Elkerített Város

Panodráma: A csodát magunktól kell várni – Rózsa Milán emlékére

Trychydts ||| 2017., szeptember 13., 0:27 |||
Kategóriák: ,

A júliusi előbemutató óta a Panodrámának sikerült alaposan kiherélnie saját produkcióját. A cél Rózsa Milán, és az ő sorsán keresztül pedig a magyar aktivizmus helyzetének, szereplőinek bemutatása volt — ezt papíron a szeptemberi és a júliusi előadás is megtette, de számomra nem kérdés, melyik volt az izgalmasabb, elgondolkodtatóbb élmény.

Az eredeti, júliusi előadás egy elég tipikus Panodráma-produckió volt. Nem csak egy szimpla verbatim színház, hanem tele volt mindenféle színes, izgalmas, pörgős és provokatív színpadi akcióval, amik markánsan, de azért nem erőszakosan értelmezték is az elmondott szöveget. Amióta a Panodrámát ismerem, számomra elég erős evidencia, hogy a verbatim színháznak egyáltalán nem feladata, hogy az adott szöveget úgy idézze vissza, ahogy az (jellemzően egy interjúhelyzetben) elhangzott. Most mintha mégis inkább efelé kanyarodtak volna vissza, talán kicsit maguk is megriadtak attól, mennyire lazán és könnyedén sikerült ezeket a nagyon is fajsúlyos témákat bemutatni. (Rózsa Milán tragikus, öngyilkosságba fulladt élete és lendületes aktivista karrierje önmagában sem érdektelen.)

Rózsa Milán nem volt igazán ismert alakja a magyar közéletnek: aki szorosan követte a jogvédő tematikájú tüntetéseket, az azokról készült tudósításokat, olvashatott-hallhatott róla, de inkább csak egy szűkebb körben volt ismert — én például csak azért ismertem a nevét, mert a kollégám volt. Bonyolult, szélsőséges személyisége ellenére is meglehetősen tipikus képviselője a magyar politikai aktivista alakjának: ha valamiből elege volt, mindenképpen csinálni akart valamit. Ténylegesen, fizikailag cselekedni akart, mégpedig azonnal: hitt abban, hogy ha az ember nyilvánosan demonstrál amellett, amiben hisz, akkor az változtathat a dolgokon.

A júliusi előadás nekem azért tetszett nagyon, mert ügyesen összeválogatott, igen feszesen alkalmazott, karikaturisztikus eszközökkel nagyon jól mutatta be, mit gondol az átlagnéző a politikai aktivizmusról. Nem vagyok persze elfogulatlan, hiszen a darab során a velem készült interjút is felhasználták, de számomra mégis működött ez a megoldás. Szembenézhettem azzal, hogy hajlamosak vagyunk a politikai aktivizmust túlmozgásos buzgómócsingok tevékenységének tekinteni — miközben ők nyilván sokkal komolyabban veszik saját magukat is és az általuk képviselt ügyet is. Nehéz megmondani, van-e értelme annak, amit csinálnak, de legalább felvállalnak olyasmit, amihez másnak nincs kedve vagy amit más nem mer. Látványos vagy annak szánt akciók szereplőiről (ezt látniuk kell), néha nem is olyan egyszerű megmondani, pontosan hol van a határ az exhibicionizmus, a nárcizmus és az elhivatottság között.

Persze nem lesz minden akció egyformán sikeres, de ha megnézzük, milyen fontos esemény lett például a Pride, akkor látható, hogy olyan is van, amikor az eredmények már nagyon is kézzelfoghatóak. Például a Pride-hoz is rengeteg embernek kell együttműködnie, elviselnie egymást, és sok feladat van, amit valakinek el kell végeznie. És azok, akik ezt megteszik, azok vállalják, hogy ezt csinálják, és nem a karrierjüket vagy a harmonikus magánéletüket építgetik helyette vagy nem a hobbijaiknak szentelik az idejüket.

A szeptemberi előadásban sok mindent, ami szép, intim vagy vicces pillanat volt, kivágtak a mondanivaló áramvonalasítása jegyében — de ennél sokkal nagyobb hiba, hogy visszavettek a jelenetek szatirikus éléből. Komolyabban vagy szimplán csak komolykodva előadva ugyanaz a szöveg sokkal kevésbé megragadó és provokatív — magyarul sokkal unalmasabb, sokkal könnyebb a felvetett kérdéseket félretolni.

Rózsa Milán édesanyjának jelenetei (szédítő a nyíltság, amit a darab készítői felé mutatott) továbbra is a darab legerősebb részei. Nagy műgonddal elkészített, pontos, precíz jelenetek ezek, amelyek nem csak Rózsa Milán sorsához adnak érdekes, máshonnan meg nem ismerhető adalékokat, de a társulat munkájának nehézségeibe is bepillantást engednek.

Legközelebb szerintem érdemes lenne maradni az eredetileg kitűzött irány mellett, mint visszafordulni.

 

Reader’s Log — Kemény Zsófia: Rabok tovább

Trychydts ||| 2017., szeptember 12., 22:07 |||
Kategóriák: ,

Akiknek kifogásuk van Kemény Zsófi új regényével kapcsolatban, alapvetően két dolgot vetnek fel: a rengeteg “túlírt” mondatot, illetve a Rabok tovább cselekményének hátteréül szolgáló, 2017-es forradalom irrealitását. (Károlyi Csaba az Élet és Irodalomban szintén ezt az irányt követi — Bárány Tibor párhuzamos kritikája ugyanebben a lapszámban inkább csak lelkesedik, de nem nagyon elemez.)

Kemény Zsófival én nem íróként, hanem slammerként találkoztam először, elsősorban a slamszövegeit ismerem. Így én valószínűleg akkor lepődtem volna meg, ha csupa ergonomikusra csiszolt mondatot olvastam volna, és ha a cselekménynek nem lett volna ugráló, következetlen, enyhén szürrealisztikus jellege. A Rabok tovább nekem nem elsősorban egy konvencionális regény, hanem egy innovatív nyelvi környezetbe illesztett, szabályok nélküli játék néhány egyszerű, de ügyes ötlettel. Mi lenne, ha Budapesten a fiatalok megint megpróbálnának forradalmat csinálni? A könyvtárakban, egyetemekben, romkocsmákban található alapanyagokból mit lehetne kihozni egy ilyen környezetben? És milyen lenne egy szerelem ebben a forradalomban? Hogyan reagál a most regnáló kormányzati hatalom egy lázadásra? A slamtől egyáltalán nem idegenek az efféle gondolatkísérletezések — és nekem végig az volt a benyomásom, hogy Kemény Zsófi (nagyon könnyű őt látni Bora, a narrátor alakjába) tulajdonképpen 278 oldalon slammel nekem. Ami azért nem is lenne annyira rossz.

Ha viszont ez nem regény, hanem egy irodalmi játék, akkor a szerző sok konvencionális kötelezettség alól mentesül.

A könyv szereplői erősen archetipikusak — nem azért ismerjük őket, mert a szerző sokat bíbelődött jellemük felépítésén, sokoldalú bemutatásán, hanem azért, mindenkinek vannak ilyen ismerősei. A konfliktusok sokszor zajlanak le általunk is ismert sablonok mentén — ami megint csak mentesíti a szerzőt attól, hogy  túl sokat invesztáljon egy olyan cselekménybe, amelynek a mű egésze szempontjából minimális tétje van.

“Szétszóródtunk a téren, feltöltöttük az egészet. Mint egy nagy Déli-sark, ahova begyűlt a világ összes költöző madara, aztán helyezkednek, de mindenki közel akar lenni a tartalék élelemhez, és kész a visszaútra.”

Különösebben sokáig nem kellett keresgélnem ezt a példát, hiszen az egész regény tele van szórva ilyen mondatokkal: különösebb értelmük nincsen, nem leszünk tőle okosabbak, nem lesz a helyzet tőle kézzelfoghatóbb — a regény egészének az atmoszférájához járul hozzá. Kizárólag az erősen atmoszférikus szöveg, a hangulat, az életérzés összefűzéséhez van szükségünk a banális, látszólag érthetetlen fordulatokkal operáló cselekményre.

De akkor mit is várjunk tulajdonképpen a regénytől? Milyen válaszaink lesznek a végén, mivel leszünk többek? Lesz-e katarzisunk, vagy a kötetet lerakva megkönnyebbülten vesszük tudomásul, hogy végre túl vagyunk egy újabb adag öncélú nyelvi kísérletezésen? Egy ilyen játékos, nagyon személyes, szubjektív és jelen idejű szöveg erre is, arra is lehetőséget ad. Rengeteg minden múlik azon, mire és mennyire vagyunk nyitottak, mennyire vagyunk hajlandóak engedni a regény műfaji követelményeiből és mennyire engedjük, hogy a szerző szeszélyei szerint vezessen minket ezen az érzelmi-gondolati hullámvasúton. Én is csak nagyon személyes válaszokat tudok erre adni.

Az alapimpresszió, ami megmaradt bennem, a girl power manapság nagyon divatos életérzése. A narrátor személye, megszólalásai, kiállása, öntudatos nyelvi fordulatai egy olyan női identitást definiálnak, amelyet az ember nagy örömmel és jóleső elégedettséggel nyugtáz. A főszereplő nem áll ki a tradicionális nemi szerepek mellett, de ebben nincs semmiféle, azokkal szembeni dogmatikus szembenállás: egyszerűen csak egy vérbeli egyéniség. Másokat is ez alapján ítél meg: ki mennyire eredeti, mennyire őszinte, határozott és intelligens. És ezek az elvek — minden, közbenső szarság ellenére is — a történet végén győzelmet aratnak. Bár a magyar társadalomról, korunk politikai-hatalmi berendezkedéséről nem mond túl sok jót a regény, az egyenes gerinc, az őszinteség és a barátokért való kiállás legalább az egyén szintjén kifizetődő — ami egy jó, egészséges, és a regény szövege alapján hiteles üzenet.

Jó is, hogy így van, mert a könyv magyar valósága úgy en bloc egy rakás szar. A kormány ökölbeszorítóan felháborító hülyeségeket talál ki, hogy az amúgy is birka tömegeket még jobban leigázza, a fiatalság pedig, amelyik papíron hivatott lenne az ellenállásra és a harcos szembefordulásra, egy nagy rakás szerencsétlenség. Egy elkényeztetett, valóságtól elzárt, ostoba, külsőségekbe és klisékbe kapaszkodó, szánalmas csürhe, amelynek tagjai alapvető összefüggéseket sem látnak át, és nagyjában-egészében gőzük sincs arról, mi az a forradalom. Amit annak képzelnek, az néhány egyetemista majom szánalmas bohóckodása, amit a hatalom fél kézzel ver le, mihelyst hajlandóak ehhez kellően nagy csoportba összeverődni. Még szerencse, hogy a hatalom maga is túl gyáva ahhoz, hogy valódi megtorlásokkal éljen. Megúszásra játszik mindenki, ezért tartunk ott, ahol.

