Nekem a Babám megközelítése tűnt inkább hagyományosnak, fülbemászó dallamokkal, kellően karizmatikus énekessel, hangulatos vokálokkal és pontos előadással — azóta már jó sokszor végighallgattam az összes elérhető számukat a Myspace-en. Talán a magyar nyelvű szövegek azok, ahol nem éreztem ezt az aggályosságig menő műgondot — az érdekes téma érzékelhető ugyan a sorok mögött, de az ember nagyon nehezen tud szabadulni attól a gondolattól, hogy leginkább azt írták le, ami épp kijött. Az angol szövegek ennél mindenképpen jobbak és semmiképpen sincsenek arányban a zenei megoldások színvonalával. Amúgy tényleg klassz, karakteres zenét játszik az együttes; most először hallottam őket először, mégis simán meg tudtam különböztetni a dalokat mindet hangulat, hangzás alapján.

Az egy DJ-ből, egy gitárosból, egy billentyűsből és egy énekesnőből álló Bin-Jip-et egyelőre nem mertem újrahallgatni, pedig hallgatni őket nem egyszerűen csak jó volt, de kifejezetten katartikus élmény volt. Nem is emlékszem, mikor hallottam ennyire más, ennyire újszerű, ennyire érdekes és izgalmas zenét, és mikor láttam színpadi előadást, ami ilyen tökéletes összhangban lett volna azzal, ami elhangzott. Hipnotikus érzés volt nézni is, hallgatni az egész előadást, nem volt egy olyan másodperc, amiről úgy gondoltam volna, hogy hiábavaló vagy egy kicsit leeresztett volna. Érdekes keveréke volt az elektronikus és a hagyományos zenének; az ének itt inkább funkcionált egy újabb “hangszerként”, mint szövegek közvetítőjeként.

A hangosítás állítólag az A38 érdeme, ahol a jelek szerint én még nem voltam elégszer. Mindenesetre kristálytisztán szólt minden (ellentétben azzal a jó pár évvel ezelőtti alkalommal, amikor először voltam itt).

Az Eredet világában egy különleges technológia segítségével lehetővé válik, hogy behatoljanak mások álmaiba és megszerezzék a célszemély legrejtettebb titkait. Ez a lehetőség nyilván új távlatokat nyit az ipari kémkedés vagy a magánnyomozás előtt. Persze a különleges feladathoz különlegesen képzett emberek kellenek: olyanok, akik kiismerik magukat az álmok különleges törvényei között. Ugyanakkor ahhoz, hogy a feladatukat hatékonyan el tudják látni, a való világban is sok mindent meg kell tenni: meg kell ismerni az alanyt, hogy aztán el tudjanak tájékozódnia a tudatalattijában; ismerni kell a környezetét, hogy kellőképpen megtévesztő környeztet tudjanak neki szimulálni. Nem utolsósorban fizikailag is közel kell kerülni hozzá, akkor, amikor alszik — gazdag és befolyásos emberek esetében ez önmagában sem egyszerű feladat. És ezek a kihívások csak nehezebbek, ha nem ellopni kell valamit, hanem egy új gondolatot kell az alany fejébe ültetni.

A film főhőse, a Leonardo DiCaprio játszotta Dom Cobb egy ilyen álomtolvajt alakít. A film onnantól kezd alapvetően több lenni egy sima tolvajos akciófilmnél, amikor kiderül: a feleségével való zaklatott viszonyát álmaiba is képtelen magával vinni: nem csak a célszemély, hanem saját tudatalattijának kivetüléseivel is meg kell küzdenie. Ráadásul, mivel rengeteg időt tölt mások álmaiban, egyre bizonytalanabb lesz abban, hogy mikor van ébren, mikor van a valóságban.

Ebből persze rögtön adódik egy érdekes metafizikai-ismeretelméleti játék. Az álomargumentumot már Descartes is alkalmazta annak bizonyítására, hogy nem lehetünk biztosak abban, hogy van-e egyáltalán tőlünk független külvilág. Ahogy — szól az érvelés — álmunkban is biztosak vagyunk a megtapasztalt valóság létezésében, hogy aztán ráébredjünk, hogy az általunk tapasztat világ valójában csak általunk teremtett illúzió volt, úgy nincs alapunk arra sem, hogy a valóságnak objektív létezést tulajdonítsunk. Ez az alapgondolat erősödik fel azokban, akik hivatásszerűen, rendszeresen foglalkoznak álmokkal (lényegében a valóság meghamisításával); nekik valóban égető fontosságú, hogy megtanuljanak különbséget tenni álom és valóság között. Azért ha igazán odafigyelünk, akkor azért érezhetjük, hogy ez a bizonyosság mindenképpen vékony jégen jár: ahogy Lem Solarisában is nehéz, ha nem lehetetlen ezt a tesztet elvégezni, azt itt prezentált megoldás is vállaltan paradox. A nézőt is gyakran húzzák be ebbe a csapdába: még akkor is hajlamosak vagyunk egyes, a vásznon játszódó eseményeket reálisnak elfogadni, ha tulajdonképpen tudnunk kellene, hogy amit látunk, az csak álom.

Az álmokkal való játék persze sok más dolgot is lehetővé tesz. A film sok különleges, szépen megformált, egyedi hangulatú helyszínen játszódik, miközben a főcselekmény lineárisan halad tovább; ezzel párhuzamosan szépen lassan a főszereplő múltját is megismerhetjük. A film térideje tehát megkapóan komplex, ugyanakkor mégis viszonylag jól átlátható. A kép szépen lassan áll össze, ezzel párhuzamosan tolódnak el a film hangsúlyai: egyre kevésbé az a fontos, sikerül-e teljesíteni a megbízást, sokkal inkább az, hogy a saját problémáikba és komplexusaikba belebonyolódott szereplőknek sikerül-e megküzdeniük saját lelki problémáikkal.

A tudatalattiban való búvárkodás pedig felszínre hozza a film tulajdonképpeni kérdésfelvetését: tulajdonképpen mire alapulnak az emberi kapcsolatok? Dom Cobbs feleségével való viszonya egy izzó, lángoló, elsöprő erejű szenvedélyre épülő, soha ki nem hunyó szerelem: ezt mégis leginkább csak saját elméjükben élik meg. Egymásra érdemi, valódi hatást csak a tudatosság határán tudnak gyakorolni: rendkívül éles helyzet szükséges ahhoz, hogy meg tudják különböztetni a valódi személyt saját tudatalattijuk kivetülésétől. A regény felszíni cselekménye pedig egy apa-fiú kapcsolat körül mozog. Bár szerencsés módon meg vagyunk kímélve az idegesítő flashbackektől és az irreális hosszúságú visszaemlékezésektől, leginkább csak a fiú személyiségét láthatjuk, mégis nagyon plasztikusan tárul fel előttünk a szülő-gyermek kapcsolatok bonyolultsága, törékenysége és kitettsége a félreértéseknek, előítéleteinknek és saját, belső rögeszméinknek.

Az Eredet egy majdnem-szolipszisztikus világban játszódik, ahol az emberek alapvetően a saját elméjük kreálta világukban élnek, életüket, döntéseiket pedig igen nagy részben a tudatalatti irányítja. Érdemi hatalmat saját sorsuk felett csak azok kaphatnak, akik nem félnek alámerülni saját elméjük legsötétebb mélységeibe: ők viszont ezért óriási árat fizetnek. Ugyanakkor határozottan pozitív ennek a világlátásnak egy másik következménye: ha javítani akarunk a másokkal való viszonyunkon, akkor is elsősorban saját magunkba kell fordulnunk.

Egy ilyen komplex és sokféleképpen értelmezhető film tökéletes kivitelezést követel — szerencsére az egész stáb remekül felel meg a kihívásnak. A zene és a finom, érzékeny operatőrmunka rengeteget tesz hozzá a kiváló ütemű rendezéshez — ugyanez a színészi játékokra igaz. Különösen a mellékszereplők egységesen magas színvonalú, egymást remekül kiegészítő játéka az, ami különösen szembeszökő. Remek, plasztikus karakter valamennyi, aprólékosan kidolgozott személyes stílussal és temperamentummal, gyengeségekkel és nagyon emberi erényekkel. DiCaprio teljesítménye is osztályon felüli, de tőle nem is vár mást az ember. A sci-fi rajongók alighanem azt a tényt is örömmel fogadják majd, hogy a világ fantasztikumra vonatkozó törvényszerűségei is hézagmentesen illeszkednek egymáshoz, nincsenek szembeszökő logikai hézagok, erőltetett megoldások, és a matek is stimmel mindenhol (ha szőrszálhasogatóak szeretnénk lenni, elég sokat lehet számolni).

Egy dologért azért kár. Az Eredet nem sokkal a Viharsziget után készült — a két film alaphelyzete pedig több ponton is átfed egymással (az egyik ilyen az ugyancsak DiCaprio alakította főhős folyamatos vágyódása a felesége és a gyerekei iránt). Ez a kelleténél talán több áthallás forrása, talán olyan értelmezéseket is lehetővé vagy hangsúlyossá tesz, amelyek valójában nem (igazán) relevánsak. DiCaprio is sokszor hasonlít önmagára. Nüansznyi különbség ez persze, talán tenni sem lehet ellene, ez egyszerűen csak a filmipar működési mechanizmusának mellékterméke.

A film vége több szempontból is nagyon érdekes és különleges. Egyrészt — mintha mi is sorra törnénk át a cselekményt alkotó álmok egyes rétegein — több szereplő is komoly katarzist él át. Majd remekül megkomponált zárójelenetben a készítők ráébresztenek bennünket: a filmben felvetett filozofikus kérdésekre még nem született megnyugtató válasz. Ezekre egyedül kell megoldást találnunk — és a fejünkbe táplált problémák pedig alighanem sokáig foglalkoztatnak majd bennünket. Dom Cobbnak igaza volt abban, hogy a gondolat a legszívósabb élősködő.

A Gozsdu Bazárban vettem ezt a könyvet — még szórakoztam is rajta, hogy vajon mi mást vennék én egy ilyen kirakodóvásárban, ha nem könyvet. (Egy fuufot, például. De végül nem vettem.)

Nagy Kishont-rajongó vagyok, éppen ezért nagyon élveztem ezt a könyvet; ugyanakkor olyanoknak nem ezt ajánlanám a figyelmükbe, akik még semmit sem olvastam Ephraim Kishonttól (vagyis eredeti nevén Kishont Ferenctől). Az Izraelben karriert csinált humorista-újságírónak itt a politikával kapcsolatos írásai vannak összegyűjtve, illetve jó pár ilyen témájú írást itt olvastam először. Mindezt a szerző fanyarul filozofikus fejtegetései foglalják keretbe. Az összhatás mindenképpen nagyon kedvező, de az a falrengető humor most kimaradt, ami az összegyűjtött, nem tematikus köteteiben rendszeresen felcsillan).

Klassz volt, tetszett, akit érdekel a politika egy kicsit más megközelítésben, és/vagy Kishont-rajongó, annak ajánlom. A kötetben ugyancsak megtalálható a szerző nyílt levele a pere előtt álló Adolf Eichmannhoz; ez viccesnek nem vicces, de nagyon is megindító és érdekes.

Végre ősz van. Más a levegő, végre hűvös van este, és talán kánikulaveszély sincs már. Rovarok még akadnak. A minap valami irgalmatlan ciripelés miatt nem tudtam aludni. Nyomozom a hang forrását, hát egy giga-lombszöcske hegedül a szomszéd ajtaja feletti sarokban. Hozok egy széket, és közben azon töröm a fejem, vajon elég jó magyarázat lesz-e a szomszédoknak, hogy azért állok egy széken az ajtajuk előtt, mert szöcskét akarok fogni. Fogok is, kidobom az ablakon, hegedüljön másutt a koma.

Két vacsivendégem is volt a héten, villoghattam a fahéjas-szekfűszeges-mazsolás fasírtommal, meg a párolt zöldségsalátámmal.

Tegnap amúgy Csabi volt nálam játszani, az év egyik legizgalmasabb menete volt, jól el is húzódott, de aztán pozitív lett az eredmény. Nem daráltam be. Talán öregszem.

Még mindig no Kindle a láthatáron. Papíron olvasok, mint egy ősember. Persze mivel most egy sztártermékről van szó, még azon is bosszankodhatok, hogy mindenhol ezt dicsőítik.

Szerintem ez a legeslegjobb Wodehouse, ami valaha is íródott. Eleve nagyon csípem Bertie Woostert, a maga laza, elegáns stílusával és a tökfejével, a még nála is tökkelütöttebb barátaival. Remekül eltalált figura, azonosulnom sem túlságosan nehéz vele, noha egy lehelletnyivel alighanem olvasottabb vagyok — mégis, a beszólásaim nem csekély részét nyúltam tőle.

Bertie ebben a regényben van leginkább elemében — onnantól kezdve, hogy Dahlia nénikéjétől megkapja a megbízatást, hogy nevezzen modern hollandnak ez ezüst tejfölösköcsögöt, majd hamarosan vidékre kell utaznia, hogy olyan embereknél vendégeskedjen, akik javarészt mélységesen utálják, merő szívás az élete. Egyszerűen soha nincs vége a zűrök sorozatának, ha egy megoldódik, három másik lép a helyükre; ő meg persze elég kedves és aranyos ahhoz, hogy mindenki kedvéért állja a sarat. Na meg a Madeleine Basset-tel kötendő házasságból is jó lenne kimászni.

A klassz, csavaros történetet kedvenc Wodehouse-mellékszereplőim teszik még fűszeresebbé: Basset tata, a szarkasztikus, kicsinyes, visszavonult rendőrbíró, Roderick Spode, a szélsőjobboldali diktátorjelölt, Gussie Fink-Nottle, Bertie halképű, gőtetenyésztő barátja és Stiffy Byng, a megátalkodottan pajkos únokahúg.

Emlékszem, egy könyvesstandnál vettem meg, amikor szívem éppen aktuális hölgyére vártam még réges-régen, a metróépítés előtti Kálvin téren; azóta is jó sok mindenkit megnevettettem már vele.

Kultikus cyberpunk könyvként szokták emlegetni, de ha az, akkor csak az ötletek miatt, amiken kétségkívül sokat dolgozott a szerző: mint könyv, ez az egyik legrosszabb, legócskább, legszerkesztetlenebb fércmű, ami valaha a kezembe akadt. Sokszor nem is több egy író jegyzettömbjénél.

Algi sokszor szokta kritizálni az olyan filmeket, ahol szánkba rágják a szükséges ismereteket, ahelyett, hogy valahogy kiderülne a cselekményből. No, itt van egy egész könyvtáros program, aminek semmi más feladata nincs, mint hogy lexikális ismeretekkel lássa el a főhőst, Hiro Protagonistot (pedig milyen jó kis szójáték: angolul kiejtve kb. Hős Főszereplő a főszereplő neve). És ezeket a lexikális ismereteket bizony nekünk is el kell sajátítanunk, minden egyes szót el kell olvasnunk. Magát a világot — egy magáncégek irányította államocskákra szétesett Egyesült Államokat, illetve az ezzel párhuzamos Metaverzumot, a szerző 3D-s vízióját a mai Internetről — pedig javarészt szerzői kiszólásokból ismerjük meg.

Cselekmény a szó klasszikus értelmében véve nincs, ha cselekménynek az események logikailag összefüggő láncolatát értjük, amiben időnként, a monotonitás megtörendő, fordulatok vannak. A szereplők időnként úgy döntenek, hogy csinálnak valamit, de ez rendszerint egy hirtelen jött ötletként ér bennünket. Visszanézve persze mindig úgy tűnik, mintha lenne a dologban valami tervszerűség, de ahogy olvassuk a könyvet, mégsem ezt érezzük. Sokkal inkább az a benyomásunk, hogy a szerzőnek voltak ötletei jelenetekre — legyen egy kardozós verekedés a főhős és pár rasszista bunkó között egy felfújható sátorban — amiket aztán leírt, majd elrendezte úgy, hogy kábé kiadjanak egy cselekményt.

Teljesen hiányoznak pl. az ún. fordulatok. Amikor a főhős szeretne valamit, de a dolgok rosszul sülnek el, és valami mást kell kitalálni. Rendszerint megterveznek valamit, aztán az történik, ami nem is különösebben nagy kunszt, hiszen a hősök legnagyobb része szuperhős: a világ legjobb hackere és kardvívója, egy minden helyzetre az optimális kütyüket magával hordó tinédzser, gördeszkás futár, mutáns eszkimó sorozatgyilkos, a Maffia sokat tapasztalt és még ma is strapabíró főnöke stb. Haladnak a nehézségek közepette, mint kés a vajban. Ha esetleg mégsem, akkor sincsen semmi gond, mivel ilyenkor addig lézengenek, amíg a dolgok megoldódnak valahogy.

Külön irritáló, hogy a szerző mennyire igyekezett tudományosnak feltüntetni ezt a regényt. Minden erőfeszítést megtesz annak érdekében, hogy elhitesse, a neurolingvisztikai metavírus, amit kitalált, tényleg működőképes, ezért elmagyarázza a működési mechanizmusát. Szeretné, ha a Metaverzum koncepciója hihető lenne, ezért folyton számítástechnikai részletekkel bíbelődik. Egy alternatív őstörténelmet szeretne kidolgozoni, ezért sokat vacakol történelmi apróságokkal. Csak éppen már 1992-ben is lehetett tudni, hogy a számítógépek nem így működnek, hogy a vírusoknak nem ez a hatásmechanizmusa, ami a könyvben le van írva (és hogy nem csak vírusoktól lehet megbetegedni, hanem baciktól is), és hogy a társadalom alapvetően más elvek szerint működik. Ennyi erővel lehetett volna a sok magyarázatot hagyni a francba.

Lehet, hogy egy kicsit erős lesz, amit mondok, de ez a könyv még a késői Asimovoknál is rosszabb.

A stúdió-berendezés, mint ötlet, megint bejött, azóta is sokat gondolkodtam ezen, algitól is kaptam ötleteket, így legközelebb még jobban berendezem majd.

A Postás mindig kétszer csenget Corájának kiszolgáltatottsága és az ebből eredő elkeseredés például egy ilyen momentum. A fiatal nő az anyagi és egzisztenciális önállóságnak legalább a látszatát az öreg, teszetosza, érdemi erőfeszítésre lényegében semmiért sem hajlandó férj mellett találja meg. Ez a helyzet azonban csak addig maradhat fenn, amíg az nem vágyik még kényelmesebb életre és önhatalmúlag úgy nem dönt, hogy visszavonul (feleségét habozás nélkül kvázi rabszolgalétre kényszerítve) a totális kilátástalanságba. A társadalmi szabályok és kötöttségek miatt lehetséges, hogy érdemi alternatívát csak a magát a morális világrenden kívül helyező fiatal csavargó, Frank jelenthet neki. Neki viszont morális tartása kérdéses; ráadásul a nyomor romantikája mellett még a totális érzelmi kiszolgáltatottság állapotát tudja neki felkínálni. És persze mellette is csak nő lehetne, egy másodrendű állampolgár, akinek a kompetenciáját, életrevalóságát, üzleti érzékét és eszét soha, senki nem fogja elismerni. Tulajdonképpen nem is csoda, hogy a filmben látható radikális tettekre ragadtatja magát önmaga, személyes integritása védelmében; pedig egyszerűen csak normális életet próbál teremteni magának. Ha az ő érdekeiből indulunk ki, nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen a konvencionális mércéknek is megfelelő megoldást kigondolni.

A Key Largoban két női karakter van, aki gender-szempontból említésre érdemes: a háborús özvegy (1948-as filmről van szó) Nora Temple és a főgengszter szeretője, Gaye Dawn. Utóbbi nagyságrendekkel érdekesebb figura, ugyanis a film nagy részében egy bukott, megtört, lecsúszott femme fatale szerepe jut neki. “Szeretője”, az Amerikából kiutasított, szeszcsempészetből meggazdagodott Johnny Rocco már mindenféle testi-lelki terrorral megtörte, nem maradt neki már más, csak az alkohol, de néha — merő szadizmusból — attól is eltiltják. Claire Trevor alakítása még mai szemmel nézve is szívbe markoló (és nehezen szabadulunk a gondolattól, hogy minimális változtatásokkal ez a figura nem csak Samantha Ewing idejében, hanem még ma is aktuális lehetne). A végén egy mocskos, de végeredményét tekintve mégis csodálatosan heroikus pillanatban mégis magához tér, ismét régi önmaga lesz, a nőiességét fegyverként használó nagy manipulátor, egyik pillanatról a másikra kulcsszereplővé, a főhőst alakító Humphrey Bogart egyenrangú társává avanzsál. Hirtelen és az utolsó pillanatig észrevehetetlen metamorfózisa domináns szereplővé ebben az amúgy majdnem kizárólag férfiak által játszott, erőszakos játékban mindenképpen szimbolikus jelentőségű és reményteli aktus.

Nora Temple figurája ennél jóval kevésbé látványos, mégsem érdektelen. Rokkant apósa abszolút egyenrangú partnerként kezeli a hotel ügyeinek menedzselésében, amihez kompetens módon képes hozzájárulni. Erős, energikus figura, megingathatatlan morális tartással, abszolút nyitottsággal a kulturális sokszínűséget képviselő indiánok felé. Kiváló emberismerő, remekül átlátja a helyzeteket, az emberi jellemeket; szenvedélyes ugyan, mégis képes önuralmat gyakorolni önmagán. A filmben mégsem jut domináns szerephez. A hősöknek ugyanis vélhetően — a nézői elvárások szerint — mindenképpen férfiaknak kell lenniük; nőként csak az olyan egzotikus jelenségek kerülhetnek előtérbe, mint Gaye Dawn.

A Bűn érintésében vannak a legkevésbé izgalmas női karakterek; máskülönben ennek a legkomplexebb a cselekménye, karakterformálás és operatőrmunka szempontjából ez a legmodernebb film — de hát végül is 1958-ban készült, jóval később tehát, mint a másik kettő. Ennek ellenére is benne van (egyik utolsó filmes alakításaként) az egyik legtipikusabb femme fatale, Marlene Dietrich egy kisebb, de annál érdekesebb szerep erejéig. Egy Tanya nevű, sötéten vonzó, mexikói bártulajdonosnőt játszik, az egyik főhős egyik egykori szeretője, nem is annyira a végzet asszonya, mint inkább a végzet szócsöve, néhány igazán hatásosan hangzó mondattal. Mindenesetre, mint női szerepmodell, igazán különleges: egy kocsma egyszemélyű tulajdonosa és vezetője, minden szereplő számára érinthetetlen, sztoikusan lebeg a cselekmény felett. Ha voltak is valódi érzelmei, azok már rég elmúltak.

Susan Vargas, a “jó zsaru” felesége ennél egy lényegesen kiszolgáltatottabb pozícióban van: intelligens, önálló és erős, ám hamar kiderül, milyen nagyon erősen függ férje presztízsétől és hírnevétől: milyest ez nem áll mögötte, az egész karakter összeomlik. A rá jutó filmidő nagyobbik részében nem is csinál mást, mint telefonálgat a férjnek, hogy mennyire hiányzik; aggódik vagy éppen áldozatként vergődik gaz férfiak szőrös mancsai között.

Összességében véve tehát tényleg elég sokféle inspirációt sikerült összeszedni egy atipikus pin-up sorozathoz. Mivel legközelebb hollywoodi portréra készülök, úgy gondolom, az előtt is esedékes lesz majd némi filmnézés.

Minden nemi szemponttól függetlenül az is érdekes volt amúgy, mennyire másképpen képzelték még el akkor a filmeket. Elképesztően sok mindent máshogyan oldanak meg. A pisztolyt rendszerint csípőmagasságban tartották (akkor is, ha üldözés közben lőttek rá valakire), a bevezetésre sokkal kevesebb időt vacakoltak el, a jelenetek sokkal direktebbek, sokkal kevesebbet kell (vagy lehet) a sorok között olvasni. A szereplők érzelmi reakcióit is sokkal jobban kiemelték, nagyon sok pl. az olyan snitt, ahol az egyik főszereplő látszik csak, szemben a kamerával, hogy az egész testbeszédét láthassuk. (A látott filmek közül a legkésőbb készültre, a Bűn érintésére ez már annyira nem jellemző.)

Intellektuális kalandnak tehát mindenképpen érdekes volt ez a pár óra.

Ez egy privát bejegyzés. Megtekintéséhez jelszó szükséges:

Jelszó:

Akik egy kicsit is ismernek, alighanem tisztában vannak a fenti mondat heroikus felhangoktól sem mentes jelentőségével. Bár már hetek óta mondogattam, magam sem hittem el, hogy sikerülni fog: aztán amikor hétfőn este azon kaptam magam, hogy a könyveimet pakolom a fürdőszobába, akkor már kezdtem sejteni, hogy ez nem csak egy vágyálom lesz, hanem maga a kézzel fogható és kezdetben ugyancsak gyötrelmes valóság.

A Kindle-öm eltört, kis túlzással ezzel kezdtem, gondolom, hogy a sors emlékeztessen arra, nincs megújulás áldozatok nélkül. Ha lakást akarsz sütni, fel kell törnöd a Kindle-ödet. A fogyasztói társadalom cinikus kisördöge persze azt cincogja a fülembe, hogy nem is akkora baj ez, hiszen nemrég kijött a jobb, a kontrasztosabb, a wifis; a környzettudatos kisangyal viszont azt mondja, hogy én az első Kindle-lel is egészen jól ellettem volna. Azt hiszem, így utólag inkább a kisördögre hallgatok, és akkor kevesebbet kell zokognom, csak azt kell várnom, hogy az előrendelésem valódi rendeléssé változzon át.

Aztán a lábujjam ment péppé, amikor a kezeim között szétmállott a könyvespolcom, és a legvaskosabb elem engem használt ütközéscsillapítónak: persze törvényszerű, hogy belőlem is olyankor kell, hogy dőljön a vér, amikor már mindenem el van pakolva és a fürdőszoba is kizárólag kígyók és gumiemberek számára hozzáférhető. Aztán — isteni csoda — az egyik sarokban észrevettem egy lejárt szavatosságú mentőládát. Ami ugyan lejárt szavatosságú, de hát gondoltam, a szavatosság nyilván csak abban a tekintetben járt le, hogy az M1-es mentén heverő artériás vérzéses, haldokló motorosokat már nem célszerű ezzel kezelni. Úgyhogy elolvastam a kiskönyvet, feltörtem életem első jódampulláját, majd egy gyorskötözővel bebugyoláltam a lábujjamat.

Na de innentől kezdve simán ment minden. Leselejteztem bár tonna papírt (gondoltam, nincs értelme több éves folyóiratokat őrizgetni), kidobtam három kukászsáknyi szemetet; a fürdőszoba végképp megtelt cuccokkal, aztán az előszobám is, végül a konyha is. Középre toltam a bútorokat, aztán irány az OBI.

Eredetileg az volt a terv, hogy maradok az egyszer már olyannyira bevált acélkéknél, elvégre az egy macsó és férfias szín, illik az én rideg, acélosan macsó természetemhez. Aztán az is eszembe jutott, hogy ezt a lakást alighanem most festem ki utoljára, nem biztos tehát, hogy nem lenne jobb változtatni, ha már kifordítottam a szobát. Ha úgy vesszük, most kezdek új életet, ahhoz lehet, hogy nem ártana egy új szín sem. Úgyhogy édesanyám ízlésrendőrsége mellett a helyszínen elkezdtem áttúrni a színskálát, és végül rájöttem, hogy a barna is elég macho szín az én lelkemnek és mégsem kék. Pláne nem fehér. Ekkor dőlt el, hogy Café Delightban fogok pompázni: feng-shui radikálisok kedvéért külön hangsúlyoznám: igen, a plafon is.

Még a glettelés volt az, ami nálam egy viccesebb programnak számít, nem lévén egy nagy glettmaster; de azért valahogy sikerült megoldanom, mindenesetre jobb lett, mint nyolc évvel ezelőtt az első glettpróbálkozásom. Még azért van hová csiszolódni, hogy stílszerűen fogalmazzak. A glettnek száradnia kellett, a festéknek is száradnia kellett, úgyhogy az egyes munkafázisok közben meglehetősen sok időt töltöttem jojózással, illetve ilyenkor örültem, hogy akkora geek vagyok, hogy az én lakásomban még az ilyen áldatlan állapotok közepette is van wifi.

Viszont most már minden szép és jó, most már csak vissza kell forgatni a lakást, visszájáról a színére, és csütörtökön, az RPG partin már mindenki más színben látja majd a világot.

Ja, és az ablakon sem estem ki, ez szerintem mindenképpen egy komoly pozitívum.

Aki esetleg nem tudná: egy acélidegzetű, hidegvérű bérgyilkost alakítunk, akit, bár akárki felbérelhet — nyilván a játékos lelkiismeretének megnyugtatása mián — rendszerint gazdag bűnözőket, korrupt katonákat, drogbárókat és hasonló alakokat kell eltakarítanunk az útból; a rivális bérgyilkosokról nem is beszélve. A játék alapelve az, hogy a zajt mindeközben egy bizonyos szint alatt kell tartani, mert az ellenség azért létszámban és nyers tűzerőben bőven felülmúl bennünket. A végén aztán a játék értékeli a teljesítményünket, számokban és szövegesen is: a Csendes Bérgyilkostól kezdve a Profin, a Szellemen és a Tisztogatón át a Született gyilkoson, a Szociopatán, a Pszichopatán és a Hentesen keresztül a Tömeggyilkosig minden lehetünk. (Talán az elnevezésekből is kiderül: a sorozat minden epizódjának van egy kis (ön)ironikus jellege.)

A régebbi részekben egy dolog “számított” (értelme tulajdonképpen nem volt, a jutalomképpen megkapott bónusz fegyverek nagy része pont ennek a célnak az eléréséhez volt használhatatlan): hogy eléri-e az ember a Silent Assassin fokozatot vagy sem. Ehhez rendszerint irreális erőfeszítésekre volt szükség, néha pedig egyenesen erőltetett megoldásokhoz kellett folyamodni. Most viszont minél diszkrétebbek vagyunk, annál több pénzt kapunk, hiszen akkor a minket foglalkoztató ügynökségnek annál kevesebbet kell költenie a nyomok eltakarítására, illetve nekünk a szemtanúk, illetve  a hatóságok megvesztegetésére. Ha utóbbit elmulasztjuk, egyre ismertebbek leszünk; márpedig a sorozatsztárokkal ellentétben a bérgyilkosoknak nem a sikeresség jele, ha felismernek bennünket az utcán. És minél több pénzünk van, legközelebb annál jobb felszereléssel vághatunk neki a küldetéseknek (akár a már teljesítetteknek is a jobb eredmény jegyében).

Ez a rendszer lehetővé teszi, hogy aki nem abszolút rajongó, az szépen, folyamatosan játszhassa végig a küldetéseket, és csak kevés dologra kell odafigyelni ahhoz, hogy sikeresnek nevezhessük magunkat. Aki persze abszolút rajongó, az tölthet napokat egy-egy pálya kiismerésével, hiszen a Silent Assassin fokozat még mindig ott kínálja magát: ekkora rajongó én nem voltam. A játékmeneten is sokat csiszoltak, így sok mindent eljátszhatunk, amit a filmek hasonló jellegű hősei rendszeresen megtesznek: lefegyverezhetjük és leüthetjük az ellenfeleket, elrejtőzhetünk a szekrényekben, megrongálhatjuk a biztosítékokat, letörölhetjük a minket rögzítő videó-felvételeket.

A küldetések, illetve az ezeket összefogó kerettörténet szépen lassan összeáll: szerintem a játék kifejezett szépsége, hogy mélyebben ismerhetjük meg a sztorit, ha odafigyelünk a rádióadásokra, és alaposan átnézzük a küldetéseink eredményéről bemutatott újságoldal egészét. Jó kis klasszikus összeesküvés-történet bontakozik ki a játék végére: pár dolgot persze már előre lehet sejteni, de így még sokkal jobb.

A film óriási hatással volt rám; éppen ezért nagyon örültem, amikor végre megjelent Kindle-re is. Gyorsan le is töltöttem.

Ellentétben a Tetovált lánnyal, itt azt kell mondanom, hogy film és regény tökéletes párost alkotnak. A film kiegészíti a könyvet egy alaposan átgondolt látványvilággal és kiváló színészi alakításokkal; de aki a filmet látta először, annak sem kell unatkoznia a regény olvasása közben. Részben azért nem, mert egy valóban egy remekül megírt regény, valódi társadalmi kérdésekkel (javarészt lelki problémákkal és betegségekkel, az azokhoz való viszonyunkkal) a háttérben. Ráadásul a történet hangsúlyai is egy kicsit máshol vannak, a cselekménynek másféle értelmezései tűnnek inkább valószínűnek, mint a filmben. Az alapkérdés mindkét esetben az, szembe tud-e nézni a főhős saját lelkének sötét titkaival; a filmben azonban inkább a konkrét küzdelmen van a hangsúly, a könyvben pedig inkább a főszereplő lelkének megismerésén, helyzetének részletes átélésén.

Még úgy is szenzációs volt, hogy tudtam, hogy mi lesz a vége.

Ennek megfelelően vettem egy Nokia 2730-ast, ami a cégtől már olyannyira megszokott felhasználóbarát kezelésen kívül tudja a 3G-t is, tölthettem le rá Opera Mini-t, amivel a Google-alkalmazások nagyon barátian jönnek be. Plusz külön e-mail kliens is van. Minek ide okostelefon. Egyelőre nagyon szeretem, előfizettem egy 50 megás adatcsomagra is, ha már, pláne, hogy túlszámlázási díj sincsen.

Folytattuk a plázázást édesanyámmal, vettem egy tankhajónyi zoknit, mert a meglevő készlet vészesen olvadozott már, meg nadrágokat. Meg egy új órát, mert a mostohanagyapámtól örökölt Seikoval már nagyon sok baj volt, a telefon után kotorászást soha nem szerettem, na meg én az a fajta vagyok, aki nem átallja kikapcsolni a mobiltelefonját, ha arról van szó. Nagyon szép, masszív, de mégis visszafogott kis Casio — amiket először néztem ki, azok papírvékonyságúak voltak, olyan volt, mintha nem is lenne semmi a kezemen.

Megvettem (2 euróér’) a Shadow Dancert a Steamen, anno ez a kedvenc videójátékom volt.

Ugyancsak beszereztem a Hitman: Blood Money-t az 576 Kbyte-ban. Ez is nagyon olcsó volt, és már nagyon kíváncsi voltam a történet folytatására, plusz még arra is rájöttem, hogy a gépemen is fut. Egyelőre nagyon elégedett vagyok, van egy-két plusz a játékmenetben is, de szépen lassan a sztori is kezd kibontakozni, elég hitmanesen érdekes. Csak nagyon apránként lehet sejteni, hogy miről van/lesz szó, de ha valaki még a rádióadásokra is odafigyel játék közben, akkor azért sejtheti, miről van szó.

Mivel mégiscsak feminista filozófus vagyok, ugyancsak megrendeltem-átvettem a Bookline-on a Férfiasság kódjait. Papíron olvasok, ez csak egy kicsit fura.

Tényleg plázacica lesz belőlem. Most egy darabig már csak kaját veszek, meg könyvet, ha úgy adódik.

Ez volt az első kísérletem arra, hogy a stúdió jelentette környezetet megpróbáljam egy kicsit felturbózni saját cuccokkal, hogy ne legyen olyan nagyon látványos, hogy a modell egy végtelenített háttér előtt ül azt slussz-passz. A modell személyiségéhez amúgy sem illett volna ez a nagyon steril, “business portrait” megközelítés, de a nagyon stilizált fotók sem. Élet kellett, energia, egy kis egzotikum meg valami minimális cselekmény. Valamennyire sikerült megteremteni az illúziót.

A világításon is elég sokat görcsöltem. Alapvetően beauty/fashion irányba akartam elindulni, de kellett valami kis plusz; alapvetően egy napfényes szobabelső-világítás járt a fejemben, viszonylag sok ablakkal. Néhány képen látszik is a fényhatás, amit szerettem volna, pár képen vannak kisebb fénymérési problémák, de legalább most is tanultam valamit.

Zsanna elég rendesen megtornáztatott. Normál esetben egy ilyen fotózás ugye úgy néz ki, hogy égnek a beállítófények, a modell beáll, exponálás, nagy villanás, egy másodperces sötétség, fények vissza, kicsit módosítunk, exponálunk stb. Ehhez képest amikor ismét világos lett, egy dolog lett fix: hogy Zsanna nem úgy fog ülni, mint amikor besötétedett. Izgett-mozgott, helyezkedett, a haját piszkálta stb; úgyhogy minden exponálás egy külön kis küzdelem eredménye volt. Már vártam, hogy mikor csinálja meg azt a, filmekben közhelynek számító trükköt, hogy amikor kivilágosodik, csak az üres széket látom a keresőben.

A végén csorgott rólam a víz és az ingem is átázott. Összességében véve mégis nagyon-nagyon megérte. Legközelebb még nagyobb kupit csinálok és még több textúrát viszek magammal.

A regény még a posztapokaliptikus tematikán belül is különösen sötét és reménytelen hangulatú. Az emberi civilizáció áldozatul esett valamilyen, ismeretlen csapásnak; végig nem tudjuk meg, hogy valamilyen környezeti katasztrófáról, globális balesetről vagy háborús csapásról volt-e szó. Az összeomlást azonban ezúttal nem az infrastruktúra összeomlása vagy az emberek halála okozta, hanem a növényi és az állati élet teljes megsemmisülése jelentette. Kizárólag az emberek maradtak életben, ők próbálnak meg osztozni a folyamatosan fogyatkozó, maradék készleteken — sőt, sokan (egyre többen és többen) borzalmas természetességgel fordulnak a kannibalizmus felé. A mindent elborító, szállongó hamu a Napot is eltakarja; a halott erdők egyre veszélyesebbek a kidőlő fák miatt.

Ebben a világban, néhány évvel a katasztrófa bekövetkezte után indul el a halálos beteg apa és a másmilyen világot soha meg nem tapasztalt kisfiú. Délnek mennek, részben annak reményében, hogy ott talán élhetőbb a világ — különben sem élnék túl a következő telet. Hátizsákokba és egy bevásárlókocsiba pakolják tehát mindazt, amit érdemes magukkal vinniük, és nekivágnak az útnak.

Ez a vállalkozás azonban egyáltalán nem veszélytelen. Más túlélők is bolyonganak az elhagyott autópályákon és kihalt városokban — vannak, akik csak a többiek készleteit szeretnék elvenni, de a könyörtelenebbek kifejezetten a húsukért vadásznak az emberekre.

Komoly kérdés, hogy ebben a környezetben van-e értelme egyáltalán a talpon maradásnak. A férfi számára mégis egyszerű a válasz: képtelen elhinni, hogy bájos, kedves, szíve mélyéig jó fia életének ne legyen értelme. Éppen ezért mindent megtesz azért, hogy életben tartsa — saját létezésének kizárólag ez ad célt. A megpróbáltatások azonban egy másik morális dilemmát is felvetnek. Miközben az apa mindent megtesz azért, hogy fia erkölcsi integritását megőrizze, ha olyan helyzetbe kerülnek, hogy segíthetnének valakin, az első reakciója mindig az elutasítás. A gyerek állandó közbeavatkozására van szükség ahhoz, hogy ne mondjon le az emberségesség utolsó morzsáiról is, hogy nem csak a nyers, állatias túlélési ösztön mozgassa.

Noha természetfeletti elemek egyáltalán nincsenek a történetben, kisebb “csodák” — sorsszerű fordulatok — azonban rendszeresen esnek meg a szereplőkkel. A férfit ezek is megerősítik abban a tudatban, hogy küldetése van, hogy gyerekét meg kell őriznie egy szebb, egy élhetőbb világ számára. Kérdés azonban, hogy a gyerek képes-e elfogadni, hogy az ő létezése ilyen mindent elsöprő prioritást jelent valaki más számára. Olyan teher ez, amelyet gyermeki ártatlanságában sokszor csak nagyon nehezen tud feldolgozni.

A regény vége egyáltalán nem jelenti ezeknek a morális dilemmáknak a lezárását. Épp ellenkezőleg — a cselekmény akármeddig folytatódhatna még, a könyv tulajdonképpen csak egy újabb próbatétel végénél játszódik. Tudjuk, hogy még számos gyötrelem áll a látóterünkből elsétáló szereplők előtt. Sokszor kapom magam azon, hogy újra és újra a további sorsukon töröm a fejem.

Nemrég olvastam egy esszét a The Times Literary Supplementben egy Doyle-összkiadásról, ahol kifejezetten dicsérően nyilatkoztak az író történetmondási képességeiről. Doyle-tól eddig én leginkább csak Sherlock Holmest olvastam, amiben képes voltam irodalmi kvalitásokat felfedezni. A The Lost World hatalmas csalódás volt — a cikk hatására mégis úgy döntöttem, nem adom fel és keresgélek tovább.

A The Parasite a hipnózis témáját dolgozza fel egy kisregényben. Akkoriban a téma még hátborzongatóan romantikus fényben tündökölt: kapásból Poe jut eszembe, ahol a hipnózis még arra is alkalmas volt, hogy a haldoklás folyamatát felfüggessze.

Egy, a jelenséget mereven elutasító és abszolút szkepticizmussal kezelő orvosprofesszor szembesül egy elképesztően erős hipnotikus képességekkel rendelkező nővel, és úgy dönt, tudományos kísérletsorozatba kezd és magát fogja rendszeresen hipnotizáltatni. Aztán félúton egyszer csak ráébred, hogy a nő a felette szerzett befolyást alantas célokra akarja felhasználni. Mivel a küzdelem a saját elméjében zajlik és az őrültekházát is szeretné elkerülni, ezért egyedül kell megbirkóznia a tudatába plántált és a cselekedetei feletti kontrollt időnként teljesen átvevő parazitával.

A könyv két szempontból is nagyon érdekes és izgalmas. Egyrészt, kicsit általánosabban értelmezve a cselekményt, nagyon jól illusztrálja a külső befolyás (pl. szenvedélybetegség) hatása alá került ember gyötrelmeit és önmaga ellen folytatott küzdelmeit. Ugyanakkor a hipnózisra adott koncepciója is érdekes: a viktoriánus korabeli Doyle számára nyilván egy elképzelhető magyarázat volt, hogy a hipnotizőr saját lelkét plántálja bele a hipnózis alanyába. Kifejezetten érdekes látni, hogy a szerző hogy érvényesíti következetesen az elmélet mögött álló metafizikát.

Nagy megnyugvással szolgált számomra ez a könyv. Doyle tényleg remek történetmesélő: ezt a kisregényt minimális változtatásokkal ma is egy kiváló lélektani thrillerré lehetne adaptálni. Mondjuk Jude Law-val vagy Leonardo diCaprioval, a sármos, makacs, átlag felettien intelligens és saját akaratának elvesztésének tudatától az őrület szélére sodródó professzor szerepében.

Tegnap újrakezdtük az RPG-szezont; Balu és Zsó visszatértek grönlandi hajóútjukról. Vicces lehetett jégtáblák között vitorlázgatni ebben a melegben, de állítólag fotóztak egy csomó jegesmedvét, majd felteszik őket a Flickr-re. Élménybeszámolót nem tartottak — Emzsunak mondtam is napközben, az újabban egyre rendszeresebb kávé-agóniánk egyikén, hogy én csak egy kérdést fogok feltenni nekik, jelesül, hogy hol tartottunk a játékban. Rizses lecsót főztem, ez egy elég kellemes nyári partikaja, lehet belőle jó sokat főzni, kellőképpen jó az éhség ellen, de mégsem olyan nehéz, hogy mindenkinek lebillenjen a feje.

Van új nyomtató-scannerem — egy Epson. A legeslegeslegelső nyomtatóm is egy Epson volt, egy kilenc tűs mátrixnyomtató — percekig tartott, amíg kinyomtatott egy oldalt a Wordben, mégis abszolút imádtam, egy valóságos csodának tarottam, hogy a szobámban van valami, amivel a számítógépről a papírra tudom varázsolni a leveleimet. Úgyhogy most, hogy életemben először nem társbérlő vagyok egy nyomtatóra, én is Epsont vettem. A HP-nyomtatókból végletesen elegem lett, de szerintem a HP-nyomtatóknak is elegük lett belőlem — az elmúlt öt évben számos súlyos konfliktusunk volt, úgyhogy úgy éreztem, egy időre most mindenképpen szüneteltetni kell a kapcsolatot. Az Epsonhoz meg nem csak ez a régi szerelem fűz, hanem a szaksajtóban is elég kellemes dolgokat lehet róluk olvasni.

Jövő héten megint megyek stúdiófotózni — mondjuk már eleve rettegek, lévén, hogy Emzsu került lencsevégre. De az is lehet, hogy jó lesz, noha egyelőre csak nagyon haloványan körvonalazódik bennem a koncepció. Azért elég sokat egyeztettünk már ahhoz, hogy érezhető legyen, mi az, ami mindenképpen ki van zárva — jelesül az, hogy hagyományos, sima stúdió-sorozat készülhessen. Mindenképpen izgalmas lesz, még akkor is, ha koksszá égek közben.

A Tetovált lány amúgy újabb szintre juttatta a Kindle-ös tapasztalataimat: még a Paradise Lostnál is többet jegyzeteltem, húzogattam alá benne, kifejezetten annak érdekében, hogy minél jobban össze tudjam hasonlítani a filmmel. A végén aztán visszaolvasgattam a jegyzeteimet, elég sokat segített a jobb megértésben. Azt gondolom, tényleg segíti a kritikus olvasást, ha az ember egy kicsit interaktívabban bánhat a könyvével — a papírkönyvbe firkálást azonban olyan szintű barbarizmusnak tartom, amire szerintem soha nem lennék képes. De így például nem csak a szubjektív megérzéseimre kellett hagyatkozni annak kérdésében, hány ordító közhellyel találkoztam vagy hogy hány erőltetett poént kellett elviselnem.

Voltam shoppingolni. Átütő esemény ez felnőtt életemben, nem nagyon emlékszem, hogy valaha is csináltam volna hasonlót. Igen, fogtam édesanyámat, meg egy bevásárlólistát (alsóneműt akartam, pólókat, tenisz- meg rövidujjú ingeket), és boltról boltra jártunk, keresgéltem, válogattam, próbálgattam. És nem csak vettem ám öt fekete pólót, meg három tökegyforma fekete inget, hanem kifejezetten hajtottam arra, hogy kihasználjam édesanyám széleskörű ismereteit, tapasztalatát és erkölcsi hátterét, és olyan cuccokat is megvegyek, amiket magamtól semmiképpen nem mertem volna még kézbevenni sem.

Arra azért vigyáztam, hogy legyen nálam hátizsák — a plázában logós szatyrokkal sétálgató Trychydts olyasvalami, amit már végképpen nem tudnék összeegyeztetni az önképemmel. Így is azon kaptam magam, hogy a Marks and Spencerben állok sorba a pénztárnál — ami ugye köztudottan az az üzlet, ahol végül Bridget Jones is ki szokott kötni. És akkor még vannak, akik nem értik, miről beszélek, amikor azt mondom, hogy nem vagyok elég macsó.

Amikor Tetovált lányról írtam, engedtem azoknak a külföldi hangoknak, miszerint ennek a különlegesen erős atmoszférájú, komplex mondanivalójú filmnek a “valódi” története a regényben van. Kíváncsi voltam, utánajártam. Sajnos a regény messze nem éri el a film színvonalát. A történet valóban komplexebb, a Harriet Vagner utáni nyomozás sokkal realisztikusabb, a cselekmény jobban át van gondolva, mentes az abszurd képtelenségektől is. Ezeket a pozitívumokat az irodalmi érték teljes mellőzésével próbálja kompenzálni — teljes sikerrel. Ez a könyv nem több ügyes szellemi konstrukciónál, ami leköti ugyan az embert, de a végén mégis azon kapja magát hogy a szerzőnek a leírt emberi szenvedésekkel nem volt más célja, mint az ő borzongatása és szórakoztatása. Akkor már jobb volt a Da Vinci kód – érdemi mondanivaló ott sincs, csak izgulunk egy nyomozás végeredményért, de legalább nincs benne állatias kegyetlenség és nem csorog patakokban a vér.

Sorra véve a “veszteségeket” (persze ez csak annak az, aki előbb látta a filmet), a leginkább talán a film erős drámaiságáért kár. A filmben nagyon markánsan hétköznapi emberek szerepeltek, és ez kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy a mögöttes üzenet hatni tudjon. Így ugyanis a néző számára is jól beazonosíthatóak voltak a megjelenített személyiségek, hitelesek voltak a közöttük levő súrlódások, konfliktusok. Bizonyos értelemben ismertük a film szereplőit; a történet szociografikus keresztmetszetet adott a jóléti társadalmakról is.

A könyv ehhez képest teljesen fekete-fehéren ábrázolja a dolgokat, a szereplők pedig hézagmentesen illeszkednek egymáshoz. A “jók” (például a filmben központi szerepet játszó Millenium magazin munkatársai) morálisan akkor is kikezdhetetlenek, ha éppen szakmányban követik el a bűncselekményeket. Gondolkodásuk letisztult és világos, stratégiai érzékük kitűnő, gyakorlatilag tökéletes közöttük az összhang, az esetlegesen fellépő problémákat szexszel vezetik le. Minden érzelmük pozitív, ha felháborodnak valamin, akkor az kizárólag az Igaz Ügy iránti maximális elköteleződés kifejeződése. Hibát csak akkor követnek el, ha az elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a regény cselekménye továbbhaladhasson.

Ennek az elképesztően elfogult ábrázolásmódnak a következményei valójában a címszereplő lányon mutatkoznak meg. Míg a filmben egy elképesztően tehetséges és intelligens, de saját démonaival folyamatos harcban álló, személyiségének maradék integritásáért folyamatos küzdelmet folytató, mások által sokszorosan megvetett és megalázott szereplőt látunk, addig a könyvben egy kikezdhetetlenül erős és szívós, megtörhetetlen, szinte mechanikus tökéletességgel operáló sötét angyalt. Egyedül a legutolsó oldalon bicsaklik meg egy másodpercre, de hát ez sem elkerülhető, hiszen így garantáltan kíváncsiak leszünk a folytatásra.

A “gonoszok” viszont aztán tényleg nagyon azok: képmutatóak, cinikusak, haszonlesők, erőszakosak, elvakultak, beképzeltek, önzők, részvétlenek, hazudnak, frigidek de legalábbis szexuálisan elhanyagoltak, minősített esetben ölnek és nőket erőszakolnak meg. Csúnya egy bagázs, csak azok remélhetnek feloldozást, akiknek a Fény angyalai (a főszereplők) meg tudnak bocsátani a végén. Mi, olvasók esélyt sem kapunk arra, hogy legalább a nem-sorozatgyilkosokkal magunktól is azonosulhassunk.

Amennyire gondosan ki van dolgozva a cselekmény, az irodalmi eszközök alkalmazása éppen annyira silány . Minden egy kicsit túl van húzva. A “realisztikus” légkör megteremtésének egyik legfontosabb eszköze a számítógépes márkanevek folyamatos ismételgetése. Mindenkinek tudjuk, hogy milyen laptopja és asztali gépe van, rengeteg program a nevén van nevezve (a főgonosz persze Internet Explorert használ). Ez egy idő után nagyon fárasztó. Ez ugyanis pont olyasmi, ami a valóságban rendszerint nem tudatosodik az emberben; nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a történetet valójában egy szoftver- és hardverügynök meséli el nekünk.  Rengeteg a közhely. “A gondolat úgy hatott rá, mint derült égből a villámcsapás” — amennyire csinosan (?) mutat ez egy középiskolai fogalmazásban, annyira igénytelen egy nemzetközi kiadásra szánt regényben.

Időről időre igénytelen és idétlen viccek szúrják a szemünket: a szerző szemlátomást azt gondolta, hogy egy-két jó poén sosem árt. Pedig amikor emberi kapcsolatok kibontakozásáról kéne őszintén és egyenesen beszélni, akkor nem feltétlenül kívánatos vicces feliratú gúnyákba bújtatni a szereplőinket.

A regény szerkesztése sem egységes. A legnagyobb baj az, hogy amikor az író éppen nem tudja megoldani, hogy az olvasó az amúgy következetesen alkalmazott, “láthatatlan megfigyelő” szemszögéből ismerje meg a dolgokat, akkor egyszerűen félreteszi a regényt és szájbarágósan megmagyaráz mindent, a saját (írói) véleményét is hozzátéve. Fut a cselekmény, Stieg Larsson egyszer csak leteszi a tollat, elmagyarázza, mit kell tudnunk a svéd gyámügyi rendszerről, elmondja, hogy neki mi a véleménye, majd, mintha mi sem történt volna, követjük tovább a hackerlányt a folyosón.

Az események sokáig szigorú időrendben történnek, és mivel a történet legtöbbször legalább két szálon fut, ezért adott a lehetőség a feszített tempójú történetmesélésre: hol ezt, hol azt a szereplőt követjük, ha párhuzamosan történnek velük a dolgok, akkor egy-két oldalanként váltogatva közöttük. (Ezt a szerkesztést amúgy a film is visszaadta.)

Ez az elv csalódást hozó igénytelenséggel bomlik meg a könyv utolsó fejezeteiben. A központi rejtély már megoldódott, a szereplőknek gyakorlatilag szinte már csak szövetségesei vannak és a végső győzelemhez kétség sem férhet. Ehhez képest hosszan, unalmasan, az eddigi stílust a lustaság jegyében sutba vágva, teljesen ad hoc megoldásokkal kell megismernünk minden részletét annak, hogyan varják el szereplőink (majdnem) az összes szálat. Az említett lustaság oda vezet, hogy megjelennek a vendégszövegek is: a szerző már nem bíbelődik azzal, hogy tömören és röviden ismertesse a szereplők által írt és olvasott e-mailek tartalmát, egyszerűen úgy tesz, mintha bekopizná ezeket, és voila, máris megvan az ideológia a szerkesztetlen, informális és slampos stílusra.

Ez az utolsó rész amúgy azért is szörnyű, mert itt derül ki feketén-fehéren, ami már eddig is sejthető volt, hogy micsoda brutális és vérlázító erkölcsi demagógia áll a főszereplők cselekedeteinek hátterében. A szerző gyűlöli a kapitalizmust — ezt egy-két  kiszólással már korábban is sejtette — és elkötelezett híve a “cél szentesíti az eszközt” elvének. Legszívesebben alighanem egyszerűen csak leggéppuskáztatná a pozitív szereplőkkel a saját maga által teremtett, vérszívó, gonosz spekulánsokat: az író szemlátomást gyűlöl mindenkit, aki vagyonát nem átallotta a tőzsdén gyarapítani. Amikor a főszereplőt arról kérdezik egy sajtótájékoztatón, nincs-e lelkiismeretfurdalása amiatt, hogy cselekedetei negatív hatással vannak a tőzsdei árfolyamokra, határozott nemmel felel. A tőzsdén ugyanis csak élősködő spekulánsok gazdagodnak, ha ők elveszítenek pár millió koronát, azért nem kár — fejtegeti nagy élvezettel. Belegondoltam, és rögtön kedves barátaim jutottak eszembe, akik nemrég részvényalapokba fektették spórolt pénzüket, hogy a kislányukat majd megfelelő iskolába járathassák. Körülbelül ekkora szellemi erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy belássuk: a tőzsde nem a Sátán kreálmánya és nem is intézményesített kizsákmányolás fellegvára. Egyszerűen egy olyan piac, ahol nem krumplit veszünk, hanem tulajdonrészeket; semmivel sem rosszabb ezzel kereskedni, mint pl. olajjal. Lehet persze másképpen gondolni, de a regényben gondolatok nincsenek, csak elvakult fröcsögés.

Persze így az sem meglepő, ha a kiválasztottaknak bizonyos helyzetekben minden megengedett. Újságok nyugodtan foglalkoztathatnak bűnözőket, zúzhatják szét a kiszemelt gengszterek privát szféráját, taposhatják őket a sárba, uszíthatják rájuk a rivális bandákat, rendezhetnek ellenük kizárólag illegálisan szerzett információkra épülő hajtóvadászatot. A Tetovált lány utolsó része így nem más, mint egy médiadiktatúráért kiáltó pamflet — a demagógia szokása szerint persze felvilágosult és a Jó iránt elkötelezett diktátorokkal. Szembe köpése annak az elvnek, hogy az emberi jogok és a törvények betűje és szelleme iránti tisztelet még akkor is köt bennünket, amikor bűnözők ellen harcolunk.

A regény következő feldolgozását David Fincher jegyzi majd és Daniel Craig lesz a főszereplő. Számomra ez azt jelenti, hogy a film sokkal hívebben adja majd vissza az eredeti történetet és az eredeti szemléletmódot. Ami hatalmas kár. Akkor már inkább maradok a svéd verziónál, a forgatókönyv minden gyatrasága ellenére.

Micsoda véletlen, a padlón egy IKEA-panda hevert, rögtön kiszúrtam, hogy remekül lehet vele bólogatni, illetve — szépen ívelt háta miatt — bukfencezni. Úgyhogy barátkozás gyanánt Panda is leült mesét hallgatni Christopher Prücsök mellé. Folyton belekotyogott a mesébe, mindig nagyon örült, amikor kiszúrta magát az állatok között, ilyesmik. Aztán, amikor ebédre került a sor, Leslie őrjítően finom parasztelcsójából is részt követelt magának, majd hangversenyt vezényelt, kocogtatott a tányéron egy műanyag bottal. Szóval nem fért a bőrébe.

Christopher Prücsök egy ideig csak nézett ki a fejéből, aztán láttam, hogy ő is interakciózik. Megmutatta, hogyan csinál a panda a képen, partner lett a vívogatásban, együtt kocogtatták a tányért.

Amikor mentem el, Prücsök lekísérte Leslie-t a kapuhoz. Kidugta a kezét a rácson és integetett nekem.

Talán éppen azért, mert a sztori így átélhetőbb nagyságrendbe került, a feszültség sokkal fojtogatóbb és kézzel foghatóbb, mint a legtöbb James Bond történetben. Ezúttal a másik oldalt, a KGB szereplőit is sokkal jobban megismerjük, így az “ellenségről” is árnyaltabb képünk lesz: van, akivel akár még azonosulni is tudunk, van, akit lehetetlenség nem gyűlölni. Így az etikai dilemmák (amelyek amúgy érdekes módon más regényekben is felbukkannak, sokkal sűrűbben, mint a filmekben) is sokkal jobban átélhetőbbek és izgalmasabbak. A titkosügynökök világa pedig még egyetlen általam olvasott regényben sem volt még ennyire kegyetlen, lehangoló és idegőrlő, mint ebben a könyvben.

A befejezés pedig, hangozzék ez bármennyire is hihetetlenül, valóban meglepő.