van a helynek, bár furcsa elképzelni, hogy ebben a csendes, tiszta levegőjű faluban, ami ma kb. 100%-ban a turizmusból él, valamikor az ipar volt az első számú jövedelemforrás és tele volt faszénfüsttel a levegő.

Egy játszótér mellett padokon leültünk kicsit, és végre megtaníthattam a feleségemet ékartézni. Én sem játszottam még soha, de már nagyon régen szerettem volna. Az ékarté egy kétszemélyes kártyajáték, pont megfelelő ötvözete a stratégiai és a szerencsejátékoknak és elég gyorsan pörög is. a feleségem gyorsan ráérzett a dologra, mert elég fölényes győzelmet aratott öreg férje felett.

Este pizzát sütöttem, kedvenc, és nagyon megbízható amerikai receptem szerint, osztrák hozzávalókkal. Így is frankón bevált.

28 éves vagyok… sajnos csak a tizenhatos számrendszerben

Trychydts | | | 2018., június 10., 11:13 | | | Kategóriák: , ,

A nyaralásainkat általában a feleségem szervezi — akkor is, amikor nem. Tavaly ugye Dubrovnikba indultunk. Foglaltam szállást, szerveztem programot, aztán a feleségem a Zadar táblánál elsóhajtotta magát azt autópályán, és mire magamhoz tértem, már le volt foglalva egy zadari apartman a nyaralásunk teljes időtartamára.

Ezt a hosszú hétvégét viszont én szerveztem, és gondosan titokban tartottam a desztinációt. Eredetileg Velencére gondoltam, mi is lehetne klasszikusabb helyszín egy kis hétvégi romantikázáshoz, de aztán kiderült, hogy Velence ilyenkor tele van, drága, ráadásul a parkolás sem triviális.

Rengeteget járattam az agyam, amikor végül beugrott, hogy valamikor, évszázadokkal ezelőtt egy régi fóliánsban olvastam egy tóról Ausztriában, amelyik nyáron tó télen meg völgy. Persze ahhoz a könyvhöz már nem fértem hozzá, de aztán némi keresgélés után csak sikerült kinyomoznom, hogy a Grüner See-ről van szó. Úgyhogy keresgéltem szállásokat a közelben — míg aztán végül egy vordernbergi apartmannál kötöttem ki. Persze bolond lettem volna mindezt Nicoline orrára kötni, rögtön talált volna tíz alternatív szállást és hat alternatív tavat, szóval megbeszéltük, hogy majd akkor tudja, meg, hogy hová megyünk, ha majd odaérünk.

És valóban: beszálltunk a kocsiba, én mondtam, mikor merre forduljon, persze az M1-es autópályán már szűkültek valamelyes a lehetőségek, meg akkor is, amikor megvettük Mosonmagyaróvárnál az osztrák autópálya-matricát, de a végcélt csak akkor tudta meg, amikor mondtam neki, hogy akkor itt álljon félre, mert megérkeztünk.

Az első este persze el is telt a szokásos akklimatizációs gyakorlatokkal: kipakolás, aztán gyorsan elugrottunk bevásárolni a szomszéd faluba. Sütöttünk magunkak friss bratwurstot meg sült krumplit vacsorára, aztán már csak rálazítottunk az utazásra.

Másnap reggel elég kényelmesre vettük a figurát, de hát nem is siettünk sehová: végül aztán nekiindultunk a rövidebbik útnak. Mint kiderült, ez egy kis keskeny hegyi utacska volt, ötszáz hajtűkanyarral, javarészt aszfaltborítás nélkül, úgy, hogy néha egy méter választott el minket az igen meredek hegyoldaltól. Gyönöryű volt, hangulatos, isteni erdőillat áradt be az ablakon, ráaádásul a tériszonyomat is feleveníthettem. Végül aztán egy fél tucat tehén kandi tekintetétől kísérve megérkeztünk Tragößbe, a Grüner See melletti kis faluba.

Amint kiszálltunk a kocsiból, elkezdett esni az eső. Visszaszálltunk, hallgattunk egy kis hangoskönyvet, hátha visszajön a jó idő, de aztán, mire lement a fejezet, kábé megbékéltünk a gondolattal, hogy ez jobb nem lesz. Szerencsére gondoskodtam arról, hogy legyen nálunk esőkabát meg váltóruha, a tavat meg mindenképpen látni szerettük volna, szóval átöltöztünk és nekiindultunk a sétaútnak. Elég ritkán csinálok ilyesmit, kényelemszerető, konzervatív természet vagyok, ha túrázásról van szó, de most épp megfelelőnek tűnt az idő egy kis őrültködéshez (persze tudom: hardcore túrázó barátaimnak az eső egyszerűen nem faktor).

Azt azért nem mondhatnám, hogy szálegyedül lettünk volna: az osztrákoknál például a kutyasétáltatás az kutyasétáltatás esőben is, illetve mások is voltak, akik halálos nyugalomban áztatták magukat az erdőben. Piknikezni persze nem tudtunk, de így is bőven megérte: a Grüner See egy szürreálisan gyönyörű hely, hatalmas hegyek veszik körbe, és az is teljesen látszik, hogy mennyire esetleges a vízszint. A part menti fákon, köveken is látszik, mennyire fel tud menni a víz a tavaszi hóolvadások idején; most, júniusban már csak a fele-harmada lehetett meg az eredeti víznek (a tavat az esőn és a havon kívül nem táplálja semmi.) Egyszer biztosan szeretnék visszatérni télen is, amikor száraz az egész.

20180609_150954

20180609_152852

20180609_155710

Mire félig körbeértünk a tó körül, már szépen feltisztult az idő: a Nicoline által készített, Street-kitchen féle szuperszendvicset pedig már napsütésben toltam be. Így még szebb volt a tó; aztán egy nagyon kellemes kis erdei úton tértünk vissza a parkolóba. Egy rovarhotelt is láttunk: ilyenről még nem is hallottam, de szerintem szép dolog, hogy nem csak mi juthatunk olcsó és minőségi szálláshoz Ausztriában.

20180609_161049

Az út végét amúgy mezítláb gázolva tettük meg: az ösvény utolsó öt méterét megkerülhetetlenül elárasztotta a zivatar. Pedig akkor már azt hittük, mindent megúsztunk.

Este aztán egy helyi, házias étteremben, a Fekete Sasban vacsoráztunk: egy kedves osztrák nyanya, személyesen a tulajdonos szolgált fel: hatalmasak voltak az adagok, nagyon-nagyon finom kézműves műgonddal készült minden. Májgombócból pedig még életemben nem ettem ennyire nagyot és ennyire májízűt.

Ma Vordenberget és a szomszéd falut fogjuk megnézni: mivel ez egy Try-féle nyaralás, a hely szellemével való hosszas barátkozás is a program szerves részét képezi.

20180609_151035

| | |