Persze a Rabok tovább alapvetően mégiscsak egy szerelmi történet. Bora csak azért vesz részt a forradalomban, mert vonzódik annak egyik “vezetőjéhez”. Aki erre kezdettől fogva nagyon kevéssé méltó. Ez a cselekményszál a legkoherensebb, leghitelesebb és érzelmileg a legsúlyosabb az egész történetben. Ha nem lenne forradalom, ha nem üldözné a főszereplőt a rendőrség, ez akkor is egy kőkemény sztori lenne — mint általában fiatalkori szerelmek. Valamennyien átéltük ezeket a szenvedéseket, de érdekes megtudni, az író hogyan pozicionálja magát ezekben a megpróbáltatásokban. Nehéz kapcsolat ez, kemény érzelmi próbatételekkel, vargabetűkkel, csapdákkal — ami persze sajnos a legtöbb kapcsolatnál benne van a pakliban.  De a girl power a végén itt is győzedelmeskedik.

Meeting with Gonzalez

Trychydts ||| 2017., szeptember 11., 22:47 |||

Carl speciális melót kapott, hirtelen New Yorkba kellett utaznia, két hét is beletelik, mire visszatér. Jules-t hasba szúrták az éjjel, két hét lesz, mire lábra áll nekem. Pattel, nem volt gond, ő igazi profi, simán megértette, mit várok tőle, talán ha húsz percet töltöttünk el a reptér melleti kis dinerben és azalatt még egy véres steaket is elfogyasztott a kontómra. Keshma esküdözött égre-földre, hogy most nem jön neki közbe semmi, aztán csak Jack csak egy üzenetet csúsztatott oda nekem szó nélkül a hideg márványlapon: a nője után kell szaladgálnia, aki kábé hatszázhetvendszer rajta ki a szűrét, de hétfőn, legkésőbb kedden megkeres. Mindegy, most nem rághatom magam ezeken a baromságon, Gonzalezre kell koncentrálnom. Hatalmas mexikói, állítólag remekül érti a dolgát, ha majd megkezdődik a tánc, de most csak támasztja nekem a bárpultot, hajnali kettőkor, vágni lehet a füstöt kettőnk között, és bámul rám némán és értelmesen, mint egy letaglózott bivaly, az összeesése előtti utolsó másodpercben.

Érzem, hogy kábé semmit nem értett abból, amiről tíz perce pofázok neki.

— Érted, amit elmondtam? — kérdezem tőle, remélve a lehetetlen.

Bólint némán és és felhajtja a tequiláját. Intek Jacknek, érkezik a folytatás — Gonzalezről lehet tudni, hogy néha csak úgy elszakad nála a cérna, ha esetleg így alakulna, nagyon nem akarom, hogy józan legyen.

— Jól van, akkor most mondd el a saját szavaiddal.

— Azt akarod, hogy üssem le az őrt — irgalmatlan lassan morzsolja a szavakat. Fejével kiint az utcára, a kirakaton keresztül látszódik is a raktárépület tömbje, a sötétben világít a bejáratnál álló őrbódé kis ablaka. Aztán figyeljek, hogy senki nem menjen utánatok. Érzem leheletén a chilit, még így is könnybe lábad a szemem a paprikától, amit ez a drabál mexikói magába töm, majd látom, hogy karjai megfeszülnek, és ellöki magát a pulttól. Döbbenten nézem: ez hülyébb, mint gondoltam. Most azonnal indulni akar.

Megragadom a karját.

— Ide figyelj, Gonzalez — bámulok kancsal pofájába — most nem azt beszéljük meg, hogy most mit kell csinálnod, hanem hogy két hét múlva mit fogsz csinálni. Mert azt szeretném, ha értenéd, te zápult agyú hústorony, és nem mennél vissza a határra lopott marhákat terelgetni, ha szükségünk van rád.

Érzem, ahol elernyed a karja és visszahanyatlik a bárpultra. Hihetetlen, Kirk szerintem vagy a bolondját járatta velem, vagy szó szerint értelmezte, hogy igazi, első osztályú izomra van szükségem. Majd egyszer elmagyarázom neki, hogy lehet valaki hét láb magas és kétszázötven font merő erő, én olyan melókban utazom, ahol rohadtul nem mindegy, hogy az illető most mázolja szét az őr pofáját vagy csak két hét múlva.

Intek Jacknek, az újabb dupla tekilát tol a mexikói elé. Gyorsan felmérem a továbbiakat, merő időpazarlás lenne ezt a hústornyot bármilyen további részletbe beavatni. Igazából szeretem, ha a csapat képben van, nyitott vagyok az ötletekre is, de szerintem már csak emberbaráti szeretetből is kivételt kell tennem. Szerintem valahogy majd boldogulunk az ő ötletei nélkül is. A részét meg így is, úgyis megkapja, és amúgy sem az eszéért fogjuk fizetni.

— Legyél itt két hét múlva, oké? — legalább egy lomha bólintáshoz ragaszkodom, szóval másfél perc is beletelik, mire kilökhetem az üvegezett, fém bejáratot, és kimehetek, a mocskos, olajszagú esőbe.

Védett: 1

Nicoline ||| 2017., szeptember 03., 14:53 ||| A hozzászólások megtekintéséhez meg kell adni a jelszót.

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Feeling worried while cooking chili at home

Trychydts ||| 2017., január 29., 11:38 |||

Hogy sört töltök a fazékba, az még csak hagyján. Persze fenét hagyján: ott fortyog minden, ami jó, erre én fogom, és leöntöm keserű, barna sörrel, ez azért túl megy minden határon. Mondjuk, hogy hozzáedződtem már az amerikai konyhához. De hogy ezután 99%-os étcsokoládét tördeljek bele, az még akkor is bizarr, ha korábban már használtam kakaóport és tudom, hogy a kakaó önmagában nem édes. De ez most csokoládé, zsírosan morzsolódó darabák potyognak az illatos hozzávalók közé, és hirtelen még a fizikát is megkérdőjelezem. Fel fog ez egyáltalán olvadni?

Hamarosan indulok Texasba, texasi chilit főzök hát a vendégeimnek. Ünnepeljünk. Amikor ezeket a sorokat írom persze, akkor még nem tudom, hogy ünneplés lesz-e vagy csak egy szolid beszélgetés némi vajas pirítóssal és teával (amíg megjön a rendelt pizza); a feszültséget blogírással vezetem le. Eredetileg egy helyre kis Facebook státusz-üzenetre gondoltam, de aztán rájöttem, hogy a folytonos Facebookozgatás az egyik oka annak, hogy már nem olvasunk blogokat. Úgyhogy én most lázadok, blogbejegyzést írok, és ha még mindig rajtam van a közlésvágy, majd ezt a bejegyzést osztom meg egy Facebook-státuszüzenetben.

Amiben viszont biztos vagyok, az a tortilla. Kedves feleségem folyton azzal ijeszteget, hogy majd boltban veszünk tortillát, de higgyétek el nekem, ha az őslakos indiánok össze tudtak rakni egy kis lisztet meg vizet (én keverem a kukorica- és a normál lisztet), majd ki tudták sütni lávakövön, akkor az nektek is jó lesz.

Hová is tettem a lávakövemet?

Rejtő Jenő: Csontbrigád (előadja: Mácsai Pál)

Trychydts ||| 2017., január 17., 23:52 |||
Kategóriák: ,

Csontbrigád elég különös helyet foglal el a rejtői életműben. Miközben telivér ponyva a javából, a cselekmény és a szereplők is meglehetősen széles és lendületes ecsetvonásokkal vannak felvázolva, az emberi szenvedés, szemben más művekkel — például a Három testőr Afrikábana Menni vagy meghalni vagy Az előretolt helyőrség — itt nem csupán egy borzongató háttér a tényleges, humoros cselekmény előtt. Bár a jellegzetes, rejtői jellemkomikum a Csontbrigád lapjain is ott van, ennél sokkal nagyobb hangsúlyt kap a regény központi, morális kérdése: mit kezd magával az ember a teljes kilátástalanság, reménytelenség és elképzelhetetlen mértékű szenvedés közepette.

Rejtőnek ez a regénye áll a legközelebb a szépirodalomhoz. Persze nem a benne ábrázolt szenvedés miatt — sokkal inkább arról lehet szó, hogy a szerzőnek volt szüksége egy nehezebb témára ahhoz, hogy ne sodorja magával szokásos rutinja, a pergő cselekmény, a vicces helyzetek és a sablonos karakterek mulatságos interakciója. Valóban, a szereplők itt talán kevésbé sablonosak, kevésbé fontos, hogy a cselekmény folyamatosan haladjon előre, ezért bonyolultabb helyzetekben is megismerhetjük a szereplőket, egymáshoz való viszonyukat — de azért ez még mindig ponyva. Az őrmesterek itt is kegyetlenek, a tisztek jellemesek és hazafiak, helyén van a szokásos, egyszerű gondolkodású, bumfordi, de tisztességes, alacsony beosztásban levő figura, a főhős pedig egy kívül-belül edzett acél figura, jelleme és fizikuma egyaránt kikezdhetetlen.

Pont azért, mert ez azért nem a szerző szokásos stílusa, a Csontbrigád az átlag Rejtő-olvasónak sokkal nehezebben fogyasztható, mint a többi mű. Az ember a mulatságos, abszurd és groteszk  helyzet után (a kivégzésére váró katona mindenféle bonyolult okoknál fogva “kimenőt kap” a börtönből utolsó napjára, ő pedig hányaveti könnyedséggel elmulatja az időt, majd taxival visszatér a börtönbe) várja a hasonlóan könnyed folytatást. Ehelyett egy isten háta mögötti büntetőtábor (ami azért nem egy reális hely, hanem nyilvánvalóan egy ponyva helyszíne) poklába kerülünk, ahová az őrök, a parancsnok és a tisztek is is büntetésből kerülnek. Másodlagos főhősünk, Sirone kapitány, egy kifinomult úriember, akit Rómából, a menyasszonya mellől rendeltek határozatlan ideig ebbe a földi pokolba megrohadni, nem az a szereplő, akivel könnyű azonosulni vagy aki magától értetődően kínálná a vidám jeleneteket. És innentől kezdve végigvonul a deprimáltság az egész regényen — még a befejezés sem mentes némi mélabútól.

A ponyvás és a szépirodalmi megoldások keveredése lehet az oka annak, hogy ennek a műnek annyira jól áll a hangoskönyv formátum. Interpretációra szorul. És Mácsai Pál valódi élettel tölti meg a történetet. Kikerekíti a szereplőket — az ő elfúló, lihegő hanghordozásával megértjük ki is és pontosan hol is tart a kapitány, jobban átérezzük a rejtélyes Csontbrigád kálváriáját, a többi tiszt helyzetét. Mácsai mindenkivel kapcsolatban erősen állást foglal, mint színész: többször olvastam a könyvet, de ebben az előadásmódban olyan volt, mintha Rejtőnek valamilyen eddig ismeretlen művével találkoztam volna.

Így, ebben a formában letehetetlen lesz a könyv. És még kísértetiesebb lesz belegondolnunk, a munkatábor víziója mennyire kísérteties előrevetítése a munkaszolgálatba vezényelt író méltatlan halálának.

