Elkerített Város

Az Átváltozás (Örkény, 2018.)

Trychydts ||| 2018., április 06., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Kafka színpadra vitele sosem egyszerű feladat: valahogy át kell adni az írások torokszorongató szürrealitását, a csavaros történetvezetést, mindezt a kőkemény realitás talaján állva, úgy, hogy ez beférjen a színház keretei közé. Az Örkény brilliánsan oldotta meg a feladatot — még ha a közönségből nem is mindenkinek a gyomra vette be a végeredményt. Kérdés, mire számítottak, amikor beültek Az Átváltozásra — ami önmagában is az egyik legkeményebb Kafka írás.

Az Átváltozás  mellett azonban számos más (nem egy befejezetlen) Kafka mű is szerepel: ezek egymással párhuzamosan futnak — miközben folyik a címadó novella cselekménye, az — néha teljesen észrevételnül — egy másik kafkai írásba folyik át. A novellákat sokszor maguk a szereplők narrálják; ez a megoldás már a József és testvéreiben is kiválóan működött és most is beválik. Az írások egyik összekötő eleme a kegyetlen, érzéketlen, énközpontú apa figurája: mindenhonnan ezt a motívumot emelik ki, és hosszasan idéznek Kafka apjának írott (soha el nem küldött) leveléből is.

Az Örkény előadásainak a színpadkép sokszor nagy erőssége, az előadások sikerének egyik kulcsa: itt is ez a helyzet. A színpad közepén magasodó, sokszög alakú, minden oldalán többtagú ajtókkal és kinyitható ablakokkal határolt, forgatható belső tér olyan komplex megoldásokat, mozgásokat tesz lehetővé, amelyekre szükség is van az ugyancsak bonyolult struktúrájú történetek megjelenítéséhez. A belső ablakokon keresztül kifelé kukucskáló színészek ugyanúgy lehetnek egy vonat utasai, mint a féregtestbe zárt Georg Samsa személyisége, amely kétségbeesetten igyekszik felvenni a kapcsolatot a külvilággal.

Bizarr sminkek, gumimaszkok, parókák egészítik ki a többségükben Kafka-korabeli ruhákból álló jelmezeket — szintén a szürrealitás, az elembertelenedés, a bizarr felé tolva az előadás hangulatát.

A főszerep(ek)ben Polgár Csaba brillírozik: akárcsak a IV. Henrikben vagy a Hamletben, itt is remekül illik hozzá a talajt vesztett, identitását kereső fiatalember alakja. Másik személyes kedvencem Kovács Zsolt, aki az apafigurákat, illetve a Fegyenctelep tisztjét formálja meg. A Fegyenctelep amúgy is az egyik kedvenc novellám Kafkától, és itt egy egészen különleges, a zűrzavaros hangulatot különleges, feszült, letisztult nyugalmával megtörő epizódja az előadásnak.

Sötét és felkavaró darab ez a Kafka-antológia, de csak annak nem ajánlom, aki Kafkát sem szereti.

Szeretem az antilophúst, csak ritkán jutok hozzá. Amikor Doktor Úrék mesélték, hogy a szomszéd ültetvényen — ez ügye kétszáz mérföld légvonalban, és hol van a légvonal ezeken a kacskaringós földutatok — nagyon elszaporodtak az antilopok, éreztem, hogy ebből már lesz valami. És lám, ösztöneim nem hagytak cserben: Doktor Úr átment hajtóvadászatra, és sikerült elejtenie egy szebb példányt. Veronika csinál pörköltet, menjünk át. Szerencsére Joe gépe ismét szabad volt, hát kivettünk egy hét szabit és nekivágtunk.

Közben a helyi fauna is jelentősen megszaporodott: egyrészt beszereztek egy jaguárt, illetve egy kisebb harci kutyát — utóbbi marmagassága alig haladja meg a kilencven centit, szóval az egész állat alig lehet több, mint nyolcvan kiló ín és izom. Azért én nem mernék olyan játékosan nyers húsdarabokat huzigálni az orra előtt, mint ahogy a gazdái teszik, szerintem félnék, hogy rámegy a fél karom a nagy hercigeskedésre.

Miután átvágtunk ezeken a bioakadályokon, végre helyet foglalhattunk a Zöld Szalonban, aztán Doktor Úr felszolgálta az esti puncsot, aztán visszasurrant a feleségéhez, sündörögni a konyhában.

Hamarosan felbukkantak, az igen változatos vacsorával: antilopsteak, antilophús-leves, aztán főételnek antiloppörkölt. Ez az utóbbi azonban inkább nevezhető egy, a húshoz írt gasztronómiai himnusznak, mint ételnek: hihetetlenül lágy volt és zamatos, zöldségekkel és gombával volt dúsítva, és valami elképesztően gazdag ízű szósza volt, amit már a lágy és enyhén fűszerezett krumplipüré is hálás kortyokkal ivott be.

Vacsora után kiosztották az ajándékokat az ázsiai útjukról: fekete- és vörös borsot, amit saját kezükkel szüretelhettek egy ötcsillagos borsültetvényen. Ez teljesen új dimenzióba helyezte, amit a borsról gondoltam: aromák olyan özöne szabadult el már csak akkor, amikor kinyitottam az üveget, ami a hazai beszerzéseknek a nyomába sem érhet. Már alig várom, hogy főzhessek valami igazán borsosat.

Már rajtam volt a repülősruha, amikor kiderült, hogy Veronika éppen egy kisebb kódolási problémával küszködik a munkahelyén. A finom vacsorától felpezsdülve hát leültem egy kicsit a gépe elé, rendet vágni az algoritmusok dzsungelében, amíg a feleségem megtarthatta élete leghosszabb előszobajelentetét — mellettem úgy sincs ilyesmire lehetősége, szóval most jól kiélhette magát.

Pár hét múlva megtudtam a pörkölt egyik fő trükkjét — persze nekem nincs odahaza faszénparázzsal fűtött sziklavermem az igazán lassú főzéshez.

(Folytatom a Baluéknál megtanult, maradandó élményt szerzett játékokból álló sorozatomat.)

Tuti nem így hívják a játékot, de kb. ekkora benyomást tett rám. Álmosító nyári nap volt, kimentem Baluékhoz vendégségbe — a Dunára mentünk fürdeni. Amíg a többiek megérkeztek, játszottunk egy játékot.

Űrhajókból kellett flottákat építeni. Balu elmagyarázta a szabályokat, majd kiosztott nekem pár lapot. Gőzöm nem volt, mit csinálok, de kizárásos alapon kijátszottam azokat a kártyákat, amiket nem tiltottak a szabályok. Balu közölte, hogy fölényes győzelmet arattam.

A csúcson kell abbahagyni.

(Közben Balu egy kódolt, katonai rádióüzenetben a tudomásomra adta, hogy a játék valódi neve Star Realms.)

Hamlet — a National Theater Live felvétele az Urániában

Trychydts ||| 2018., március 24., 23:49 |||
Kategóriák: , ,

Ha nem is a kedvenc Shakespeare-em a Hamlet, de azért így is imádom. Az Örkény előadása nagyon megfogott, kifejezetten kíváncsi voltam hát egy eredeti angol produkcióra, Benedict Cumberbatch pedig nagyon ígéretes színész volt a főszerepre.

Összességében véve nem voltam elájulva, bár a kulturális különbségek önmagukban is mellbevágóak. A színpad méreteit tekintve monumentális. Budapesti színházlátogatóként ahhoz vagyok hozzászokva, hogy valahogy meg kell oldani, hogy a nagyon is véges tér egy kicsit kitáruljon — itt nincs ilyen probléma, bőven van hely mindenre, grandiózus díszletekre, egymástól a csak üres térrel elválasztott jelenetekre.

Ami engem meglepett, hogy mennyire klasszicizáló az előadás. Lawrence Olivier legendás filmfeldolgozása hetven éves — ez a színpadi produkció körülbelül ugyanazt a felfogást adja vissza. Hamlet őrülete kissé játékosabb, a ruhák nem próbálnak korszerűek lenni, hanem modernek, van szemüveg, öltöny és hátizsák — de ezek csak esztétikai apróságok, érdemben nem változtatnak a darab értelmezésén. Nincsenek kiszólások, nincs valódi modernizálás — a darabot adják elő, a lehető legsterilebben. Ha hangoskönyv formátumban hallgattuk volna az előadást, akkor sem veszítettünk volna sokat. Nincsenek zsigeri, testközeli interakciók, nincsenek valóban modern metakommunikációs gesztusok — professzionális, de kissé színtelen színészi játék van.

Ami nekem azért különös, mert a Hamlet szerintem pont azért friss és életszerű mind a mai napig, mert rengeteg mindent bele lehet látni és tenni. Tom Stoppard zseniális dekonstrukciója, a Rosencrantz és Guildenstern halott után szinte már kötelező lenne némi agymunka rendezői oldalon — ez itt most elmarad.

Maga a közvetítés moziban is remekül működik, tényleg közel hozza a színházi élményt — klassz lenne, ha az Uránia több darabbal vállalná be ugyanezt.

A Mars terraformálása (avagy egy frusztrált termológus naplója)

Trychydts ||| 2018., március 21., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Nemrég Baluéknál voltam, és igen konstruktívan minden társasjáték-ötletüket megvétóztam annak az egynek a kedvéért, amit kifejezetten szeretek játszani. Igazi álomvendég lehetek. De erről eszembe jutott, hogy nem nagyon írtam még azokról a játékokról, amit velük próbáltam ki, hát kezdjük mondjuk a Mars terraformálásával.

