Most jó rápihenni a pörgésre, ami jövő héten várható, amikor a kontaktjaim felébrednek téli álmukból. Az estéim is lazábbak — a nagy lazaság jegyében tegnapelőtt ránéztem az újévi fogadalmaimra. Nem sok minden teljesült — bár ez az év nem annyira a terveim kiteljesedéséről, mint inkább a váratlan fordulatokról szólt. Bringázni rutinosabban bringázom, már előfordul, hogy érzésre eltalálok egyik pontból a másikba és már nem tapadok túlságosan a BKV-járatok korábban megismert útvonalaihoz meg a főútvonalakhoz; ugyanakkor még mindig van jócskán hová fejlődnöm. Burkhardt szerencsére egészen jó állapotban van (sok eredeti alkatrésze már nincs), bicikli-szerelés terén szerintem most már számítok vérbeli bringásnak — a magamét is, Nicoline-ét is különösebb nehézségek nélkül tartom karban, és a nyáron Balunak is összedobtam egy biciklit; ahhoz képest, hogy egy éve még fogalmam sem volt arról, mi az, hogy kónusz meg hogy mi fán terem a hajtómű, itt mindenképpen megnyugtató látni az előrelépést.

Olvasni nem olvastam többet, és videózni sem kezdtem el — ebbe persze elég sok minden belejátszott. A szabadidőmnek egy egyáltalán nem elhanyagolható részre bickiliszerelésre ment el, közben kirúgtak a régi munkahelyemről, nem sok kedvem volt olvasni — utána pedig felvettek a mostanira, ahol folyamatos, szűnni nem
akaró kihívást jelent, hogy felvegyem a ritmust, illetve hogy megtanuljam mindazt, ami ahhoz kell, hogy igazán penge legyek. Fura, hogy ennyit kell tanulni, hogy még így valamivel több után is mennyire egyértelműen kezdőnek számítok — nem is tudom, mikor volt részem utoljára ilyesmiben. Talán amikor a Mester elkezdett beavatni az olvasószerkesztés rejtelmeibe, még a kilencvenes évek végén.

Újra elkezdtem viszont fotózni — most megint valami úja kezdtem bele, bár már nagyon jó lenne az új stílust megpróbálni ötvözni némi modellfotózással. Ötletek már vannak, azt lenne jó valami koncepcióvá gyúrni, aztán időt meg modellt találni a kivitelezéshez.

Mozogni sem mozogtam többet, amit kifejezetten sajnálok, de elég nehéz lett volna még erre is rendszeresen időt találnom. A tervek szerint a jövő évem talán egy kicsit rendszeresebb lesz, majd akkor igyekszem ennek is helyet találni. Hasonló igaz a német nyelvtanulásra is.

Nem szerepelt a tervek között, mégis megláttam Párizst — azóta is vágyom oda vissza… talán jobban, mint Londonba!

Persze a különbség, ami a 35mm-es analóg és a digitális gépek között is megmutatkozik, még fokozottabban jelentkezik a középformátumú Diana és a digitális érzékelővel operáló Canon között: a nornál látószögű lencséből hipp-hopp teleobjektív lett. És persze nagyon furcsa volt élőben látni, milyen képet ad a Diana lencse. Iszonyú jó érzés volt tudni, hogy most már digitálisan is velem lehet ez az életérzés.

Én: ó London! Nicoline: ó Róma! Kompromisszum: Párizs

Hát bizony, tuti kevés pár van rajtunk kívül, akiknek Párizs “csak” egy kompromisszum… Mindenesetre, utólag azt gondolom, nem találhattunk volna ideálisabb célpontot első közös külföldi nyaralásnak. Párizs mindkettőnket elvarázsolt: engem sokadszorra és most persze különösen romantikus oldaláról láttam… Voltak elképzeléseim, miket szeretnék Try-nak megmutatni, de aztán elég hamar világossá vált, hogy ez nem a percre pontosan megtervezett turbo-vizit lesz, hanem olyan andalgós, belefeledkezős, átérzős párizsozás.

Már rég ígértem, hogy újra írok ide, most végre eljött a nagy pillanat: Try Párizs-bejegyzésére szeretnék reagálni, azt kiegészíteni pár nyilvánvalóan szubjektív adalékkal.

A leghangulatosabb, felfedezésekre leginkább csábító városrész természetesen a Montmartre volt; itt játszódott ugyebár az Amelie csodálatos élete is, illetve mi is itt ittunk egy kávét egy igazi kis párizsi kávézóban. Itt vettünk magunknak posztereket is Párizsról; majd ha eljöttök hozzánk, nézzétek meg!

Édes, mikor tesszük fel azokat a posztereket? (ez itt a nyilvános csipkelődés helye:)

Try-tól megtudattátok, mennyi szépet láttunk, merrefelé jártunk, vagy épp merre nem jártunk ( hogy a fenébe nem jutottunk el egy darab múzeumba sem?!). Vagyis egyelőre a turista pár szemszögéből ismeritek a sztorit. Most pedig jöjjön a másik fele. Íme a párizsi hétköznapok — egy „átmenetileg helybéli pár” élményei alapján:

Számomra a francia hétköznapok megtapasztalása volt a legjobb és legemlékezetesebb: mivel eleve (félig) franciáknál voltunk vendégségben, ezért az ő életstílusukat testközelből szemügyre vehettük. Ugye nem kell leírnom a közhelyt, hogy egy ország megismerése a lakóinak megismerésével megy a legjobban?! Upsz, leírtam:) Szóval a történet úgy indult, hogy egy hangulatos, Párizs melletti kisvárosban az ikerház két felét régi jó barátok vásárolják meg, és mi pont a költözés után két nappal csöppenünk bele a ház nagyobb felének lakóinak életébe. Volt welcome…akarom mondani bienvenue póréhagymás quiche (francia sós torta), volt welcome bor és persze éjjel egyig nyúló beszélgetés-nosztalgiázás is. Az egy hét alatt vendéglátóink szép lassan otthonná változtatták-csinosították a kétszintes lakást. Amely így immár teljesen kész és alkalmas lett a májusban várható kis jövevény befogadására és felnevelésére. Házigazdáink előtt komoly feladat áll ugyanis: kétnyelvű-két nemzetiségű családot alapítanak. Ez a felállás nem ismeretlen sem családomban, sem baráti körömben és mindig is mozgatta a fantáziámat, ki hogyan oldja meg. Beus jó érzésű és roppant természetes anyuka lesz, nem fogja„túllihegni” a dolgot, Yaya pedig egy szorgalmas és magyarul nagyon gyorsan  tanuló apuka lesz. Így vagy úgy, remélem, sokat fogok velük családként is találkozni, mert nagyon élveztem a társaságukat.

A francia hétköznapoknak nem, de Try és Nicoline hétköznapjainak (ezúttal) feltétlenül része volt a helyi gyógyszertár napi egyszeri meglátogatása. Torokcukorkával kezdtünk, és aztán egészen a durva fájdalomcsillapítókig is elmentünk. A szeszélyes és nyirkos őszi Párizsban ugyanis rettenetesen megfáztunk, és amikor már nem segítettek a mammutagyarporok, gyógyszerekhez kellett nyúlnunk. Mondjuk, ez a pont nálam lényegesen később jön el, mint Try-nál, de nem pont külföldön akartam ebből problémát, meg amúgy sem érdemes orvosgyerekkel/ex-biosz-szakossal ilyesmikről „vitatkozni”. A francia gyógyszertár kicsit olyan, mint egy ügyfélfókuszú bank nálunk: húzol sorszámot, vársz, majd az egymástól távol, külön álló kis diszkrét pultként működő standoknál személyes tanácsadásban részesülsz, amikor sorra kerülsz. Kedvesek és segítőkészek voltak, Try-nak még a vérnyomását is megmérték, a drága francia kozmetikumok vásárlásakor pedig kaptam jó sok termékmintát, amit nagyon szeretek :) (Idevág, hogy idén júniusban,  Németországban is nagyon pozitív tapasztalataim voltak a patikákról – bár szerencsére akkor csak a kedvenc alapozómat vettem, nem voltam beteg. Sőt, mint ahogy unokatesóm akkoriban elmagyarázta, ott a tulajdonosoknál gyakran még alkudni is lehet: ha valahol olcsóbban kaptál volna meg valamit, akkor odaadják azon az áron)

Az utolsó, de kiemelkedő élményem az indulás napján, a helyi piacozás volt. Beussal biciklivel mentünk, Try otthon inhalált, erőt gyűjtött a repülőútra. Mi, csajok, beszereztük a búcsú brunch kellékeit: baguette, croissant, vaj, főtt garnéla, sajtok, gránátalma…felejthetetlen lakomát csaptunk a reptérre-indulás előtt. A francia piac valóban olyan, amilyennek a filmekből és olvasmányainkból képzelhetjük: színes, zajos, csábító, és bennfentes. Ha nem ismered a rendszert, nem tudod a varázsszavakat, akkor kész, éhen maradsz. Bár tudok franciául, de Beus nélkül nem sokra mentem volna ott.

Így vagy úgy, Franciaországot én alapvetően mégiscsak az isteni kajákkal és a gasztro-hedonizmussal azonosítom (talán elég magyarázatnak annyi adat a sötét múltamból, hogy bébiszitterként anno sikerült 1 év alatt 10 kilót magamra rántanom a vacsi utáni szokásos sajt-bor kombónak hála…) Így mindjárt érthetőbb is, miért szisszenek fel, valahányszor Try azt nyafogja, hogy költözzünk Párizsba.

Mindenesetre azt sajnálom, hogy Párizsban végül nem jutottunk el egy igazi francia étterembe, de a libanoni kajálda, a luxus-piknikek meg a házigazdák vacsija mindenképpen kárpótolt. Előtte is szerettem a „jót”, de valahogy azóta még inkább ki vagyok hegyezve itthon a francia gourmet dolgokra. A minap például az á table!boulangerie-ben reggeliztem Lee Loo-val és épp arra gondoltam, mennyire tetszene a hely Try-nak, talán egy szép januári vasárnap reggelen elviszem oda bruncholni és majd jól megírja itt, mennyire szuper volt …

Nosztalgiarohamomban eszembe jut, milyen volt, amikor az első este jöttem haza, mint nightshifter. Goodman elég pontosan tartotta magát a 14-22:30-as munkavégzéshez, így bringával 22:50 körül már otthon is voltam — Nicoline akkor még molyolt kicsinyt a rozmaringos szarvassülttel, a párolt spenóttal és a kuszkusszal, úgyhogy mire leültünk enni, már eléggé izgatott voltam az éhségtől. Kicsit előbb kellett bemennem, és vacsorázni is csak a társaság kedvéért mentem ki a többiekkel, hiszen a közös vacsorára spóroltam. Úgyhogy ezúttal aligha szorult magyarázatra, miért számoltam a másodperceket, amíg végre tényleg asztalhoz ülhettünk.

Akkor még eléggé máshogy mentek a dolgok. Goodmannek akkor volt annyi gyakorlata mint most nekem: akkori szemszögemből ő volt nekem a hűvös és elegáns profizmus maga. Én még éppen csak elkezdtem megérteni, mi is lesz majd a munkám, kik lesznek az ügyfeleim, az SAP maga volt számomra az izgalmas, kiismerhetetlen és átláthatatlan rejtelem — most azzal hízelgek magamnak, hogy azért már többeknél is jobb vagyok a csapatban. Lys még ott sem volt (csak másnap kezdett), most meg rendszeresen együtt vacsorázunk, valamennyire már személyesen is ismerem. El sem tudtam képzelni, hogy a világ legtermészetesebb dolga lesz, hogy a munkaidőm egyik felében az amerikai kontiensre, a másikban Ázsiába kommunikálok — most meg név szerint ismerek egy csomó embert. Azt se gondoltam volna, hogy nem fog zavarni, ha egy-egy elhúzódó heti záráskor szombat hajnal ötkor kell majd leraknom az egeret.

Miközben ezt a szarvasos vacsorát ettük, nagy nehezen próbáltam elmagyarázni Nicoline-nek, mennyire fura életem első munkanapja egy multinacionális légkörben. Neki ez persze teljesen természetes volt, évek óta ezt csinálja — most már én is gyakran kapom magam azon, hogy nem is csodálkozom rajta, hogy ezt a munkát végezhetem. Pedig kellett hozzá mázli is rendesen, meg persze, hogy Dayen ajánljon engem a belső ajánlóprogram keretében. Ezen az első vacsorán szerintem még mindig nem tudtam teljesen felfogni, hogy jóra fordultak a dolgok; azt azért már nagyon éreztem, hogy Goodman tanításai módszerei nekem nagyon beválnak, és hogy ezekkel egészen könnyen fogom venni az akadályokat. Na meg persze megvolt a motivációm is rendesen, akkor már kezdett nagyon elegem lenni a munkanélküliségből (álláskeresési járadékot amúgy alig egy hétig kaptam).

Közben már egy szabadságon is túl vagyok, nekem is megvolt az az alapélmény, amikor hosszabb távollét után 200 e-mail várja az embert a postafiókjában. Hamarosan én is backupolni fogok, méghozzá a csapat egyik legkeményebb feketeövesét, Sonjee-t; részben érdekes kihíváskén tekintek a dolog elé, részben meg vacogok, hiszen tudom, hogy egy rossz lépés és nekem annyi.

A legszívmelengetőbb élményem talán az volt, amikor múlt héten délelőtt vendégül láthattam a csapatot hozzánk, egy kis sütisütésre. Sok ázsiai kollégánk került nagyon rossz személyes helyzetbe: miközben megvédték nekünk és az egész cégnek az árvíztől a bangkoki gyárat, a saját lakásaikért nem tehettek semmit. Úgyhogy most a világ összes irodáján gyűjtünk nekik ilyen meg olyan módszerekkel: én azt találtam ki, hogy süssünk sütit (híven az amerikai konyha iránt érzett hódolatomhoz, cookie-t) és adjuk el. Lys még egy kókuszgolyó-alcsapatot is létrehozott, szorgosan dolgoztunk egész délelőtt, aztán délután körbeházaltuk a céget. Sütinként kb. 500 forintos árat sikerült elérnünk és majdnem mindenki vett (amúgy mindenki annyit adott, amennyit akart, ha adott minimum 200 pénzt): így körülbelül ötször annyit hoztunk össze, mintha csak a nagybevásárlás összegét adtuk volna oda a kollégáknak. Nekem legalább ennyire jól esett, hogy mennyire pozitívan fogadta majdnem mindenki a kezdeményezést; még utólag is kaptunk egy csomó levelet, amiben gratuláltak nekünk az elszántságunkért. Azzal is sikerült némi elismerést learatnunk, hogy tényleg csapatmunkában raktuk össze a dolgot. Ami ráadásul önmagában is hatalmas buli volt.

Falom a croque monsieur-ket, iszom a cidert, dumálgatunk Nicoline-nel, és az jár a fejemben, mennyire jó dolgom is van nekem.

(Párizs hatása azért csak nem akar elmúlni. Párizsba akarok költözni!)