#Vercsorbcooking-Try féle Nagy Szakácskönyvteszt: Two Greedy Italinas/Spagetthi alla Crudaiola

Trychydts | | | 2018., július 15., 16:29 | | | Kategóriák: ,

Ez volt a harmadik receptem ebben a tesztkörben (és ezzel én végeztem is a kötelező körökkel, minden más csak jutalomjáték lesz majd). A munkahelyemen főztem a csapatnak, aminek tiszteletbeli tagja vagyok. A tészta remek választás ilyenkor: gyorsan megvan, ha reggel rászánja az ember az időt, még majdnem frissen tálalhatja fel, és a tésztának rendszerint igen alacsony a finnyogtatási faktora. Feleségem parancsára felvettem a menüre a New York Times Penne Alla Vodkáját; ezzel a Doktor Urat is megtetettem egy kettesben végzett Arkham Horrorozás alkalmával, és akkor is sikerem volt.

A spagetthi alla crudaiola több szempontból is tökéletes választásnak tűnt. Egyrészt: nagyon szezonális, javarészt nyári zöldségeket kell összekeverni, és olíviaolajban, bazsalikommal és fokhagymával néhány órán át, főzés nélkül marinálni. Másrészt: mivel főzni nem kell, abszolút illett a reggeli ebédkészítés koncepciójába.

Az ebéd előzetes beharangozójában annyit írtam a célközönségnek, hogy ez a recept egy harmatkönnyű, romantikus költemény a nyár szelleméhez — és egyáltalán nem túloztam. Friss, kellemes ízek keverednek benne játékosan, ami tökéletesen illik a nyers zöldségek textúrájához. Óriási sikert arattam vele, pedig a penne alla vodka tényleg magasra teszi a lécet.

Így a harmadik recept után egy nagyon gyors értékelés a könyvről: sok jó recept van benne, és így ránézésre a legtöbbet nem csak megcsinálni könnyű, de a bevásárlás sem okoz nagy gondot hozzájuk. Szép is, jól is van megírva — második olasz szakácskönyvnek (van már ugye egy Szicíliából) mégsem venném meg ezt, csal harmadiknak-negyediknek gondolkodnék el rajta. Most olyan könyvre lenne szükségem, amiből megismerhetem kissé az olasz konyha alapjait, ebben meg semmiféle alapozás nincsen — egy nagyon rövid bevezető után jönnek a receptek. Márpedig azt már az amerikai konyhából is tudom, hogy vannak olyan technikai alapok, amik minden régió receptjei mögött ott vannak. Úgyhogy valószínűleg Marcella Hazan lesz a következő saját beszerzésem.

Csillagnézés 2.0

Trychydts | | | 2018., július 15., 15:56 | | |

Tavaly már voltunk csillagoségbolt-parkban, akkor a Hortobágyon. Mint rendezvény, elég jól sikerült, jól elszórakoztunk a Doktor Úrral és Veronikával, az éjszakai égboltot is megtekintettük, csak sajnos ugye a csillagok zöme nélkül: sikerült addig egyeztetnünk naptárainkat, amíg egy teliholdas éjszakát választottunk csillagmegfigyeléshez.

Idén okosabb voltam és mi alkalmazkodtunk a Naprendszerhez: sajnos Doktor Úréknak ez nem volt jó, de legalább újhold volt. Nicoline unszolására új helyszínnel, a Bükkel próbálkoztunk, vegyes eredményekkel.

Ami a szürrealitás-faktort illeti, a Bükk kenterbe veri a Hortobágyot. Ott, amikor kiszálltunk a kocsiból a puszta kellős közepén, egy papucskállatka nem tudott volna bennünket észrevétlenül megközelíteni (pláne a vakító holdfényben nem). Talán éppen ezért nem is próbálkozott semmi. Itt viszont hemzsegtek az állatok. Odafelé két, visszafelé négy őz baktatott át az úton vagy mellette (persze már az első után is csak csigalassan hajtottunk), és akkor még nem beszéltünk az öt darab rókáról. Az egyik halál nyugiban méregetett bennünket az út széléről, majd, amikor elmentünk mellette, masszív unottsággal ballagott vissza a fák közé.

Amikor kiszálltunk a kocsiból, egy erdő közepén, rögtön hallottuk, hogy javában és teljesen zavartalanul zajlik körülöttünk az élet — sokkal jobban, mint amikor éjszakai túrán voltunk Baluékkal. Úgyhogy nem is éreztük az olthatatlan vágyat, hogy nekivágjunk a rövid sétának, ami valamivel jobb kilátást ígért volna. Horizonttól horizontig érő látványra így sem számíthattunk, de mi bölcs belátással beértük azzal, amit az autó 50 cm-es körzetéből meg tudtunk figyelni. Ami az ébolt szűk fele lehetett — egy fontos pont a Hortobágy javára.

Az viszont egészen elképesztő volt. Az istenek másodszorra is kegyesek voltak velünk és ismét kristálytiszta éjszakánk volt. Hold hiányában most csak a csillagok ragyogtak, elképesztően nagy számban (bár gondolom, sem több, sem kevesebb nem volt, mint általában). Hozzáteszem, csillagképek között navigálni most sem lett sokkal egyszerűbb, de idén már tudtam alkalmazkodni pár geometriai trükköt, hogy elnavigáljunk egyiktől a másikig. Megvolt a nagy, romantikus teljesítmény — éppen egymást átölelve számítgattunk valamit a zeniten, amikor elhúzott fölöttünk egy bazi nagy hullócsillag. És Teljesült az a vágyam is, hogy egy olyan nő legyen a feleségem, aki látta a Tejutat. Ami szerintem továbbra is az egyik legszebb égi látványosság: nem durva és tolakodó módon, de ha az ember tudja, mit néz, akkor szinte fejbe veri az iszonyatos távolságok és méretek tudata.

Ez a már-már szakrális érzés az, ami miatt boldog vagyok, ha a csillagos égboltot láthatom. Az ember kötögeti össze a csillagképeket, és egyszer csak eszébe jut, hogy most pontosan ugyanazokat a csillagokat nézi, amelyek már az Antigoné ősbemutatóján is ott voltak felettünk, ugyanígy ragyogtak amikor a mostani Budapest területén Acquincum volt a legfejlettebb település, amikor leverték az első cölöpöket Velence helyén vagy amikor Amundsen megérkezett a Déli-sarkra.

Aztán egyszer csak észrevettem az égen valami nagyon furcsát. Kb. akkora és olyan fényes volt, mint az Esthajnalcsillag, csak éppen jóval éjfél után és narancssárga. És ha lassan is, de határozottan mozgott is. Próbáltam végiggondolni azt a keveset, amit az éjszakai égboltról tudok: sejtettem, hogy valamelyik bolygó lehet, de egyik sem igazán illett a képbe. Visszaérve a szállásra, rögtön utánanéztem, és persze a Mars volt — 15 évig nem lesz olyan közel, mint július második felében. Úgyhogy utólag is majd elsírtam magam a meghatottságtól: sikerült a saját két szememmel is legszebb pompájában látnom a másik szomszédunkat, ahol most éppen a Curiosity mászkál és gyűjti nekünk az információkat, és ami, ha minden jól megy, a második égitest lesz, ahová majd ember teheti a lábát. Arról már nem is beszélve, hogy átérezhettem, mit is érezhetett a főhős az A Princess of Mars második fejezetében.

Pilot

vercsorb | | | 2018., július 11., 19:08 | | | Kategóriák:

Sok szakácskönyvem van. Ha mindet megvenném, ami érdekel, akkor még sokkal több lenne. Így esett meg, hogy a Doktor Úr egy ragyogó szombat reggelen felhívta a figyelmem, hogy lehet, főzni is kellene belőlük. Merthogy én olvasgatom őket, mindig van 3 az éjjeli szekrényen, de hogy én receptből főzzek? Na ne. Szerinte azért meg kellene próbálni 3 receptet mindegyikből és utána venni csak újakat. Na, így jutottunk most ide. És mivel az, hogy kiválasztott recepteket főzögetek kiválasztott szakácskönyvből magamnak/magunknak, az nem túl izgalmas, így bedobtam egy kósza ötletet Trynak, aki vadászkutya gyorsasággal csapott le rá: válasszunk ki egy-két könyvet, főzzünk belőle mindketten és szépen beszélgessük meg a tapasztalatainkat.  És mivel azt mondják, hogy jó dolog elhagyni a komfortzónát, ameddig felcsévélik a bungee jumping kötelemet, addig írásos formában értekezünk ezekről. Én is. A nagy plénumnak is hozzáférhetően.