Az atmoszféra a legjobb: az ember remekül át tudja érezni, hogy pénzéhes, profitorientált vállalatok generációkon keresztül ontják a dollármilliárdokat különböző projektekbe, hogy aztán úgy kábé lakhatóvá varázsoljanak egy bolygót. Nem mondom, hogy a játék elsődleges célja a tudományos precizitás, de olyan bődületes ökörségek nem nagyon vannak benne. Az én sekélyes, felszínes, erősen megkopott és elpenészedett természettudományos ismereteimet legalábbis nem zavarta. A bolygót fel kell melegíteni, ki kell építeni valami ökoszisztéma-félét, gondoskodni kell a megfelelően körforgó hidroszféráról — szép kihívások ezek, és igazából a személyes fantáziámat is izgatják. A cégek közötti kompetíciónak leginkább barátságos jellege van, nem arról szó a dolog, hogy mesterséges kénsavfelhőkkel lehet megöntözni a másik nagy nehezen kiépített algatelepeit és a már kiépített városokat sem lehet elárasztani anthraxszal.

Esztétikailag sem sok kifogásom lehet: a kártyák és a tábla szerintem gyönyörűek és abszolút segítik a hangulat elmélyítését. Ráadásul az esztétikum nem megy a praktikum rovására, nincs 53.218 mütyür, amit szét kell pakolni a játékhoz, ráadásul simán lehet játszani egy normál méretű konyhaasztalon, nem kell hozzá külön bútort bérelni.

Nicoline-nal ketten játszottunk egy helyett, az egy körre eső döntések bőven vannak olyan komplexek, hogy az így is szórakoztató legyen, igazából és simán el tudtam képzelni, hogy egy igazgatótanácsi ülésen vitatkozom (bár ha belegondolok, az utolsó ülésen kb. az első igazgatók ük-ük-ük-unokái verhették az asztalt dicső elődeik helyett). Van szerepe a szerencsének, ami egy bolygó terraformálása esetén nem akkora baj, de kellő stratégiai érzékkel jól rá lehet érezni a lehetséges irányokra. Ezek a döntések azonban szerencsére nem olyan bonyolultak, hogy bárkinek is fél óráig kelljen tűnődnie a következő lépésen.

Összességében véve: ez tipikusan egy olyan játék, amit szerintem nagyon élveznék, ha az utolsó kör végeztével lelocsolnánk azt asztalt kerozinnal, majd alácsúsztatnánk néhány karcsú dinamitrudat. De mivel erre nincs mód, a kiderül, hogy miután remekül megtornáztattuk a taktikai érzékünket, összeszámolunk mindenfélét, és mindenki lép még valamennyit az eredményjelző táblán. Van, aki (ugye, Zsó?) kétszer annyit, mint az egész játék alatt összesen. És olyan dolgoknak lesz hirtelen kulcsfontosságú szerepe, amiket az ember korábban nem is értett. Az első körben simán eldobtam a ragadozó állatok kártyámat — aztán kiderült, hogy pár száz évvel később ez még akár jól is jöhetett volna — feltéve, hogy a többiek építenek maguknak állatokat. Mi több: Balu és Zsó is mókolt valamit olyan lapokkal, amelyek saját magukat fejték meg folyamatosan — a pontos mechanizmust nem értettem, de a végén kábé ötezer pluszpontot sepertek be így. Szóval a játék masszívan támogatja a rengeteg gyakorlást, a hosszú távú gondolkodást, a titkos meta-szabályok beható ismeretét, illetve sokszor a durva rizikóvállalást is, amit én annyira nem szeretek — nem utolsósorban azért, mert mondjuk félévente-évente jutok hozzá egy ilyen játékhoz, ha tehát nem érkezek A/1-es lapra nyomtatott, máshonnan letöltött és kinyomtatott stratégiai döntési fával, nem sok esélyem van.

Vezető termológus, azok mondjuk lettünk, szóval ebben a képzeletbeli idősíkban a Nico&Try konszernnek köszönhették az emberek, hogy nem fagynak oda a padokhoz a parkban egy romantikus randi alatt a zord marsi télben.

Ó, azok a márciusi hómezők!

Trychydts ||| 2018., március 18., 23:49 |||

Már elég régen elhatároztam, hogy részt veszik a március 17-i nyíregyházi slam poetry-n; ez alól az sem tántorított el, hogy szombatra némi hófúvást jövendölt a meteorológia.

Eredetileg egy csütörtöktől-vasárnapig terjedő mókát terveztünk, de aztán sikerült egy full kamu Airbnb-s szállást befoglalnunk, amely az utolsó pillanatban próbálkozott készpénzes fizetésre switchelni és helyszínt módosítani. Nicoline persze még elhitte volna, hogy itt valamiféle jóhiszeműség bejátszhat a képbe, de miután a csávó telefonban azt tanácsolta nekem, hogy menjek a picsába, inkább jelentettük az illetőt az Airbnb ügyfélszolgálatánál és visszakaptuk a teljes szállásköltséget némi bónusszal megspékelve… csütörtök-péntekre meg maradtunk inkább Pesten. Nem bántuk meg, a feleségem így tudott helyben szervezkedni, beesett egy váratlan baráti találkozó én meg kicsit rákészültem a fellépésemre. Péntek estére azért már lent voltunk az Ozoon Hotelben, amit én csak javasolni tudok mindenkinek. Nem egy szofisztikált luxushotel, de nekünk, tiszta, kényelmes és barátságos szállás kellett, ez pedig az, nagyon segítőkész személyzettel, decens reggelivel és erdő széli elhelyezkedéssel.

Másnap állatkerteztünk egyet, ami teljesen szuper volt, már többen mondták nekem — utoljára Csabiék — hogy mennyire állat- és közönségbarát hely. Most egy kicsit hideg volt ahhoz, hogy teljes pompájában értékeljük, de biztosan megyünk még vissza jobb időben is, és élménynek így is csodálatos volt. Engem mindig nagy örömmel tölt el, ha Nicoline-t kicsit közelebb tudom hozni a biológiához, és ezúttal egy elég jó lépést tettünk előre. Az állatkertben is ebédeltünk: szuper volt a kinti hideg után tűzforró rántott csirkemellett és krumplit rágcsálni egy bálnacsontváz mellett üldögélve a trópusi ház előterében.

Este aztán slamen voltunk, a slambeszámolót most skippelném — viszont az üvegfalú teremben tökéletes rálátásunk nyílt a kint egyre jobban belendülő hóviharra és a folyamatosan vastagodó, egyre barátságtalanabbul festő hótakaróra. Majdnem éjfél volt már, mire kiléphettünk a balzsamos márciusi éjszakába. Kis feleségemet gyorsan besuvasztottam az autóba, hadd fűtsön és hadd élvezze az ülésfűtést, én meg a tomboló szélben, térdig hóban nekiláttam kiásni a kocsit a fölé nőtt, teljesen természetes igluból. A nadrágom másodpercek alatt lett havas, a testmelegem elolvasztotta, a jeges szél visszafagyasztotta ezt az egyre vastagabb réteget — jól elvoltunk így, vacogva söprögettem-kapargattam a havat a kocsiról, amíg el nem értük azt a szintet, amikor már többet fújt vissza a szél, mint amit el tudtam távolítani. Beültem én is, az első pár percet felolvadással töltöttem (áldja az ég, aki feltalálta az ülésfűtést), aztán elindultunk. Utak sehol, látási viszonyok csak papíron, viszont egyáltalán nem zéró forgalom. A szálloda parkolójában a hókupacok méretéből saccoltuk meg, melyik helyen nem áll autó, befúrtuk magunkat egy üresnek látszó helyre (szerencsére nyert), aztán a szobánkban imádkoztunk reggelig.

Másnap az Időkép, a rádió, de még a szálloda szakácsa is (lehet tippelni, a feleségemet melyik hírforrás befolyásolta a legjobban) durva hóhelyzetről számoltak be, és persze senki ne induljon útnak, akinek kedves az élete. Nekünk persze ez is opció lett volna, viszonylag könnyen megszervezhettük volna, hogy másnap a szállodából dolgozzunk, de azért valahogy úgy éreztük, mégis jobb lesz nekünk Pesten. Hát nekivágtunk.

Szerencsére én ilyen viszonyok mellett tanultam vezetni: hóvihar már nem volt, de teljesen elhavazott, még takarítatlan utak igen, elég nehezen irányítható kocsi és hófúvások mindenfelé. Kispolgári lelkületem meg volt róla győződve, hogy az autópálya biztosan le lett kaparva, de nem: kilométereket mentünk úgy, hogy csak egy fél keréknyi kis csík volt kikopva hol a belső, hol a külső sávban, és csak nagyon lassan és óvatosan lehetett haladni. Csúszkálva — a kedves autóstársak meg néha ebben a helyzetben sem érezték, hogy respektálniuk kellene a követési távolságot. Feleségem installált a telefonjára egy vészhelyzet-alkalmazást, így volt, hogy már háromszáz méterre előre is tudtuk, ha baleset történt előttünk; cserébe arról is értesítést kaptunk, ha Bázaborkeszürömön kiszaladt egy tyúk az úttestre.

Az érdekes az volt, hogy bár nyilvánvalóan veszélyes volt az utunk hazafelé, valahogy mégis élveztem. Tényleg rengeteg tapasztalatom van az ilyen körülmények között történő vezetésben, de talán érthető okokból, ezt ritkán tudom hasznosítani: most viszont simán megcsináltam. Négy és fél óráig jöttünk Nyíregyházáról, de még egy necces helyzet sem volt egyszer sem.

