A 148-as busz útvonala

És én is tévelyegtem kissé egy héttel ezelőtt. Vasárnap reggel volt, elmentem futni, ami ezen a környéken egyáltalán nem egyszerű, mert mindenfelé csak beton és beton van, kivéve egy észak felé eső kiserdőt, amit majd gondoltam, hogy körbefutok. A probléma az volt, hogy az erdőt (például a csepeli Duna-parttal ellentétben) még nem tették alkalmassá a gyalogos megközelítésre.

A déli oldalon még nem volt gond, az utat gyerekkorom óta ismerem, egy hangulatos fűtéscső alatt haladtam el a közeli parkolóig. Ott északnak fordultam, majd keletnek, és be is jutottam egy akkora dzsumbujba, hogy lépni alig lehetett, nem hogy futni. De nem adtam fel, haladtam tovább, sikeresen megtalálva a helyi csöves-tanyát az erdő közepén, saját kis települést építettek ott maguknak nejlonokból és hulladékból. A tél közepén szerencsére üres volt, csak egy sánta kutyával néztünk egymásra gyanakodva, aztán tovább, be a még sűrűbb erdőbe, ahol viszont kifejezetten haragos kutyaugatás fogadott, el sem tudom képzelni, hogy milyen objektumból, mert azon a helyen a műhold is csak erdőt lát, semmi mást.

A futás útvonala a térképen

Valahogy kiverekedtem magam a helyi gyorsforgalmi útig, majd vissza az egész, és közben összeszedtem egy olyan megfázást, hogy egész héten nem mentem utána dolgozni. Legközelebb a nyugati oldalon levő erdőben próbálkozok majd, oda már általános iskolából is többször kivezényeltek minket. Egyszer még futóversenyre is – most képzeljétek el, ahogy én futóversenyen veszek részt.

A bulira Noémi teljesen másfélét akart, de amikor hétfőn próbaképpen elkészítette, neki nem ízlett (nekem igen, az ötletet mégis passzoltuk). A másféle szendvics hozzávalói viszont rendelkezésre álltak, illetve többféle felvágottat és party-kenyeret is vettünk. Ez alapján tehát párizsi helyett akármilyen felvágott jó, a tojás stimmelt, plusz kétféle hagyma, túró, uborka, paprika és piros arany volt még itthon, ezeket mind ízlésesen elhelyeztük a szendvicseken. A vékony kenyér miatt kicsit rövidebb ideig melegítettük a sütőben és frissen tálaltuk.

Később Balu “szórakoztatott” minket a jelölőbárány történetével, algi meg is jegyezte, milyen jól mulatunk – egy ilyen történetet senki másnak nem bocsátanék meg és én magam sem merném előadni, Balunak persze ez is jól állt.

Algi adott még tanácsokat sorozat-ügyben, plusz Trychydts munkahelyi helyzete, érdekes volt, aztán hazafelé mi is álldogáltunk kicsit a piros jelzőlámpa előtt, amíg rájöttem, hogy jelezni kell az átkelési szándékunkat.

A vegyülésről van még egy sztorim: a gimnázium első évében október környékén volt egy osztálybuli az osztályfőnök részvételével, mérsékelt sikerrel. Másnap leszúrást kaptunk, mondván, mivé lesz az osztályközösség, ha mindenki a saját útját járja. Az ofő ezzel tökéletesen tönkretett mindenféle közösségi törekvést a következő kb. három és fél évre, mert kivétel nélküli mindenki osztályközösség-típusú cikizést kapott, aki szóba állt egy másik klikkbéli osztálytársával. Nem szabad az ilyesmit erőltetni, majd spotán mindenki, magától.

“Számomra a zenének ez a fajtája inkább áll közelebb zajártalom fogalmához, mint a muzsikáéhoz.”

Néha nálunk is előfordul, hogy ide vagy oda egyikünk jobban el akar menni, mint a másik, de ha egyikünk sem akar, akkor ritkán indulunk neki. Ti miért mentetek el?

Ma reggelre gyrost terveztünk, úgyhogy Noémi negyed nyolckor felpattant az ágyból és lement a közértbe zsemléért, én a szemem is alig nyitottam ki. Igaz, negyedórával később már mosogattam a tegnapi edényeket, hogy megtegyem a háztartásért, amit tudok. Szóval, négy és fél év után is tud meglepetést szerezni a háziasságával.