Pilot hónapunkban két olasz szakácskönyvre esett a választás, amiből hozzám Jamie Oliver témát lefedő könyve, a Jamie’s Italy került. Tisztelem Jamie munkásságát, de a receptjei és ötletei nálam nem mindig működnek.

Kezdésnek egy klasszikust választottam, on the safe side: minestrone, hiszen egy jó leves mindig nyerő. Hosszú bevezetés, milyen fontos a szezonalitás, meg a soffrito, meg az alaplé, meg a holdállás és úgy általában minden.  Átnéztem a receptet, elmentem bevásárolni, majd kezdődött a veronikázás.

Hogy miért is nem főzök sosem receptből, úgy de facto? Mert a legegyszerűbb zöldségleveshez sem sikerül mindent megvenni egy helyen. Hirtelen felindulás volt ez hétfőn este, hogy márpedig minestrone lesz, de az hogy a kertvárosi szupermarketben nem kaptam sárgarépát és fehér babot az azért meglepett.  (Hétvégi kirándulás miatt a piacos kör kimaradt, egyéb üzletek felkeresése pedig idő hiányában elmaradt. – a szerk.) Végül is a főző bulit a szokásos kreativitás mentette meg: Anyósom beszállt a vacsorába két szál sárgarépával, a fehér babot pedig csicseriborsóra cseréltem. Ja és beletettem 6 szem lila zöldbabot a kertemből, ami minden máshoz kevés lenne önmagában. Leginkább azért, mert én főzök és megtehetem. És ezen a ponton már nincs is értelme annak a megjegyzésnek, hogy nem vagyok teljesen elragadtatva Jamie receptjeitől, hiszen ez nem is Jamie receptje.

De megígérem, hogy a második körre majd nagyon igyekszem! Minden esetre a Jamie feat. Veronika minestrone kiválóan sikerült. Nekem a vörösbor újdonság volt egy paradicsomos levesbe, de azt kell mondjam, megtartom a tippet és legközelebb talán kipróbálom fehér babbal is.

Galway Street Club: Sovereing State of Madness, 2018.

Trychydts | | | 2018., július 10., 22:02 | | | Kategóriák: ,

Berlinben bukkantam erre az együttesre — épp az East Side Gallery-t akartuk megnézni, amikor beléjük botlottunk a folyóparton:

2018_05 Berlin Ilford 50_0053

Nekem nagyon megtetszettek rögtön, csak úgy áradt belőlük a szabadság és a függetlenség — kiválóan illettek Berlinhez is, abban pedig, hogy pont a Fal tövében játszottak, volt is valami szimbolikus. Rögtön meg is akartam venni a CD-jüket, de Nicoline persze lekapcsolt, azzal a felkiáltással, hogy sose fogom őket meghallgatni. Különben is — turkált egy kicsit a telefonján — ha annyira érdekelnek, hallgassam meg őket Spotifyon.

És lőn. Elég sokat járok gyalog, most, hogy már nem kell minden, zenehallgatásra szánt másodpercemet a tangónak szentelnem, foglalkozhatok olyan frivol dolgokkal, mint egy random ír rockbanda hallgatásával. Nem állítom, hogy a legkifinomultabb zene, amit valaha hallgattam, erősen ritmusos, nem nagyon kemény rockzene, kevéssé torzított gitárokkal, közepesen pörgős tempóval, fülbemászóan egyszerű dallamokkal.

Persze nehéz megmondanom, pontosan mit is szeretek bennük: a frissességüket, vagy azt, hogy ha beteszem őket a fülembe, egy kicsit mindig Berlinben érezhetem magam.

#Vercsorbcooking-Try féle Nagy Szakácskönyvteszt: Two Greedy Italinas/Ndunari con salsa di pomodoro e basalico

Trychydts | | | 2018., július 09., 23:50 | | | Kategóriák: ,

Mivel majdnem az egész hetet a szakácskönyvteszt jegyében terveztem, elég hamar sor került a második receptre.

A rikottának a konyhában elég érdekes fizikája van: a New York Times Cookingnak is van egy rikottagnocchi receptje, de azzal egyszerűen nem bírtam összebűvészkedni az előírt állagot. Főzés közben, akárhogy is bűvészkedtem, nem állt össze a tészta elég szilárddá. A forró víz azért megtette a hatását, és sikerült gombócféléket előállítanom, de éppen csak hogy. Éppen ezért volt bennem némi szekszis ezzel a recepttel kapcsolatban.

Teljesen feleslegesen: a tészta úgy állt össze, mint a parancsolat, simán ki tudtam nyújtani kis rudacskákra, amik könnyen szaggathatóak voltak, aztán pont úgy jöttek fel a víz színére, ahogy az a szakácskönyvben meg volt írva. Gondoltam, mindenért fizetni kell valamivel, és azt gondoltam, majd biztos nagyon lisztes vagy rágós lesz a tészta, de nem — finom, könnyű és pont kellemesen tömör volt az állaga. Kiszedve a vízből nem ragadt össze és remekül passzolt a paradicsomhoz. A tésztába gyúrt sajt íze pedig diszkréten, de határozottan kivehetően ott van a háttérben.

A szósz maga elég finom volt, de nekem egy kicsit túl rusztikus. A szeletelt fokhagymával mindig is az volt a bajom, hogy fokhagymaszeletek lesznek tőle a szószban — ez még csak hagyján, de a számba is belekerülnek előbb-utóbb. Most az egyszer a recept alapján dolgoztam, de legközelebb zúzni fogom, az tuti.

Megint egy gyors, egyszerű és autentikus recept, nekem ez a szakácskönyv eddig kettőből kettő.

#Vercsorbcooking-Try féle Nagy Szakácskönyvteszt: Two Greedy Italinas/Basalico al Frittata

Trychydts | | | 2018., július 07., 22:20 | | | Kategóriák: ,

Veronika javaslatára elkezdtünk szakácskönyveket tesztelni. Mivel ez kb. olyan, mint amikor a haditengerészet első admirálisa felkéri a másodmérnököt, hogy teszteljenek együtt egy új gyártású repülőgép-anyahajót, természetesen rögtön igent mondtam.

Az első könyv Antonia Carluccio és Gennaro Contaldo szakácskönyve az azonos című BBC-sorozat alapján készült. Igen kellemes kiadású, fotókkal telezsúfolt könyv, minden egyes receptről egész oldalas fotókkal, minden recept mellé egy kis sztori vagy kulturális kontextus. Puha fedelű, ragasztott kiadás, ami tapasztalataim szerint hozzám hasonlóan nehéz természetű, trehány szakácsok kezében egy kicsit nehezen bírja az élet viharát, de azért egy nagyon kellemes könyv, jó volt lapozgatni. Minden recept egy oldal, nagyon jól áttekinthető struktúrában — az e heti menüt ebből terveztem meg, gyorsan és könnyen ment. (Nálam a főzési hét szombaton kezdődik.)

A kiválasztott recept pont olyasmi, ami tipikusan nem Veronika szintje, de nekem nagyon jól jön. Míg ő egy fekete öves mesterszakács és gasztronómiai innovátor, én magam inkább egyfajta praktikus survivor-skillként tekintek a főzésre. Élvezem, mennyit fejlődök technikailag, de beérem azzal, ha minél több receptet tudok pontosan elkészíteni. Nyilván rengeteg rántottát sütöttem már, mégis nagyon megtetszett a rengeteg sajttal, friss bazsalikommal sült frittata ötlete, láttam, hogy ebből kijön majd nekünk egy gyors vacsora Nicoline-nel, hát rögtön lecsaptam rá.

Nyilván nem kell konyhakémiára specializálódott vegyészprofesszornak lenni ahhoz, hogy az ember ezt összeüsse, de a közös futásból hazaérve feleségemnek igénye, nekem meg kedvem nem volt valami bonyolultabbhoz. Mivel feleségem túl sok német sajtot halmozott fel idehaza, ezért a recept megengedő fogalmazását kihasználva végül hegyi sajt került bele; borsozni pedig Veronikáék nagylelkű ajándékával, eredeti kambodzsai fekete borssal borsoztam. Aki még nem sütött frittátát, de rántottát már igen (én ilyen vagyok), annak egyetlen kihívás van: összeszorított foggal megállni és nem piszkálni a tojást, hanem hagyni kell, hogy szépen, egyben megszilárduljon. Ha jó vastag falú serpenyőt használunk (az enyém rétegzett aljú és gránitbevonatos), teszünk alá egy kis olajat és nem a Gyehennát lobogtatjuk alatta, akkor a termodinamika megteszi a magáét: a tojás nem fog elégni addig, amíg van folyékony réteg, ami felülről hűtse. Ha már úgy kb. összeállt, egy határozott fordítás, még egy kis sütögetés, aztán lehet felezni.

Mi rozskenyeret és paradicsomos-rukkolás kenyeret ettünk hozzá. Feleségem elismerő szavai alapján is kiváló választás volt elsőre.

Időutazás hipszterfalván (Life is Strange, Dontnod entertainment, 2015.)

Trychydts | | | 2018., július 03., 10:47 | | | Kategóriák: ,

A Cinders és a Blackwell-sorozat után megint vágytam egy jó sűrű történetre, valódi erkölcsi problémákkal, izgalmas karakterekkel, egyedi csavarokkal. A Life is Strange-ről algi írt nagyon röviden, de nagyon csábítóan a Facebook-on, öt euró volt az egész, gondoltam, kipróbálom.

Előrebocsátom: nem jutottam sokáig. Talán ötből az első epizód első ötödéig. Elsőnek akkor dobta le a láncot az agyam, amikor az időutazó képességét frissen felfedezett lánynak teljesen banális problémákat is időutazással kell megoldania. Algi szerint ez normális, ez egy időutazós játék, de azért a Blackwell-sorozatban sem kellett minden ajtón asztráltestben átkommandózva megkeresni valami feliratot, mielőtt bemehettünk volna. Úgyhogy az egyik ilyen tömény hülyeségnél rögtön félretettem egy játékot.

Pedig az alapok nem indulnának rosszul: fotózást tanuló főiskolások között vagyunk, rajzfilmszerű, ízlésesen megrajzolt környezetben. Aminek a sűrűsége sajnos messze nem egyenletes: vannak terek, amelyek részletgazdagok és realisztikusak, mások üresek és bántó élességgel emlékeztetnek bennünket arra, hogy pár háttér előtt animált 3D-s figurát nézünk mindössze. Ugyanez a karakterekre is igaz: vannak egészen életszagú arcok és vannak még fröccsöntött műanyag modellnek is gáz szereplők.

Amikor kihisztiztem magam, újrakezdtem az egészet, benyaltam, hogy nekem mostantól mindenért időutaznom kell — aztán, amikor a legjobban kellett volna, nem volt rá lehetőség, viszont addigra át kellett rágnom magam pár nevetséges, erőltetett, túlhúzott, a valósággal még csak nem is érintkező tinédzserdrámán. És akkor jött az Érzés, ami akkor éreztem először, amikor anyám monokróm, LCD-képernyőjén túlságosan sokáig toltam a Wofelnstein 3D-t. A fültő alapú mirigyekből kiinduló, görcsös émelygés.

A játékbeli barátnőm például dühös rám, mert öt vagy hány évig egyszer sem hívtam fel. Lehet, hogy a nagymamám részéről ez még egy valós elvárás volt volt, de bakker Chloé, get a life: ha valaki elköltözik a környezetedből Seattle-be, és nem jelentkezik, akkor lehet, hogy épp identitáskrízist él át, legyél jó kislány és hívd fel te. Írjál neki e-mailt. Rakjál be egy Skype sessiont. De ezt persze nem mondhattam, elvékonyodó cérnavékony hangon kell nevetséges álkifogásokat nyöszörögnöm.

Úgyhogy amikor fent nevezett barátnő szétdekorált szobájában körülnézve kellett volna folytatnom a történet előregördítését, úgy döntöttem, nekem ennyi elég is volt. Ahogy a Witcher 2-ben is úgy gondoltam, nem érdekel, ki nyírta ki a királyt és hogy felőlem az összes elf lázadó felakaszthatja magát, itt is úgy éreztem, hagyom ezt a nyáladzó hipszterekkel teletömött kis koszfészket a francba, bogozgassa a nevetséges problémáikat akinek erre van gusztusa. Én játszom inkább még egy kis Batmant.

Peti 10

Trychydts | | | 2018., június 23., 23:49 | | |

Megünnepeltük, hogy Balu után Petinek is sikerült helyiértéket lépnie az életkorával, mégpedig egy klasszik, amerikai családi filmbe is hézagmentesen illeszkedő kerti partival.

Peti, ha jól emlékszem, még akkor csatlakozott az egyetemi újsághoz, amikor én még nem is voltam főszerkesztő. Mindenesetre az tuti, hogy a Webarangoló nevű, saját fejlesztésű rovatával kezdte — és ezzel azt is tisztáztuk, hogy olyan korból származunk, amikor egy újságban érdekes honlapok ajánlására még volt értelme rovatot fenntartani. A Nyúz körüli bloggerhordának amúgy Peti volt az alapító tagja, én is csak hosszas húzódozás után követtem: nem tudom, most mi a stájsz, de akkoriban még saját fejlesztésű PHP-motoron futott a honlapja. (Én bezzeg statikus HTML oldalakat írogattam, és minden évben megfogadom, hogy valahogy kimókolom, hogy importálni tudjam azt is WordPressbe.) Gondolom, most már ő is WordPresst használ, de rajtam kívül, ha jól tudom, ő az egyetlen, aki azóta is folyamatosan blogol. Később aztán elég sok minden lett, olvasószerkesztő, tördelő, főszerkesztő — hozzáteszem, utóbbiban az egyik legjobb, akit ismerni volt szerencsém.

Baluhoz hasonlóan itt is van egy romantikus szál a közös történetünkben: egyszer, amikor a padon üldögéltünk a négyeshatos petőfi hídi megállója előtt, megkérdezte, mit gondolok arról, hogy egy tizenhat éves lánnyal jár. Mondtam neki pár kedves általánosságot, aminek annál is inkább örülök, mivel a szóban forgó lány már a felesége és két tündéri kislányának édesanyja (az esküvőjükön meg én voltam az egyik fotós). Ami nekem személy szerint már azért is szerencse, mert amikor egyszer különösen mélyre estem a lelki gödörbe, a húgom és Zsó mellett Noémi volt az a nő, akinek nagyon sokkal tartozom azért, hogy úgy tudtam kimászni belőle, hogy még én jöttem ki  jól a dologból. Párkapcsolati válságokban rettenetesen sokat számít az empatikus, támogató, konstruktív női perspektíva.

Peti a mostani házasságomra is meghatározó hatást gyakorolt: egyrészt együtt futottunk akkor, amikor formába akartam hozni magam a randizáshoz, másrészt ő ajánlottam nekem a West Winget, az első sorozatot, amit a feleségemmel néztem először végig.

Petiben amúgy azt csodálom, mennyire határozottan tudja végigvinni a projektjeit. Van saját kiadású könyve, van könyvkritikákra szakosodott, sokáig saját szponzorokkal rendelkező különblogja, aztán amikor elhatározta, hogy angolul fog tanulni és a non-profitból átnyergel a for-profit szektorba, akkor határidőre ez is megtörtént.

Balu mellett Peti volt az, akivel annak idején végeérhetetlen e-mail chainekben vitatkoztunk az élet nagy kérdésiről: nemrég a levelesládám alsó bugyraiban rábukkantam egy levelezésre arról, hogy melyikőnk hogyan képzeli az Android operációs rendszert az első, kiszivárgott hírek alapján. Hát látványosabbat egyikőnk sem nagyon tévedhetett volna.

Pumkin spice latte otthon

Trychydts | | | 2018., június 22., 23:49 | | | Kategóriák:

Aki csak futólag ismer, alighanem nehezen tud elképzelni, amint a My comfort zone for you csatornán böngészgetek. Feminista filozófus létemre is nyugodt lélekkel mondom ki, hogy ez egy tipikus csajos blog. Persze aki már tudja rólam, hogy viszonylag rendszeresen olvasgatok Cosmopolitant, Glamour-t meg Vouge-ot, annak ez is elég jól illik a képbe.

A csatorna amúgy egy elég keményen feminista állásfoglalásként is felfogható videó révén került a látókörömbe — ez az egyetlen ilyen tartalom ezen a csatornán, és a Google szelleme jó érzékkel pont ezt tolta az arcomba — rá is haraptam rögtön. És ha már ott voltam, megnéztem még vagy tíz másikat is. Például ezt:

A pumkin spice lattéről eddig én csak amerikai sorozatokban hallottam: így kapásból ahhoz a Morena Baccarinhoz kapcsolom, akit mostanában a Gothamban látunk elég rendszeresen. Pár éve még csak kis epizódszerepeket játszott — a How I met your motherben például ő Chloe, a Marshallba szerelmes barristalány. Éppen ezért én valahogy úgy gondoltam, hogy ez valami sütőtök-aroma lehet, és bár a sütőtököt, ha nagyon muszáj, a feleségem kedvéért legyűröm olykor, azért ha csak lehet, elkerülöm. Holott ez egy nem egy sütőtök ízű, hanem egy késő őszi-karácsonyi hangulatot idéző fűszerkeverék, ami tényleg nagyon fel tudja dobni a kávét meg az ember kedvét is.

Mert hát persze muszáj voltam kipróbálni: volt egy-két fűszer, amit még pluszban be kellett szereznem, de a következő szombat délutánon már feleségem gyanakvó tekintete mellett nagy magabiztosan lapátoltam a fűszereket egy kis lekváros üvegbe. Összeráztam, belekevertem a következő kávéadagba egy kávéskanálnyit, aztán vártam a hatást.

Maradjunk annyiban, hogy a feleségem eddig sem ugrott túl nagyot, amikor önkéntes kávéfőzőt kerestünk idehaza, de most már teljes nyugalommal dől hátra és követeli a pumkin spice lattéját kvázi minden itthoni koffeintöltés alkalmával. Tehát jobban szereti, mint amennyire a kávéfőzést utálja — és nekem ez most elég.

Azért akinek hozzánk hasonlóan karos kávéfőzője van, az vigyázzon, mert a fűszerkeverék nagyon finom szemcséi összetömörülve könnyen gátat vetnek a forró víz folyásának — persze maga a gép nem dugul el, csak a kávékeverék tömörödik be túlságosan, tehát csak az éppen aktuális kávénk forog veszélyben. Két dologra érdemes figyelni, és minden rendben lesz: egyrészt semmiképpen se töltsük túl a szűrőt, másrészt ne használjunk többet egy kávéskanál fűszernél, és azt is alaposan vegyítsük el a kávéval.

O-bi, O-ba, a civilizáció vége, 1985

Trychydts | | | 2018., június 18., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Az egész egy algi-féle megosztással kezdődött:

Aztóta vonzódom a posztapokaliptikus irodalomhoz, amióta Balu egyszer kölcsönadta nekem a Hozsánna néked Leibowitzot. Persze jóval előtte megvolt Bogáti Pétertől az Utolsó ember, még a városmajor utcai gyerekkönyvtárból kölcsönöztem ki; ennek megfelelően aztán ez egy elég szoft megközelítése is a témának. Persze nagyon nehéz ezt jól csinálni: végtelen mennyiségű nyomorúság van, amiből meríteni lehet. Ha nem akarunk elmerülni a fájdalompornóban, a szenvedést valódi téttel bíró erkölcsi, társadalmi, tudományos dilemmákká kell konvertálni. A Hozsánna néked Leibovitz! évszázadokat felívelő története miatt lesz igazán jelentős mű: miközben mindig egyes emberek életéből kapunk meg egy-egy epizódot, ezek egy monumentális, ciklikus felépítésű eposszá állnak össze. Cormac McCarthy-tól Az Út elsősorban a szülői szeretetről szól: az apa a fiából merít reményt a továbbéléshez, még a legreménytelenebb körülmények közepette is. Miatta igyekszik megtartani bizonyos alapvető erkölcsi szabályokat a társadalmi konvencióktól már teljesen mentes, elvadult világban, miatta keresi fáradhatatlanul a lehetőséget a továbbélésre — életének egyetlen célja, hogy a fiú nélküle is képes legyen továbbvinni a reményt. Lem Fürdőkádban talált kézirata gyilkos fekete komédia, amely egy szélsőségesen izolált csoporton keresztül azt mutatja be, milyen nevetséges görcsösséggel tudunk ragaszkodni a szabályokhoz és a konvenciókhoz akkor is, amikor annak már semmi értelme.

Az algi által keresett film, az O-bi, O-ba, A Civilizáció vége sok szempontból hasonló alapokról indít, mint Lem regénye (ráadásul ugyancsak egy, a lengyel szocializmusban született sci-firől van szó). Az atomháború után a katonák megpróbálnak legalább egy maroknyi embert egy biztonságos óvóhelyre kísérni: a háború túlélői azonban gyűlölik a katonákat, nem hisznek nekik. Így a propagandáért felelős szakemberek kitalálnak egy legendát: a túlélőkért hamarosan eljön a paradicsomi körülményeket hozó Bárka — ha hajlandóak ezt az erre kijelölt helyen megvárni. A film ennek a közösségnek az utolsó napját mutatja be, az egyik propagandista, Soft szemszögéből.

Eddigre a megmentett emberek fele már halott; az sem látszik, hogy a nukleáris tél végén ez a legyengült, szellemileg és erkölcsileg is folyamatosan és rapid módon erodálódó közösség hogyan fog bármit is újjáépíteni. Ráadásul az óvóhely állapota is folyamatosan romlik; eleve csak egy ideiglenes rejtekhelynek épült, javítására sincs érdemi esély. A közösség tenni akarását ráadásul pont az bénítja meg, amivel kezdetben mobilizálhatóak voltak: nem hajlandóak belenyugodni abba, hogy nyomorúságuk végleges állapot, mindannyian a Bárka jelentette csodát várják. Mi több, maguk is építik tovább a legendát: a feketepiacon egy ezüstből kovácsolt játékpénzzel fizetnek, és mindenki meg van győződve róla, hogy a Bárkán ez a lesz majd a hivatalos fizetőeszköz. Ahelyett, hogy a túlélésükön dolgoznának, azt igyekeznek megőrizni magukban, ami majd a Bárkán lenne majd hasznukra. És persze mindenki elzárkózik a valóságtól: hiszen miért akarná bárki is tagadni a Bárka létezését, ha nem létezne valójában?

Szemlátomást egy alacsony költségvetésű filmről van szó, ami szokszor nagyon művi megoldásokkal dolgozik. Érthető, hogy mik a problémák, amire a film megpróbálja felhívni a figyelmet, de ha alaposan figyelünk, az is látható, hogy ez a társadalom, ebben a formában csak egy filmben létezhet. Mi készteti például a lakosság nagy részét arra, hogy egész nap egy hatalmas csarnokban lézengjen? Világos, hogy azért van bordélyház, hogy lássuk, még a világvége után is csak az olcsó gyönyöröket hajhásszuk, de ha emberek halnak éhen, hogy lehet ezt ilyen színvonalon fenntartani? Miért nem gondolt a vezetőség egy évig arra, hogy mi lesz a következő lépés?

A film szokszor mindezek ellenére is működik. A bőrünkön érezzük a zsigeri utálatot a kicsinyesség, a szűk látókörűség iránt, nem tudunk kitérni a fogcsikorgató frusztráció elől a minden racionalitás elsöprő emberi butaság láttán, és a főhőssel is nagyon könnyű azonosulni — minden gyengeségével és hibájával együtt. Ami nekem a legjobban tetszett, az a befejezés: bár a végső megsemmisülést hozza magával, sikerül ezt felesleges naturalizmus nélkül, méltóságteljes szomorúsággal bemutatni.

A Dél diadala

Trychydts | | | 2018., június 14., 7:45 | | | Kategóriák:

Ahogy arról egy slamben is megemlékeztem, a feleségem táplálása kissé melós dolog. Néha arisztokratikusan elkülöníti magát az ételtől, néha meg beszakítja az ajtót és rögtön vacsorát kell vetni elé, ha kedves az ember élete (ehhez a fázishoz tartozik az “egész nap csak egy szendvicset ettem” szlogen). Néha eltűnik egy doboz mogyorókrém a szekrényből, néha lerágja valaki a kiflik és bagettek csücskét. Ritkán fogyaszt egy évszakban kétszer ugyanabból az ételből, és csak abba hajlandó belenyalni, amihez abban a pillanatban kedve van. Sok sikert a tervezéshez.

Kinéztem magamnak a Country Captain nevű csípős-paradicsomos-currys csirkét a New York Times Cookingról. Úgy voltam vele, hogy az sem baj, ha ez rám marad — kifejezetten szeretem a déli államok konyháját. Isteni, házias ízek, viszonylag egyszerű műveletek eredményeképpen — hogy mást ne mondjak, a chili is ide tartozik, amiből még a bonyolult is viszonylag egyszerű. (Bár néha el kell viselnie, hogy néha sört önt a csokoládéra.)

A feleségem persze bejelentette, hogy neki ehhez nincs kedve. Aztán átnézte a receptet, és mondta, hogy jó, lehet, hogy valamikor eszik majd belőle egy-két grammot, szóval mindenképpen nyúzzam meg az összes combot. Nem volt otthon, amikor nekiláttam a főzésnek, hangoskönyvet hallgattam közben, óvatosan összeraktam a hagymás-fokhagymás-paradicsomos currys alapszószt, némi ribizlivel, meg elkezdtem pirítgatni a csirkéket. Nagyanyám jó öreg cserépedénye pont alkalmasnak látszott az összesütéshez.

Már eléggé lendületben volt a dolog, amikor a feleségem bejött a konyhába. Olyan arcot öltött, mint egy finom falatot szimatoló, feltartott farkú cica, még sündörgni is hasonlóformán kezdett el a sütő előtt. Ilyenkor már tudom, hogy nem eszem egyedül. Megfőztem a barna rizst — amióta tudjuk, hogy ebből is van minőségi, már csak az íz miatt is abszolút ezt preferáljuk a fehér helyett — koriandert vágtam, mandulát pirítottam a tetejére, meg leöntöttem némi további ribizlivel. Feleségem tekintete elégedetten csillogott, amikor kiszedte a második adagot a tányérjára.

És még az is bevált, amit a recept írt. Elég ebből egyetlen falat, és az ember máris egy napsütötte farmon érzi magát.

Vordernberg szelleme

Trychydts | | | 2018., június 13., 10:47 | | | Kategóriák: , ,

Ki gondolta volna, hogy Vordernbergnek történelme is van.

Nicoline szúrta ki, hogy a szállásunk mögött van egy öreg, terméskő ház — amin aztán felfedeztük az emléktáblát is. Sokkal később tudtuk meg, mi is az a Radwerks, amire minden egyes táblán hivatkoznak. Szó szerint kerékgyárat jelent, de egyes épületek leírása, a különleges, a helyre jellemző magas kohók nekem inkább vasgyártásra utaltak. Aztán kiderült, hogy ez a hely annyiban különleges, hogy egyes gyártási fázisokhoz vízkerekeket használtak — az egész falun átfolyik egy elég gyors folyású patak, aminek az energiája nyilván remekül kihasználható volt. Fura volt, hogy a németül amúgy folyékonyan beszélő feleségem csak silabizálni tudja a táblákat — úgy látszik, a vasgyártással kapcsolatos szókincse sürgősen frissítésre szorul.

Amúgy a gyártást itt a húszas években fejezték itt be — ehhez képest nagyon jól nyomon követhető, hol, mit csináltak, melyik épület milyen célokat szolgált — noha a többségük ma már nem látogatható, magánház vagy önkormányzati épület. Így is elég erős atmoszférája van a helynek, bár furcsa elképzelni, hogy ebben a csendes, tiszta levegőjű faluban, ami ma kb. 100%-ban a turizmusból él, valamikor az ipar volt az első számú jövedelemforrás és tele volt faszénfüsttel a levegő.

Egy játszótér mellett padokon leültünk kicsit, és végre megtaníthattam a feleségemet ékartézni. Én sem játszottam még soha, de már nagyon régen szerettem volna. Az ékarté egy kétszemélyes kártyajáték, pont megfelelő ötvözete a stratégiai és a szerencsejátékoknak és elég gyorsan pörög is. a feleségem gyorsan ráérzett a dologra, mert elég fölényes győzelmet aratott öreg férje felett.

Este pizzát sütöttem, kedvenc, és nagyon megbízható amerikai receptem szerint, osztrák hozzávalókkal. Így is frankón bevált.

28 éves vagyok… sajnos csak a tizenhatos számrendszerben

Trychydts | | | 2018., június 10., 11:13 | | | Kategóriák: , ,

A nyaralásainkat általában a feleségem szervezi — akkor is, amikor nem. Tavaly ugye Dubrovnikba indultunk. Foglaltam szállást, szerveztem programot, aztán a feleségem a Zadar táblánál elsóhajtotta magát azt autópályán, és mire magamhoz tértem, már le volt foglalva egy zadari apartman a nyaralásunk teljes időtartamára.

Ezt a hosszú hétvégét viszont én szerveztem, és gondosan titokban tartottam a desztinációt. Eredetileg Velencére gondoltam, mi is lehetne klasszikusabb helyszín egy kis hétvégi romantikázáshoz, de aztán kiderült, hogy Velence ilyenkor tele van, drága, ráadásul a parkolás sem triviális.

Rengeteget járattam az agyam, amikor végül beugrott, hogy valamikor, évszázadokkal ezelőtt egy régi fóliánsban olvastam egy tóról Ausztriában, amelyik nyáron tó télen meg völgy. Persze ahhoz a könyvhöz már nem fértem hozzá, de aztán némi keresgélés után csak sikerült kinyomoznom, hogy a Grüner See-ről van szó. Úgyhogy keresgéltem szállásokat a közelben — míg aztán végül egy vordernbergi apartmannál kötöttem ki. Persze bolond lettem volna mindezt Nicoline orrára kötni, rögtön talált volna tíz alternatív szállást és hat alternatív tavat, szóval megbeszéltük, hogy majd akkor tudja, meg, hogy hová megyünk, ha majd odaérünk.

És valóban: beszálltunk a kocsiba, én mondtam, mikor merre forduljon, persze az M1-es autópályán már szűkültek valamelyes a lehetőségek, meg akkor is, amikor megvettük Mosonmagyaróvárnál az osztrák autópálya-matricát, de a végcélt csak akkor tudta meg, amikor mondtam neki, hogy akkor itt álljon félre, mert megérkeztünk.

Az első este persze el is telt a szokásos akklimatizációs gyakorlatokkal: kipakolás, aztán gyorsan elugrottunk bevásárolni a szomszéd faluba. Sütöttünk magunkak friss bratwurstot meg sült krumplit vacsorára, aztán már csak rálazítottunk az utazásra.

Másnap reggel elég kényelmesre vettük a figurát, de hát nem is siettünk sehová: végül aztán nekiindultunk a rövidebbik útnak. Mint kiderült, ez egy kis keskeny hegyi utacska volt, ötszáz hajtűkanyarral, javarészt aszfaltborítás nélkül, úgy, hogy néha egy méter választott el minket az igen meredek hegyoldaltól. Gyönöryű volt, hangulatos, isteni erdőillat áradt be az ablakon, ráaádásul a tériszonyomat is feleveníthettem. Végül aztán egy fél tucat tehén kandi tekintetétől kísérve megérkeztünk Tragößbe, a Grüner See melletti kis faluba.

Amint kiszálltunk a kocsiból, elkezdett esni az eső. Visszaszálltunk, hallgattunk egy kis hangoskönyvet, hátha visszajön a jó idő, de aztán, mire lement a fejezet, kábé megbékéltünk a gondolattal, hogy ez jobb nem lesz. Szerencsére gondoskodtam arról, hogy legyen nálunk esőkabát meg váltóruha, a tavat meg mindenképpen látni szerettük volna, szóval átöltöztünk és nekiindultunk a sétaútnak. Elég ritkán csinálok ilyesmit, kényelemszerető, konzervatív természet vagyok, ha túrázásról van szó, de most épp megfelelőnek tűnt az idő egy kis őrültködéshez (persze tudom: hardcore túrázó barátaimnak az eső egyszerűen nem faktor).

Azt azért nem mondhatnám, hogy szálegyedül lettünk volna: az osztrákoknál például a kutyasétáltatás az kutyasétáltatás esőben is, illetve mások is voltak, akik halálos nyugalomban áztatták magukat az erdőben. Piknikezni persze nem tudtunk, de így is bőven megérte: a Grüner See egy szürreálisan gyönyörű hely, hatalmas hegyek veszik körbe, és az is teljesen látszik, hogy mennyire esetleges a vízszint. A part menti fákon, köveken is látszik, mennyire fel tud menni a víz a tavaszi hóolvadások idején; most, júniusban már csak a fele-harmada lehetett meg az eredeti víznek (a tavat az esőn és a havon kívül nem táplálja semmi.) Egyszer biztosan szeretnék visszatérni télen is, amikor száraz az egész.