IV. Henrik I-II., Örkény színház, bemutató: 2017. október 14.

Trychydts ||| 2018., március 12., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Mondhatjuk, hogy Shakerspeare-rajongó vagyok, nagyon sok drámát olvastam, többet szeretek is, bizonyos darabokat megnézek minden elérhető interpretációban, és nagyon sokáig hittem, hogy a Shakespeare-szonettekkel lehet csajozni. (Valamennyire amúgy tényleg lehet.) Így lelkiismeret-furdalás nélkül fel tudom vállalni, hogy a IV. Henrik szerintem egy lapos, poros, üres darab, mindenféle érdemi mondanivaló vagy relevancia nélkül. Szereplő tologatása a sakktáblán, shakespeare-iesen szadista szabályok szerint, pár hulla, aztán függöny. Az előadás, az viszont valami parádés.

Ha úgy tetszik, talán ezt is tekinthetjük egy előadás fokmérőjének: mit tudnak kezdeni egy ennyire ócska alapanyaggal?

A teljesen jellegtelen szerepeket ki lehet tölteni parádés színészekkel, többszörös szereposztásokkal. Csuja Imre egyszerre játssza a véres árulással hatalomra jutott, öreg királyt, akinek fia trónörököshöz teljesen méltatlanul viselkedik, és a semmirekellő, ostoba, részeges lovagot, Falstaff Jánost. Kókai Tünde — nagy kedvencem, már akkor is élveztem a játékát, amikor még csak egyetemi hallgatóként láthattam az Örkényben — három szerepéből kettő fiatal férfi, és ő játssza a trónörökös riválisának, Szélvész Percy feleségének a szerepét is. Hozzá hasonlóan többszörös szerepet játszik Zsigmond Emőke (neki is jutnak férfi szerepek), illetve Vajda Milán is. Utóbbi szintén egy nagyon meggyőző mellékszereplő, pontosan és karakteresen képes megjeleníteni minden ráosztott alakot — a negyedik Henrikben például egyszerre yorki érsek, Warwick gróf, ostoba újonc és a király helyett a csatában halált vállaló katona. Znamenák István is abszolút a helyén van — ő általában is visszafogottabb, mint bárki más (ebben egyedül a Tartuffe volt nagy kivétel), de színpadi jelenléte mégis összetéveszthetetlen.

Amúgy kiváló döntés volt férfi szerepeket nőkkel eljátszatni — sokszínűbb így az előadás, és a férfiak szinte teljes dominanciáját nem is indokolná semmi az öncélú korhűségen túl.

A két fiatal férfi főszereplő, a trónörököst játszó Nagy Zsolt és a Szélvész Percyt játszó Polgár Csaba parádésan, frissen hozzák a figuráikat — mindketten Shakerespeare-re jellemzően többarcú, komplex alakok, a köztük levő feszültséget szinte tapintani lehet a színpadon. Nagy Zsolt tökéletesen hitelesen és magától értetődően adja elő a trónörökös 180 fokos jellembeli fordulatát; Polgár Csaba, a háborús hősből elvi okokból lázadóvá váló Szélvész folyamatos, fanatikus szenvedélyét adja vissza mindenféle lendületvesztés nélkül.

Ugyancsak jó az egyszerű, stilizált színpadkép sokoldalú felhasználása — ez is egy gyakran használt eszköz az Örkényben — sok szereplő, aki éppen nincs színen, egyszerűen csak elbújik, így sokkal dinamikusabb és feszesebb helyszínváltásokra van lehetőség.

A darab egy feszült politikai helyzetben játszódik Angliában — tulajdonképpen az a tét, hogy az évtizedekkel korábban árulással szerzett hatalmat meg lehet-e szilárdítani, képes lesz-e a király azt dinasztikusan továbbörökíteni, vagy paranoiájával maga is lázadást gerjeszt önmaga ellen, mint III. Richárd. Ez a feszültség ez a szenvedély valóban átjön a színpadon — a dilemmák valóban erősek, az ezúttal teljesen háttérbe szoruló nők szenvedélye halálba induló vagy hősi halált halt férjeik iránt tényleg perzselő, az időnként megjelenő humor pedig valóban csattanós ütésekkel oldja a feszültséget.

Nagy kár, hogy ezt az egésze elmaszatolja a pozíciójához méltatlanul dorbézoló, erkölcsiségét ideiglenesen felfüggesztő trónörökös alakja. Az ő története, tivornyái és kisebb gaztettei, amelyhez leginkább Falstaff János asszisztál neki, minimális téttel sem rendelkező mellékvágányai a fő cselekménynek.

A precíz megvalósítás miatt élvezhető az előadás, de a darabválasztást ezúttal nem értem. Az előadás után még sopánkodtam egy sort a feleségemnek, de másnapra szinte azt is elfelejtettem, hogy színházban voltam.

Hová tűnik a lekvár?

Trychydts ||| 2018., március 09., 22:49 |||

Szeretjük a lekvárt, a házilekvárt meg aztán pláne, így mindenhonnan begyűjtjük, amit tudunk. Aztán a lekvárok eltűnnek valahol, a téridő gyűrődéseiben, csak időnként ugrik egy-egy a nyakunkba.

Mindezzel párhuzamosan van nekünk egy kamraszekrényünk, ahol konzerveket, meg mindenféle, nem romlandó dolgokat tartottunk: egy szeneslapáttal hánytuk be, amit beszereztünk, és egy Caterpillar markológéppel szedtük ki, amire éppen szükségünk volt. De mivel pontosan soha nem lehetett tudni, hol állnak a készletszintek, én a családi beszerző sok mindent megvettem, ami éppen kellett a heti menühöz, persze kis ráhagyással, a biztonság kedvéért.

Egyedül voltam otthon, volt rajtam egy kis melankólia, gondoltam, megpróbálok már rendet tenni ebben az alluviális halomban. Szépen kipakoltam mindent. Ami lejárt, azt kidobtam. Ebből a szempontból mi nem kispályázunk, találtam paradicsomos makrélakonzervet, amit még Baluék dobtak utánunk a partra a vitorlásból, és tavalyelőtt járt le; a feleségem impulzusból vásárolt mangókonzervje meg lassan kiállítási tárgy is lehetett volna egy vintage konzervkiállításon. Találtam üvegben elrakott babot, ami már nyilván kőkeményre volt szikkadva, némi szétmorzsikálódott babapiskótát. De persze ennél sokkal érdekesebb, ami még jó volt: összesen 8 üveg/doboz paradicsom, mindenféle állagban, még fogyasztható halkonzervek, bontatlan csomag tészták… és 22 üveg lekvárt. Tényleg szeretjük, kunyizunk is mindenhonnan.

Mindent szépen rendbe raktam, gúlákba rendeztem, redundancia, illetve felhasználási gyakoriság szerint, most egészen jól lehet tájékozódni a szekrényben, és nem veszünk olyasmit, amiből már amúgy is el vagyunk látva a következő napóleoni háború végéig.

Mindezeken túl nagy lekvárfogyasztási projektbe kezdtünk. Mert minden látszat ellenére tényleg szeretjük.

Lady Bird (2017.)

Trychydts ||| 2018., március 04., 23:39 |||
Kategóriák: ,

Kifejezetten üdítő olyan filmeket nézni, amik a mindennapi életről szólnak — megkapóan és magával ragadóan. Sajnos sokszor az alkotók csak úgy csinálnak, mintha ezt tennék, de valójában extrém kisarkított helyzeteket, mesterkélt karaktereket, túltekert drámát tolnak az arcunkba.

A kétezres évesek elején, a kaliforniai Sacramentóban játszódó történet egyáltalán nem ilyen. Egy kicsit lázadó, kicsit egyénieskedő, nem túl jó anyagi körülmények között élő tinédzser lány szeretne bejutni valamelyik new yorki egyetemre — körülbelül ennyi a történet. Ez önmagában nyilván kevés lenne az Oscar-jelöltséghez. A már emlegetett, kiváló arányérzék mellett a készítők egy dologhoz értettek nagyon: hogy hogyan kell egy történetet igazán személyessé tenni. Mindenkinek megvan a maga egyénisége, múltja; a katolikus iskola diákjainak kapcsolatait nem egymás folyamatos gyötrése, hanem apróságok sokaságának bemutatása teszi érdekessé. Ülnek a fiatalok egy falon, várják, hogy értük jöjjenek kocsival — és közben flörtölgetnek egymással. Apró érintések, figyelmes gesztusok, érdekes kis játékok — semmi extrém, semmi sistergő szenvedély, mégis jó figyelni ez az aprólékos műgonddal felépített jelenetet.

Láthatunk mindenfélét, ami a fiatalokat általában foglalkoztatja: készülődést amatőr színielőadásra, küszködést a tanulással, az első szerelmeket, az első szexuális élményeket, konfliktusokat a szülőkkel, súrlódásokat a barátokkal, a kortársakhoz való igazodás problémáit, a homoszexualitással való első szembesülést. Személy szerint én talán unalmasabb fiatal voltam ennél, de húgom, meg más fiatal lányok a múltamból azért elég sokszor eszembe jutottak.

Saoirse Ronan valóban elemében van ebben a rengeteg hétköznapi bájt és érzelmet követelő szerepben — képes annak ellenére is megszerettetnie magát, hogy semmivel sem szerethetőbb, mint bármelyik másik karakter. De mindenki vagy majdnem mindenki a helyén van — Jordan Rodrigues és Marielle Scott, a kicsit deviánsan öltözködő, fiatal pár néha kicsit mesterkélt, néha kicsit harsány — de mindez alighanem csak azért feltűnő, mert az egész mezőny rettentő erős.

Nyilvánvaló persze, hogy egy ilyen filmet személyes, de mégis diszkrét közelikkel, visszafogott árnyalatokkal kell filmezni — de a Lady Bird ebben a kategóriában is gyönyörű. Néha elképesztően szépek és megkapóak a képek — pontosan úgy, mint ahogy a valóságban is rácsodálkozunk néha az élet szépségére.

Reader’s Log — Rejtő Jenő: A néma revolverek városa. Előadja Rudolf Péter; Kossuth kiadó, 2017.

Trychydts ||| 2018., március 01., 23:49 |||
Kategóriák: , ,

A könyvről már írtam korábban; mivel megfilmesítés nincs kilátásban, ezért örültem, hogy legalább hangoskönyvben hallhatom. Rudolf Péter ráadásul kiváló választás volt mindehhez. A vérében van az a laza, flegma, mindenre fittyet hányó cinizmus, ami az egész regényt átszövi.

Ami csak most tűnt fel nekem: Rejtő talán ebben a regényében a legigazságosabb a nőkhöz. Egyik műve sem egy kifejezett himnusz a feminizmushoz; itt legalább némi őszintén beszélgetnek arról, az akkori korszellemben hol volt a nők helye.

Ha nekem ehhez Rudolf Péter kellett, már megérte erre a lemezre főzögetnem.

Reader’s Log — Rejtő Jenő: Piszkos Fed, a Kapitány; A három testőr Afrikában. (Előadó: Kern András; Hungaroton, 2017.)

Trychydts ||| 2018., február 26., 23:49 |||
Kategóriák: , ,

Nyugodt lélekkel nevezhetem Rejtő rajongónak magam; tinédzserkoromban imádtam, ma már csak lazítani veszem elő. Viszonylag kis lelkesedéssel viseltetek a Rejtő-hangoskönyvek iránt is: általában csak olyankor veszem meg, ha a mű kiemelkedően kötődik hozzám és megmozgatja a fantáziámat az előadó is (Ilyen volt a maga nemében önállóan is különleges Csontbrigád, Mácsai Pál előadásában).

Nem teljesen értem, hogy a nyolc részesre tervezett Rejtő-Kern sorozat első két darabja között hogyan kapott helyet A három testőr Afrikában, ami eleve egy folytatás, plusz nem olyan régen filmes adaptációt is kapott, és más kiadásban hangoskönyvben is megjelent. Szerintem vannak ennél kevésbé ismert, de izgalmas és humoros Rejtők is — van néhány darab, amiben kifejezetten reménykedem.

Alapvetően bíztam benne, hogy Kern majd új életre kelti ezeket a könyveket és tényleg — sok jeleneten hosszú idő után először képes voltam ténylegesen és hosszan röhögni. Minden szereplő saját hangon szólal meg; Kern rutinja és belélőképessége maximálisan képes érvényesülni.

Mindkét regényben fontos szerepet játszanak rémes helyesírással és nyelvtansággal íródott levelek; ezek előadása tényleg valódi színészi kihívás. Rejtő írói kvalitásaira is kiváló példák ezek a szövegek; üdítő volt őket valóban hiteles és újszerű hangon hallani.

Kicsit azért sajnálom, hogy nem huszonhat évvel ezelőtt adták ki a Rejtő-Kern koprodukciókat; már akkor is bőven Kern-rajongó voltam, és még nem voltam túl felnőtt Rejtőhöz sem.

Penne alla Norma és ami erről eszembe jut

Trychydts ||| 2018., február 23., 23:49 |||
Kategóriák:

Szép nagy kockákra vágom a padlizsánt: ennek a szósznak elengedhetetlen komponense ez, egyben maradt, harapható, de mégis vajpuhán lágy falatokban. Az egyik dolog, amit megtanultam tavaly a főzésről, hogy az olajos elősütés csodákat tud művelni a kajával. A masszív hőkezelés hatására kéreg képződik a kaja felszínén — legyen az hal vagy padlizsán — plusz a főzés maga tulajdonképpen be is fejeződik. Így a cucc sokkal ellenállóbb lesz a szétfőzéssel szemben: nem esik szét mondjuk a paradicsomszószban, de az ízek egy jó részét azért beengedi.

Tavalyelőtt ez még nem volt annyira világos, csak jegyzeteltem reszkető kezekkel a szicíliai főzőtanfolyamon. Akkor még nem tudtam, hogy a szicíliai konyha integráns része lesz az életemnek, de a NYT Cooking sem volt még olyan otthonos nekem. Nászúton voltam imádott feleségemmel, esténként egy fekete noteszba írogattunk-rajzolgattunk egy fehér tollal, és lubickoltunk az élet olaszos élvezetében.

Szépen lassan felforrósodik az olaj a serpenyőben. Igazából mindig mosolyognom kell, ha kezembe veszem ezt az edényt: bazi vastag fala van, a tűzhellyel érintkező része pedig kifejezetten valami high-tech, rétegzett izé — apámtól kaptuk pár évvel ezelőtt. Talán karácsony volt, elővonszolt egy kartondobozt, alig volt nagyobb, mint egy kisebb IKEA-s fiókos szekrény lapra-szerelve csomagolva, aztán közölte, hogy válogassunk. Vett egy háromszáznégy darabos edényszettet egy arabtól (?) egy parkolóban — pontosabban nem egyet vett, hanem kettőt, de persze tudja, hogy nem tudjuk elrakni az egészet, szóval válogassunk nyugodtan. Ezt a serpenyőt is onnan válogattam, azóta is imádom, olajforrósításra például tökéletes. Olyan vastag az alja, hogy abban garantáltan nem kap oda semmi, kiválóan lehet mosogatni, meg egyébként is egy kellemesen masszív darab. A nagyarab szicíliai asszonyság trükkjét követve belemártok egy kis darab padlizsánt az olajba — már zsizseg, szóval elkezdem beleszórni a kockákat. Ők persze nem serpenyőt használtak, hanem egy bazi nagy fazekat, és nem tűzhelyet, hanem egy gázzsámolyt vagy mit — de hát most csak két főre főzök, szóval jó lesz ez is.

Meglepetés: a padlizsán szivacsként szippantja fel az olajat. Ilyenkor azért megnyugszom, hogy még főzni is kell, mielőtt kész lesz. Két menetben kész is van minden, szűrőkanállal szedegetem a padlizsánt egy konyhai törlővel bélelt, zöld műanyag tálba. Ez az edény a tökéletes kontraszt a serpenyőhöz képest: ócskább darabot nehéz elképzelni, tartása is alig van, elég kopottka is már, mégis szeretem. Annak idején, amikor beköltöztem feleségem körpanorámás panelkuckójába, ez volt az első edény, amivel otthonos viszonyba kerültem. Még ma is, ha kézbe veszem, eszembe jut, amikor a már erősen sötétedő konyhában éppen ezt a kacatot mosogatom, és az ócska, szétesés szélén álló music centerből szól a Gombóc — az meg az első olyan szám volt, ami a feleségemen keresztül jutott el hozzám. Azóta meg már pénzt is adtam Anna and the Barbies albumért, mi több, lemezbemutató koncerten is voltam.

Most jön a paradicsom. Összeöntök egy fél literes, üveges, natúr, magyar levet a feleségem által a lakásba hurcolt, dobozos, betegesen homogén trutymóval: most már tudok annyira olaszul, hogy tudjam, azt próbálják elhitetni velem, hogy ez eredeti olasz paradicsompüré. Aha, aha, meg egy zsák tévémaci. Két gerezd fokhagyma.

Horvát só, egyenesen a nini sóbányából. Kétszer kellett elmennünk Ninbe, hogy egyszer észrevegyük, hogy sómúzeum és sóbolt is van ebben a kis római kori romokkal teli exkirályvárosban — feleségem sós csokija fél óra alatt kocsonyásra olvadt az irgalmatlan forróságban az utastérben. A sómúzeum után kedvenc strandunkra mentünk, egy vörösfenyőkkel teli tengerpartra — piknikeztünk az árnyékban és Gyűrűk Urát olvastam a feleségemnek.

Bors, a szintén az apámtól kapott motoros-világítós borsszóróból.

Ha valami döbbenetes az olasz szószokban, hogy alig kell beléjük valami. Ez például zöldfűszerek nélkül készül, még bazsalikom sem kell bele. A paradicsomszószba beleszórjuk az elősütött padlizsánt és jól összefőzzük. De nem szét.

Feltesszük a vizet forrni, mire hazajön az asszony a tésztával, már csak azt kell a forró vízbe szórni, öt perc múlva leszűrni, és már vethetjük is életünk párja elé a vacsorát.

Gyönyörű, igaz? A feleségemtől kaptam ajándékba.

Trychydts ||| 2018., február 20., 23:49 |||

Engem az okosórákban egyetlen dolog vonzott: hogy szépek. Nem is annyira a tokjuk, mint amennyire a számlapjuk — letisztultak, funkcionálisak, mégis elegánsak. Amúgy is eléggé karórás vagyok, de persze nem tartok otthon többféle órát — rendszerint ugyanazt hordom mindig. Az okosórában viszont beépített funkcionalitás a könnyű változtathatóság.

Próbáltam kicsit utána kapirgálni a dolognak, de a review-k alapján pont ez nem derült ki. Ma már persze tudom, miért: ha nagyon beleástam volna magam a dologba, nyilván rájöhettem volna, hogy ezek a számlapok (watchface-ek) pont a modellfüggetlen részei a dolognak — külön is le lehet tölteni egy csomót, ha a gyáriakkal nem vagyunk megelégedve.