Az egyetlen furcsaság, hogy rendszeresen ugyanazt főzi, mint a hivatal gondnoka. Györgyi néni mindig kérdezi tőlem: ma mit eszik, Péter? Megmondom, erre közli, hogy ő is ugyanazt főzte tegnap, vagy a hétvégén, tegnap például rizses hús volt náluk is, nálunk is. Ki érti ezt?

Mivel a BKV-nál erre szabály van (tudtommal), három munkanapon belül megjött a válasz: az utasok megvehetnék a következő havi bérletüket korábban is, nem lenne muszáj megvárniuk a negyedikét, ötödikét. Bevallom, erre már nem írtam vissza nekik, csak magamban morgolódtam, de most itt is kifejtem: egy ún. szolgáltató (haha) vállalat esetében nem a vevőknek kellene alkalmazkodniuk a BKV-hoz, hanem nekik az utasok igényeihez – egy normális üzlet menetében az a legkevesebb, hogy a pénztárak nyitvatartását a vevők igényeihez igazítják.

kígyózó sor az egy szem nyitvatartó pénztár előtt

“(…) Olyan céljaik is vannak, hogy nevet találjanak a Lenhossék utcai, egyelőre névtelen parknak. Terveik szerint a kerületben élő Lázár Ervin tiszteletére neveznék el – éppen szögletes formája miatt – Kerekerdő parknak, ahol szobrot emelhetnének Mikkamakkának és Vacskamatinak.”

Ma például kaptam egy levelet, amit egyik nyugdíjas ügynök küldött egy másik, az Ügynökök Világában indokolatlanul gyakran megjelenő nyugdíjas ügynöknek, amelyben kéri, hogy az édesanyja, szintén ügynök haláláról emlékezzünk meg. Ketteske, a kolléga átadta nekem a levelet, és a részéről a történet ezzel el volt intézve – nálunk nemhogy az olvasó, de még az újságíró sem vágja le, hogy ha valamit a lapban akarunk látni, azt elsősorban is meg kellene írni, és csak azután átadni szerkesztésre. Mivel azonban nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezt a szituációt a véleményemnek megfelelően kezeljem, sóhajtottam és írtam egy másik színvonalas búcsúztató mögé egy kétsoros nekrológot valakiről, akiről még életemben nem hallottam soha semmit.

Egyébként ez már a teljes lemondás állapotában ért, a mai csúcs egy hétvégi buszos kirándulásról szóló cikk volt. A túravezető azt sorolta fel, ebből állt a cikk, hogy miket láttak az út során. Templom, építették, megcsodálták. Vár, építették, lerombolták. Múzeum, létrehozták, megtapizták. Ki nem szarja le? A cikk egyébként a következő alcímekkel fog megjelenni: Első nap, Második nap és végül, nem hinnétek el: Harmadik nap…

Két ing és egy atléta kíséretében (amelyeket csak speciális alkalmakkor viseltem) összesen kettő darab pólót vittem magammal, egy pirosat és a képen is látható nyúzosat. Ebből következően szinte folyamatosan e kettő valamelyikét viseltem például az étkezések, strandolás, sport, bevásárlás és egyéb tevékenységek alatt. Bár senki nem érdeklődőtt a felirat jelentése után, bízom benne, hogy a brand mint olyan azért nyomott hagyott a szállóvendégek és a személyzet köreiben. A póló a nehézségeket jól viselte, a mosásban nem ment össze, a nyaraláshoz kiválóan bevált. Köszönöm.

Itt jegyezném meg, hogy a metrók két végében levő ülések a közhiedelemmel ellentétben nem három, hanem csak két helyet jelentenek. Ki van írva minden kocsiban az ülő- és állóhelyek száma, abból ez kiszámolható. Majdnem elmagyaráztam ezt annak a néninek is, aki ma reggel csakazértis mellénk ült, aztán egy szó nélkül, kifejezetten durván tolt-tolt arrébb. Ilyenkor toljak vissza egy középkorú nőt? Inkább Noémi az ölembe ült, ez szerintem elég vicces válasz volt a hölgy férjének is, aki ott állt lesben, az ülőhelyre várva.