20180609_150954

20180609_152852

20180609_155710

Mire félig körbeértünk a tó körül, már szépen feltisztult az idő: a Nicoline által készített, Street-kitchen féle szuperszendvicset pedig már napsütésben toltam be. Így még szebb volt a tó; aztán egy nagyon kellemes kis erdei úton tértünk vissza a parkolóba. Egy rovarhotelt is láttunk: ilyenről még nem is hallottam, de szerintem szép dolog, hogy nem csak mi juthatunk olcsó és minőségi szálláshoz Ausztriában.

20180609_161049

Az út végét amúgy mezítláb gázolva tettük meg: az ösvény utolsó öt méterét megkerülhetetlenül elárasztotta a zivatar. Pedig akkor már azt hittük, mindent megúsztunk.

Este aztán egy helyi, házias étteremben, a Fekete Sasban vacsoráztunk: egy kedves osztrák nyanya, személyesen a tulajdonos szolgált fel: hatalmasak voltak az adagok, nagyon-nagyon finom kézműves műgonddal készült minden. Májgombócból pedig még életemben nem ettem ennyire nagyot és ennyire májízűt.

Ma Vordenberget és a szomszéd falut fogjuk megnézni: mivel ez egy Try-féle nyaralás, a hely szellemével való hosszas barátkozás is a program szerves részét képezi.

20180609_151035

Hát ezt nem gondoltam volna

Trychydts | | | 2018., június 03., 23:49 | | |

Forliban ugye én voltam a cég csodamadara, mutogattak is minden vacsoránál, hogy íme, itt van a srác, aki sétál a munkába. Az amerikaiak elragadtatását itt meg tudtam érteni, elégre számukra nyilván már maga az volt az egzotikum, hogy Itáliában nem autópályán kell munkába járniuk — de a magyar kollégák is úgy néztek rám, mint egy különösen színpompás tollas békára. Pedig hat kilométer az egész — oké, ki kellett hagynom a szállodai reggelit, ha időben be akartam érni, de azért ez még nem akkora hőstett.

Még amikor legelőször voltam, fotózgattam is kicsinyt út közben — még a régebbi gépemmel kattintott képek voltak ezek, különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam neki. Az egyik képet, mivel maga a nagy Google könyörgött érte, nagy kegyesen fel is töltöttem a szóban forgó templom lokációja mellé.

Na most ez a teljesen jelentéktelen, odavetettem elkattintott pillanatkép talán az egyik legnézettebb képem lett — valakik nagyon zabálják, mert már ezer megtekintés fölött jár. És fogalmam sincs, melyik lehet az a közönség, amelyiknek pont erre a fotóra van szüksége. A templom Forli mezőgazdasági és ipari területeinek a határán áll. Maga Forli sem hiszem, hogy az a település, amit az emberek komolyan fontolgatnak, amikor az észak-olaszországi útjukat tervezik, de ha valaki mégis odatéved, aligha akar kilométereket autózni egy kápolnánál is alig nagyobb templom kedvéért. Gondolom, a helyiek tisztában vannak vele, hogy hogy néz ki a templomuk. Mégis, év eleje óta folyamatosan, egyenletesen növekszik a nézettsége.

Lehet, hogy van, amihez én már tényleg öreg vagyok.

Családi hétvége extrém kilátással

Trychydts | | | 2018., május 29., 23:49 | | |

Édesanyám születését időnként szabadtéri ünnepségsorozat keretében ünnepeljük; időn is sor került egy ilyen mókára. A Dunakanyarban szerzettki egy kis házikót a húgom, sokkolóan gyönyörű kilátással, beépített csillagászati távcsővel és sós vizes medencével, szalonnasütő hellyel és természetesen tollaslabda-pályával, ahol nekem személy szerint bőségesen volt alkalmam felfrissíteni a gyerekkoromat.

Péntek délután mentünk volna le — ennek megfelelően péntek délelőtt kiadós felhőszakadás zúdult a térségre. A húgomék előre mentek felderítőnek, hogy végül is mennyire alkalmas a terep hosszú hétvégézésre: addig húzódott a dolog, amíg édesanyám és én úgy nem éreztük, hogy talán mégis bölcsebb dolog lenne inkább másnap reggel csatlakozni a főcsapatokhoz. Így is történt, reggel nyolckor már kissé kialvatlanul, de abszolút tettre készen bóbiskoltam a sarkon, majd beugrottam édesanyám újdonatújan vásárolt használt autójába.

(Az autóvásárlás önmagában is remek történet: édesanyám kinézett egy remek használt autót egy megbízható kereskedésnél. Mivel azt egy hosszú hétvége miatt nem tudta rögtön átvenni, ezért gyorsan árverésre bocsátotta saját ősöreg autóját olyan áron, amit én eleve túlzásnak éreztem. Ehhez képest már hajnalban csörgött a telefonja, hozták volna a pénzt egy nylonszatyorban, csak vihessék a kocsit — ebből persze kiderül, mennyit értek én a használt autó eladáshoz. Édesanyám, a hatalmas keresletet látva rögtön srófolt is egyet az áron, és végül egészen jó pénzért szabadult meg kissé már rozoga tragacsától. Ezután kiderült, hogy a kereskedő, akit kinézett, valóban megbízható, mert a tüzetesebb inspekció után kisült, hogy a kiszemelt kocsi igencsak rossz állapotban van. Úgyhogy végül több, mint egy hétig volt kocsi nélkül, mire sikerült leakasztania magának egy helyes kis monstrumot, igen elegáns belsővel és egy agorafóbiás roham kiváltására is alkalmas csomagtartóval.)

Leérkeztemkor Christopher Prücsök rögtön be is fogott a tollaslabdázásba, ami aztán az egyik főfoglalkozásommá változott. Sajnos az erre a célra kijelölt füves tér igen sáros volt, én meg nem nagyon vittem magammal tváltóruhát; így a hétvége végére pontosan ugyanolyan sáros és füves lettem, mintha ismét tíz éves lettem volna, a farmerom pedig csak különleges tisztítószerek bevetése után vált ismét hordhatóvá. Szerencsére a tollasba azért belejöttem annyira, hogy meg tudjam izzasztani a sportrajongó unokaöcsémet — a végére pedig már el is tudtam dönteni, hogy éppen melyikünk fog nyerni, és gondoskodtam is róla, hogy csak igen szoros eredményekkel tudjon “megverni”. (Ezúton szeretnék köszönetet mondani a Gál családnak, akikkel évtizedekkel ezelőtt hihetetlen mennyiségű időt töltöttünk tollasozással a hatalmas cseresznyefa alatt kialakított tollaspályán — áldozatuk nem volt hiábavaló, kemény munkájuk eredménye még most is látszik rajtam.)

Esztergomon keresztül Szlovákiába is átugrottunk, szlovák kaját enni — gyereknap lévén, gyerekkori fogadalmamat ismét beváltandó, vettem két doboz Macskanyelvet az unokaöcséimnek. Ismét bizonyítottuk az alaptételt, hogy ha van egy Szamos cukrászda az út egyik oldalán, teljesen felesleges átmenni a zebrán sütizni és kávézni. Este szalonnát sütöttünk, előtte tollasoztunk — majd estére fordulva előkerült a csillagászati távcső is. Sajnos engem nagyon lekötöttek jogi természetű kutatásaim, így nem tudtam részt venni az általános szerencsétlenkedésben. Ha bolygókat nem is, de a Dunán elhaladó turistahajókat azért meg tudták tekinteni, még ha fordított állásban is.

Másnap, mivel gyereknap volt, kénytelen voltam ismét beszállni a tollasligába, míg aztán, pontosan az előre kijelölt időpontban befutott drága feleségem is. Ünnepeltünk, tortát ettünk, átadtuk édesanyámnak új laptopját — remélem, ez legalább annyi ideig ki fogja szolgálni, mint az előző előtti munkahelyemről szervált, már akkor is elég szép korú Dell.

Reader’s Log — Peril at End House. Narrated by Hugh Fraser

Trychydts | | | 2018., május 26., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Alapvetően a szokásos formulát megtörő történetszerkezet miatt volt érdemes elolvasni ez a könyvet: a történetben már visszavonult magánnyomozó ezúttal nem egy bűntényt próbál  kinyomozni — annak elkövetését próbálja megakadályozni. Mivel tisztában van vele — és ennek hangot is ad –, hogy ő minden idők egyik legzseniálisabb detektívje, azt gondolja, rutinfeladat lesz ez neki. Aztán szépen lassan egyre rosszabbra fordulnak a dolgok.

Sajnos sem a karakterformálás, sem a megoldás nem tud felnőni az ambíciózus alaphelyzethez: a karakterek rettentő laposak és érdektelenek, a megoldás pedig végül csalódást keltően triviális.

Hugh Fraser narrációja továbbra is klasszikus.

Reader’s Log — Raymond Chandler: Killer in the rain. Narrated by Elliot Gould

Trychydts | | | 2018., május 21., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Imádom Raymond Chandlert, különösen akkor, ha Elliot Gould narrálja. Elképesztően testhez álló választás, pedig a színészt én a Jó barátokból, Jack Gellerként, Ross és Monica apjaként ismertem meg. Fantasztikus karakterszínészről van szó, elképesztően hitelesen játssza a mocskos ügyekben turkáló keményfiút.

Maga a rokonszenv nem teljesen magától értetődő, mert Chandler történetei detektívregényként alig-alig működnek. A műfaj elég hamar kialakította a saját szabályait; ezek a történetek pedig nem nagyon illeszkednek ebbe a keretbe. Általában valóban van valami rejtélyféle a háttérben, de ennél a szerzőnek ennek aprólékos bontogatásán kívül sokkal fontosabb az atmoszféra. Az amerikai életstílus alapvetően változott meg a harmincas-negyvenes-ötvenes években; Chandler filmszerű plasztikussággal képes ábrázolni ezt az identitáskrízist. Magánnyomozói gyakran kerülnek kapcsolatban a társadalom perifériájával, védtelen, kiszolgáltatott emberekkel, illetve olyan figurákkal, akik a nagyvárosi zavarosban halászva élnek vagy éppen gazdagodnak meg. Ezek a karakterek természetesen nem valódi reprezentánsai az amerikai társadalomnak; a társadalmi problémákat, az elidegenedéssel éppen csak ismerkedő világ nehézségeit viszont nagyon érzékletesen mutatják be.

Ami engem mindig megfog, az a szerző állandó, szűnni nem akaró törekvése arra, hogy ezekbe a sötét, reménytelen történetekbe belevigye saját, nagyon jellegzetes, cinikus romantikáját — ugyanazt kicsit szürke, kicsit mocskos, de azért szilárd erkölcsi tartást, amit a Casablankja Rickje révén majdnem mindenki ismer.

Lassan két éve vagyok házas

Trychydts | | | 2018., május 18., 16:31 | | |

Némi kerülővel eljutott hozzánk az esküvői videónk utolsó részlete is — erről persze eszembe jutott, mennyire jól is sikerült lagzink volt Nicoline-nal két évvel ezelőtt. Sőt, az egész esküvői szezon remekül sikerült. Megpróbáltam elolvasni a blogbejegyzésemet, amit a lagzimról írtam, erre kiderült, hogy csak a hivatalos esküvőnkről írtam annak idején. Most, így a nosztalgia mámorában, pótlom is a dolgot.

De előbb…

De mivel a legénybúcsúmmal is el vagyok maradva, kezdjük inkább azzal. Mivel Balu legénybúcsúját én szervezetem, ezért ő szervezte az enyémet — Duna-parti szalonnasütésben maradtunk egy mezei hétköznap este. Persze, mivel az én szerencsémről van szó, esett az eső egész nap, így a B tervként szolgáló étteremben kezdtünk gyülekezni. De mire összegyülekeztünk, az eső tulajdonképpen elállt, így őrültek módjára nekirugaszkodtunk a Duna-parti piknik lebonyolításának.

Viszonylag sötét volt már, mire megérkeztünk, a vízig meg egy apró, finoman csörgedező vízfolyásokkal gondosan átszőtt sártengeren keresztül vezetett az út. Fiatalék és én szerintem itt lazán bedobtuk volna a törölközőt (igen, Veronika is ott volt, az én legénybúcsúmra ugyanis lányok is hivatalosak voltak), de Balu és János, a két főőrült, teljesen faarccal, és csillapíthatatlan lendülettel kezdtek lehurcolkodni. Valahogy átvágtunk a mocsáron, és kiderült, hogy közvetlenül a Duna-parton sokkal szárazabb mindent, mint kijjebb. Érdekes paradoxon, de ez volt. Vagdostam gallyakat, tüzet rittyentettünk, aztán belekezdtünk az első feladatba, a menyasszony által összeállított tesztbe. Nicoline leánybúcsúján is volt ilyen teszt, ami onnan volt nevezetes, hogy Juci átküldte nekem átnézésre, én meg hozzáírtam ugyanannyi kérdést, amennyi eredetileg szerepelt benne. Nicoline úgy érezte, neki is villantania kell, ezért mindenféle megkeresés nélkül elküldte Balunak az ő menyasszony-verzióját. Nagyon nem égtem be.

A másik feladat igazi telitalálat volt: kaptam egy fakorongot, harmincnyolc szöget, és minden legényként töltött évemért be kellett vernem egyet a fába, és mondanom kellett róla egy mondatot. A történetmesélés, mint időtöltés, nem áll nagyon messze tőlem, szöget verni meg ugye ki nem szeret, szóval nagyon élveztem a dolgot, de a kis monológom állítólag remekül sikeredett.

Szalonnát ettünk, beszélgettünk, elég szépen elment az idő. Térdig beáztattam magam az éjszakai Dunába, aztán lefekvés előtt ittam egy fél pohár fehérbort, és eldőltem a kifejezetten nekem kikészített függőágyban. Fantasztikus volt szabad ég alatt aludni, csak hajnalban látogatott meg egy jó hosszan tartó félálmos rémálom, amikor azt képzeltem, hogy egy pasi mászkál a tábor körül két kutyával. Másnap összepakoltunk, Baluéknál lezuhanyoztam, de végül is a Duna-partról mentem dolgozni. Elég menő érzés volt.

Esküvő a Malomban

Magáról az esküvő egyszerűen tökéletes lett. Nem lehet persze túldicsérni Jucit, aki kiváló dramaturgaiai (hehe) érzékkel vette kezébe a szervezést — remekül levezette az egészet és nagyon ügyes dolgokat talált ki. Mivel már össze voltunk hátasodva, nem kellett semmiféle gügye ceremóniával bajlódni. Balu és Juci is mondott beszédet, mi is elmondhattuk egymásnak, amit szerettünk volna (én a szardíniavásárlás témájára futtattam ki a saját szövegemet), illetve mi is kaptunk saját készítésű videoklipet a többiektől a Gombócra.

A kaját János szolgáltatta, ami állítólag tök jó lett. Azért mondom, hogy állítólag, mert a többségét meg sem tudtam kóstolni, szétkapkodták, mielőtt oda jutottam volna — el voltam foglalva azzal, hogy örüljek a vendégeknek meg a feleségemnek, szóval annyira azért nem bánom. A tortát viszont mi sütöttük: én egy kókusztortát (amit Nicoline születésnapjára szoktam) meg egy brownie-tortát, amihez vaníliafagylaltot kínáltunk, a feleségem meg egy mindenmentes gyümölcstortát.

Akkoriban még tangóztam, és úgy gondoltam, a legjobb az lenne, ha az esküvőmön is lenne tangó. Bemutatót persze tartottunk kedves feleségemmel, ami technikailag egészen remekül sikerült, nem véletlenül gyakoroltunk hónapokon keresztül (persze full impró volt az egész, nem azért tangóztam, hogy koreográfiákat tanuljak). Amit viszont nem teszteltünk le előre, az az esküvői ruha, az esküvői harisnya és az tangó kölcsönhatása — hát itt maradjunk annyiban, hogy hasonló helyzetben mindenkinek javaslom, próbálja ki előre, mennyire tapad a ruha a harisnyához.

De hogy ne csak nekünk jusson ki a jóból, egy kis tanfolyamot is tartottam a tangó alapjairól, aztán jól megtáncoltattam a női vendégeinket is egy erre tervezett blokkban. Ágit pedig még ennél is többször — amíg űztem az ipart, az egyik kedvenc táncpartnerem volt, szóval most jól kihasználtam az alkalmat, hogy én vagyok a vőlegény és a kedvembe kell járni.

Persze ehhez megfelelő zene is kellett, és itt bizony az én zsenialitásomat kell dicsérni. A feleségem nagyon szeretett volna egy profi DJ-t, én meg nem igazán; végül aztán nyertem (a kinézett DJ-k vagy Hong-Kongban voltak vagy egy másik buliban), és a barátaik DJ-ztek nekünk. Néhány vendéget/párt megkértünk arra, rakjanak nekünk össze playlisteket és azokat játszottuk le, tetszés szerinti sorrendben. Ez több szempontból is remek dolog. Egyrészt sokkal személyesebb: minden set egyfajta üzenet is. Másrészt így garantált, hogy tényleg szuper zenék hangzanak el, amik illeszkednek a közönséghez (főleg egy olyan, viszonylag kis társaság esetén, mint a mienk). Harmadrészt: ezek az összeállítások megmaradnak. Azóta is, ha közös zenét akarunk hallgatni Nicoline-nel, gyakran nyúlunk az esküvői playlistekhez, de van, hogy Dark Soulshoz is ezeket rakom be magamnak. Negyedrészt: így az ember maga is kipróbálhatja magát szelektorként. Az érkezésünk előtt lejátszott zenét közösen raktuk össze, illetve mindenkinek volt egy saját számlistája is. Nicoline 1.0-s kollekciója például 7 óra hosszú volt, és állította, hogy ebből már nem lehet vágni — végül csinált egy három és fél órás, kurtított változatot, de persze ez sem fért bele a durván hat órás esküvőbe, pláne, hogy másoktól is szerettünk volna játszani.

A szerencse-faktor leginkább a helyszínhez kellett.

Eredetileg hajón akartunk házasodni. Szuper ötlet, leginkább két esetben. Ha az ember mondjuk egy húsz fősnél nem nagyobb esküvőt szeretne, akkor ésszerűen és ízlésének megfelelően oldhatja meg a dolgot. A másik, ha szeret túlárazott szolgáltatásokért fizetni. A mi ~50 fős esküvőnkre is brutálisan elszállt ajánlatokat kaptunk. Szemlátomást ez az a műfaj, ahol a konkurencia hiánya vagy a vásárlóközönség lelkesedése miatt irgalmatlan lehúzásokra van lehetőség, amivel aztán él is mindenki.

Sok helyszínt néztünk, de 100%-os egyik sem volt, egészen addig, amíg — ez is tiszta szerencse — meg nem adtam magam Nicoline noszogatásának, és meg nem néztünk egy olyan helyet, ami nekem a fotók alapján egyáltalán nem tetszett. A helyszínen aztán kiderült, hogy ez egy szép tágas, barátságos és hangulatos hely, és mivel csak akkor nyitottak, kb. mindent bevezető áron kaptunk, Ottó bácsi pálinkáját pedig ingyen vihettük be. Volt melegítőkonyha, felrakhattuk a Nicoline által hozott karácsonyi (???) fényfüzéreket, kedves és segítőkész volt a tulajdonosi gárda, szóval abszolút otthon éreztem magam végig. Van fehér zúzott kővel borított udvar is, ami különösen alkalmas helyszín a rizsdobáláshoz (még idén is találtam rizsszemet a zakóm zsebében).

Az esküvői képek nagyon jól sikerültek — riportfotó-stílusú fotózást szerettünk volna, és a fotósunk nagyon vágta ezt a műfajt. Már a villamoson is ott volt velünk, megörökítendő, ahogy az esküvő helyszínére utazunk, és nagyon magabiztosan csípett el minden megörökítésre érdemes pillanatot. A céget (Ritter Natalie Photography) mégsem ajánlom senkinek, legalábbis annak nem, aki nem szereti, ha kiröhögik, ha a szerződésben rögzített határidőkre hivatkozik.

Ja igen. Zsófi csokra is gyönyörű lett. Kár, hogy az esküvőre elfelejtette magával hozni.

Dunaszentpál

Ami miatt viszont nem győzöm áldani kedves feleségem kompromisszumkészségét és bölcs előrelátását: a vidéki rokonsággal külön ünnepeltünk. Ezt abszolút javaslom mindenkinek, aki nem hagyományos esküvőben gondolkodik és nem szeretné logisztikai problémák garmadáját a nyakába venni.

Apósom nászajándéka az volt, hogy Dunaszentpálon tarthattunk egy újabb, bensőséges családi esküvőt. Halászlével, kellemes kültéri vacsorával, rengeteg dumálással, ahogy azt kell. Kicsit ismerkedhettem Nicoline családjával is, amire sajnos nem nyílik valami gyakran lehetőségem. Ott is aludtunk, másnap indultunk haza — kényelmes volt ez így és teljesen méltó zárása az esküvői szezonnak.

És sehol nem engedtünk a kanálcsöngetésnek.

Reader’s Log — John le Carré: Call for the Dead

Trychydts | | | 2018., május 16., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Éppen Berlinben olvastam ezt a berlini vonatkozásokkal jócskán teletűzdelt könyvet. Annak ellenére, hogy a cselekmény teljes egésze Londonban játszódik, a náci könyvégetések, a zsidóüldözés ugyanúgy ott vannak a történet hátterében, mint Berlin kettéosztottsága a hidegháború idején. Suszter, szabó, baka, kémhez hasonlóan itt is rengeteg a flashback, amelyek aztán kulcsot adnak a sötét és meglepő finálé megértéséhez.

Maga a történet amúgy nem túlságosan figyelemreméltó: nagy műgonddal összerakott, kellemesen bonyolult gyilkossági rejtély, de semmi olyasmi, amivel kiemelkedne az elmúlt száz év krimiirodalmából. Ami irodalmilag megkülönbözteti, az a történet filozofikusabb vonulata, és persze a szerző nagyon jellegzetes, finom, csendes, kissé melankolikus írói hangja. John le Carré annak idején maga is az Intelligence Service alkalmazottja volt; talán ezért is van különös érzéke ahhoz, hogy a hidegháború kelet-nyugat szembenállását sokkal ambivalensebbnek mutassa, mint a nála kényelmesebb szerzők. Több könyvén is átüt az égető vágy arra, hogy megértse azokat, akik a másik oldalon dolgoznak; hogy bemutassa azokat az emberi sorsokat, vágyakat és érzéseket, amelyek oda vezetnek valakit, hogy a szocialista rezsimeket támogassa.

Itt is ez az igazi rejtély, és nem az, hogy miért lett öngyilkos Samuel Fennan; a regényt pedig pont az teszi üdítővé, hogy nincs végleges, egyértelmű válasz.

Én a könyv után más szemmel néztem Kelet-Berlin emlékeire.

Reader’s Log — Margery Williams: The Velveteen Rabbit

Trychydts | | | 2018., május 13., 22:59 | | | Kategóriák: ,

Jó sokszor néztem már végig a Jó barátokat — abban szerepel ez a könyv (a Gutenberg Galaxisban illusztrációkkal együtt hozzáférhető), de eddig valahogy nem jutott eszembe, hogy utánanézzek.

A történet főszereplője egy kis játéknyuszi, aki egy kisfiú kedvenc játéka lesz. A könyvnek van egy saját, mágikus realista univerzuma: a játékoknak is van tudatuk, tudnak beszélgetni egymással, meg mondjuk az állatokkal is, de nem számítanak Valódinak. A Valódiság elérése minden játék, így a nyuszi legfőbb álma is. Ebben az ajándékban viszont csak azok részesülhetnek, akiket a “gazdájuk” igazán szeret. Hogy mi az az “igazán”, mit is jelent(het) pontosan a Valódiság — ez a cselekmény tétje.

Felnőtt olvasóként az a nagyon megkapó, milyen pontosan, sok beleérzéssel, mennyire pozitívan ábrázolja a gyerekek kapcsolatát a nekik fontos dolgokkal. Kicsit Lázár Ervinhez hasonlít, ahogy a gyerekek többet képesek belelátni a világba, mint a korlátolt, a mindennapi élet szürke valóságához ragaszkodó felnőttek, és ahogy a végén ez a világlátás győzedelmeskedik is.

Az illusztrációk remekül illeszkednek a történethez — egyrészt pontosan azt mutatják, ami a mesében elhangzik, másrészt ezeknek az akvarelleknek nagyon sajátságos, egyedi hangulata van.

Napokig elvarázsolt ez a kedves kis történet.

« Későbbi bejegyzések | | | Korábbi bejegyzések »