Éppen csak hazaértünk a szilveszteri, három napos orgiánkból, ültünk az ebédnél, rágcsáltuk a sarkon vásárolt pho-t, amikor csöngettek. Feleségem kiment, duruzsolt valamit az előszobában, majd visszajött és a fejemhez vágott egy kartondobozt. Egy visszafogott, letisztult külsejű, polikarbonát tokos óra volt benne, szilikon szíjjal — az új okosórám. Rögtön beleszerettem, tényleg gyönyörűek ezek a digitális számlapok, imádom, hogy a hangulatomnak megfelelően váltogathatom őket. (Persze undok módon csirircsáré, vásári, parasztvakító gagyikat is letölthet az órájára, ha valakinek éppen az tetszik.)

Mint kiderült, feleségem nem érte be azzal, hogy egy szép órát adjon nekem — ebben egy teljes értékű Android operációs rendszer is ketyeg. Ami mindenféle csodálatos dologra képes.

Én alapból rühellem a telefonomat. Általában le van némítva (egyterű irodában dolgozom hetedik éve, nem akarok másokat a telefonom csörgésével kínozni, munkaidő után meg szimplán csak úgy felejtem). Szóval good luck, ha instant kapcsolatba akarsz velem lépni. Az utcán utáltam, hogy elő kell kotorni a telefont, ha keres valaki, vagy ha számot akarok váltani a Spotify-ban. Nos, az órám mindezt megoldja nekem, mert egyrészt a csuklómon rezeg, amit mindig megérzek, másrészt ott el tudom olvasni az üzeneteket, de még a telefont is fel tudom venni, mondjuk sorban állás közben a piacon, és úgy tudok konzultálni az ágyból beszélő feleségemmel, mint Knight Rider KITT-tel. Kezeli az összes médialejátszómat, ébreszt, ami megint csak jobb, mint telefonra ébredni, de arra is jó, hogy a többi okosórás kollegával azon vetélkedjünk a külföldi kiküldetésen, ki lépett többet aznap. (Mindenkit kenterbe mentem, mert magyarázás közben általában fel-alá mászkálok, amit a lépésmérő szépen le is mér.)

Az eddigi legjobb sztorim az új órámmal szintén Olaszországhoz kötődik. A szobám elektromos hálózata kártyás volt (ha nem dugom be a bejárat mellett a helyére, nincs áram), de ellentétben mondjuk a texasi szállodámmal, ahol annyi kulcsot kapsz, amit akarsz, itt csak egy kártyám volt — így minden távozáskor áramtalanítottam a szobát. Viszont az előtér lámpája minden érkezéskor felgyulladt egy rövid időre. Így minden áldott este lejátszódott ugyanaz a koreográfia: Try hazatér, villanyfényben felakasztja a zakóját, a kulcsot ledobja az asztalra, indulna a fürdőszobába… majd álldogál a vaksötétben. Tapogatózva keresi a kulcsát, majd eszébe jut, hogy van okosórája, felkattintja a zseblámpa funkciót, a fényben rögtön megvan a kulcs, áram alá lehet helyezni a szobát.

Egy hátránya mindenképpen van: legeslegkésőbb minden másnap tölteni kell — és saját, külön designú, mágneses töltője van. Így amikor a hajnal hármas induláskor ott hagytam a töltőt Forliban, pár napra óra nélkül maradtam, amíg meg nem jött Kínából a megrendelt pót töltő. Most már kettő lesz, ez remélhetőleg már az én szétszórt fejemnek is elegendő. Mert az órába mostanra már teljesen beleszerettem.

Reader’s Log — McKenzie Hunter: Double-Sided Magic

Trychydts ||| 2018., február 17., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Úgy felhúztam magam Jenna Moreci szemetén, hogy úgy éreztem, muszáj valamilyen normális ponyvát olvasnom. Ezt a remekművet ajánlotta nekem az Amazon, másfél dollárt meg, gondoltam, erre is feltehetek.

Közepesen érdekes urban fantasy az alapsetting: egy mesterséges mágikus kataklizma után a mágikus képességű lényeknek, a boszorkányoktól a vámpírokon és a varázslókon át a farkasemberekig elő kellett lépniük és szigorú szabályok között kell élniük az életüket. A főszereplő, Levy Michaels azoknak a varázslóknak a leszármazottja, akik a katasztrófát előidézték: származása miatt állandóan bujkálnia kell. Aztán lesznek, akik üldözik, lesznek, akik gyilkosságba, lesznek, akik összeesküvésbe próbálják keverni, és hát persze vannak, akik csak meg akarják ölni.

Kábé ennyi a történet, különösen kusza cselekményre, nehezen interpretálható szimbólumokra ne számítsunk. Mind a világban, mind a karakterekben van viszont annyi eredetiség, amitől mégis szerethető lesz a könyv. Én mondjuk már annak is örültem, hogy a főszereplő nem legyőzhetetlen, vannak hibái és gyengeségei, hogy a kémia a főnő és a főférfi között nem három oldal alatt válik kiolthatatlan gyúeleggyé (sőt, ebben a kötetben egyáltalán nem), és hogy a mellékszereplők nem csak érdekesek, de még szerepük is van a cselekményben.

A cselekményt folyását amúgy leginkább a Balaton déli partjához tudnám hasonlítani: a főhős először lubickol a világban, mint hal a vízen, aztán nyakig van a pácban, aztán hosszan, hosszan kell gázolnia a térdig érő konfliktusokban, mire partra tud evickélni.

A könyv amúgy egy trilógia első kötete, de annyira azért nem izgultam rá a sztorira, hogy rögtön rávessem magam a folytatásra.

Már voltam egyszer Rómában dolgozni, de arról az üzleti utamról valahogy nem tudtam írni. Pedig nagyon is blogba kívánkozó, szürreális élmény volt, főleg az, amikor egyik éjjel a Vatikántól elindultam haza gyalog városszéli kis hotelünkbe: annyira a város szélén volt, hogy amikor reggel indultam sétálni, akkor egy garázssor vége után már nem volt több város, csak egy gyomos mező. Most Forliba vitt a business, egy másik cég alkalmazottjaként, de ismét a város szélére. Mi több, a gyár is a város peremén volt, ahol húznom kellett az igát. Szóval a belvárosból nem sokat láttam: egyszer áthajtottunk rajta, amikor pizzázni mentünk. Ez alapján nem lettem szerelmes Forliba: túl nagyok a terek, az egy-két szintes házak viszonylag jellegtelenek. Persze amúgy is rajtam volt a business-szel kapcsolatos stressz, szóval nem tudtam annyira ráhangolódni a dolgokra, mint mondjuk Linguaglossában, a nászutamon.

Olaszország nekem — kivéve, ha a feleségemmel vagyok — mindig egy óriási kilépés a komfortzónából. Verbális típus vagyok, az olaszok meg nem beszélnek angolul vagy ha igen, nagyon kevés kivétellel borzalmasan rosszul. Ha elmentünk egy étterembe, hiába olvastam fel a kiválasztott ételt angolul az étlapról, nem értették, úgyhogy általában az olaszos kolléganőnek kellett tolmácsolnia. Utolsó estémen szobaszervizzel kísérleteztem (másnap hajnal háromkor kellett felpillanatanom, szóval ez praktikus ötletnek tűnt): párolt csülköt rendeltem krumplipürével, szerintem vajon párolt polipot kaptam, csicseriborsó-ágyon, extra krumplival. Nem panaszkodtam, ez is finom volt.

Az otthonosságot érdekes módon a gyár jelentette nekem. Hat éve voltam egyszer Los Indiosban, ami egy kis határmenti porfészek Texasban, a vizitet az egyik raktárépület irodai részében tartottuk. Itt Forliban, ugyanaz a hangulat fogadott, mint anno ott. A nyolcvanas évekbeli design, a folyosók burkolata, az akkor bizonyára modernnek ható, ma már elég ósdi tömörfa bútorok, az irodák elrendezése — mind ugyanaz volt. Szinte csodálkoztam, hogy nem mexikói arcok jönnek szembe a folyosón, és hogy nem hallom soha a texasi raktárvezető szétdohányzott torkú krákogását: “You know what I mean.” “Home is where your wifi connects automatically” — mondta a kollegám és valóban: amint kinyitottam a laptopomat, rögtön pattant is fel globális céges hálózatra.

Ebédelni egy hatalmas menzaszerűségben ebédeltünk. A közeli gyárak és raktárak munkásai abrakoltak itt leginkább, a sok fényvisszaverős csíkokkal deokorált ovarall között csak néha lehetett egy-két hozzánk hasonló, utcai ruhás irodai dolgozóval összefutni. Az étel olasz mértékkel nyilván a “rossz, de ehető” kategóriát képviselte, ennek ellenére is voltak olyan dolgok, amire aligha számíthatna az ember egy magyar menzán. Vékonyra vágott marhahússzeletek (esetleg parmezán sajttal), friss rukkolával, paradicsommal egy tányéron — előétel gyanánt; szabadon locsolgatható olívaolaj meg balzsamecet csak úgy kirakva; többféle stílusú kenyér a hagyományostól a pizzatészta-szerű szeleteken át egészen a pászkáig.

Olaszországban nekem mindig a kávé az egyik legmeghatározóbb gasztronómiai élmény: az olaszok egyszerűen nem isznak rossz kávét. Ezen a menzán is standard lehetőség, hogy összeszeded a kajádat, a kasszánál kifizeted, aztán rádobatsz még egy kávét (ez alapból presszó kávé tej és cukor nélkül), és kifelé menet megállsz a Néninél.

Kolleganőm mintha szerelmes lett volna az amúgy hatvan fölött levő, kb. 160 centis, zömök Nénibe. Már ebéd után, amikor felálltunk, mondogatta, hogy megyünk a Nénihez, többször kifejtette, hogy neki ez a nap fénypontja. A Néni amúgy tényleg egy nem semmi jelenség, a kb. négy méter hosszú pultjánál kb. folyamatosan állnak a kávézó olaszok, ő folyamatosan főzi a kávét, tölti a csészéket, szórja ki a zaccot, teszi be a friss kávét, szedi be a koszos edényeket — mindezt egyetlen másodpercre sem csökkenő lendülettel, folyamatosan ciao-zva és buongiornózva.

Sajnos az üzleti útjaimon én általában átmegyek moszatba: a munkával foglalkozom, evéssel meg alvással leginkább. Alvás előtt kicsit olvasgattam, Youtube-ot néztem, meg a feleségemet hajkurásztam Skype-on, de ennyi. Olaszországból a legtöbbet így akkor láttam, amikor beséltáltam a munkába, keresztül a szőlőkön és az őszibarackföldeken.

1996 őszén, amikor még csak vékony sugárban csordogált nekünk az internet, nem folyt a csapból 500 megabit per szekundummal, mint manapság, gépterembe kellett járnunk, ha internetezni akartunk. Akkor még mobiltelefonom sem volt, okostelefon pedig még a láthatáron sem; a mobilnet pedig még csak a cyberpunk irodalom lapjain létezett. Volt betárcsázós internet, nyiszorgós modemmel, de én csak évekkel később fizettem elő az Inter.net egyik csomagjára. A gépteremben pedig állt a sor, magas, fekete hajú, nagy orrú évfolyamtársam pedig, a rá jellemző diszkrécióval és távolságtartással nem csak, hogy olvasta az e-mailjeimet, de még kommentálta is őket a hátam mögül.

— Te is szerepjátékozol? Nagyon helyes.

Magamba forduló, antiszociális csigabigaként kevéssé szerettem, ha valaki ilyen lazán nyomul bele a privát szférámba, de hála istennek, Balunak már akkor sem a gátlásosság volt a fő drivere. Mindenkivel barátkozott, minden lány hajából kiszedte a hajgumit, a csatot és a fésűt, és előszeretettel ütötte bele az orrát mindenbe. És mivel szerepjátékozott is, felkeltette a kíváncsiságomat.

Konzervatív katolikus nevelést kapott, engem a liberalizmus, a posztliberalizmus és a konzervativizmus érdekes határmezsgyéjén kapálgattak a szüleim; nekem egy, velem kvázi egyidős húgom volt, neki a legfiatalabb testvére (az ötből), annyi idős volt, mint most Zéta. Mindketten imádtunk olvasni, mindketten szerettük a sci-fit és a fantasy-t. Én akkoriban ismerkedtem meg a haikuval, ő meg azt sem volt hajlandó elhinni, hogy a haiku tényleg vers.

El sem tudom képzelni, mi lett volna belőlem, ha nincs az az állandó intellektuális stimuláció, amit az ő jelenléte jelentett az életemben. Az égvilágon mindenről órákat tudtunk beszélgetni, ő ismertetett meg egy csomó kiakasztó (pl: Ender’s game & tsi, Az ember földje) —  és egy csomó jó könyvvel (megint csak találomra: Örök háború, Tigris, tigris!, Buddha szomorú). Akármiről volt szó, órákon keresztül vitatkoztunk, részemről eléggé változó impulzivitással, részéről állandó, türelmes mosolygással. Aztán e-maileztünk. Aztán kissé elsodort bennünket az élet (na azért nem nagyon messzire), úgyhogy leveleket is írtam neki gödi otthonába. Kézzel. Aki látta már a kézírásomat, tudja, hogy aki azokat végigolvassa, sosem lesz már ugyanaz az ember utána.

Édesanyja akkor még magázott a telefonban. Persze azóta már alaposan megismerkedtem a Pásztor-klánnal. Leginkább az étkezések maradtak meg az első találkozásokból. Amikor először ettem náluk, népes családjának tagjai egyesével lézengtek arra, ahol a böjtös bablevest kanalazgattam: egy darabig néztek rám, mint a tollas békára, aztán elmondták: “Böjtös bableves. Egy csepp zsír sincs benne!”, én zavartan mosolyogtam, aztán jött a következő családtag — és goto 1. A legfinomabb morzsás karfiol, amit életemben ettem, édesanyja főzte és öccsei körítették kórusban felmondott Macskafogó-idézetekkel. Születésnapi gyümölcsrizs, ülünk szépen sorban az asztalnál, kb. mint a Dallasban, és akkor Dani, teljes és valódi komolysággal megkérdezi az asztalfőn ülő családfőt:

— Apu, hogy haladsz a munkáddal?

— Köszönöm, jól — jön a válasz teljes, és ismét csak nem tettett komolysággal.

Gerinccsiklandozó módon különbözött ez az otthoni társalgási sablontól az én apámmal (“Mi újság?/Nagy újság nincs./Kis újság?/Kis újság biztos van.)

Amikor első félév után kibuktam az egyetemről egy időre, akkor kezdtünk ebédszünetben találkozgatni — ha nagyon nem jön össze semmi, most, húsz évvel később is ebédszünetben találkozgattunk. Az egyik ilyen alkalommal voltam szemtanúja, amikor az Akadémia előtt seggre ült és szépen lassan belecsúszott a Dunába. Felrángattam, hazahurcoltam, és ráadtam pár száraz ruhát.

Ő volt az egyetlen tanúja a nálam menetrendszerűen feltörő őszi zsongásnak, amikor, akár volt barátnőm, akár nem, mindig elkezdtem bolondulni a lányok után. És azt hiszem, az ő terápiás jelenlétének köszönhető, hogy a dolog aránylag megmaradt normális keretek között.

Viszont amíg nekem minden sikeremért meg kellett dolgoznom, Balu után bolondultak a lányok. Annál is inkább, mivel neki fogalma sem volt, mit kezdjen velük. Kedves, közvetlen volt mindenkivel, semmiféle gondot nem okozott neki lazán lubickolni mások személyes aurájában, a lányoknak folyamatosan bókolt, — anélkül, hogy egyetlen lépéssel is átlépett volna az ártalmatlan, kedves, őrjítő flörtölésen. A fiatal hölgyek meg csak sápadoztak, sorvadoztak, várták, melyikőjük mellett horgonyzik végre le, ő meg csak mosolygott és tovább tette a szépet mindenkinek.

Néhány csajt egyenesen nekem kellett lelki elsősegélynyújtásban részesítenem. Halálosan szerelmes lányoknak elmagyarázni, hogy csak ködképeket kergetnek, álmaik hercege valójában egy barátságos bernáthegyi kutya és jobban teszik, ha felébrednek, mielőtt a kezük belelóg a bilibe — hát nem valami hálás feladat egy huszonéves fiatalembernek. Mint ahogy az sem a legrózsásabb felfedezés, amikor kiderül, hogy aktuális barátnőm voltaképpen Balut hajhászva boltlott belém.

Többféleképpen is véget érthetett volna ez a történet, de végül is saját magam miatt is végtelenül hálás vagyok a sorsnak, hogy végül Zsó ült ott a padon, amikor a Déli épületből átkísértem Balut, hogy vethessek egy pillantást az első (igazi) barátnőjére. Mérhetetlenül zavarban voltam, Balut következetesen “szenátor úrnak” szólítottam (indult HÖK képviselőnek), és olajra léptem a lehető leghamarabb. Később aztán számtalan alkalommal láttam vendégül ezt a lányt, aki nem volt rest véget vetni az állandó szórakozásnak: egy laza jobbhoroggal kiütötte a barátomat és amíg eszméletlen volt, ügyesen magához láncolta, mint egy CIA ügynök a titkos iratokkal teli aktatáskát.

A legszebb az egészben az volt, hogy ez a hülye mindebből semmit sem vett észre. Sétáltunk a rakparton, beszéltünk az élet nagy kérdéseiről, a meggyőződéséről, hogy neki tulajdonképpen egyenes útja van a Színművészetire, de ha az nem jön össze, az sem baj, hiszen az állattan szigorlat, az már egy “elintézett tény“. (Barátom végül kémiatanárként diplomázott.) És hát persze nem rossz csaj ez a Zsófi, de azért ő még szállni akar virágról virágra.

— Barátom — mondtam neki — jobb, ha belenyugszol: te ezt a nőt fogod elvenni feleségül.

Pedig akkor még nem is ismertem Zsót annyira, de azt azért tudtam, hogy egy nő nem hoz akárkiért ilyen áldozatot. Balu meg… Baluról meg mindent elmond a jádenyúl története.

Nagy büszkén hordta hónapokig ezt a Zsófitól kapott, színtiszta féldrágakő medált, és hát meg kell vallani, piszok dögös darab volt. Egy matt sötétlila nyúl, izgalmasan dinamikus pózban, teljesen egyedi kivitelezésben — senkin nem mutat ez rosszul. Aztán barátomnak pár hónap után leesett, hogy a dolog mögött akár valami rejtett szimbolika is lehet, és megkérdezte:

— Azért kaptam ezt a nyulat mert én is egy félénk kis nyuszika vagyok?

— Mondhatjuk így is, de úgy is, hogy egy beszari alak vagy — válaszolta későbbi felesége, gyermekeinek leendő anyja.

Később aztán beszállt az egyetemi újságba is, többszörös rovatvezető lett belőle, volt főszerkesztő is, illetve tanítottunk is együtt újságírást az egyetemen. Ez nagyon jó kis interaktív buli volt, bár persze a résztvevők többsége nem járt rendszeresen. Nagy nehezen blogolni is elkezdett, amit imádtam (kivéve a blogjának nevét, ami rühelltem — még ma is összerándulok, ha eszembe jut). De imádtam a játékos-történetmesélős stílusát, meg a humorát, ami írásban amúgy sokkal jobb, mint szóban. Rengeteget tanultunk az írásról közösen, azóta neki küldözgetem a munkáimat, ha profi véleményt akarok hallani.