Idővel mégiscsak befutott a Berfo nyomda árajánlata – megdöbbentően nagy összeggel a végén. Azt hittem, rosszul szoroztam vagy ők szoroztak rosszul, de egy ugyanilyen újságért tavaly ilyenkor csak kb. a kétharmadát kérték ennek a mostani összegnek. Hogy pontosan tudjak viszonyítani, kértem egy pontosított árajánlatot kicsit más paraméterekkel, de sajnos a módosított ajánlat is hasonlóan drága volt.

Kis kitérőként közben a főnököm is ajánlott egy ismerős nyomdát, hát megpróbáltam. Tudni kell, hogy a jelenlegi pauszos helyett levilágított újságot képzelek el, tehát erre kértem árajánlatot tőlük is. Hogy a levilágítás árát külön is viszonyítani tudjam, előzőleg még rácsörögtem a régi rossz ismerős Zimpre, hogy-é náluk a levilágítás. Negyven A4-es oldal, színes külső borító, az bruttó tizenöt, na ennél a főnököm által ajánlott nyomdánál ugyanez a levilágítás 35 (harmincöt) lett volna.

A bukta az, hogy az átszervezési javaslatom egész alapja a Berfo képzelt olcsósága lett volna, ami által az újságot levilágítják, kiszínesedik és még mindig olcsóbb, mint eddig.

Így viszont a jelenlegi nyomdától éppenséggel visszavehettük a tördelést, de akkor vagy én nyomtatok pauszt a nyomdának, mint az eddigi tördelő, vagy a tördelésen megspórolt pénzt költjük el a levilágításra. Bár a pausznyomtatás a házigazdánk, Trychydts szerint nem bonyolult, én még sohasem csináltam, ezért nem szívesen bíznám a márciusi számot egy általam nyomtatott pauszpapírra. Ma tehát megszületett a döntés: én tördelem az Ügynökök Világát, és a kész újságot levilágíttatjuk. Ehhez a layout adott, papíron, a korábbi számok formájában, de semmi más, tehát előttem a feladat, hogy a semmiből rakjak össze egy használható sablont, címlaptervet, valamint ő-t és ű-t tartalmazó postscriptet nyomtató programokat.

Ma az egyik alternatívát előkészítendő, árajánlatot kértem az eddig kirívóan olcsónak, ugyanakkor megbízhatónak ismert Berfo nyomdától. Szerdán ment el a kérés, hétfőn már nekem kellett telefonálni ahhoz, hogy közöljék: az árajánlat kialakításához kell nekik egy mintapéldány az Ügynökök Világából, mert korábban már kétszer is előfordult, hogy másmilyen lapról volt szó, mint amilyenre árajánlatot kértek tőlük. Mivel az árajánlat sürgős lett volna, felvetettem, hogy 1. pontosan specifikáltam már egyszer, hogy milyen újságot akarunk 2. másmilyet akarunk, mint az eddigi volt, nyomdai szempontból is, a korábbi számok tehát ebből a szempontból nem mérvadóak. Egy bürokratának persze magyarázhatsz, láthatóan megküzdenek az ügyfelekért is: mindenképpen be kell vinnem egyet személyesen, hogy hajlandóak legyenek – nem elfogadni a megbízást, csak árajánlatot adni rá. Itt tartunk most.

Sok fotós jelent meg az eseményen, akik nem csak a felszólalókat fényképezték, akik végül is a szereplés végett voltak ott, hanem a szimpla érdeklődőket is – köztük a vak főnökömet. Nekem alapvetően ellenszenves, ha valaki lefényképez valakit, aki ezt nem szeretné. Esetünkben egy látó még kontrollálni tudja ezt a dolgot, hangosan tiltakozhat, vagy beinthet, azt a képet talán nem közlik le komoly újságban, végős esetben kiüti a gépet a fotós kezéből. Egy vak azonban észre sem veszi, ha fotozzák, ezért illik előre az engedélyét kérni. Más kérdés persze, hogy Misi nem civil érdeklődőként volt jelen.

Arra akarok kilyukadni, hogy a TTK HÖK közgyűlésének tagjait még nem érzem olyan súlyú közszereplőknek, hogy a tiltakozásuk ellenére le lehessen őket fényképezni. Írom mindezt a konkrét, általad képviselt és ide vonatkozó policy ismerete nélkül, ezért attól függetlenül, örökké bizonytalanul a tekintetben, hogy mikor ironizálsz, üdvözlettel: