Reader’s Log — Samin Nosrat: Só, Zsír, Sav, Hő

Trychydts | | | 2019., január 26., 1:22 | | | Kategóriák: ,

Vercsorb lengette meg előttem ez a karcsú, A/4-es, keménykötéses, 450 oldalas kis elméleti eszmefuttatást a főzésről. Valamiért úgy gondolta, hogy az én analitikus fejemnek jót tesz, ha újfajta alapokról építem újra a főzést. Annak ellenére (vagy talán éppen azért) igaza lett, hogy én tényleg annyira rajongok a főzésért.

A kötet tényleg ezen négy komponens gondos kifejtésével hozza az emberhez közelebb a konyhai munkálatokat — abban mindenképpen segít, hogy a receptek követése helyett/mellett az ember meg is érti, hogy mit miért csinál vagy hogy mit és hogyan csinálhatna jobban. Vagy — elegendő gyakorlás után — hogyan lehet improvizálni.

A könyv első fele színtiszta elmélet; a maradékban receptek vannak, de nem azért, hogy az ember feltétlenül azokat főzze meg. Inkább gyakorlati illusztrációk vagy tudatosan kiválasztott gyakorlatok az elméleti részhez. Ez a második rész az, ahol szerintem elválnak az amatőrök a fanatikusoktól: több olyan recept is volt, amiről már első ránézésre láttam, hogy előreláthatólag soha nem fogom megfőzni. Nincs hozzá türelmem, de ha lenne, sincs hozzá megfelelő technikai felkészültségem, de ha lenne, sincs megfelelően felszerelt konyhám.

(Ez egyben azt is megindokolja, hogy miért nem tudok többet sima reklámfogásnál többet látni abban, hogy a szerző lenne a “következő Julia Child.) Ugyan nem mondhatnám, hogy nagyon alaposan áttanulmányoztam ennek az utolérhetetlen zseninek a munkásságát, de azért azt én is tudom, hogy ő a hatalmas tárgyi tudása mellett elsősorban a közvetlen, no-nonsense hangjával tudott hatni az amerikai háziasszonyokra. Samin Nostrat meg közvetlen ugyan, de egy kolosszális gasztrosznob. Néha olyan szűkre veszi a számba jöhető hozzávalókat, ami szerintem egy amerikai háztartásban sem reális. Egy nemzetközi piacra szánt könyvnél pedig én azt is zokon veszem kissé, hogy rengeteg hivatkozás van leginkább csak az USA-ban hozzáférhető alapanyagokra.)

Három nap alatt végigolvastam a könyvet (ez egy olyan szakácskönyv, amit a szerző is úgy ajánl, hogy ezt úgy érdemes elolvasni, mint egy regényt), de persze ez még csak arra jogosít fel, hogy vissza tudjak lapozni az engem érdeklő részekhez. Tényleg varázslatos, hogy mennyire más szemléletet tesz ez az ember fejébe már az első alkalommal. Az első tesztem egy krumplileves volt — édesanyámtól van egy milliószor kipróbált, golyóálló receptem, gondoltam, ha ehhez kicsit hozzányúlok, annyira jók az alapok, hogy nagy baj nem lehet. Tényleg sikerült egy kicsit a saját képemre formálnom. Azóta csináltam “sózsírsavhő” rántottát, salátát, levest és szórakozgattam egy nagy adag főtt hússal (kétféle levest és háromféle fogást csináltam belőle): tényleg máshogy főzök, mint eddig.

Apróság, de ez egy olyan szakácskönyv, amiben nincsenek fotók, csak és kizárólag színes rajzok. Ahogy életem gasztroalapzatát, a Család szakácskönyvét Réber László, úgy ezt a kötetet Wendy MacNaughton rajzai teszik élővé és egyedivé.

Összességében véve pontosan azt hozza ez a könyv, amit ígér: természettudományos alapokra helyezi a főzést. Aki már elfelejtette, újra megtanulhatja, mi az ozmózis, a denaturáció, a koaguláció vagy hogy hogyan kell jó emulziót létrehozni. És persze hogy hogy fordíthatjuk mindezt a javunkra.

Baluéknak például biztos ajánlanám.

Ocean’s 8, 2018.

Trychydts | | | 2019., január 22., 8:27 | | | Kategóriák: ,

Az Ocean’s sorozat persze sosem hihetetlen mélységeiről, komplex lélektanáról és dokumentumfilmszerű realizmusáról volt híres, de legalább a jobban sikerült epizódoknak (elsősorban az elsőnek, és mondjuk a harmadiknak) jól beazonosítható stílusa és kellemesen sodró, ütemes lendülete volt. A női verzió részben ízléstelen, de leginkább egyszerűen csak rossz. Hatvan perc után kikapcsoltam, pedig fizettem azért, hogy nézhessem.

Az egyik kritika, amit olvastam, remekül megragadja, hol nem képes ez a film még csak másolni sem az Eleven stílusát. Mindkét történet egy feltételes szabadlábra helyezéssel kezdődik, de amíg Danny Ocean-nek csak a szemét látjuk hamiskásan csillogni egy pár másodpercig, amikor megkérdezik, mit tenne, ha szabadulna, Sandra Bullocknál halljuk a hosszú monológot is. Ez tipikusan az a műfaj, ahol a kevesebb tényleg több.

De isten bocsássa meg nekem, engem csak zavar az a szemérmetlen koppintás is, ahogy ez a negyedik epizód másolja az elsőt, ami már szintén egy másolat volt. Ha egy női szélhámosfilmet látunk, akkor lehetne az egész valóban női szemmel bemutatva, de ennek nyoma sincs. Ezek a szereplők nyugodtan lehetnének férfiak; ami meg “nőies” bennük (mondjuk Anna Hathaway hisztijei), az meg nem nőies, csak sablonos.

A sztori nem csak azért unalmas a végtelenségig, mert tudjuk a befejezést, hanem azért is, mert iszonyatos mennyiségű kötelező kört le kell futnunk. Jó lenne már egy olyan filmet látni, ahol nem onnan tudjuk meg, hogy a hacker az ászok ásza, hogy lealáz másokat, hanem onnan, hogy a biztonsági rendszer komoly kihívást jelent. Jó lenne már egy olyan visszaszámlálást látunk, ami nem fut végig, hanem mondjuk négynél sikerül “elvágni a drótot”. Ha megbuherálják a kamerákat, akkor ne kelljen már ezredszerre is végignéznem a kalibrálás idegtépő folyamatát. És ha egy filmben a csapat toborzása kötelező kör, akkor érdekes lenne azt látni, hogy ez nem megy olyan simán mint egy olajozott csiga.

De ami a legjobban hiányzik a filmből, az a humor. Az Elevent és a Thirteent az tette többször is nézhetővé, hogy időről időre volt benne egy kis fricska, egy kis elegáns cinizmus vagy valami éppen csak kicsit túlzó húzás. Nem kellett hahotáznunk, de újra meg újra tudunk rajta mosolyogni. Itt a nők rezzenéstelen arcú robotokként teszik a dolgukat, egymást tökéletesen tiszteletben tartva, mégis örömtelenül, néha kicsit kegyetlenül (toronymagasan a legrosszabb, keserű és rohadt szájízt okozó jelenet, amikor a családanya úgy hagyja ott egyedül a kisfiát a garázs előtt, hogy az nyafog, mert nem érti, mi történik).

Mintha egy film attól lenne “női”, hogy kivesszük belőle az érzelmeket.

#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt — USA Cookbook: Grilled trout

Trychydts | | | 2019., január 21., 10:06 | | | Kategóriák: ,

Mondhatjuk, hogy szabadon értelmeztem ezt a receptet, mert a pisztráng elég kis bágyadt volt a piacon, szóval inkább makrélát vettünk. A makrélához számos romantikus szállal kötődünk a feleségemmel: makrélát szolgáltak fel nekünk a Kornati-szigetek körüli kis hajókázáson, pár évvel előtte pedig ő csinált isteni, füstölt makrélás szendvicset… aminek az illata olyan intenzív volt, hogy megrepedtek tőle a beton házelemek a falban. Még jobban visszamenve az időben pedig elmondhatom, hogy az egyik első recept, amivel le tudtam nyűgözni, egy sült, paradicsomos-hagymás makréla volt. Ráadásul grillünk is csak elektromos van, szóval abban sütögettem meg. Mindkét oldalról, mert gyáva vagyok.

Minden másban követtem ezt a pár soros receptet, leszámítva, hogy egy kis citromlevet is kevertem a sós-borsos olívaolajba, amivel megkentem a halakat. Omlós lett és zamatos, paradicsomsalátát és rizst ettünk hozzá.

A recept amúgy nekem az olívaolajtól lesz “amerikai”. Magyarok is sütnek pisztrángot, de mi maximum az aljára öntünk egy kis zsiradékot, hogy ne égjen oda. Itt meg kenegetni kell. Ez a kenegetés az egyik legérdekesebb trükk, amióta a halak lábat növesztettek és meglepően sokat használ.

#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt: Az indiai forduló – Maunika Gowardhan Indian Kitchen

vercsorb | | | 2019., január 20., 21:15 | | | Kategóriák: , ,

Azt hiszem, hogy ha valaki megkérdezné, hogy milyen ételeket szoktam főzni, akkor vitathatalanul a világkonyha volna a helyes válasz. Az egyik első nemzeti konyha, amit elkezdtem tudatosan megpróbálni beépíteni a mindennapi ételeink közé, az az indiai volt.  Doktor Úr rendes erdélyi-magyaros konyhán nevelkedett, sok csomborral és köménnyel, jómagam pedig pirospaprikás sertéspörköltön, úgyhogy volt hova szélesíteni a látókörünket.

Még bőven a belvárosban éltünk, amikor nyílt a szomszéd utcában egy indiai étterem. Egy augusztusi napon sikerült rábeszélnem akkor még nem túl kísérletező kedvű vőlegényem, hogy na ugyan tegyünk már vele egy próbát.  Klasszikusokkal kezdtük az ismerkedést: vajas csirkével és vöröslencsével. Instant szerelem volt mindkettőnknek. Volt a közelben egy arab élelmiszer üzlet, úgyhogy nagyon hamar mentem is mindenféle masalákat összevenni. Ennek megfelelően Maunika Gowardhan könyve az egyike az első szakácskönyveimnek.  Személyes véleményem szerint a könyv gyönyörű: minőségi papír, szép fotók és nagyon könnyen olvasható betűtípus. Ami pláne érdekessé teszi, hogy a receptek felosztása nem a klasszikus előétel-leves-főétel rendszerezést követi, hanem az alapján kerültek rendszerezésre, hogy éppen mennyire érünk rá főzőcskézni.

Picit nehéz helyzetben voltam, mert elég sok receptet próbáltam már a könyvből, és  a minimalista húsfogyasztási hajlamunk tovább csökkentette a lehetőségeket de azért sikerült főznöm újdonságokat. Oly annyira sikerült, hogy rögtön jópár receptet megfőztem az elmúlt pár hétben.

Elsőnek a Masala Omelettes receptre esett a választás. Ha még nem lenne egyértelmű a korábbi választásaim alapján, akkor itt kell, hogy bevalljam, hogy napokig el tudnék lenni, csak reggelire szánt ételeken. Ez egy tisztességesen megfűszerezett omlett, klasszikus indiai ízekkel. Paradicsom, hagyma, fűszerek, jó eséllyel mindig vannak otthon. Kiváló alternatívája lehet a szombat reggeli tojásrántottának. Mi megtartjuk, mert ízletes.

Másodiknak a Baingan ka Bharta recept jött, ami egy paradicsomos, fűszeres padlizsán étel. Ez a kaja Zöldi barátnőm kedvence, akinek már megvan a jól bevált receptje a házi reprodukáláshoz. Itt alapvetően a könyvből indultam, de hamar rá keleltt jönnöm, hogy az általam ismert verzióhoz képest ez jelentősen, mondhatni szokatlanul alulfűszerezett. Szóval kicsit megtoldottam a Zöldi verzió fűszereivel, ami a kedves paradicsomos padlizsánt indiai paradicsomos padlizsán szintjére emelte. Ha itt nem lettek volna insider infóim, akkor bizony nagy csalódás lett volna az étel. Mellé a recept végén található kiegészítő részből készítettem naan kenyeret.  Frissen finom volt, de a másnapra megmaradt darabka már nehezen csúszott. Ez így azért inkább csak egy gyenge közepes, nem csinálnám meg újra.

A harmadik recept viszont egy falat megkóstolása után feledtette a pár nappal korábbi padlizsános nem túl remekbeszabott receptet.  Punjabi Chole: csicsieriborsó gyömbérrel, gránátalmával és fekete teával.  Hogy mivel? Fekete teával. Amennyire vadul hangzanak az összetevők, ez a recept a mi ízlésünknek annyira telitalálat. A Fekete tea ad neki némi füstösséget és színt, a gránátalmától picit savanykás. Zseniális, nagyon szerettük, kerek volt, nem lógott ki belőle semmi fűszer és az irodában is bezsebeltem pár elismerő pillantást mikor elmeséltem , hogy mi az aznapi ebédem.  Ezt a curryt én rízzsel kínáltam. Aminek az elkészítéséhez a receptet a könyvből vettem.  Főtt rízsről beszélünk, semmi flancolás. Valahogy nekem a rízs nem az erősségem, ahány bombabiztos elkészítési módot kirpóbáltam eddig, valahogy sosem ment a dolog. Már a rízsfőző beszerzésén is gondolkodtam, de csak végső soron halmoznék fel egy egyfunkcós eszközt. Minden esetre stopperrel mért főzési idővel ez a recept egy egész jó rízst eremédnyezett. Szóval win-win a kaja.

Összességében én még midnig szeretem ezt a könyvet, igényes kötet,  jó alap az indiai konyhához, sok magyarázattal és nem érzem azt, hogy az európai ízléshez le van butítva.

Reader’s log — Örkény István: Elsárgult kéziratok

Trychydts | | | 2019., január 17., 0:46 | | | Kategóriák: ,

Erzsébet kártyám utolsó lehelletével vettem meg ezt a kötetet; nem nagyon ismerem Örkény igazán korai írásait és kíváncsi voltam. Tényleg nagyon más az ízük, mint az író legérettebb arcát képviselő egyperces novelláké. De azért így is nagyon jók.

Az Azt meséld el, Pistában is elhangzik, hogy a háború Örkény életének nagy élménye — ebben a kötetben több írás is szól erről a témáról. Nem annyira a hadifogságról, mint inkább a városi vagy a fronti harcok tényleges szenvedéseiről, elsősorban olyan emberekről, akiknek semmi keresnivalójuk nincs ezen borzalmak között. Bennem ezek az írások hagyták a legmélyebb nyomot, érzelmileg talán ezek a leghitelesebbek.

Persze egy Örkény-rajongónak egyik írás sem okoz csalódást, de azért érdemes látni, hogy az élvezet nagyobbik részét pont az örkényi hang keresgélése adja. Ezek a történetek még nincsenek (mindig) annyira minimumra vágva: néhol kicsit terjengősek, néhol kicsit sok a felesleges magyarázat, Örkénytől pedig kifejezetten szokatlanul sok az író értelmezés — kevesebb megemésztenivalót hagy az olvasónak, mint ahogy azt később tette. Persze a groteszk, a mindennapok mögött ott rejlő furcsaságok már itt is rendre, majdnem minden írásban ott vannak.

Ami nekem a legfontosabb: minden írásban ott van a nagyon empatikus, őszinte, humánus attitűd, ami nélkül az egyperces novellák sem lehetnének hatásosak. Nehéz lehet Örkényt nem szeretni.

Reader’s Log: Batman: No Man’s Land Vol 1.

Trychydts | | | 2019., január 13., 0:46 | | | Kategóriák: ,

Már jó régen olvastam, de nem írtam róla; most, hogy a Gotham 4. évadát is végignéztük, ismét eszembe jutott.

Batman képregényeket azért jó (?) olvasni, mert az ember töményen az arcába kapja azt a mitológiát, amire a sokkal közönségbarátabb filmek épülnek. Míg a moziban azért törekszenek arra, hogy legyen a dolognak valami minimális realitásérzete, a képregények cselekménye sokkal feszesebb és minden baromság játszik. A papír olyasmit is megbír, ami celluloidon már előadhatatlan. A képregény (és ebben az esetben felesleges “graphic novel”-lel finomkodni) az olvasótól el is várja, hogy a kicsavart logikákat, moralitást, a valóságban kivitelezhetetlen tetteket valóságként fogadja el. Megkérdőjelezni egy képregényt olyan, mintha Akhilleusz személyét vetnénk történelmi kritika alá.

Azt azért érdemes megjegyezni, hogy a No man’s land történetfolyam tényleg nagyfokú rajongást vár el. Gotham egy földrengés miatt romokban hever, egy posztapokaliptikus környezetben kell helytállni az igazságért, ami önmagában is egy kicsit egysíkúbbá teszi a képet. Másrészt az eredeti képregényeket különböző művészek készítették, tehát még a grafikai stílusok között is ugrálni kell — nekem messze nem mindegyik tetszik egyformán. Így persze a történetek sem teljesen koherensek, a szereplők jelleme, karaktere, interpretációról interpretációra változik. Éppen beleélnénk magunkat valamibe, aztán lapozunk egyet, jön egy szőke óriás egy bazi nagy karddal és nem is tűnik el, csak pár tucat oldallal később.

Ami persze izgalmas, hogy a város összeroppanása sok visszatérő elemet és karaktert más színben tud feltüntetni. A város rendőrfőnöke, Gordon például ironikus módon pont most tud kilépni egy kicsit Batman árnyékából: saját jogán is hős lesz. Az ex-Batgirl Orákulum most nem tud hackerkedni, másmilyen eszközökkel kell információbrókeri szerepét megerősítenie. Batman meg itt nem tud és nem is akar kettős életet élni: csak az alteregó jut szóhoz, az egó, Bruce Wayne teljesen háttérbe szorul.

A színen átsuhan Superman is, ami nekem először egy blokker volt a végigolvasásban. Aztán csak átrágtam magam ezen a részen és ittam rá egy nagy pohár vizet. Batmanhez még tudok eléggé gyerek lenni, Supermanhez már gyerekként sem voltam eléggé az.

Ráadásul ez csak az első kötet egy monumentális nagyságú sorozatban, tehát még csak a fény sem látszik az alagút végén: Gotham az utolsó fejezetben még mindig romokban hever, nyoma sincs annak, hogyan áll majd vissza a rend és hogyan épül majd fel újra a város. A Gotham sorozat eljuttatott ennek a kötetnek a végéig, de a folytatásra szerintem csak az utolsó évad nézése közben támad majd fel a kíváncsiságom. Ha egyáltalán.

Fracture (2007.), Solace (2015.)

Trychydts | | | 2019., január 11., 0:42 | | | Kategóriák: ,

Az egyik kedvenc Antony Hopkis filmemet, a Fracture-t már bemutató környékén is láttam, de amikor kiderült, hogy a Netflixen is elérhető, és Nicoline még nem látta, gyorsan beterveztük a programba. Jócskán meglepődtem, hogy a főszereplő Ryan Gosling — 2007-ben még fogalmam sem volt, ki ő.

Klasszikus, tárgyalótermi thrillerről van szó, amelyik mégis sorozatban bontogatja fel a műfaj szabályait. A gyilkossági ügyben a vádat képviselő ügyész például nem igazán szimpatikus figura: egy önző, törtető alak, aki képtelen veszíteni. Így a film elején az áldozatokon kívül nincs is kivel azonosulni, ami egy nagyon feszült, kellemetlen helyzetet teremt. Aztán amikor eljön a fordulat és beáll a krízis, akkor sem úgy alakulnak a szabályok, ahogy az a műfaj jól bejáratott szabályai szerint történni szokott. A törvény képviselőinek gyakorlatilag semmi nem jön be, mindvégig egy lépéssel a gyilkos mögött járnak. És az általános gyakorlattal ellentétben az utolsó, az egész történetet visszamenőleg is felforgató csavar szerintem teljesen hiteles.

Anthony Hopkins az egyik kedvenc színészem — imádom azt a teljesen természetes színészi játékot, amivel mindenféle karaktert elő tud adni. A csontjaiig átlényegül a szerepévé, nincs egy perc, amikor azt gondolom, hogy színészkedne, és bár mint embernek, tényleg van egy alapkaraktere, sosem játszik rutinból, nincsenek olyan eszközei, amiket rutinból alkalmazna.

Javarészt a színészi játék viszi el a Solace-t is. Itt a történet jóval kevésbé mindennapi, nem minden szereplő annyira életszerű (Anthony Hopkins egy paranormális képességekkel rendelkező nyomozót játszik — a sorozatgyilkos is egy ilyen figura, csak nála is nagyobb erővel bír). Ennek ellenére egy izgalmas, klasszikus, kapjuk-el-a sorozatgyilkost történet, csapdákkal, nyomozásokkal, bűnjelekkel, mindennel, ami kell.

Engem mégsem ezért fogott meg, hanem az emberi drámák miatt, amelyek a háttérben dolgoznak. A legtöbb szereplőnek megvan a maga tragikus története, ami a cselekményhez közvetlenül nem kell, de pont ettől lesznek igazán kidolgozottak, ennek révén lesz egy kicsit több, mint egy tucatfilm.

Érdekes, hogy a Fracture-rel ellentétben a Solace milyen iszonyatos kritikákat kapott; annyira pedig nem rossz. Oké, a természetfeletti elemtől egy kicsit nehezebb megragadni a sztorit, nem olyan kompakt, nem olyan feszes, mint a másik film, de azért egy kellemes és jól fogyasztható darab.

#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt — Vegetáriánus finomságok: shakshuka (ufó módra)

Trychydts | | | 2019., január 10., 0:40 | | | Kategóriák: ,

A feleségem “ufónak” nevez minden, túlságosan nagyra vágott zöldségdarabot, legyen az a húslevesben szálban hagyott sárgarépa vagy túlságosan nagyra darabolt hagyma/paprika a lecsóban. Vagy a shakshukában. Szóval amikor elolvastam, hogy itt két centis csíkokra kell vágni a paprikát, már tudtam, hogy kapni fogok, pedig keresztbe még daraboltam is egy kicsit a csíkokon.

Nekem amúgy ez a szakácskönyv egyértelműen a “túl fancy” kategória. Miközben eléggé odavagyok a vegán/vegetáriánus ételekért, sajnos eléggé válogatós vagyok, ha zöldségekről van szó. Itt meg majd minden receptbe belesuvasztottak valamit, ami nálam kizáró ok — nem eszem csicseriborsót, karfiolt, brokkolit, spárgát… Vannak olyan receptek, amelyek olyan hozzávalókat írnak elő (kicsit hasonlóan az indiai szakácskönyvhöz), amiket ötletem sincs, honnan szerezzek be, és tartok tőle, hogy friss vízitorma nem lesz a piaci fűszerüzletben. Van néhány, gasztroőrülteknek fenntartott salto mortale — olyan konyhai flikkflakkokat írnak elő, amit még egy ilyen challenge kedvéért sem mernék bevállalni. Nem akarom persze azt mondani, hogy nincs három repcept a könyvben, amit szívesen megennék, de azok között meg elég nagy az átfedés: elvégre nem lehet egy héten rizottót és paellát enni, de tésztaféléből sem szívesen főzök többfélét.

A könyv amúgy gyönyörű, remekbe szabott ételfotókkal, szép, áttekinthető tipográfiával és a konyhában is jól követhető receptekkel, megamasszív kötéssel, szóval ilyen szempontból teljesen rendben van.

Persze az ufóktól függetlenül is tudtam, hogy baj lesz. Shakshukát azért főztem, mert már van egy szuper, mondhatni killer receptem, szerettem volna tudni, mennyire képviseli a csúcsok csúcsát a saját műfajában. Nicoline viszont nem szereti, ha kísérleteznek rajta, az osztályon felüli ellátáshoz ragaszkodik. Ha valami egyszer már beállt tökéletesre, akkor nem nézi jó szemmel, ha a konyhai személyzet kísérletezgetni kezd. És hát…

Cukor. Mit keres egy ilyen receptben cukor? És ne gondoljuk, hogy valamilyen titkos konyhakémiai folyamat majd dezintegrálja a nádcukrot: ez a Shakshuka masszívan édes. Plusz a paprika-paradicsom arány is sokkal kiegyensúlyozottabb, mint a nyertes receptben, ahol az ember tulajdonképpen egy sűrű, paprikás paradicsomszószra üti rá a tojásokat. Harmadrészt, nincs benne feta, ami nekem az amerikai változat legvadítóbb, legcsábítóbb csavara. Aztán — de ezt már meg sem csináltam — azt várná tőlem a szerző, hogy osszam kis serpenyőcskékbe a kaját, és adagonként süssem meg. Hát egy zsák szakácssapkás tévémaci, én nem csak vacsorát főzök, hanem ebédet is holnapra meg holnaputánra, mit gondol Yotam Ottolenghi, hány kis öntöttvas serpenyőt tartok készenlétben? Megsütöttem az egészet a fazékban. Az egyetlen plusz pont az előírt kis láng, amitől a tojás tényleg krémesebb lett.

Rizottót kéne még főznöm a héten, de már most be vagyok ijedve a padlizsánégetéstől.

Unom a hörghurutomat

Trychydts | | | 2019., január 10., 0:17 | | |

Persze igazából úgy vagyok vele, hogy ezerszer inkább most, mint mondjuk a PMP-m napján, de most már azért sok a jóból. Köhögve-vacakul toltam végig az ünnepeket, itthon kuckóztunk Nicoline-nal Szilveszterkor, most pedig már ötödik munkanapja home office-ban vagyok. A feleségem vitaminnal tol, orvosaim ábécérendben tesztelik, hogy melyik antibiotikum használ és persze mindenki felírja nekem a kedvenc köptetőjét. Édesapám is hozott egy szekérderéknyi gyógyszert (köztük a kedvenc köptetőjét). Hogy ne érezzék magukat olyan egyedül, a tablettahalom után minden nap leküldök hatmilliárd bacispórát is egy eperízű diszperzióban.

Régen persze szerettem beteg lenni — amikor gyerek voltam és ez amolyan be nem tervezett vakáció volt. Egy-két nem várt ajándék is beesett olykor; egyszer például a nagymamám egy irodába való, asztali, írószer-és gemkapocs-tartó izét hozott nekem — természetesen űrállomásként teljesített szolgálatot. A kiszolgáló személyzetet leginkább édesanyám alkotta; visszatekintve nem semmi, amit végigcsinált azért, hogy valahogy szórakoztasson, amíg nem szabad felkelnem. A leginkább a sakkpartijainkra emlékszem.

Azért a betegség felnőttkoromban is járt némi hozadékokkal: egy durva influenza alatt szoktam le a kóláról, pedig fénykoromban 4-500 litert is betoltam egy évben. Egy tüdőgyulladás alatt meg a nádcukorra szoktam rá.

A home office amúgy a legjobb találmány, amióta a halak lábat növesztettek, igazából alig tudom megszokni, mennyire jó ez, hogy egy nem nagyon brutális betegség után nem az apokalipszisbe öntött őskáosz vár a munkahelyemen. Pl. most sem kell feküdnöm, akármennyire is ugatok, azért még most is legalább másfél fokkal fittebb vagyok, mint egy leraidezett őszi légy.


#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt — USA Cookbook: New York-stlye Cincinnatti chili

Trychydts | | | 2019., január 03., 12:34 | | | Kategóriák: ,

A magyar gasztronómiának talán az egyik legszörnyűségesebb félreértése a chili. Nálunk ez valamilyen babos-chilis darált húst jelent. Amerikában a chili ennél sokkal több mindent takar, az egyetlen kötelező elem benne pedig nem a bab (ahogy azt sokan számon kérik rajtam), hanem a chilipaprika. (A hús már nem az, mert van vegán változat is — egy recept például ebben a könyvben is megtalálható, de annyiszor főztem már meg, hogy a vercsorb-féle challenge-ben most nem játszik.)

Ebben a chiliben a marha- és bárányhús mellett (amit a két ünnep közötti pangásban disznóval helyettesítettem), például darabolt paradicsom, paradicsomszósz, kakaó, fahéj, őrölt köménymag, karadamommag, koriadermag, chili, só, bors, ecet és méz van. A hús ezúttal tényleg darált; több receptben inkább a kis kokcákra darabolt húst javasolják. Elképesztően telt és gazdag ízvilága van. Több chilireceptben is megtapasztaltam már, hogy a kakaó mennyire rafinált fűszer: nekem, aki Bedecón és Nesquick-enk nőtt fel, folyton kicsúszik a fejemből, hogy a kakaó nem édes, hanem selymesen-aromásan kesernyés.

Ez a chili tésztával a legjobb. Bab és újhagyma is jár hozzá, de csak tálaláskor, külön, nem az ételbe főzve. Nicoline ezt a kaját is felvette a listájára, egy másik, egyértelműen texasi beütésű húsos chili mellé. Ami hatalmas dicsőség és megtiszteltetés — így már nem is bánom, hogy csaltam, és a csípős chili felét édes paprikával helyettesítettem kizárólag a kedvéért.

Évértékelő 2018.

Trychydts | | | 2018., december 31., 23:59 | | |

Negyven éves lettem, a fene egye meg. Sajnos ezen sem tudok változtatni, legalább volt egy nagyon fun és elvarásolt hétvégénk  Vordenbergben. Nekem egyben az év utazása is ez volt, pedig rengeteget utaztam ebben az évben. Kétszer is voltam Forliban; persze mindkétszer munkaügyben, de másodszorra sikerült azért kicsit megmártóznom az olasz kisvárosok hangulatában is. Voltunk Berlinben, ami egy szemléletformáló nyaralás volt, tulajdonképpen nem is emlékszem, hogy külföldön valaha is ennyire lenyűgözve és elvarázsolva éreztem volna magam — ez volt az első hely az életemben, ahol azt éreztem, jobban otthon érezném magam, mint Budapesten. Fiatalékkal tettünk egy jó kis autókirándulást a Fertő-tó körül, ami nekem leginkább lazaságával és kötetlenségével emlékezetes nekem. Ráadásul milyen jót randalírozhattam közben az instant géppé átalakított Dianámmal. Plusz ugye a borhűtőnket is feltöltöttük, mert akkora hipszterek lettünk, hogy nekünk már borhűtőnk is van. Bordeaux-ban pedig visszatértünk Nicoline fiatalkorának tetthelyére. Gasztroszempontból ez a kiruccanás különösen érdekes lett: itt ettem életemben először osztrigát, másodszor csigát és napi szintű látogató lehettem egy elég jó kis francia piacon.

Egész évben írtam a blogomat, ami már csak azért is jó, mert így kipipálhatok egy fogadalmat, amit tavaly tettem és teljesítettem is. Már el is felejtettem, milyen jó akár csak egy év távlatából visszaolvasgatni, mi minden történt. A legnagyobb előrelépés ezzel együtt is az új design. Már nagyon nagy szükség volt rá, és Juca pont olyasmit hozott létre, amivel tényleg azonosulni tudok. Teljesen a kezében volt az egész koncepció, de pont azért kértem fel őt, mert tudtam róla, hogy ő képes egységes vízióban gondolkoni. Teljesen mást hozott össze, mint amit eredetileg képzeltem, de valahányszor ránézek a blogomra, érzem, mennyire szeretem és milyen jól működik az új arculat. És egy ilyen, egyszámjegyű közönség által olvasott oldalnál elsősorban ez a lényeg.

Vercsorb személyében, ki tudja, mi óta először, de ismét van vendégblogger is. Természetesen a főzésről írunk, aminek következtében az idén nagyon sokat főztem szakácskönyvből, de talán az sem túlzás, hogy újra felfedeztem magamnak a műfajt.

Szakmailag toronymagasan a legnagyobb eredményem a PMP megszerzése volt: 3 évig dolgoztam rajta, és nagyon hiszek benne, hogy megérte. Magamnak biztos bizonyítottam, hogy tényleg alkalmas vagyok projektmenedzsernek. Félig-meddig szakmai siker, hogy egész évben sikeresen vezettem egy feminista klubot a munkahelyemen; nem csak a diplomámnak veszem tényleges hasznát, de kicsit közösség-építésben is kipróbálhattam magam.

Általában nem nagyon szoktam életmódtrendekkel foglalkozni, idén viszont több nagy váltást is megléptem. Az egyik, hogy tudatosan próbáljuk visszaszorítani a műanyagot az életünkben: csomagolásmentesen vesszük, amit lehet, én meg leszoktam a pet-palackok használatáról is. Ugyanakkor július óta belekezdtem a bulletjournalingba is; erről eddig nem írtam, mert kíváncsi voltam, mennyire jön be ez nekem hosszabb távon, de rengeteget segített — jövőre majd biztos írok róla bővebben is.

Az év legszebb filmélménye nekem a Lady Bird volt. Idén végre találtam olyan sorozatot, ami tényleg érdekel: a Gotham ráadásul Nicoline-nek is bejött, remekül szórakoztunk végig; remek és nagyon friss kiegészítése a Batman-univerzumnak.

Idén olvastam el Jenna Moreci-től az Eve — the Awakeninget; nem tudom, miért teszek ilyen dolgokat magammal, de a kíváncsiságomért néha nagyon súlyos árat kell fizetnem. Akármilyen borzalmas is volt ez a könyv, az Amazon végül emiatt ajánlotta fel nekem olvasásra a Winter Tide-ot, ami viszont egy fantasztikus szellemi kaland volt, egyik kedvenc íróm, H. P. Lovecraft örökségének továbbgondolása és kifordítása.

Idén is jó sokat játszottam a számítógépen. Továbbra is Dark Souls rajongó vagyok, a sok Gotham-nézés hatására pedig végigtoltam az Arkham Asylum-ot, ami egy megdöbentően hiteles Batman-élménynek bizonyult.

Az év első felében megpróbálkoztam a slammel; nagyon nagy móka, de aztán egyre nehezebb lett, nekem meg egyre kevesebb időm és energiám maradt erre. Összességében véve elég vegyesek az érzéseim; voltak nagyon nagy pilanatok (=hallottam pár szöveget, ami nagyon megmozgatott), de az azért kiderült, mennyire erősen szelektálnak azok a rendezvények, ahol eddig megfordultam, a havi klubokhoz képest. Van az egésznek egy kis belterjes jellege is, ugyanakkor sosem éreztem azt, hogy a legjobb ne nyert volna. Idén meg részem lehetett életem legrosszabb OB-döntőjében. Kíváncsi vagyok, fogom-e folytatni, egyelőre nem buzog bennem a tettvágy.

Eredetileg a slam miatt kaptam az impróworkshopot: rengeteget tanultam ott is, és annyira tetszett, hogy Nicoline-nel vissza is mentem. Ha slammelésre nem is fogom használni, munkában is, magánéletben is hasznosítható tanfolyam volt.

(Pulbikus) fogadalmak jövőre:

  1. Szeretném a blogomat tovább folytatni.
  2. Kéne valamit rendszeresen sportolnom. Olyasmit, amit szeretek is csinálni.
  3. Sokkal többet szeretnék olvasni.

Elég sok minden mozog most az életemben; kíváncsi vagyok, miről írok majd egy év múlva.

#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt USA Cookbook: Deep South Catfish

Trychydts | | | 2018., december 27., 12:57 | | | Kategóriák: ,

Nagyon örültem, hogy Veronikának tetszett ez a szakácskönyv, nekem ugyanis annak idején valódi szemléletváltást hozott az életemben.

Ha máshonnan nem, az amerikai filmekből rá lehet érezni, hogy az amerikai konyha valószínűleg nem csak hamburgerből, fánkból és pizzából áll — mégis, ha társaságban elmesélem, hogy ezt főzök a leggyakrabban, általában pont erre kérdeznék rá. Holott nyilván minden adott nekik az izgalmas és sokszínű konyhához: egy hatalmas ország, óriási kulturális és földrajzi diverzitással, hagyományokkal. Az egész ország bevándorlókból áll, nyilván mindenki hozta otthonról a hazait, ami aztán összeolvadt a helyi szemlélettel és specialitásokkal. (Remekül lehet szórakozni, ha megnézzük, mit is főznek manapság gulash vagy chicken paprikash néven odaát.) Szóval kíváncsi voltam, és autentikus forrásból szerettem volna tájékozódni, ezért megkértem az amerikában sűrűn megforduló édesanyámat, hozzon már nekem egy igazi amerikai szakácskönyvet. Ez a könyv kívül-belül amerikai, de nyilván az is fontos, hogy egy nagyon autentikus és alapos kutatómunkán alapuló könyvről beszélünk, ami egy különösen gazdag keresztmetszetét nyújta az amerikai konyhának.

Nekem ez volt az a kiindulópont, amivel el tudtam rugaszkodni a magyar konyha nekem túlságosan is szimplifikált szemléletétől. Rácsodálkozni arra, hogy mennyire komplex is lehet egy fasírt, hogy a chili az nem feltétlenül darált hús + bab olyan élmény volt, ami után már nagyon nehéz lenne visszatérni a tradicionális magyar konyha egyeduralmához.

Nyilván rengeteg mindent megfőztem már ebből a könyvből, több bombabiztos, vendég-lenyűgöző tippem van — Veronikáéknak amúgy 99%, hogy szójás-ananászos-fokhagymás páclében húst sütöttem az össztangós vacsorán –, de a havi challenge kedvéért olyan ételeket választottam, amiket még soha nem próbáltam ki.

Ez a harcsarecept is ilyen. Ez az egyszerű kaják közé tartozik, tulajdonképpen rántott halfiléről beszélünk, csak éppen a szokott rántás helyett simán csak fűszeres kukoricadarába kell forgatni és úgy kisütni a halat. Az amerikaiak amúgy egyáltalán nem követik az előzetes halbesózás magyar rituáléját, ami nekem meglepően bejött: így a finom, natúr halízt nagyon jól ellenpontozza a markánsan kukoricás, pikáns panír.

A recept szerint simán lime gerezdekkel kellene enni, de nekem mindig szükségem van köretre, szóval főztem hozzá egy kis barna rizst. A halra csorgatott, kesernyés-savanyú limelé viszont tökéletesen kerekíti le az ízeket.

WTF? — Woyczek, Szkéne, bemutató: 2018.

Trychydts | | | 2018., december 23., 22:04 | | | Kategóriák: ,

Nem kell különösebb előképzettség ahhoz, hogy az ember értse a Szkéné Woyczekét — egy teljesen primer, zsigeri élmény, a nyomorúság, a magány és a kiszolgáltatottság pőre demonstrációja. Akkor lehet érdemes utánaolvasni, ha az ember szeretne utánagondolni a választott megoldások indokoltságának. Részemről ezügyben eddig teljes a kudarc: egyáltalán nem értem a darab mögötti művészi szándékot.

Egy fiatalon elhunyt, tizenkilencedik századi német drámaíró, Georg Büchmer töredékes, de sokszor feldolgozott munkájáról van szó (én az erdetit is elolvastam, angol fordításban a Project Gutenbergen). Tulajdonképpen egy végletekig szegény, megélhetését megalázó különmunkával egy egy orvos kísérleteiben való részvétellel próbálja kiegészíteni, elsősorban azért, hogy házasságon kívül született gyerekét és annak anyját valahogy eltartsa. Végül a sorozatos megaláztatások hatására megbomlik az elméje és megöli a szeretőjét.

A Szkéné előadása a minimalizmus mellett teszi le a voksát: a díszletek — a színpad közepén lebegő élet(?)fát leszámítva stilizáltak, a jelmezekben nagy szerephez jutnak a kötelek. Az egész előadás bele van helyezve egy narrált keretbe: egy (a színlap szerint) bolond (Bánki Gergő) konferálja-kommentálja az eseményeket.

Azt nem lehet mondani, hogy az előadásban nincs erő: a két főszereplőt alakító egyetemi hallgatók (Major Erik és Tóth Zsófia) nagyon fókuszáltan, intenzíven, érzelmesen játszanak. Hozzájuk képest alkotnak éles kontrasztot a széthullóban levő világ mechanikus figurái, a Kapitány, a Doktor és a Tamburmajor (Terhes Sándor, Csoma Judit és Nagypál Gábor); érzelemmentes, egydimenziós kegyetlenségük hiteles keretet adnak a történetnek. Érthetővé teszik, miért bomlik meg a főhős elméje.

Probléma, hogy a nagy műgonddal történt kivitelezés mögött végül is nincsen semmi. Számomra már a darab kiválasztása is teljesen érthetetlen: ez a történet önmagában, ma már sajnos teljesen érdektelen. Nem nagyon van néző, aki ne találkozott volna már ennek a történetnek valamilyen, fiktív vagy valós verziójával; magát a darabot is sokszor feldolgozták már. Bár a szereplők csupaszra stilizálása segít a történet megrajzolásában, azonosulni lehetetlen velük. Amit látunk, szikkadt, töredező csontváz — borzalmas vagy elborzasztó, de nem elgondolkodtató, provokatív vagy újszerű. Az előadásnak ez az egy rétege van — ami ebben az esetben nagyon kevés.

PMP lettem

Trychydts | | | 2018., december 19., 23:25 | | | Kategóriák:

Hivatalosan persze még nem, ahhoz még várnom kell egy kicsit, amíg a PMI legenerálja a tanúsítványomat… de az asztalomon már ott van a leszárazbélyegződött vizsgaeredmény. Az összes process groupból “Above target” vagyok, szóval mondhatjuk, hogy csont nélkül átmentem. Ha ezt Dr. Zboray Géza láthatta volna…

A jelentkezésem óta elég sokat tanultam, a vizsga előtti két hétben pedig kvázi egyfolytában; elolvastam a hivatalos vizsgaanyagot, aztán nyomtam a próbateszteket. Ami nem sikerült olyan jól, azt újratanultam, úgyhogy végül stabilan 80-92% között volt az eredményem, akármilyen próbatesztre is vetettem rá magam. Ez persze előrevetítette, hogy olyan nagy égésre nem kell számítanom, de így is eléggé izgultam; a vizsga lehet sokkal nehezebb, nyúlhatok be nekem nem annyira kedves témákba… és hát ha más nem, már a vizsgadíj összege is olyan volt, amit nem szívesen csengettem volna ki még egyszer.

Gyalog mentem, hogy egy kitisztuljon a fejem, élveztem a reggeli ködöt meg a hideget, végigsétáltam a budai rakparton a Műegyetemig. Oda is értem időre, motozás, fémdetektor, nadrág- és pulóverellenőrzés: elég komolyan veszik a vizsga tisztaságát. Aztán már várt a 200 csak nekem összesütött tesztkérdés egy számítógépen. 

Iszonyatosan nehéz volt; szerintem nem csak a vizsgadrukk miatt izzadtam meg jobban a kérdésekkel, mint bármelyik próbateszttel. Durván komplex helyzeteket kaptam, és tényleg tudni kellett kívülről-belülről, hogy a nagykönyv milyen problémára milyen processzt ír elő. Azért a kérdések alapmegközelítése ismerős volt, de csak úgy a 120. kérdés tájékán kezdtem el elhinni, hogy azért meglesz ez, megvan az a tudásszint, ami jó eséllyel elég lesz. Miután kész lettem, átnéztem a megjelölt kérdéseimet — ekkor már lendületben voltam annyira, hogy sokkal jobban átláttam a kétesebb problémákat, aztán elkezdtem átnézni az egész tesztet. Elszöszögtem ezzel negyven percet; az esetek többségében kapásból láttam, hogy jót ikszeltem, de volt néhány kérdés, ahol nagyon nehezen állt össze az összkép.. A végén még volt húsz kérdésem és öt percem, tudtam, hogy ezeket már nem fogom tudni normálisan leellenőrizni, inkább lezártam a vizsgát. Szerencsére ezeken a teszteken rögtön közlik az eredményt, és hát nagyon meglepődtem, hogy minden területen ennyire hasítottam.

Jó érzés volt azért megélni, hogy mennyit öregedtem az egyetem óta; most képes voltam egy előre elhatározott stratégia mentén tanulni, jó sok időm maradt gyakorlásra és ismétlésre, és nem halogattam az egészet az utolsó pillanatra. Ezzel együtt talán ez volt a legnehezebb (de biztosan a legfárasztóbb) vizsga, amit valaha is le kellett tennem. Örülök, hogy az ünnepeknek már úgy megyek neki, hogy ez is megvan.

Halászlé Ámerikából

Trychydts | | | 2018., december 16., 23:34 | | |

Jó ideje kutatom már a tökéletes halászlé receptjét — mindezidáig a bajai halászlében találtam meg a sikert. Erre azért csak ritkán szánom rá magam: nem elég, hogy a feleségem nem igazán ezt preferálja, piszok sokáig kell főzni, aztán enni is kell elég sokáig, hiszen kis adagban elkészíthetetlen. Igyekszem persze megtalálni a stratégiailag tökéletes időzítést, néha a kollegáimat is megszórom egy kis kóstolóval, de évente maximum egyszer-kétszer kerül az asztalra. Ráadásul nem mindig sikerül, olyankor meg ott állok egy kondér paprikás, zsíros lével. 

Mit akarsz főzni? — kérdezte tőlem keresődobozában a New York Times Cooking, én meg beírtam, hogy fisht, mert halhetet akartam rendezni. Erre kiadja nekem, hogy nesze, itt van az Eastern North Carolnia Fish Stew. Nézegettem, kiderült, hogy ez is egy bográcsos, rusztikus halétel, hagyományos elkészítési módja, hogy férfiak állják körbe a bográcsot, és nézik, ahogy fő a krumpli, a hagyma, a fokhagyma meg a hal a szűk paradicsomos alaplében, aztán igazi amerikai crazység gyanánt még rá is ütnek mindig vendég kedvéért tojást a fortyogó levesre. Piszok izgalmasan hangzott, de persze megvártam, amíg Nicoline biztonságos távolságba kerül Spanyolországban, mielőtt belevágtam a kísérletbe.

Ez volt az az eset, amikor a végeredmény meg a főzés előtti fantáziálás nem múlja alul előzetes várakozásainkat. A lé gazdag, sűrű és nagyon házias, nagyon jól ment hozzá a sügér, amit a recept alapján választottam. A krumpli szépen kitölti a helyet a tányérban, a tojás meg egyáltalán nem egy olyan bizarr hozzávaló, mint ahogy elsőre tűnt. És nagyon is kívánta maga mellé a kenyeret, amit a Három Tarka Macskában vettem.

Amíg eszegettem, elég sűrűn megfordult a fejemben az amúgy a klasszikus magyar konyha csúcsát képviselő apósom. Őt pár évvel ezelőtt édesapám szülinapján inzultáltuk egy francia hallevessel egy francia étteremben, másnap el is kellett mennünk halászlézni egyet a környékre, csak hogy megnyugtassa felborzolt idegeit. Tulajdonképpen nagyon kíváncsi lettem volna, hogy ízlik neki. Egyrészt ez az egész nyilván mérföldekre (vagyis kilométerekre) van attól, amit ő vagy Ottó bátyja varázsolnak otthon a konyhában; de mégis, minden kanálban ott van a falusias vendéglátás melege.

Lehet, hogy egyszer, ha nagyon jó kedve lesz, megkínálom egy kis kóstolóval.

Sheila Lukins USA cookbook 3+1 ráadás – #Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt

vercsorb | | | 2018., december 07., 18:58 | | | Kategóriák: ,

 Az Egyesült Államok gasztronómiájának neki ugrani és könyvet írni róla nem tűnik egy bonyolult dolognak. Egy-két hamburger verzió, sütőtököspite, talán egy pulykasült és pár dobozos torta mix tunning verzió. Aki ezt képzeli maga elé az amerikai gasztronómia kifejezésre asszociálva az nagyon meglepődhet amikor kezébe kerül Sheila Lukins USA Cookbook című könyve, amit Try kollekciójából kaptam tesztelésre. A könyv több, mint 600 oldal és 1987-ben adták ki először, amikor még nem volt divat 3 egész oldalas fényképet mellékelni egy nyúlfarknyi recepthez.

Az én viszonyom az Egyesült Államokkal egészen furcsán fejlődött. Fiatal, fogékony koromban volt szerencsém először kint járni, amikor ugyan a méretei már lenyűgöztek, de olyan túl sok vonzó dolgot nem találtam benne. Szép magas épületek, sok-sok ember, nagyon olcsó ruházati termékek, de amúgy semmi egetrengető. Semmi olyasmi, amit egy internet mellett már hollywoodi filmeken szociálódott tinédzser esetleg feltételezhet. Elraktároztam magamban, hogy jó kis nyaralás volt, biztos sok érdekesség van még, de nem törtem magam mindenképpen, hogy visszamenjek.

Mindig is úgytartottam, hogy az ember a lehető legváratlanabb helyeken találhat barátokra. 2013-ban kezdtünk tangózni Doktor Úrral, egyfajta kapcsolatépítő jelleggel, mert egyátalán nem tudtunk (najó, tudtam) táncolni. Jártunk,abbahagytuk, újrakeztük. Az egyik újrakezdésnél botlottuk bele egy olyan csoportba, ahol 3 pár (értsd tényleges pár) járt az órákra. Órák végén ment a small talk, semmi érdekfeszítő. A mai napig nem tudom visszaidézni, hogy hogyan jutottunk el egy vacsora meghívásig. Try és Nicoline meghívták a táncostársak egy részét egy vacsorára, azzal a felkiáltással, hogy  Try majd megmutatja nekünk az amerikai konyha szépségeit. Ez talán 2014 őszént volt. Nem emlékszem már a menüre, de biztos meatloaf volt :) .  Innentől datálódik Try és Nicoline az életünkben és válltak szépen lassan, sok vacsora közben a legszűkebb körünk tagjaivá.

A zöldfülű élményeim óta megváltozott a véleményem az Államokról. A második látogatásom, akkor már Doktor Úrral a lehető legtökéletesebben sikerült. Más terület mint először, plusz 8 év tapasztalat a világban. Addigra azt gondolom, hogy lett egy sokkal fejlettebb személyiségem amibe Amerikai tulajdonképpen illeszkedik. És ami a gasztronómiáját illeti: minden alkalommal le vagyok nyűgözve. A kultúrák olyan tökéletes keveredése, az ételek felfoghatatlan sokszínűsége jelenik meg,hogy tátva marad a szám. Fogták az egyes nemzetek az ételeiket, csavartak rajtuk egyet, megtartották a legjobb komponenseiket és végtelenül>>amerikaivá<< tették őket. Legfrisseb élményem a Hawaii-nrendkívül elterjedt Spam mushubi nevezetű étel, ami tökéletes példa a fent leírtakra. A tények: Hawaiin nagyszámú ázsai, azon belül is japán és filippinó közösség él valamint Amerikában elterjedtek a készételek. Bumm! Fogták a Spamneveztű löncshúskonzervet, a szushi rízst és norilapokat és csináltak belőle egy szendvicset. A Spam musubit, ami tulajdonképpen egy egészben hagyott, Spammal töltött rizs tekercs, norival borítva. Tenyérnyi méretű és harapod. Néha még van rá Sriracha majonéz is.

És akkor ezekután mint kezdjek egy olyan szakácskönnyvel, amiben csak a tartalomjegyzék 23 oldal? Hogy teszteljem le 3 recepten keresztül? Hetekig csak kerülgettem és lapozgattam céltalanul. Majd jöttek az őszi hosszú hétvégék és akkor elkapott az ihlet: az egyik hosszú hétvége minden napjára készítek belőle egy reggelit. A négy választásom a Classic Denver omlett, a Cobb salad Club szendvics, a Southwestern sunrise fantázianevű tojás étel és az Apple puff pancake voltak. Egytől-egyig kifogástalan volt mindegyik. A receptek érthetően voltak megírva, ízletesek lettek az elkészült ételek és minden recepthez volt egy kis bevezető is. Ezenkívül rengeteg >>gasztrocivilizációs<< írás van a könyvben, ami elmagyarázza az ételek eredetét vagy jelentőségét az amerikaik kultúrában (Hello southern grits!).  Ha a könyv 600 oldalon keresztül ismételgetné a vajas kenyér receptjét ezekért az írásokért akkor is megérné közelebbről megismerni.

Azt hiszem nem lepődünk meg, hogy a könyv Amazonon már a bevásárlókosaramban várakozik rám.

Hálaadás az őrület peremén

Trychydts | | | 2018., november 26., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Fiatalékkal bevállaltunk már egy-két őrültséget, de azt hiszem, eddig ez a hétvége vitte a pálmát.

Egész hétvégés workshopon voltunk Nicoline és én, szombat-vasárnap reggeltől estig tornáztattuk az agyunkat. Fiatalék pár nappal korábban értek haza Hawaii-ról, vasárnap pedig egy kutyavizsgáztatáson fagyasztották magukat kopogós keményre. Ehhez képest megbeszéltük, hogy nagyszabású Hálaadás-napi vacsorát tartunk. És hogy teljes legyen az őrület: mindezt hús nélkül.

Tényleg, mi is nagyobb fun, mint workshop után vadrizsre vadászni a sötét erdőben, tortillatésztát pirítani, mandulát- és pekándiót gyúrni, áfonyát szikkasztani és kenyeret aszalni, almát nyúzni és darabolni, aztán mindezt összeönteni, kevergetni, betölteni, leönteni, felforralni, megsütni, mindezt úgy, hogy 19:00-ra tikkre álljon minden. De végül is megcsináltam és még gombagravy-t is főztem hozzá; Nicoline a sütőtökkrémlevest vállalta be, ami már szombaton készen is volt. Aminek a legjobban örültem, hogy bár nem ettünk húst, hamisítatlan hálaadás-hangulata volt mindennek. (Tulajdonképpen töltelékeket ettünk — az amerikai gasztronómia hátulról előrecsavart, tipikus rafinériája, hogy ők már a töltelékeket is külön megsüthető egytálétellé fejlesztették, bár az egyiket így is beorigamiztuk a házi tortilláinkba.)

A vacsora utáni agonizálást — részben teleettük magunkat, részben meg mindenki fényévekre volt az idény közepi formájától — csak Veronika almatortájáért szakítottuk meg, a Doktor Úr által felügyelt fahéjfagylalttal kísérve. 

Azt hiszem, ezzel végleg kimaxoltuk a Hálaadás-napi feelinget.

Ps. Persze én elsősorban azért ünneplek Hálaadást, hogy megemlékezzek a sok vicces pillanatról, amit az amerikai popkultúrában éltem meg… legyen szó a Jó barátokról vagy a West Wingről.

Barátok, spenót, vászikák

Trychydts | | | 2018., november 21., 23:49 | | |

Mint egy meditáló vízimanó, ülök a medencében, csak mosom és pucolom a spenót masszív indáit. Baluék hoztak nekünk nekünk másfél megatonnát, “kis spenót” címszóval, Talán jobb lett volna, ha soha nem tudom meg, milyen is a spenót eredeti formájában — én valami egészen másra emlékeztem még a nagymamámék kertjéből, de hát mindegy. Mosok, lögybölök, tépkedem a leveleket, hallgatom az új youtuberemet. Egy egész jó kis vendégség keretében kaptam meg ezt a kudzuként tekergőző vegetációt, és végül is nem árt nekem, ha tanulok valami újat.

Amikor megjöttek, jól be lettünk fenyítve, hogy Zéta nagyon félénk mostanában, nem nagyon oldódik fel. Szóval jól takarékra is tettem magam, kicsit dédelgettem Iolát, aki hatalmas szemekkel scannelte be a lakásunkat, meg főztem neki egy kis bébiételt, ha már kedves szülei nem hoztak neki. Szerencsére pont piacnap után voltam, hegyben állt otthon mindenféle, kockáztam egy kis sütőtököt krumplival, nyesszentettem egy kis csirkemellet, összefőztem, pürésítettem, kész is volt. Épp egy jó kis helyet kerestem a pürének az ebédlőasztalnál, amikor észerevettem, hogy Zéta is engem fixíroz nagy felengedetlenségében, én meg elkezdtem neki bohóckodni a kanalammal.

Ebéd után rajzolgattunk (sikerült felevenítenünk benne a Vászika-koncepciót), bábozgattunk aztán kiugrottunk egy kicsit a Margitszigetre. Hogy kellően magas legyen a streszhormonjaim szintje, egy gyereket is a hátamra szíjaztak. Persze Iolával nem volt sok baj, néha egy kicsit tornázott álmában, de ez persze engem nem akadályozott meg, hogy rendesen ráparázzak a dolgokra. Féltem, hogy kioldódik valamelyik biztosítókötél, vagy, hogy kitornázza magát a kötelékeiből, és kiesik majd a betonra. Vagy hogy majd megbotlom, elesek és ráesek a gyerekre. Vagy hogy nekiütöm valaminek forgolódás közben. (A villamosra nem is szálltam fel — márpedig Zéta villamosozni meg trolizni akart, még szerencse, hogy nekünk a sziget kényelemes sétatávolságra van.)

Aztán persze nem lett semmi baj, jól szundikált a hátamon, de azért nagyon nagy könnyebbség volt, amikor leszíjjazták rólam, és nem rajtam múlott, hogy megéri-e a hajnalt. Gondolom, egy idő után persze ehhez is hozzá lehet szokni. A neurózisomat azért egy fokkal elviselhetőbbé tette, hogy Zéta körül azért nagyon élénken áramlik a csí: megtanultam tőle egy új gyerekdalt, vonat lett minden padból, kiderült, hogy tudja, hogy a sünök levélrakások alatt telelnek, megnéztük a fényparkot (aminek persze csak sötétedés után van értelme, szóval még mi sem láttuk soha Nicoline-nal), meg az állatkeretet, ami persze csak elég limitált üzemmódban működik vaksötétben. 

Visszajövet Zéta ismét belevetette magát az alkotásba, nagyon komolyan rágyúrt a Vászika-témára, a végén tíznél is több alkotás került a gyűjteménybe. Nicoline előkapott egy kis gesztenyepürét tejszínhabbal, főztünk egy kis teát. 

Lassan végére érek a spenóttépkedésnek. Miközben lefejtem a nyakamról a rácsavaradó indákat, vigyorgok magamban, ahogy eszembe jut Zéta bolondozása. Spenóttal meg le vagyunk fedve tavaszig.

Száraz november

Trychydts | | | 2018., november 20., 10:23 | | |

Megkockáztatom, hogy nem csak problémahárítás azt mondanom, hogy nekem nincsenek alkoholproblémáim. Sokszor olyankor sem kérek, amikor van, és magamtól sosem iszom. A munkahelyemen már azt is megtanulták, hogy akkor fognak inni látni, ha ott lesz a feleségem (ennek egy céges bulin eleget is tettem nemrég).

Néha persze azért lecsúszik egy-két pohárral. Az utóbbi időben sűrűn fordulok meg olyan közösségben, ahol a túlzásba vitt alkoholfogyasztás kifejezetten gyakori. Úgyhogy gondoltam, kipróbálom, milyen, ha én is megpróbálom tartani, ezzel is kicsit észben tartva, hogy ez azért egy valós probléma.

Összességében véve tök ugyanolyan, mint bármikor máskor: nem iszom és nem is jut eszembe, hogy inni kéne. Az azért feltűnt, hogy vannak olyan alkalmak, amikor kifejezetten nehézkes kitérni a lehetőség elől. A múltkor például nyulat főztem egy szicíliai recept szerint, és úgy félúton meglocsoltam egy kis német borral. Ahogy felszállt az illata, rögtön eszembe jutott, milyen jó lenne ezt most megkóstolni vagy amikor esszük, inni mellé egy pohárral. Végül persze nem tettem. Nicoline borvacsoráján is kicsit kilógtam a sorból, hogy nem iszom, de azért erőltetni senki sem erőltette.

Csütörtökön olyasmit főzök (spenótos-citromos spagettit, koktélparadicsommal és reszelt parmezánnal, ráadásul egy speciális, one-pot recept szerint), amihez kifejezetten szívesen iszom egy kis száraz fehérbort, de most nem fogok — talán ezt sajnálom a legjobban. De ez a kihívás alapvetően arról szól, hogy legyen már egy hónap, amikor meg tudom oldani, hogy nem iszom egyáltalán.

Bezzeg a régi szép időkben… forralt bort készítettem a szilveszteri bulin egy kulcsos házban. Ahogy ott babráltam a fűszerekkel, akkor esett le, hogy abban az évben akkor iszom először alkoholt.

Reader’s Log: Ruthanna Emrys — Winter Tide

Trychydts | | | 2018., november 18., 12:24 | | | Kategóriák: ,

Winter Tide walks in the footsteps of Howard Philip Lovecraft. This reclusive writer, mostly ignored in his life, is a giant who can only be compared to Poe or J. R. R. Tolkien in his impact on modern culture. He was the one to introduce cosmic horror into fiction. The concept of the unforgiving, uncaring cosmos, inhabited by completely alien creatures that are much more powerful than mankind comes from him. It came back in countless movies, games, and books. (Without him, Stephen King would have written very different novels and definitely not It; we would have no Dark City, so not Matrix trilogy; huge franchises like Alien or Predator also grew on the same soil.)

Building on this work is no small undertaking — especially with the intention of doing more than simple plagiarism and writing cheap horror.  It requires discipline, humility and a certain level of artistic quality.  Ruthanna Emrys definitely does not fail. However, she builds so strongly on the sources material, that it really made me wonder how much value her book has to anyone who does not know Lovecraft’s work. I do think it would be something similar than hearing only one side of a vigorous and exciting debate. For Emrys, Lovecraft is not mere inspiration: she challenges him on the interpretation of his own mythos.

The novel (and it’s prequel, a short story which is also included in this volume) takes up the story where Lovecraft’s The Shadow Over Innsmouth left it. The military raids Innsmouth; its inhabitants are being deported into a concentration camp. But the author decides to reinterpret the original story — its narrator is unreliable and the citizens of the small, isolated city are not monsters. They are just different kind of humans, and their isolation does not cover any sinister intent — they just want to be left alone. Lovecraft’s point of view is supposed to be a misunderstanding, and their internment is a gross overreaction.

Fifteen years later the few survivors are being joined by Japanese American citizens, who were interned during World War II. Five years later, the only two survivors are Aphra, now working in a bookshop in San Francisco, and her brother, Caleb, who is trying to salvage and get back what is remained of their inheritance. The FBI asks them to help them out with their expertise in the supernatural during an investigation in Arkham (a fictional city frequently appearing in Lovecraft’s stories).

What I very much enjoyed in the novel is that new approach to the Cthulhu Mythos really works. The starting point of Lovecraft was that humanity is too ignorant to understand the real nature of the universe and to comprehend the power of the ancient gods and the likewise ancient civilizations, cultures following them. Ruthanna Emrys’ greatest achievement is that she can put more emotion and empathy into this world without changing this premise. Showing the story from the monsters’ point of view enables her to show the tragedy behind humanity’s ignorance toward the real nature of the universe. Our short lifespan, our narrow point of view on spacetime, our competitive nature blocks us from understanding the true value of knowledge, the importance of knowing ourselves before trying to understand the world. Set in 1948, the atomic bomb is a frequent topic of discussion; it also highlights the level of our impatience and intolerance — which is counterbalanced by the “monsters” attitude, who want knowledge for knowledge itself.

The other important topic of the novel, largely independent from the Lovecraftian theme, is the tragedy of irreparable loss. Built on the historical event of the internment of Japanese citizens, several of the protagonists have a grim background which very much shapes their personality. They have been injured by forcibly cut from their roots, by taking away their identity and being humiliated on a regular basis, just for being different. The flashbacks taking place in the internment camp are the most powerful pieces of the story. These not only provide a key to understanding the main plot but also adds depth to and explains the narrator (the protagonist) emphatic and vulnerable personality.  

The book starts off as a spy novel, but this is merely a way to pull together the characters into the same place. Once it is done, the focus of the novel is understanding. The obvious stakes of the story are mostly kept very low; the real excitements are coming from understanding the world, exploring the interpersonal relationships of people with very different background and exploring exciting philosophical and moral dilemmas. Similarly to Lovecraft, this is a very intimate story, mostly revolving around the protagonist’s feelings and thoughts. Dissimilar to him, it is not about her isolation, but her attempts to build and re-build her connections with others in a time of personal crisis.

Having a female narrator who has the Innsmouth look (for those who are not Lovecraft fans it means that she has a long neck, a receding hairline and bulging eyes — so by no means a conventional beauty) is also a gesture of defying Lovecraft whose cast of protagonists is exclusively male. It is really refreshing how diverse the story i from a gender perspective: while the male-female dichotomy is also one of the underlying themes, nobody is a stereotype. This is what makes the novel’s complex web of interpersonal relationships (and subverting some reader expectations) possible.

A fair warning: Winter Tide is definitely not flawless. There is a bit too much coming and going in the plot: the characters always seem to move one place to another and sometimes are engaged in very repetitive activities. Lovecraft himself was very good at avoiding these pitfalls: with him, time flows just as he wants it. We can skip hours, days or weeks in a few short sentences, and we can spend pages on a single moment. In Winter Tide, we do have to follow through the routine of every single day. If the party is moving from Arkham to Kingsport, we must hear how they discuss this decision, we must see how they sit into the car and we must follow through them on the way there and back. Weather is always described as something relevant, while in most of the cases, it isn’t. Every meal is being prepared in front of our eyes. This can be very trying after a while.

If you are willing to overlook these, one thing is guaranteed. Reading Lovecraft will not be the same ever again. 

(This is the text of my review posted on Amazon.)

« Későbbi bejegyzések | | | Korábbi bejegyzések »