Vannak mágikus pillanataink, amire szerintem mindig emlékezni fogok, amíg az agyam megfelelően funkcionál.

Bristolban halat eszünk egy kőpárkányon, aztán átvágtunk egy hatalmas parkon (ma már tudom, hogy egy régi vegyi gyár helyén).

Londonban, a gép indulása előtt, hátizsákkal a hátunkon, betérünk egy kocsmába, és iszunk egy utolsó cidert a feketére festett bárpult mellett üldögélve.

Egy szeptemberi délutánon, Gödön a Duna-parton sétálgatunk, és egyszer csak ellenállhatatlan vágy tör rám, hogy fürödjünk egyet a Dunában — amit pedig soha nem szoktam.

A születésnapi szalonnasütésemen paradicsomot keresgélek a sötétben, az asztalon. Balu távirányítással útba igazít a tábortűz mellől.

Régi, ódon illatú házukban a cipőmet veszem le, amikor megérkeztünk szerepjátékozni, és már akkor sajnálom, hogy nekem majd el kell mennem innen.

Tojásos erőlevest iszom a cserépkályhával befűtött szobában — iszonyú éhes voltam, és ezt ütötték össze nekem. Közben Zsó fotózásáról beszélgetünk. Azt ezt megelőző néhány hónapban életem legnyomorultabb időszakán segítettek keresztülvergődnöm — hihetetlen kedvességgel és empátiával, sokszor minden egyéb dolgukat félretéve.

Életem első vízitúráján, reggeli előtt Szentendrét nézem a Duna-parti táborunkból.

A legénybúcsúmon térdig gázolok a sötét Dunában, nézem a Holdat — egy remekül sikerült, nagyon boldog este után. Másnap reggel a Duna parton ébredek egy függőágyban, onnan megyek dolgozni.

Zsót és Balut fotózom az esküvőjükön. Reggeltől estig, a sminkelésen, a polgári esküvőn, Gödön a kis tó mellett, a templomi szertartáson, a bulin… másnap kizápult aggyal ébredek, de már kúszom is a gép elé, válogatni-szerkesztgetni.

Balu, kérésemre, beszédet mond az én esküvőmön.

Hihetetlenül sokat tudnék még írni, de menet közben arra jutottam, hogy kedves barátom, mint téma, kimeríthetetlen. Reménytelen feladat minden jó sztorit elmesélni — a titkos szülinapi buliján viszont csak néhány mondatom volt. Mivel már egy szentimentális öregember vagyok, gondoltam, megteszem mindezt bővebb lére eresztve.

Ja igen, azt elfelejtettem, hogy egyszer a szájába vett egy 1913-ban kitömött egeret. De erről majd leközelebb.

The Darkest Hour (A legsötétebb óra), 2017.

Trychydts ||| 2018., január 22., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Nyomasztó és klausztrofóbiás film A legsötétebb óra. A második világháború elején járunk, Franciaország német inváziója elkerülhetetlennek látszik, az angol csapatok Dunkerque-nél bekerítve várják a fogságba esést vagy az evakuációt. Churchillnek, a frissen megválasztott miniszterelnöknek bunkerekben berendezett tárgyalótermekben, félhomályos parlamenti folyosókon és a Buckhingam palota elutasító légkörében kell megszereznie a szükséges politikai támogatást a Németország elleni háborúhoz.

Anglia szerepe a második világháborúban a hősies ellenállásé — úgy vállaltak szörnyű áldozatokat a háborúban, hogy mindvégig tudták, a helyes oldalon állnak. Churchill szerepe közismert a szigetország háborús sikereiben. Ezekben a napokban azonban Churchillt épp saját pártjának elitje nem támogatta: a film tulajdonképpen azoknak a politikai manővereknek a története, amelyekkel végleg meg tudta erősíteni a pozícióját, és amellyel ki tudta szorítani a németekkel való tárgyalásos megegyezést sürgetőket a brit nagypolitika színpadáról.

Sok politikai-hatalmi thriller esik bele abba a hibába, hogy túlkomponálják a történetet: a főszereplő éleslátása határtalan, mindenkin átlát, mindenkit bábuként mozgat, hogy aztán a végső konfrontációban egy csodálatos, gerinc-borzongató manőversorozattal mindenkivel leszámoljon. A legsötétebb óra számomra legvonzóbb tulajdonsága, hogy Churchillt képes bizonytalannak és sebezhetőnek ábrázolni. A cél világos számára, de sokáig tart, amíg képes felfogni a Harmadik Birodalom totális fölényét a francia hadszíntéren; sokkolja a felismerés, hogy ha Dunkerque-nél nem sikerül evakuálni az angol hadsereget, akkor a további ellenállás esélyei is drámaian lecsökkennek. És a terv, amit kidolgoznak az evakuálásra, ugyancsak törékeny és rengeteg tényező szerencsés összejátszását követeli meg.

A film Churchillje impulzív, depresszióval küzdő, sokszor önmagába forduló, kiszámíthatatlan, a mindennapi élet örömeihez és kényelméhez ragaszkodó, a konvenciókra nem sokat adó, öntörvényű figura. Öreg, mégsem megtört, érzelmes, de döntéseit mégis szigorúan intellektuális alapon meghozó, az évtizedes munkában már erőse megfáradt államférfi, akinek makacs kitartása mégis megingathatatlan. Gary Oldman képest tévesztés nélkül megtestesíteni ezt az ellentmondásokkal és kétségekkel sokszorosan terhelt figurát — és az ő sajátos, visszafogott, de mégis teljes beleélésen alapuló színészi egyénisége (ami a Suszter, Szabó, Baka, Kém-ben is a siker egyik kulcsa volt) nagyon is illik ehhez a feladathoz. Hiába tudjuk, hogy Churchill egy legendás figura, a filmben képtelenség rögtön azonosulni vele. Meg kell dolgoznunk ezért az érzésért, ahogy a miniszterelnökkel együtt szenvedjük végog a politikai válságot.

Ez a nagyon erős személyesség az egész filmet végigkíséri. A távolságtartásnak nem sok lehetőséget adó közelik mutatják mindenkinek a reakcióit: a rákkal küzdő konzervatív vezető, Chamberlain verejtékező helytállását, a Churchill mániákus kitartásában osztozni képtelen Lord Halifax feszült küzdelmét hazája megmentéséért; György király melankolikus távolságtartását, amely a bizalomnak is csak óvatosan ad helyet. A Churchillt körülvevő nők pedig — a titkárnője és a felesége — azok, akik határozottságukkal és méltóságukkal ellenpontot tudnak képviselni Churchill hangulati ingadozásaival szemben.

Pontosan ez az intimitás az, ami a film igazi erejét adja. A személyes küzdelmek, konfliktusok hitelessége,  ereje nem vész el akkor sem, ha a történet végét mindenki ismeri.

Reader’s Log — Jenna Moreci: Eve — the Awakening

Trychydts ||| 2018., január 14., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Bár semmiféle írói ambícióim nincsenek, az utóbbi időben, számomra is megmagyarázhatatlan módon, eszelős vonzódás ébredt bennem az írásról szóló videócsatornák iránt. A legjobban Jenna Moreci csatornáját szeretem, elsősorban a humor és az egyedi stílus miatt. A huszonéves szerző életműve egyelőre egyetlen kötetet ölel át, így áttanulmányozása egy kifejezetten megúszós szakdolgozat témája is lehetne.

Életemben először olvastam el könyvet azért, mert kifejezetten a szerző érdekelt. Kíváncsi voltam, hogy ténylegesen mekkora technikai tudás és milyen irányú írói ambíciók állnak egy ilyen sikeres csatorna mögött.

Lustábbaknak lelövöm a poént: zéró technikai tudás és a a szerző a jelek szerint beéri azzal, hogy olyan szövegeket generálhasson, amellyel bevételhez lehet jutni. Hát nekem ez elég vékony.

Az EVE — the Awakening egy disztópikus világban játszódik, javarészt 2089 végén. Vannak a kimérák, a genetikailag tökéletes, erősebb, okosabb, ügyesebb emberek, telekinetikus képességekkel. Őket mindenki utálja. Vannak a valószínűleg az űrből jött Betolakodók, a Mortal Kombat Barakájának denevérszárnyas koppintásai. Őket egész jól elviseli mindenkit, elvégre ha nem provokálják őket, nem mészárolnak le senkit — a kimérákat kivéve. A főszereplő, Eve a világ legerősebb kimérája, bekerül a Billington Egyetemre, amely a Betolakodók elleni harcot tűzte ki céljául — ahogy az már ilyenkor lenni szokott, mindeddig nulla eredménnyel. Természetesen már az első napon elszabadul a pokol.

Maga a világ elég lazán van összefércelve. Miért kell a kimérákat utálni? Néhány évtized alatt miért nem lehetett ehhez hozzászokni? Vagy ha épp azt játsszuk, hogy a világ sötét és gonosz, a kimérák miért flangálhatnak szabadon? Miért nem gyűjtik be őket és használják fel őket mindenféle katonai és egyéb programokhoz? Miért nem tud senki semmit sem kezdeni a Betolakodókkal? De tényleg semmit — a könyv kezdetén még elfogni sem sikerült egyet sem, ami a későbbi fejlemények fényében elég nevetséges eredmény.