Tartuffe (Örkény, bemutató: 2015. január 16.)

Trychydts ||| 2017., január 11., 9:26 |||
Kategóriák: ,

Egy Moliére előadáshoz azért manapság már ki kell találni valamit. Önmagukban a darabok annyira már nem hatnak, legalább részben azért, mert sok közülük mindenkinek kötelező olvasmány volt. Nagyjából mindenki tudja, mi lesz a vége, de rosszabb esetben a fontosabb poénokra is emlékszik mindenki. Ezért megfelelő innováció nélkül elég nagy az unalom kockázata. Nekem eddig a Nemzeti Színház utolsó felvonás (tehát feloldás) nélkül játszott előadása volt az etalon, de e mellé most az Örkény-feldolgozás is szorosan felzárkózott.

Az elsődleges ok a fordítás. Parti Nagy Lajos fordítói és Ari-Nagy Barbara dramaturgiai munkája nyomán egy teljesen mai, eleven szöveget adnak elő a szereplők, ahol csak néha sejlenek át a régebbi verziók, ma már elég sután hangzó mondatai — mintegy hangulatfestésképpen, viccből, a kontextus kedvéért. Ami mindenképpen nagyon jót tesz a szereplőknek, hiszen Orgon csaldja valóban nem különösebben kifinomult szereplőkből áll. A szöveget nem csak új, de nagyon izgalmas dinamikával adják elő — a csavaros, néha dagályos fordulatok, az erős gesztusok, a beszélgetések folyamatosan sodró erejű lendülete egyáltalán nem hasonlít az előbeszédhez.

Játék ez, de olyan játék, ahol teljesen odadobták a gyeplőt — mindenki hülyéskedik, de ez most nem baj. A Tartuffe-öt ma már nem lehet komolyan venni, a történet felett ma már mindenképpen eljárt az idő. Nem lehet modernizálni, nem lehet mai kori szereplők közé helyezni, hiába laknak azok ultramodern, távirányítóval vezérelt lakásban és szelfizgetnek nyakra-főre. A Nemzetis előadás pont attól volt jó, hogy az emberi ostobaság és hiszékenység brutális következményeire helyezte a hangsúlyt: az Örkényben nagyobb a hangsúly az abszurditáson.

Két kivétel  van — és ez egy nagyon fontos mozzanat — a Kókai Tünde által megformált Marianne és Pálya Pompónia Elmirája. Bár Marianne-nak kijut egy jó kis civakodás nem kicsit gügye szerelmével, Valérral, de alapvetően mindkét nő teljesen tragikus szereplő — és ezt nem is bohóckodják el. Marianne szinte hogy egy vagyontárgy, amit apja kedve-szerint adhat-vehet: ő maga is hajlik arra, hogy egy jól idomított rabszolga engedelmességével vegye mindezt tudomásul. Amikor sokkot kap attól, hogy az undorító szentfazék Tartuffe-höz kell mennie és Orgon orrát befogva itatja meg a négykézláb állva hisztiző lányát — az a darab egy nagyon fontos és nagyon erős mélypontja.

Elmirának egyetlen derűs pont sem jut az előadásban; ő is egy tárgyiasított nő, egy feleség egy alapvetően hímsovoniszta világban, ahol őt férje — aki eddig vélhetően egy szerető partner volt — egyszerűen magára hagyta. (Érdekes ugyanakkor, hogy az egész előadás alatt ez az egyetlen érzelem, amelyik valamennyire megmaradt Orgonban — a felesége iránt érzett szerelem maradéka sokkal többször ingatja meg, mint a más előadásokban.) Mind a Nemzeti, mind az Örkény előadásának kulcsjelenete Tartuffe eljátszott elcsábítása: mind a két előadásban a brutális, nyers szexualitás tölti ki az egész jelenetet; Tartuffe közeledése tulajdonképpen majdnem nemi erőszak. A Nemzetiben nem kellett semmit megőrizni Elmira és Orgon kapcsolatából, hiszen a happy end is elmaradt, ott az erőszak be is teljesedett. Itt, az Örkényben félbe szakadnak az események egy suta majdnemnél. De itt fel is építik Orgon és Elmira között azt a kapcsolatot, amely révén hiteles lehet a feleség néma megbocsátása.

Orgon (Znamenák István) és Tartuffe (Nagy Zsolt) kettőse, kiegészítve Kerekes Éva Dorine-jával viszont maga a tökéletes komédia. Az Örkényben látható Orgon a legkomplexebb figura, akit eddig láthattam: nem csak a felesége, de a háztartást nyilvánvalóan régóta vezető Dorine iránt is túl sok tiszteletet érez ahhoz, hogy figyelmen kívül tudja hagyni. Nagy Zsolt tenyérbemászó, undorító, mégis szuggesszív ripacskodása viszont — az adott, elég abszurd keretek között — teljesen hitelesen forgatja és borítja fel a család életét. Olyan elementáris, démoni erővel képes uralma alatt tartani a családfőt, hogy nagyon nehéz elképzelni, hogyan lehet majd ebből a kalamajkából kimászni. Hármójuk játéka, a villódzóan eleven párbeszédek, az ügyes helyzetkomikumok adják a darab gerincét — és a darab nagyon sok ügyes meglepetést tartogat számunkra, soha nem tudhatjuk, mikor ütnek meg minket valami újabb képtelenséggel.

Számomra az utolsó nagy kérdés a befejezés volt. Vajon ezt is érdekessé, izgalmassá tudja tenni a darab? Mert hát az eredeti azért eléggé oda van kenve, kell valami Moliéré-es fordulat a végére, de Moliéré ennél alighanem csak jobbakat talált ki. Az Örkény által választott megoldás nem csak modern, nem csak teli van kortárs kiszólásokkal, de belekever még egy-két olyan csavart, ami megakadályozza, hogy Orgon falrengető ostobasága, önzése és felelőtlensége könnyed feloldást nyerhessen.

Valódi, telivér városi csatornapatkány vagyok, aki legjobban a nagyvárosi mocsok közepén szereti álomra hajtani a fejét, de Gödre, a Duna-partra azért szeretek kiugrani néha. Ott volt a legénybúcsúm is, Baluval is jó sokat kószáltunk már arra, de a téli jégen mászkálást is nagyon szeretem.

Most is kimentünk, dacára a rekordméretű hidegnek, ennyi réteg ruha talán még soha nem volt rajtam egész életemben (vagy legalábbis gyerekkorom óta) — amikor hazaértem, némi sietséggel próbáltam levetkőzni, de hát ez kb. annyira volt reményteljes feladat, mintha a holdsétája után Neil Armstrong akart volna gyorsan pizsibe ugrani. Csak apránként, megfelelő sorrendben tudtam lehámozni magamról a rögtönzött szkafandert.

Gyerek sem volt még ennyi: Baluék baráti körében elég szép számmal érkeztek az apróságok, szóval mindenféle méretű gyerkőc csatlakozott hozzánk hosszabb-rövidebb időre a jégen mászkáláshoz. Megnéztük a naplementét a Dunán, hallgattuk, milyen szürreálisan meg lehet pattogtatni az egybefüggő jégpáncélt egy darab kővel, élveztük a jégzajlást, nézegettük a hódrágta fákat meg a hódlyukakat (állítólag elég szépen felszaporodott a populáció).

De azt hiszem, akkora hülyeséget sem csináltam még, amibe Balu rángatott bele saját példáján keresztül. Mire odaértem az esti milongára, már ott is volt olyan, aki csak Jégtörő Márktyásnak nevezett.

— Géza, mondd el neki, milyen veszélyes!

— Khm-hm. Teljesen veszélytelen.

Huszonhárom éves vagyok, huszonnégy órával azelőtt, hogy hazaállítok majd életem első borotvakésével. Tök életlen volt, úgyhogy egy ideig próbálkozgattunk apám fenőszíjával, majd apám, mintegy férfiszolidaritásból, elvitte és megéleztette egy köszörűssel. (Meglepően drága ám az ilyesmi.)

Sajnos nem lettem a késes borotválkozás híve. Százszori próbálkozás után is egyetlen dologra voltam képes: tökéletesen lehúzni a habot az arcbőrömről és a szakállamról. Szőr csak a lábamról jött le — ott tökéletesen működött a penge, ahol egy postabélyeg nagyságú területen kipróbáltam.

Most valahogy belém bújt az ördög, és ismét utánanézegettem a késes borotválkozás rejtelmeinek. A rossz hír az volt, hogy a kést nem csak egyszer kell éleztetni, hanem rendszeresen, és egy-két évente tulajdonképpen újra meg kell venni az egész borotvát. Az otthoni fenésben meg valahogy nem hiszek.

Aztán eszembe jutott, hogy talán van olyan, amiben cserélni lehet a pengét — találtam is ilyet, a hiperfelhasználóbarát Wetshaving.hu-n, ahol a borotválkozásról ugyanúgy részletes cikkek vannak, mint a különböző terméktípusokról. Elég gyorsan le is tettem a voksom egy nagyon szép darab mellett, ami nem csak elég jó árban van, de kompatibilis a normál zsilettpengével is. Így elég lesz csak zsilettpengéket vennem, mégis ki tudom élvezni a késes borotválkozás örömét.

Ma meg is kaptam a megrendelt kést meg a pamacsot, úgyhogy beültem a kádba borotválkozgatni. A trükk az az, hogy a késsel:

  1. semmiképpen ne érjünk bőrhöz arra merőlegesen merőlegesen a pengével;
  2. oldalirányban ne, csak a pengére merőlegesen mozgassuk a kést.

Úgyhogy fogtam a szerkentyűt, és 90 fokos szögben belenyomtam a bőrömbe, majd egy gyors mozdulattal oldalra rántottam. Nicoline épp akkor jött be, ránéztem, ő meg csak annyit látott, hogy a jobb orcám merő vér. Sajnos úgy reagált, mint egy tipikus feleség… Azért elég hamar belejöttem, és úgy látszik, az ilyesmibe bele lehet öregedni, mert most azért lejött a borostám nagy része. Sajnos a térforgatási készségeim nem a legjobbak, ezért is vagdaltam magam össze elég rendesen, de állítólag 100 borotválkozás után már mindenkinek kialakul a maga rutinja.

Késsel borotválkozni amúgy elég frankó, abszolút javasolom mindenkinek. És hirtelen értelmet nyert, hogy pár éve — amióta Balu megajándékozott egy tubussal — már csak borotvaszappant használok az eldobható borotvák mellé is.

Hogyan váltam ismét teljes emberré a jóga segítségével?

Trychydts ||| 2017., január 02., 14:05 |||

Remekül sikerült a Szilveszter — tényleg volt minden, amit szeretek az A38-ban. Remek vacsi, szuper Random Trip koncert és beszélgetés Nicoline-nel az Orrbárban, mellettünk zajló szerelmi drámával (kell-e a 46 éves hölgynek sírnia, ha 22 éves partnere végül otthagyta?). Utána hazavillamosoztunk — tök jó volt, hogy nem kellett taxira vadászgatni, de hát olyan jó helyen lakunk, hogy villamossal, pláne Szilveszter éjjel, biztosan gyorsan volt.

Viszonylag kényelmesen keltünk fel, én perce kicsit korábban, olvasgattam, játszogattam, aztán átmentünk Édesanyámhoz lencselevest enni, aztán elindultunk hazafelé, de azért oda és nem a moziba, mert éreztem, hogy már megint rajtam van a téli lustaság. Otthon bekuckóztam a nemrég a halálból visszatért, legalább 35 éves poliészter pléd alá, ahonnan aztán csak West Winget meg gesztenyepürét enni voltam hajlandó előmászni. Még próbáltunk olvasni valamit, de aztán Zsófinak megcsörrent a telefonja, és amíg ő Frutylikával beszélt, addig én durván bealudtam.

Ragacsos aggyal ébredtem, abban a biztos tudatban, hogy engem innen már ki nem robbant senki: eszem majd valamit, esetleg ázok egyet a kádban, de alapvetően én már az ágyé vagyok aznap estére. Kedves feleségem erre persze halálos pánikba esett, január elseje van, aktívnak kell lenni és hemzsegni kell, nem lehet, hogy egyszer csak átváltozzunk lajhárrá! Menjünk moziba, fitnesszbe, sétáljunk a Margitszigeten, sőt, ha egy mód van rá, mindezt egyszerre. Éreztem, hogy ide valami kompromisszum kell, úgyhogy bedobtam, jógázzunk egyet valami videójóga oldalra. Kétszer már csináltunk ilyesmit, és egészen jó bevált. És lőn: magamra imádkoztam a futónadrágomat, kerestünk egy 50 perces, challenging beginner stretch jóga gyakorlatsort és áttoltuk magunkat rajta.

Rohadt egy érzés volt, főleg az eleje, de azért csináltam minden erőmmel: úgyhogy aztán, valahol a Padlót Nyaló Kutya póz körül azt vettem észre, hogy végül is ébren vagyok. Viszonylagos szellemi fittség közepette tódultunk ki vacsorázni, aztán kivettünk a UPC-től egy dán krimit, a Palackostát. A második részét már láttuk a trilógiának, ez volt a harmadik, nem mondom, hogy ez lesz a legnagyobb újdonság, amit az évben látni fogok, de azért egészen nézhető volt. A sorozatban egyértelműen a gyönyörű képeket és átvezetéseket szeretem a legjobban, meg aztán, hogy nem tocsog úgy a vérben, mint a többi viking krimi.

Amikor kikapcsoltam a Filmtárat, észrevettem, hogy egy Bruce Willis film megy, a Looper — na, ez viszont egy totális marhaság volt, de valahogy nem tudtam nem odanézni. Szerencsére a fele ekkorra már lement, én meg azon meditáltam végig, Bruce Willisnek miért nem volt elég a 12 majom időutazós kriminek.

Ma már mehettem dolgozni, még 20 nap az Avisnél. Igyekszem kiélvezni a service industry-ban töltött utolsó napjaimat.

Évértékelés, 2016.

Trychydts ||| 2016., december 31., 23:59 |||

Elég mozgalmas év volt.

Kezdjük ott, hogy összeházasodtunk Nicoline-nel. Nem akarok szerénytelennek látszani, de azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy ez volt a Tökéletes Esküvő: eleve három hétig tartott, a polgári szertartás után volt egy remek ebéd barátokkal, utána jött csak két fő esemény. A budapestit a barátaink szervezeték nekünk: Juci mindent leszervezett, Balu tartotta a beszédet, amitől konkrétan majdnem elsírtam magam, János hozta a kaját, amivel mindenkit sikerült telibe találni, a barátaink DJ-skedtek. Én magam táncórát tartottam és megtáncoltattam olyanokat is (beleértve az unokaöcsémet), akik életükben először tangóztak. A feleségem nekem köszönhetően a tökéletes menyasszonyi ruhában lépett porondra, a beszédemben pont azt mondtam el, amit szerettem volna és mindenki nevetett azon, amit viccesnek szántam. Három tortából kettőt én sütöttem, a harmadikat a feleségem — mindegyik remekül sikerült, és sokkal jobb volt így, sem egyeztetni, sem várakozni nem kellett. A helyszín szintén tökéletes volt, illett is hozzánk és mivel az első évad elején foglaltunk, elég jutányos áron jutottunk hozzá. Utána tartottunk egy szuper családi banzájt is Dunaszentpálon, tökéletes halászlével és hidegtálakkal egy családias kis panzióban — és csak ekkor ért véget a fesztivál.

Az esküvőt megelőzte még egy tökéletes legénybúcsú, amiért csak azért nem írok többet, mert arról amúgy is készül már a bejegyzésem.

Életem nagy élményei közé ugyancsak bekerült a szicíliai nászutam. Voltam az Etna oldalában, bejártunk ódon hangulatú városokat, jókat ettünk és részt vettünk egy isteni főzőtanfolyamon. Innentől kezdve hivatalosan is tudok olaszt főzni, a jóval korábban kapott tésztagép pedig bensőséges barátommá vált idehaza. Szicíliai szakácskönyvet is hoztunk, az amerikai mellé így a szicíliai konyhát is felvehetem a specialitásaim közé.

Feleségem a fentieknél alighanem kisebb örömmel konstatálta, de tény, hogy ebben az évben algi megfertőzött a Dark Souls-szal, amivel egészen elképesztő mennyiségű időt voltam képes tölteni. Úgyhogy a Deus Ex, a Baldur’s Gate és a Morrowind mellett most már erről a játékról is elmondhatom, hogy egyszerűen a székhez szögezett. Nem akarok nagyon sokat írni róla, annyit azért érdemes tudni, hogy elhozott egy csomó olyan élményt, amire azóta vágyom, hogy először elindítottam a Wolfensteint édesanyám szürkeárnyalatos monitorú laptopján.

Tavaly karácsonyra kultúrát ajándékoztam a feleségemnek, ami elég jó katalizátorként működött. Rengeteget voltunk színházban: elsöprően intenzív kedvenc élmény a Bernhardi-ügy volt az Örkényben, egy rendkívül elegáns darab, parádés szereposztásban. Kapcsolatunk során először voltunk komolyzenei koncerten és végre bupapoztunk is egyet (két sétán is!). Elolvastuk együtt az Amerikai Isteneket, ami hatalmas siker nekem — ez az egyik olyan könyv, amelyik megváltoztatta az életem, így elmondhatom, hogy a feleségem már kettő is ismer ezek közül (a másik, még jóval korábban, A Pendragon legenda volt.) Jóval több, mint egy éves itt-tartózkodás után, de végül sikerült elmennünk egy jazz-koncertre az utcában levő jazz-klubban.

Új könyvet, ami nem szakkönyv volt, sajnos nagyon keveset olvastam — cserében viszont New York Times előfizető lettem. Szász Béla: Minden kényszer nélküljét azért elolvastam, meg egy-két darabot, amit megnéztem. A Szász Béla könyvről nem fogok írni, de aki szeretné megtudni, hogyan működött az AVH, mondjuk a Rajk-per alatt és nem fél megdermedni a borzalomtól, az olvassa el. Nem nagyon lehet ezt sem összefoglalni, sem megkritizálni.

Munkát váltottam, aztán, nem sokkal az év vége előtt, felmondtam. Utóbbi elég fájdalmas és kellemetlen döntés volt, de sajnos kénytelen voltam rájönni arra, hogy akkora multinacionális atka vagyok már, hogy nem csak, hogy be tudok illeszkedni egy céges kultúrába, de vannak olyan céges kultúrák, amelyeket jobban szeretek, mint másokat. A supply chain is egy olyan szerelemnek bizonyult, amelyet végül nem vagyok képes otthagyni, úgyhogy jövő ilyenkor remélhetőleg sokkal többet fogok tudni az EDI-ról, mint egy évvel ezelőtt gondoltam volna. Vicces, amikor otthagytam az NXP-t, még arról sóhajtoztam a főnökömnek, hogy egy ilyen váltás után aligha lesz nekem visszatérési lehetőségem a supply chainbe, most pedig lám, ismét itt vagyok. Szerencsére továbbra sem kell majd túl sokat vesződnöm az ingázással: fél metrómegállóval dolgozom majd messzebb.

2016-ot feljegyezhetjük úgy is, mint az évet, amikor kinőttem a Star Warsból — a hetedik rész után a feleségem nem hitte ugyan el előzetesen, de az Rouge One-t nem csak, hogy nem is láttam, de utána sem olvastam igazán. Lucas eladta a Disney-nek, aki elkezdte azt a saját képre formálni, innentől kezdve gyerekkorom nagy, modern mitológiája átváltozott nekem egy műanyag marhasággá, ami köszi szépen, de nem érdekel. Hamarosan nem fogom tudni az új, ikonikus szereplők neveit sem, és a gyerekem már rajtam is csak röhögni fog. Más szóval: öregszem.

Természetesen idén is rengeteget tangóztam. Két maratonon is voltam, a nyarat viszont tanulással tölöttem, és Czidor Kati megtanította nekem, mi az, vérrel, verejtékkel és könnyekkel szenvedni meg az eredményekért. Fesztiválon nem voltam, flashmobon igen, és a kora őszömet is inkább esküvőkön töltöttem, mint a táncparketten, viszont felléphettem a karácsonyi tangóbálon. Amikor anno azt olvastam, hogy három év, mire az ember “semi-competent” lesz a tangóban, azt gondoltam, ezt az időszakot azért némi cselezéssel le lehet rövidíteni valahogy: nos, nem lehet, nekem legalábbis nem sikerült.

Társasági életünk szervezésébe megpróbáltunk egy kicsit több energiát önteni és tényleg volt nálunk elég sok vendégség (én még többet szeretnék), illetve mi is voltunk máshol szép számmal. Fiatalékkal kis jóindulattal havonta összejövünk; remélem, ezt jövőre is sikerül majd összehozni. Megtartottam életem utolsó névnapi buliját, az utolsó szülinapi bulim pedig elmaradt. Mivel idén volt életem első igazi munkahelyi váltása, teszteltem, mennyire vagyok képes szakmai alapon szerveződő kapcsolatokat fenntartani: egyelőre mondjuk olyan hetven százalékos hatékonysággal, de mint minden vásár, ez is kettőn áll.

Az idei Szilveszter immáron harmadszor, megint az A38-on töltjük, Random Trip koncerten. Olyan vacsit eszünk, amin fiatalabb éveimben csak röhögtem volna.

Szép Hosszú Karácsony

Trychydts ||| 2016., december 29., 12:19 |||

Nem is tudom, ki sóhajtozott nekem nemrég, hogy milyen hosszú a karácsony. Ezzel én kevéssé tudok azonosulni — nálunk ez most már minimum 4 napos ünnep, ha a barátokkal az elő-ünnepi vacsorát is beleszámítjuk. Ráadásul ahogy örexem, úgy veszem észre (némileg növekvő riadalommal), hogy képes vagyok egyre több és több időt tölteni a konyhában egy-egy ünnepi menü erejéig.

A baráti vacsorához például már előző nap begyúrtam az olasz tésztát, megcsináltam a rikottás-kolbászos tölteléket, másnap aztán felkeltem, a tésztát kinyújtottam tésztagéppel papírvékonyságúra, szép nagy korongokat szaggattam belőle, mindezt húsz menetben, aztán minden második korong közepére letettem egy egy kis tölteléket, összetapasztgattam őket a kijelölt párjukkal, aztán félretettem az egészet egy tálcára, hogy majd frissen főzzük ki a helyszínen. Ahol bűneimet némi olvasztott vajjal kevert zsályával tetéztem, nem tudom, próbáltatok-e már olvasztott vajat enni olasz tésztához, de ha nem, akkor csak annyit mondhatok, hogy ezek a szicíliaiak a jelek szerint tényleg tudják, mitől döglik a légy.

Ehhez képest a tegnapi marhahúsleves tényleg semmi nem volt, az ember öt-hat órával a célvonal előtt összedobál mindent egy fazékba, fűszerez, aztán a többit rábízza a természetre meg a nagyon kis lángra és visszatartja az apósát attól, hogy a fazék közelébe jusson a fokhagymával. Nem mondnom, hogy Tibor nem tud főzni, ha nála járok, lapátolom magamba rendesen az ő termékeit, de az én receptem nem ez. Vöröshagyma — oké; fokhagyma — nem oké. Leszűrtem a levest, külön tálra tettem a zöldségeket, ez is afféle felesleges manír lehet csak nálam. Mégis, mi lett volna, ha nem szűröm le a levest? Alighanem semmi; valószínűleg egyszerűen csak túl sok időt töltöttem a feleségem mellett Sznobériában.

Nyilván a bennem levő kompetíciós szellem is meggátolja, hogy egyszerűen csak néhány szedett-vedett fogást dobáljak az asztalra. A feleségem ugyanis minden évben egyre nagyobb gasztro-tüzijátékot rendez: idén minden étkezést az általa költött terrine-nel indítottunk, tegnap pedig egy szarvasragus pie-t hajított közénk és minden étkezéshez tervezőasztalon álmodja meg a borkínálatot. Szerencsére a húsleves kiváló lett, két vendégséget is kihúztunk vele. Még kalácsot sütöttem a hétre, mert azt mindenki nagyon szereti, reggelire és a terrine mellé is megfelelő és akkor legalább én is vagánykodhatok valamivel. Jól megcsavarom, mielőtt összefonom és már fonás után is, ahogy Maggi tanította nekem, szerintem tényleg foszlósabb lesz tőle.

Húgomékhoz rendszerint mi megyünk, idén is így volt, karácsonyra néhány balett-gyakorlatot kaptam tőle. (Amikor tegnap Petiék kislánya meghallotta, hogy a húgom balett-gyakorlatokat mutatott nekem, nemes egyszerűséggel felkacagott gyermeki ártatlanságában.)

Kiderült, hogy Christopher Prücsök (immár nyolc éves) verseket ír. Jelenleg expresszionista-szürrealista stílusban, leginkább rímek nélkül de nagyon ügyes ritmusban (ahogy Rejtő mondaná — “Nem volt fűzfapoéta. Nem rontotta el a rím kedvéért a verset.”) Ha nem lett volna nekem is tele a fejem mindenféle vérfagyasztóan drámai és színes dologgal anno, biztos meg is ijedtem volna kicsinyt, így csak a székemhez szegezett a döbbenet. Húgom olvasta fel a legtöbbet, aki eléggé ért a drámai hatások kihangsúlyozásához (maga is híres hisztérika volt egykoron) — az ő előadása alapján nem kizárt, hogy egy új Edgar Allan Poe-t dédelgetünk a keblünkön.

A sokkot levezetendő, én is írtam két limerickcsírát: szívesen barátkoznék bensőségesebben is ezzel a műfajjal, de igazság szerint soha nem volt tehetségem a verslábakhoz, ezért inkább a közönségemet igyekszem úgy válogatni, hogy ne tudják, mi az a limerick.

Alkot egy srác Budapesten
Verseket ír dalszövegben
Megtelik egy füzet, jöhet a másik,
Meséibe agyam belekáprázik
Tintákat tart a fülében

Élt Ágoston fenn az űrben
Szalonnát süt szakfanderben
Vonatot vezet fenn a Marson
Síneket fektet a Merkúron
egy vombattal a zsebében

Édesapámék is átcikáztak a színen, mivel totális kajakómában voltak, nem voltak hajlandóak három fogásnál tovább tűrni a gasztroterrort. Az így megmaradt salátákat kénytelenek voltunk Fiatalékba lapátolni — az egyik Fiatal páros új házat vett egy romantikus kisvárosban a Márvány-tenger partján és tegnap este leugrottunk meglátogatni őket. Szép házuk van, ahogy a büszke férj elmesélte, némi fontolgatás után úgy döntöttek, mégsem a ravatalozóban fognak aludni.

Késő este indultunk haza, még tiszta szerencse, hogy volt közöttünk valaki, aki tud a csillagok alapján tájékozódni és mutatta az utat hazafelé.

Szövetségesek (Allied, 2016.)

Trychydts ||| 2016., december 27., 13:54 |||
Kategóriák: ,

(Akárcsak a cikk első változata, ez is tele van spoilerekkel.)

Amikor az ember a Casablancából ismerte meg a francia ellenállást, a francia kollaboránsokat és a német megszállókat, az az érzése támadt, hogy ez egy veszélyes és intrikákkal teli világ volt. A Gestapo mindenhol ott volt, mindenkit ellenőriztek és akit akartak, szemmel tartottak — ha úgy adódott, bárkit eltehettek láb alól. Ebből a hálóból kibújni gyakorlatilag lehetetlen volt. A Becsetelen Brigantykból azt tudtuk meg, hogy a frontvonal mögötti ellenállás életveszélyes buli, ha egy kém egyszer lelepleződött, akkor ott nincs korrekció, a lebukás előbb vagy utóbb, de garantált. A James Bond filmekben láthattuk, hogy az orgyilkosság is igényel egyfajta kifinomult tervezést — feltéve persze, hogy az a cél, hogy az ügynök túlélje, márpedig az öngyilkos akciók nem igazán kifizetődőek. Tegyük hozzá, hogy valamennyi esetben töményen szórakoztatóipari termékekről beszélünk — az első film az iparilag készült filmes ponyvák aranykorának egyik darabja, Tarantino mozija pedig a B-filmek sablonjaiból összepatchworkölt mestermunka, amely saját maga nem engedi, hogy a racionalitás ide beszüremkedjen; a 007-es történetei pedig azóta gyakorlatilag iparági szabvánnyá váltak. Mégis működnek a saját kereteik között. Talán kevésbé, de azért valamit csak letett az asztalra a Szövetségesek kapcsán sokat emlegetett másik Brad Pitt film, a Mr és Mrs Smith is.

Ha egy film ezen a porondon keres magának helyet, több választása is van. Beszállhat a ponyvabizniszbe, de akkor egyszerűen nem adhatja alább az elődöknél. Akkor csavarok kellenek, alaposan kimókolt intrikák, a feszültség pedig nem pótolható azzal, hogy 10 másodpercig senki nem szólal és nem mozdul meg a vásznon. Vagy pedig belemászik a valóságba, de akkor a ponyvás megoldásokat, a szuperkém-mítoszok jól bevált megoldásait és kliséit is elfelejthetjük. Akkor mocsok kell, brutalitás és jéghideg, naturális realizmus.

Zavarba ejtően kínos például a párhuzam a női főszereplő, Marianne Beausejour és Viktor László között. Mindketten az ellenállást vezették megszállás alatt álló területen, mindketten megbuktak. Amikor Viktor László megérkezik Casablancába, a hatóságok arcról ismerik, az első este üdvözli a Gestapo és megfenyegetik, ha nem kollaborál, megölik. Sikerül ugyan kicsúsznia a kezük közül, de ehhez kell Rick is, a valódi, jól beágyazott casablancai lakos, aki nem csak rendszeresen keni a helyi rendőrséget, de személyes hitele és varázsa is van. Ehhez képest kellene elhinni, hogy Marianne, miután megbukott Párizsban, felbukkant Casablancában és bensőséges, baráti kapcsolatot tudott kiépíteni a német és kollaboráns francia előkelőségekkel — olyan szintűt, hogy minden további nélkül bérgyilkosi közelségbe juthat magas rangú német tisztségviselőkhöz. Mi több, a semmiből felbukkant “férjét”, Max Vatan repülőezredest is képes magához emelni.

Vatan különösen kellemetlen figura, nagyon kevés valódi kvalitásról ad tanúbizonyságot az egész filmben. Kicsit megelőlegezve a továbbiakat, egy érzelemvezérelt, ostoba tulok, aki leginkább a farka után megy. Egója ezerszeres az indokolthoz képest, ostobaságát rezerváltsággal próbálja álcázni. Valamiért mégis rá esett a választás, hogy leejtőernyőzzön a sivatagba, majd a semmiből beszambázva Casablancába, kiadja magát partnernője férjének. A német és  francia hatóságoknak pedig nem tűnik fel, hogy ez a darabos figura nem csak, hogy nem beszéli a szerepéhez illő francia akcentust, de nem is szerepel semmilyen hajó vagy repülőgép utaslistáján sem. Felpárállott a semmiből, most itt van, mi sem természetesebb, hogy egy “Elnézést, ön nem kém?”-típusú ellenőrzés után már ő is akadálytalanul bejuthasson az estélyre.

Maga a gyilkosság csak bárdolatlansága miatt érdemel figyelmet. A mesterterv a nagykövet eltávolítására az, hogy géppisztolyokat csempésznek az egyik asztal alá, majd egy adott jelre előkapják azokat és szitává lőnek mindenkit. Hogy miért kell ehhez estély, miért nem lehet a nagykövet urat felrobbantani a kocsijában, távcsöves puskával lelőni a szobája ablakán keresztül, megmérgezni vagy koholt vádakkal felnyomni a Gestapónál, nem világos. James Bond erre csak a fejét csóválná, megnézné a csinos társnője által rajzolt térképeket, jönne és menne,  mint az árnyék, szegény náci helyén pedig nem maradna más, mint egy kis nedves folt.

Sajnos az sem derül ki, milyen csavart tud egyáltalán kimozdítani a helyéből egy ilyen kis csórika hivatalnok meggyilkolása. Nyilván nem ő a háttérember a jóképű frontember Rommel mögött, nem ő az, akinek a meggyilkolásával leállhatna a holokauszt — maga Casablanca sem egy diplomáciai csúcsközpont, szegénykém valószínűleg egy tökéletesen pótolható kis karrierdiplomata. Halála nem szolgál más célokat, mint hogy összehozza egymással a leendő Mr. és Mrs Vatant, akik aztán a vérfürdő után távoznak is Angliába.

Hogy ez így mennyire gagyi, az nem nyilvánvaló elsőre, mert Marion Cotillard és Brad Pitt között csak úgy sistereg a kémia, szépen fotografált és korhűnek ható jelenetek közepette, miközben érdekes karakterek veszik őket körül. Megérint minket nyilván az is, hogy a két ember alapjában véve a halálra készül, nem várják, hogy túlélik majd az ominózus estét. Szenvedélyes, szeretetteli műgonddal megkompolnált szeretkezésük Vatan kis autójában a hirtelen rájuk törő homokvihar közepén legalább egy mély,zsigeri szinten megalapozza a későbbi, romantikusnak szánt folytatást.

Sajnos a filmnek nem csak a nyitánya ilyen mesterkélt. A leendő Mrs Vatant (akit ugye eleve a titkosszolgálat hozott össze a vőlegénnyel), három hétig vizsgálgatják mikroszkóp alatt, mielőtt engedélyeznék beutazását Angliába. Ott takaros kis háziasszony lesz belőle London külvárosában, a férj íróasztal mögött dolgozik, aztán egyszer csak behívatják és szemrehányóan közlik vele: a felesége alighanem német kém. Elvárják tőlünk, hogy elhiggyük, a kémelhárítás nem érti, mitől lesz nem csekély módon feldúlt ettől a repülőezredes, holott hát elvben a királynőt leszámítva kevés ember kellene, hogy legyen nála transzparensebb asszony Nagy Britanniában. Az már csak hab a tortán, hogy a náci Németország felé továbbított értesülések elvben magától a derék férjtől származnak, aki viszont alighanem a legszószátyárabb katona a filmtörténetelemben. Mindenki más legalább érintőleges viszonyban van a “szolgálati titok” fogalmával, de általában még egy “drágám, tudod, hogy nem beszélhetek róla” is elhangzik a vásznon.

A film azonban nem csak a cselekményben, de erkölcsileg is trükközik, és ez összehasonlíthatatlanul nagyobb bűn. Mivel Cotillard és Pitt nagyon jól játszik, mivel a filmnek nagyon ügyesen sikerült megteremtenie a háború alatti kisvárosi idillt, ezért első látásra el is hisszük, micsoda kínokat élhet át a háborús hős ezredes, amikor szerelmét kémkedéssel gyanúsítják. De ez csak azért van, mert a film teljesen eltakarja előlünk a nácik bűneit. Próbálja feledtetni, hogy ha és amennyiben, feltéve de meg nem engedve, hogy a szép feleség kém, akkor ő úgy parádézik egy francia ellenálló szerepében, hogy nem csak a harctéren meghalt  és megnyomorított angol katonák és lebombázott civiliek halálában, de több millió zsidó elgázosításában is tevőleges szerepet vállalt. Miközben ő gyereket szült, más zsidó nőknek kísérleti jelleggel cementet injektáltak a méhébe. Az ezredes egyik beosztottja szolgálat közben lett vak és nyomorék — gyereki visítva menekülnek a látványára, a német légvédelmi ágyúk örök életére megfosztották az értelmes, tartalmas élet lehetőségéről — és neki tudnia kellene, hogy ebben a német kémeknek is része volt.

Pár éve voltam Bristolban egy vezetett sétán, ami a második világháborút és annak hatásait idézte vissza. Mind az idegenvezető, mind a közönség java része angol volt, nem egy közülük második világháborús túlélő. Évtizedek távlatából is tapintható volt az a markáns erkölcsi fölény és tartás, ami lehetővé tette, hogy az angol polgárság méltósággal viselje a háború borzalmait. Ők végig a jó oldalon álltak, és nagyon is tudták, mi forog kockán. Nagyon nehéz elképzelni, hogy ez a katona ne borzadna el a gondolatától is annak, hogy aki őt Casablancában elcsábította, az valójában egy náci imposztor. Vagy ha mégis ez a helyzet, az ezredes nem hős, hanem egy opportunista, erkölcsi nulla, egy szimpla hazaáruló. Viszont egy ilyen alakról nehéz feltételezni, hogy nem csak a saját, de mások életét is kockáztatja azért, hogy valahogy tisztázza a feleségét.

Lehet persze, hogy a feleség tényleg ártatlan, de akkor nincs igazán miről filmet forgatni. Akkor a bizonyítási eljárás végén nincs más, csak egy negatív eredmény, akkor ez az egész nem más, mint egy kellemetlen intermezzo egy, a háború miatt a békés mindennapoktól amúgy is megfosztott család életében. Akkor mindenki csak a munkáját végezte, lehet tovább haladni, tényleg nincs semmiféle látnivaló.

Van persze egy harmadik lehetőség is: hogy a feleség nem kém, nem is egy ártatlanul vádolt hős, hanem részese valamilyen nagyobb játszmának. Kémelhárító, akinek az a feladata, hogy tesztelje a bizalmi pozícióban ülő Vatan lojalitását az állam felé vagy mondjuk a német hírszerzésbe is beépült ellenálló, akit brit oldalról a legmagasabb szintről — nem csak Vatan, de az elhárítás feje felől is   — irányítanak és aki valójában nem informálja, hanem dezinformálja a németeket. Ebben az esetben viszont az ő oldalán hihetetlenül otromba minden. A mód, ahogy Vatant szembesítik a gyanúval, olyan szinten kimunkálatlan, olyan mértékben kockára tesz mindenféle lehetséges magasabb célt, ami már tényleg amatőr. Sokkal jobban működne a film és sokkal finomabb belső konfliktusokat tenne lehetővé, ha Vatan csak kétértelmű jelekkel szembesülne, amelyeket így is, úgy is értelmezhetne. Így, hogy az arcába vágják: a feleséged német kém, elég érdektelenné teszik ezt a lehetőséget is — ennek a lehetséges szálnak a végén pedig nem vár más, mint egy bunkó kínosan heherésző bukása.

Viszonylag hamar kiderül tehát, hogy itt katarzis vagy legalább ügyes csavarokat hozó befejezés egyszerűen logikailag nem lehetséges. Ha hagyjuk, hogy lefoglalja a figyelmünket a film, akkor legalább addig jól szórakozunk, amíg nézzük — amint feleszmélünk, onnantól kezdve csak unatkozni fogunk a papírmasé szereplők botladozása közepette.

Szövetségesek (Allied, 2016.)

Trychydts ||| 2016., december 26., 23:59 |||
Kategóriák: ,

Eleget téve a szokásos illemszabályoknak, akkor most, bármennyire is utálom az ilyet, szólok, hogy részleteiben fogom tárgyalni a filmet.

Ha az ember hagyományos kémfilmet akar nézni, akkor nincsenek magasan az elvárásai. Ne legyenek a cselekményben süvöltő logikátlanságok, legyen a végén valami valódi meglepetés. “Meglepetés” alatt pedig nem azt értem, hogy na, ekkora gagyira végképp nem számítottunk.

Max Vatan repülőezredest, az egyszer már lebukott kémet ledobják Casablanca mellett a sivatagban, majd küldenek érte egy sofőrt. Hogy a brit titkosszolgálat miért nem tud olyan embereket foglalkoztatni, akinek a fotója nincs meg a német elhárításnak, hogy szerteszét küldözgethessék a birodalomban, az “angol kémek — felbukkanás esetén haladéktalanul lelőni” dossziék számára, végül is nem derül ki. Biztos nem a hibátlan akcentusa miatt, ugyanis az akcentusa teljesen rossz — a Brit Birodalomban biztos nincs elég decens franciatanár. Szerencsére a német elhárítás is tökhülyékből áll, a magas rangú németeket felvonultató fogadásra a háttérellenőrzés néhány mondat mindössze, gyakorlatilag bemondásra mehet minden francia — mintha a franciákról eleve csak azt lehetne feltételezni, hogy kollaboránsak. (Max Vatan partnere amúgy a francia ellenállás vezetője volt, teljesen hihető tehát, hogy gond nélkül el tudja adni magát németbarát társasági hölgynek.)

És akkor még csak az alaphelyzetnél tartunk. A hülyék bálja szerencsésen lemegy Casablancában, Max Vatan mehet haza az íróasztal mellé, partnere pedig, mielőtt összeházasodnának, a brit elhárítás gondos, három hetes (!) ellenőrzése után csatlakozhat hozzá. Ehhez képest érthetetlen az az indignálódott döbbenet, amivel közlik szerencsétlen ezredessel, hogy a felesége jó eséllyel német kém. Akinek (lévén otthon ülő háziasszony) rengeteg kárt okozó értesülései szemlátomást onnan származnak, hogy a magas rangú férj az égvilágon mindent kifecseg odahaza.

Ezután kezdődik a film életszerűtlen része. Ne is időzzünk el az összes hajmeresztően erőltetett képsornál, rögzítsük csak pusztán azt, hogy innentől kezdve minden lehetőség maga a megtestesült gagyizmus. Ha a feleség német kém, és felelős sok ezer ember haláláért, akkor minden eddig megismert szereplő és szervezet totálisan inkompetens. Azonosulni vele végleg lehetetlen, hiszen ebben az esetben nyilván azért vállalta a casablancai bulit, hogy ezzel beépüljön az elhárításba — férje vonakodása tehát, hogy adott esetben kinyírja az asszonyt, szintén nem teljesen hiteles. Ha totálisan ártatlan, és az egész csak félreértés, akkor rémesen kínosak mind férje erőfeszítései arra, hogy tisztázzák, mind az angol titkosszolgálat erőfeszítései arra, hogy lebuktassák. Ha ez valami furcsa kettős játszma (mint a film kapcsán sűrűn emlegetett Mr. és Mrs. Smith esetében), akkor különösen blőd az a nyíltság, ahogy a “gyanút” közlik az ezredessel. Mrs. Vatan lehet, hogy valójában az elhárítás embere, aki csak teszteli a főkémeket, milyen lenne a lojalitásuk egy ilyen kiélezett helyzetben, de akkor tényleg sokkal több intrikára lenne szükség. Ehhez képest mindenki szekercével dolgozik: a feleségnek állított “csapda” legalább olyan átlátszó, mint amennyire mellőzi a mesterkémes nüanszokat az ezredes minden hivatali és erkölcsi szabályt átlépő, bárdolatlan ámokfutása az “igazság” kiderítése érdekében.

Ahogy haladnak előre az események, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy ennek jó vége már nem lesz, itt már a James Bond filmek helyenként izzadságszagú csavarjai sem húzzák ki a filmet a csávából.

Ami kár, mert elég sok minden adott lenne ahhoz, hogy legalább egy, a Kémek hídjához hasonló hommage-t ki lehetne hozni a dologból. A fényképezésben kellemesen ötvöződnek a konzervatív és a modern elemek, a jelmezek, a miliő, a színészek mind sokat tesznek az atmoszféra megteremtéséért. Néha a Becstelen Brigantyk, néha maga a Casablanca kacsint ránk a jelenetekből. Ezekben a filmekben a cselekmény azonban — a műfaj adta laza keretek között — rendben volt. Itt meg a falat kaparjuk a végén.

Hétvége tangóval

Trychydts ||| 2016., november 28., 2:18 |||
Kategóriák: ,

Tangózene szól a fülemben, tangózenére lépkedek az utcán is, tangóval álmodom, ha nem alszom, vasalok, eszem Nicoline kifejezetten a hétvégére tervezett csodamenüjét vagy Lemet olvasok szellemi regenerációképpen, akkor táncolok. Harmadik tangómaraton.

Az első semmi másról nem szólt, mint arról, hogy próbáltam folyamatosan felszínen maradni és non-stop a szinten fölött teljesítve összekaparni magamnak annyi zsetont, amennyivel benne maradhatok a játékban. Idén áprilisban azt vettem észre, hogy a legeslegjobb formám arra már elég, hogy nagyjából biztos lábakon álljak a mezőny utolsó harmadában. Ezen a hétvége viszont nem csak formailag volt olyan, mint egy hosszúra nyúlt milonga. Odamentem, élveztem a táncot és bár nyilván nem táncolt velem mindenki, de azért mindig simán találtam magamnak valakit — és ez alól a csúcsforgalomnak számító szombat este sem volt kivétel. Ismét remek volt nemzetközi közegben próbára tenni magam, nagyon élveztem, hogy a partnereim milyen csodálatos táncosok — igazából a maraton az, ahogy gyakorlatilag mindent be tudok vetni, amit év közben tanultam.

Idén már nem is az volt számomra a próbatétel, hogy hány óra telik el úgy, hogy visszautasítások miatt nem kell leülnöm — sokkal inkább az, hogy képes vagyok-e végig jól érezni magam. Így, bár nettó órákban valószínűleg elég jelentősen elmaradtam az első két maratonos teljesítményemtől, minőségileg szerintem sokkal jobban alakítottam. Többször éreztem már, hogy ezek a nemzetközi rendezvények jelentik a teljesítményemnek a valódi tükröt: és megint úgy érzem, sikerült rengeteget fejlődnöm.

Nem gondoltam volna például, hogy a Kati-féle magánóra-projektnek ekkora nyoma van bennem. Kb. tíz órát dolgoztunk együtt összesen a nyári szünetben; számomra akkor az tűnt az elsődleges előnynek, hogy végre belelátok egy nemzetközi tapasztalatokkal is rendelkező táncosnő agyába (az ő súlycsoportjában játszók ugyanis élesben még nyilván nem táncolnak velem és így legalább lett fogalmam arról, mi ennek az technikai oka). Most viszont, amikor tényleg minden tudásomra szükségem volt, hirtelen elkezdtek nagyon is jól jönni azok a technikai apróságok, amiket átvettünk: pontosabban és stabilabban tudtam táncolni, jobban rá tudtam illeszteni a lépéseket a zenére — csupa olyasmi, ami egy ilyen mezőnyben már sokkal többet számít. De persze legalább ennyire hálás voltam Andrásnak, Andinak, akiktől minden héten felcsipegetek valamilyen szuper kombinációt vagy egyéb apróságot és persze Gabinak, akivel be tudom ki tudom elemezni és be tudom gyakorolni, amit mindenki mástól tanultam. Viszonylag sokáig tartott, amíg kialakítottam a rendszert, amiben a leggyorsabban tudom felszívni a tánctudást, de az a rendszer most már kb. másfél éve működik egészen megbízhatóan.

Általában csak egy maratonon vagy egy nemzetközi fesztiválon tudom megélni azt, hogy a tangó lényegileg tényleg milyen kevéssé szól a figurákról. Sok követő olyan szoros kontaktot alakít ki már az első lépés előtt, amit egyszerűen nincs kedvem megszakítani egy figuráért — a táncélményt pont az adja, hogy milyen harmonikusan és pontosan vagyunk képesek (viszonylag egyszerű lépésekkel) értelmezni a zenét.

Most is simogatják a lelkemet az ölelések a cortina alatt, a bátorító szorítások a karomon, az örömteli mosolyok, a thank you-k, a vielen Dank-ok és a grazie-k. S.-sel viszont, akivel háromszor vagy négyszer akadtam össze, egyenesen olyan a tánc, mint egy endorfininjekció: tökéletesen simulnak egymásba a lépéseink, minden végpózunk sikerül és olyan kombinációkat rakok össze a helyszínen, amiket eddig még csak nem is láttam. Amikor elválunk, könnyű vagyok és elszánt, úgy érzem, el tudnék táncolni a Holdig. Ő az egyetlen amúgy, akitől személyesen is búcsút vettem: lehet, hogy tavasszal megint jönnek a férjével a Primavera maratonra — talán akkor összefutunk.

Külföldi DJ-kre is nagyon szeretek táncolni — persze a Magyarországon tevékenykedők között is megvannak a kedvenceim, de soha nem győzök ámulni azon, mennyire más tandákat rak össze valaki ugyanazokból a több évtizedes klasszikusokból, aki Szerbiában, Ausztriában vagy Luxemburgban tevékenykedik.

Maratonokra külön ütemtervet dolgoztam ki magamnak. Egy budapesti milongán ezzel nem kell túl sokat szöszölnöm: megérkezem, átveszem a tangócipőmet, aztán két/három/öt óra múlva leülök és visszaveszem az utcai cipőmet, majd hazamegyek. A rekordom hét óra egyfolytában — ezzel csak az a baj, hogy egy maratonon másnap is van nap, amikor ugyanúgy villantani kell. Úgyhogy az a szabály, hogy ha két milonga tanda között nem ültem le (laikusoknak: kb. óránként egyszer), akkor a milonga tandát kell végigülnöm. Persze mennyiségileg így is többet táncolok, mint az átlag, de legalább van remény arra, hogy félúton nem omlok össze teljesen. Vasárnap délután négykor így is bedobtam a törölközőt, azt pedig már jó előre elhatároztam, hogy az este nyolckor kezdődő afterparty-n nem fogok részt venni.

Enyhén berúgva vonszolom be magam a villamosmegállóba, ahol, nyilván még az automatizmusok hatása alatt egy vadidegen lány tekintetét keresem, hogy felkérjem táncolni. Szerencsére sikerül kapcsolnom, mielőtt hülyét csinálnék magamból.

Szicília — egy veterán tanácsai

Trychydts ||| 2016., október 04., 12:58 |||
Kategóriák:

Most, hogy 11 éjszakát is eltöltöttem a szicíliai ég alatt, immáron veterán utazónak érzem magam — felhatalmazva arra, hogy megosszam bölcs tanácsaimat másokkal, akik utánam jönnek majd. Szóval itt van minden, mindenféle rendszer nélküli összevisszaságban, amit eddig még nem írtam le.

Autósok

Az autózás egy őrület — sok türelem és engedni tudás kell ahhoz, ha az ember át akarja vészelni. Irányjelzőt véletlenszerűen használnak itt az emberek, az elsőbbségadás a jelek szerint itt csak a gyengék és a különösen kedvesek sajátja. Az autókat igen gyakran még sötétben sem világítják ki, és bár sebességkorlátozó tábla rengeteg van (leginkább a rossz utak miatt), aki ezt betartja, azt biztosan megpróbálják ledudálni az útról. Azt utcák szűkek, de egyes városokban olyankor is kétirányúak, ha egy autó is alig fér el.

Ugyanakkor navigare necesse est: a kényelmes közlekedésnek rendszerint alapvető záloga az autó; mi sok helyre nem juthattunk volna el, ha a tömegközlekedést választjuk.

Templok

Hihetetlenül sok van belőlük, mindegyiknem teljesen más a hangulata, használják őket (bár sokakat csak egy minimálgyülekezet), de ami engem ennél sokkal jobban meglepett: nyitva vannak. Bármikor be lehet sétálni és körül lehet nézni — Magyarországon ez azért semmiképpen sem a főszabály, különösen a fővárosban sem. Összesen viszont egyetlenegyet láttunk, ahol belépőt is szedtek.

Szieszta

Ezt nagyon sokáig tartott, amíg megszoktuk. Nem teljesen általános, de azért nagyon gyakori (és néhol teljes városrészeket érint), hogy délelőtt minden nyitva van, aztán dél-egy tájban mindenki bezár és délutánig zárva is marad, aztán estig megint nyitva van. Az átlagos turistatempótól, főleg, amíg az emberben nagy a lendület, ez persze kissé távol áll — de éppen ezért érdemes vele számolni. Készüljünk fel rá, hogy ebben az időben sokkal kevésbé fogunk tudni enni, vásárolni, múzeumozni stb.

Kávé

Alkalmi fogyasztóként jöttem Szicíliába és durva koffeinfüggőséggel távozom innen. A kávé egyszerűen finom — és nem csak a jó helyeken, de mindenhol. Azt otthon elég gyakori, vizes, mosogatólére emlékeztető, sötétbarna löttyöt egyszerűen nem isszák meg, mert még az is jó volt, amit valahol egy termoszból töltögettek ki nekünk. Olyan finom, hogy még cukor nélkül is simán fogyasztható. Nem tudom, mi lehet a pontos titka, de ez biztosan hiányozni fog.

Emberek

Jellemzően nagyon kedvesek. Erre érdekes módon akkor is van esély, ha az autóban ülnek — ha olyan kedvük van, ültükben meghajolva, mosolyogva integetve engedik át az embert. Persze ha nincs olyan kedvük, rezzenéstelen arccal hajtanak át az emberek. Ami viszont feltűnt nekem, az az udvariasság. Ha bemegy az ember egy boltba, mindig köszönnek, ha át kell állnom egy másik sorba a kasszában, nem csak odakurjant nekem, mint egy csikóslegény a hatodik határból. Érdemes udvariasnak lenni, megköszönni a dolgokat — abszolút megéri.

Angolul nagyon kevesen beszélnek: aki azt mondja, hogy tud, az is leginkább csak mutogat. Szóval tartózkodjunk a hosszú kérdésektől, a részletes magyarázatoktól és főleg a nyelvi alapú tréfáktól! Ha a “how much” átmegy, már örülhetünk.

Kaja

A kaja — még akkor is, ha a Lidl-ben vásárol az ember — jó. A kávézhoz hasonlóan itt is az az elméletem, hogy a rosszat egyszerűen nem eszik meg. Zöldség-gyümölcs nagyon finom, ami borjúhúst vettem a sima kis piacon, az lágyabb, omlósabb és zamatosabb volt, mint bármi, amit itthon vettem. A sajtokat gondolom, nem kell bemutatnom. Az egyetlen, amiről én azt gondolom, nem jobb, mint a hazai, az a felvágottkínálat. Nem mondom, hogy rossz az olasz kolbász, de ha jó helyen vásárol az ember, itthon is kap legalább ugyanolyan finomat.

Wifi

Persze minden szállásunkon büszkén hirdették, hogy van wifi, de ez a legtöbbször katasztrofális volt. És ez nem valamiféle netfüggő kényeskedés: online check-int sem tudtam intézni a szállásunkon levő neten: az Alitalia honlapja egyszerűen nem töltődött be. Szerencsére volt netes roamingunk, így leginkább az használtuk.

— Eljöttünk a világ végére — mondja a feleségem és értem, mire gondol. Egyik oldalon végtelenbe nyúló mező, az itteni, nagyon tipikus, lapos kaktuszokkal, a másik oldalon lyukasra-tekervényesre erodált mészkövet csapkodnak a hullámok. Utána pedig csak a tenger. Nemrég hagytuk el a tonhalfeldolgozó romjait — a Vendicari nemzeti park valódi paradicsom azoknak, akik egy kis poszt-apokaliptikus természet-élményre vágynak. Vécé sincs az egész területen, szóval a látogatás ideje természetes módon limitált — belépőjegy ugyanakkor nincsen.

Városnézés helyett választottuk ezt a programot — végül is nagyon megérte, mert Szicíliának erre a természeti arcára valahogy kevesebb idő jutott eddig. Az utolsó délutánunkat így erre szánjuk, tényleg merő zen-életérzés — első sorban persze csak addig, amíg fel nem vetődik a kérdés, jobbra vagy balra kell-e fordulni a tökegyforma, tengerparti nádasban húzódó ösvényeken. De aztán túléljük a dolgot.

Isten háta mögötti, mezőgazdasági területek között húzódó kis dűlőútra vezet minket Zsuzsi, hű GPS-ünk: így ebből is kapunk egy kis kóstolót: végtelenbe nyúló üvegházmezők, utána pedig kőfallal elválasztott gyümölcsösök, kilométereken keresztül. Mire kikeveredünk innen, már nincs is sok időnk hátra, csak egy utolsó vacsorára Ortigiában.

Most pedig itt ülünk a Fiumicino reptéren és várjuk, hogy jöjjünk értünk az utolsó repülőgép, ami hazavisz bennünket. Direkt kevés cuccal jöttünk (persze már aki: a feleségem bőröndje 18, az enyém 11 kilós volt a pesti mérlegelésen), de azért az csak a feleségem megnyerő modorának köszönhető, hogy nem kell plusz díjat fizetni a visszafelé már összesen 47 kilónyi feladott poggyászunkért. A különbözetet elsősorban a magunkkal hozott gasztronómiai mementók jelentik — bár a lelkiismeretem legalább annyiban tiszta, hogy 2-3 kilónyi bazaltot és egy kis vulkanikus hamut is elraktam még Linguaglossában.

Csodálatos volt ez a tizenkét nap, nagyon sokat adott nekünk — tökéletes befejezése volt ez a hathetes Zsófi & Márk esküvői fesztiválszezonnak. Sokat láttunk, amire jó lesz visszagondolni; én pedig megnyugodva vehetem tudomásul, hogy Szicíliában éppen annyira szeretem a feleségemet, mint odahaza.

Noto, noto, nur du allein

Trychydts ||| 2016., szeptember 29., 1:01 |||
Kategóriák:

Szicília olyan, mint egy kincsesláda: akárhová nyúl az ember, mindig valamilyen csoda akad a kezébe. Ma például Noto-ban voltunk. Az ember autózgat, elhalad néhány benzinkút meg pár eléggé jellegtelen lakóház mellett, lerakja a kocsiját egy parkolóban, mert csak úgy natúrban leállni teljesen reménytelen lenne, sétál két utcát, és egyszer csak egy barokk városban találja magát, mindenféle érdemi átmenet nélkül. Monumentális templomok és paloták, akkora kőlépcső, hogy csak egyesével tudunk fellépkedni rajta, hatalmas, izgalmas terek, meredek kis utcák, és persze templomok mindenhol. Van, ahol egy tízfős gyülekezet tart istentiszteletet, van, amelyik templomként már nem is, de közösségi térként remekül funkcionál — az egyikben például kissrácok tanulnak dobolni.

Itt sikerült elcsípnem egy egészen eredeti utcazenész párost is. Egy hosszú hajú srác tangóharmonikázott, a párja, egy nő pedig gitározott és énekelt — tele voltak energiával, egészen megváltoztatták maguk körül az este hangulatát.

Kihasználtuk az első olyan szirakúzai esténket, amikor nem esett, így hazatértünk után sétáltunk még egyet az óvárosban. Egyre ismerősebbek vagyunk itt — holnap lesz a búcsúvacsink, próbáltunk előzetesen körbetapogatózni, hová lenne érdemes beülni. Találtunk egy helyet, ahol ittunk egy pohár bort és közben kiderült, hogy magyarul is beszélnek. A feleségem rögtön ki is akarta használni a helyzetet némi kapcsolatteremtésre, és megkérdezte a Marosvásárhelyről ideszármazott pincérnőt, melyik éttermet ajánlaná. Micsoda meglepetés, saját magukat ajánlotta.

Locsog a lábam körül a víz. Összeszorul a torkom, ha eszembe jut, hogy ez az eleven sziklába vájt mikve már 1500 éve is itt volt — és most az én lábaim koptatják a padlót. Közben itt voltak a zsidók, aztán elkergette őket a spanyol inkvizíció, lefalazták a fürdőjüket, hogy ha esetleg visszatérhetnek, akkor itt várja őket a mikve. Közben az egészet feltöltötte a sár, majd két évtizeddel ezelőtt valakinek eszébe jutott, hogy a fal mögött akár lehet is valami. És most ezt én is láthatom. Zadarban éreztem még ilyesmit, de itt Szicíliában is van egy-két pont, ahol mintha a bőrömön érezném a múltat.

Sikeresen bebarangoltuk Szirakúza egész óvárosát, Ortigiát. Nicoline boldogan kurjongatva megszállt egy halsütödét, ahonnan elvittük és a tengerparton elfogyasztottuk szerény ebédünket: papírtölcsérekbe csavart krumplit és ugyanígy csomagolt tengeri mixet. Hihetetlenül friss volt és elképesztően finom. Így bár a feleségem az elsődleges fish and chips rajongó, most én is egészen jól profitáltam belőle: főleg a hanyagul a zacsi közepébe hajított polip ízlett.

A mai napot egy főzőtanfolyammal kezdtük. Abszolút autentikus élmény volt és rengeteget tanultunk, aki utálja az olasz konyhát, az a közeli jövőben inkább utasítsa vissza a vacsorameghívásainkat. Ebédre azt ettük, amit főztünk, de ami legfontosabb, megtanultam az olasz vendéglátás legalapvetőbb titkait.

  1. Sorozd meg a vendégeket többféle meleg- és hideg előétellel: minél többet eszenk, annál kevesebb gond lesz a következő fázisokkal.
  2. Lassísd le őket valami finom tésztával.
  3. Szolgálj fel valami brutális főételt.
  4. Tömd őket addig desszerttel, amíg elájulnak.

Ezután az ebéd sikeresen teljesítettnek tekinthető.

Már ahogy menet közben főzögettünk, is éreztem, hogy sok lesz ez. Ki sem főztük/meg sem sütöttük a teljes adagokat, de olyan bőséggel került minden így is az asztalra, hogy évek után először mégis túl sokat ettem. Zsenge ifjúságomban elő-elő fordult, hogy nagy lelkesedésemben túlzabáltam magam, az utóbbi 15-20 évben erre nem került sor, de most konkrétan úgy éreztem, hogy ha a feleségem nem szállítja haza a maradványaimat azonnali hatállyal, a vendéglátóimnak kell azt feltakarítaniuk. Szerencsére a kényelmes, félájult terpeszkedés a kocsi ülésén meg az idő meghozta a várt hatást, egy-két óra múlva már kommunikálni is tudtam.

A legjobban mégis a totális, abszolút diadal ízlett, amikor szakácstanárunk elővett egy bazinagy flakon napraforgóolajat. Ellentétben azzal ugyanis, amit feleségem képzelt, az olaszok főzni simán főznek ezzel — az olívaoljat inkább a salátákra tartogatják.

Az este egy miniatűr strandon talált minket. Olaszosan laza és koszos volt, de még mindig jobb, mint a mellette levő katonai strand, ahol kiosztják neked a 263JB jelű nyugágy-napernyő párost, oda lefekszik, onnan nem mozdul, a nap járását tudomásul veszi, a tengerhez pedig lábujjhegyen sasszézva juthat csak el, a haladási irány szigorú betartásával. Itt azért emberibbek voltak a dolgok, arrébb húzódhattunk a Nap elől (feleségem pirul az UV sugárzásban, mint garnélarák a fritőzben), és nem is kellett ugyanazt a partszakaszt egy hadosztálynyi fürdőzőtárssal megosztani.

Az igazi kaland azonban még hátra volt: az esti, szirakúzai csúcsforgalomban találni egy Conadot, ahol bevásárolhatunk nyaralásunk utolsó, két és fél napos szakaszára; persze már a raktározást is megkezdtük az előttünk álló, szicíliamentes hónapokra.

Vacsora az esőben

Trychydts ||| 2016., szeptember 25., 21:46 |||
Kategóriák:

Második főzésem Olaszországban, de ez a trükkösebb a kettő közül. Fantasztikusan sikerült, tökéletesen bevált minden hozzávaló, pedig nem mondanám, hogy gourmet helyeken vásároltuk: kisebbik részük az ablakunk alatt nyílt piacról, a nagyobbik része pedig a helyi Conadból származik. A recept amúgy nem full az én agyszüleményem, az alapját egy egy menyecskefejes F. Nagy Angéla recept (csirke vadász módra) képezi, de azért csavartam én is rajta egyet-kettőt.

A hagymát felszeletelem, a fokhagymát a “Pizza” szóval áttört, lapos, hajlított nyelű kés lapjával megzúzom. Vajon finoman megfonnyasztom, majd ráteszem a piacon vásárolt gyönyörű, lágy, lapos borjúszegyszeleteket, és mindkét oldalán megpirítom. Zamatos, frissen darált fehér borssal fűszerezem, öntök alá egy kis Syrah vörösbort az óvárosbeli borboltból. A feleségünk által megpucolt, conados gombát szeletekre vágom és hozzáadom a húshoz. Feleségünk tiltakozása ellenére megvásárolt friss, babérlevelet adunk a keverékhez és lassú tűzön pároljuk. Amikor már majdnem kész, 100%-os, illatos paradicsomszósszal öntjük fel, és friss, morzsolt bazsalikomlevelekkel fűszerezzük. Tíz percig forraljuk, közben kifőzzük a friss metélt tésztát. A főzéshez használt vörösborral tálaljuk.

A mai napot amúgy az eső határozta meg. Szakadt, amikor felébredtünk, kicsit be is áztunk — amikor elállt, kiszaladtunk vásárolni, aztán a déltájban újrainduló eső hangjára szundítottunk együtt ebéd után. Megvártuk, amíg eláll, a szünetben nézegettük egy kicsit az óvárost, Ortigiát — nem voltunk elég óvatosak, így csuromra ázva értünk haza. Esőhangra főztem, a gázláng szárította meg a pólómat és melengette át a csontjaimat.

Szerencsére elég jó lakásunk van, világos, lakályos, remek kilátással, így nem olyan rossz itt ragadni egy kicsit.

Holnap papírmúzeum, ami jó is, mert hamarosan betelik az offline bloggolásra használt kreatív noteszunk.

« Későbbi bejegyzések ||| Korábbi bejegyzések »

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site