Sajnos a világ messze nem az egyetlen amatőr módon összekovácsolt elem a történetben. A karakterek egytől-egyig sztereotípiák, mindenféle mélység vagy variáció nélkül. Akik gonoszak, azok undorító, gátlástalan, velejükig romlott, szörcsögő gennyládák. Akik jók, azok áramvonalas, jó humorú, kellemes arcok, mindenféle hibák nélkül, akik persze az első másodpercben megtalálják a közös hangot. És persze mindegyikük egy utánozhatatlan zseni a maga módján. A hacker lány, aki csuklóból töri fel a legbonyolultabb kormányzati szervereket is; a technikus srác, aki simán berhel össze mindenféle, stesszhelyzetben is mindig 100%-osan üzembiztos kütyüket; a cinikus pisztolyhős, aki soha nem lő mellé (és itt mellesleg egy multimilliomos tinédzser is). Persze ne feledkezzünk el az intelligens, barátságos, kedves, közvetlen, széles látókörű, stratégiailag fejlett gondolkodású, érzelmileg érett, erős járomcsontú és határozott állkapcsú izomkolosszusról sem, aki merő véletlenségből azonnal szerelmes is lesz a főhősbe (aki egy szimmetrikus arcú, sportos testalkatú, telt ajkú, barna bőrű, hullámos, kávébarna hajzuhataggal megáldott csúfság).

A történet az olcsó ponyvák receptje szerint döcög előre: vannak úgynevezett nehézségek, amiket onnan lehet felismerni, hogy a végén a főszereplők izzadtak és/vagy véresek. Traumák, érdemi lelki törések, valódi veszteségek nem szerepelnek a könyvben. Van rengeteg harci jelenet, jó sok telekinetikus keménykedéssel. Hiszen, gondolhatta a szerző, végül is elég cool dolog megküzdeni egy keménykötésű aliennel, akinek alig van sebezhető pontja. Mi az ennél is coolabb? Megküzdeni még egy aliennel. Hússzal. Százzal. Ötvennel, de csak egyedül. Mindezt olvasni — egy idő után már elég monoton.

A főszereplőknek szövetségeseik nem igazán vannak, az egy szál kemény, de igazságos katonai instruktoron kívül mindenki, aki a jó oldalon áll, totálisan hülye és inkompetens. (Esetleg még ide számíthatjuk az egyik mellékszereplő milliárdos anyját, aki egy sminkkel, egy frizurával és egy fekete, testhez álló ruhával járul hozzá a végső győzelemhez.)

Ami pozitívum: az 547 oldalas történet elég ügyesen van legépelve ahhoz, hogy folyamatosan lehessen olvasni. Mindig történik valami, mindig van valami feszültség a levegőben, van egy-két központi rejtély, ami ébren tartja a figyelmet. Sajnos épp a befejezés a nagy kivétel: a döntő csata után még be kell valakit vinni a kórházba kocsival. Hát azért epikusnak szánt horror-akciótörténeteket ennél frappánsabban szokás lezárni.

Végül is, semmi baj nincs ezzel a könyvvel. Olcsó, puha kötéses ponyvákat tucatszámra lehet vásárolni — a jelek szerint meg is lehet élni ebből. Engem inkább az ábrándít ki, hogy olyasvalaki szónokol, időnként másoknak is be- be szólogatva a komplex karakterek fontosságáról, türelmesen kibontott románcokról, életszerű motivációkról, narrációs technikákról, aki saját maga sem tudja ezeket alkalmazni. Felvetődik bennem a gyanú, hogy Jenna nem annyira a saját technikájáról beszél, hanem a saját interpretációjában adja vissza a szakirodalmat, amit olvasott — de amit alkalmazni képtelen. Vagy — és ez még rosszabb — azt gondolja, hogy írónak lenni ennyit jelent.

Csak a Youtube-on szerzett kellemes percek miatt nem kértem vissza az öt dolláromat, amit erre a vacakra kidobtam.

Nem érdemeltem meg, de azért jól esik

Trychydts ||| 2018., január 10., 23:49 |||
Kategóriák: ,

De jó volt… ténylegesen nevettek azon, amit írtam. Pedig ha valami, hát most aztán tényleg összejött minden.

Egyrészt a szöveg baromira nem akart összeállni. Szájbarágós volt, terjengős, erőltetett és nem is volt elég jól strukturált. Pedig ezúttal full prózában akartam nyomni és úgy vettem észre, ami ilyenkor segít, az a belső struktúra, a mesélés határozott ritmusa. Még a fellépés előtti este is írtam.

Kísérletképpen nem tollal és írógéppel, hanem számítógépen dolgoztam, kedvenc text editoromon. Azt gondoltam, talán majd így többet szerkesztem a szöveget, de végül nem változtattam többet, mint a kézműves módszerekkel szoktam. Ugyanakkor slamet számítógépen írni… hát valahogy nem volt az igazi.

Nem mellesleg lerobbantam, és gyakorolni sem volt eleget időm. Ami azért is ciki, mert Balunak azért mindig elküldöm a szövegemet, amit gyakorlás közben veszek fel — nyilván unatkozik a megszaporodott nyáj mellett, és másra sincs szüksége, mint egy kis extra szerkesztői feladatra. Így viszont kénytelen voltam Nicoline és Édesanyám homlokegyenest ellenkező véleményére hagyatkozni.

A gyakorlás hiánya amúgy nem csak azért kellemetlen, mert nem tudtam felvenni diktafonra egy már lekerekedett változatot, hanem azért is mert így nem gyakoroltam eleget. Például egyszer sem tudtam elmondani a szöveget fejből, pedig nagyon szerettem volna. Papírról olvasni: elég ciki dolog, meg kezem sincs hozzá elég. De amúgy is: a szöveg megírása kb. a negyven százaléka egy slam kidolgozásának, legalább ennyi energia kell az előadásba is. Még mindig meglepődök azon, mennyire más lesz az anyag a végére, mint amikor először olvasom fel, akadozó fahangon szegény kis feleségemnek.

Az egyetlen öröm az ürömben az volt, hogy mivel számítógépen írtam, nem kellett papírokkal bajlódnom: amikor felmásztam a színpadra, csak a telefonom volt a kezemben.

Na ehhez képest valóságos csodának éltem meg, hogy végig mondtam fejből. Természetesebb voltam, mint a gyakorlás közben bármikor, a kifundált poénjaim javarészt ültek, csettingettek is a tekerenytyűsebb részeken — ennyire jól még nem éreztem magam színpadon. És a végén a műsorvezető elmondta a mondatot, amit ki akartam belőle csalogatni. Imádtam a Földalatti Slamet. Ezúttal full közönségszavazás volt, Fiona, akire én is szavaztam, majdnem dobogós lett, aminek plusz örültem.

Most már csak egy baj van: 25-én megint fellépek, a szövegem meg nem áll sehogy…

A 2017-es Nagy Bejgliválság

Trychydts ||| 2018., január 04., 23:49 |||

A feleségemnek ez a bejgli dolog nem akar összejönni. Minden sokkal könnyebb lenne persze, ha megértené az Első Bejglitörvényt: a bejgli mákos. PONT. Minden más aberráció, perifériás, szórványos rétegigények kielégítése és extrencitiás csupán. Ha vendégek jönnek, feleségem mértani pontossággal osztja fel a tányért íz szerinti kvadránsokra; hogy aztán az est végeztével érintetlenül rakjuk el a diós, marcipános, gesztenyés szeleteket, míg a mákosat nem győzzük újjátölteni. Ez ellen kizárólag a vendégek módszeres éheztetésével, tehát a mákos utánpótlás rigorózus elzárásával lehet védekezni. Ilyenkor gyilkos harc folyik az utolsó mákos szeletekért, aztán a letaposott vesztesek finnyogva elnyammognak pár altrenatív szeletet is. De hiába könyörgök feleségemnek véresre horzsolt térdeimen: képtelen a mákosok megfelelő arányát biztosítani.

Ezek után valamiért úgy érezte, neki újítania kell. Először is, úgy döntött, az anyósát is ő fogja bejglikkel ellátni — mindenféle egyeztetés nélkül. Tehát egyszerűen csak leadta a rendelést a nagyobb adagra, gondolom, abban a hitben, hogy a női ösztönök hullámhosszán már olyannyira összehangolódtak, hogy ez önmagában is elég ahhoz, hogy az anyósa ne rendeljen még három tekercset ugyanabban a boltban. Ez eleve egy jelentős lyukat ütött a tervein, de némi machiavelliánus intellektussal ezen talán még felül lehetett volna emelkedni. Tizenhárom tekercs bejgli elszórása szép kihívás, de talán még menedzselhető, például ha főételként is ezt szolgálunk fel a vendégeinknek.

Na de a feleségem ezúttal szabadjára engedte legvadabb ösztöneit, és xukormentes bejgliket rendelt, cillittel. Őszintén szólva én ezt mindig is egy ócska trükknek tartottam. A xukor nem csak azért van a tésztában, hogy előrébb hozza a temetésünk időpontját: a tészta állagához is hozzátesz. Cillittel a bejgli törékeny lesz, szárad, frikkad, szikkad és morzsálódik. Ha az embernek ki kell markolnia a tálból a sütit, mint a földimogyorót, a fogyasztás is alacsonyabb lesz.

Jövőre persze nyilván mindig minden másképpen lesz. Ha másért nem, mert már édesanyám is belengette, hogy jövőre ő süti a bejlgit. Mi több: a feleségem is… Január lévén, erre egyelőre próbálok nem rástresszelni. Majd csak lesz valahogy.

« Későbbi bejegyzések ||| Korábbi bejegyzések »

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our desktop site