Nincs is jobb reggelire, mint egy kókuszgolyó egy nagy pohár fahéjas habos kappucsínóval. Reggelire… ötkor keltem, mert madarakkal ébredni jó. Háromnegyed hétkor valami különös indíttatástól vezérelve Try-t is felverem, noha hajnali háromkor a lelkemre kötötte hogy hagyjam sokáig aludni, mert későig dolgozott. Hétkor a buszmegállóból félkábultan nézem, ahogy a galambok nagy íveket írnak le a háztömbök körül, aztán egymás hegyén hátán megállapodnak az egyik tetején.

H1N1 oltás kampányba fogtam. Csak az érdekesség kedvéért. A legváltozatosabb válaszokat kaptam:

- Miért nem oltatsz?
- Majd kikúrálom magam gyógynövényekkel.

- Miért nem oltatsz?
- Mert veszélyes az oltóanyag…
- ??? Érdekes… olyat már hallottam, hogy valaki H1N1-be halt bele, de olyant még nem hogy az oltásba.

- Miért nem oltatsz?
- Erős az immunrendszerem.

Még biztos lesz több is, ugyanis az eddig megkérdezettek között nagyobb számban voltak, akik szabotálják az oltást.

Ez is egyike lesz azon kedvenc bejegyzéseknek, amik mögött az ember mögöttes mondanivalót keres. Pedig nincs mit keresgélni rajta, csak el kell olvasni, és ennyi az egész. Valahogy munkába jövet megint elfogott a lányregényírhatnék.

- Bánt?
- Mi?
- Hogy összejöttem Avilával…
- Mit szeretnél hallani?
- Te mit szeretnél?
- Mondd azt, hogy csak az én cukkolásomra csináltad…
- Csak a te cukkolásodra csináltam.
- Akkor bánt.

Utána néztem a H1N1 oltás mellékhatásainak. Kvázi semmi említésre való nincs, max. annyi hogy az eddigi tapasztalatok alapján az izomlázhoz hasonló érzésen, és kipiruláson kívül mást nem okozott. Pirulás nincs – max. ha zavarba hoznak -, izomlázszerű érzés van, legalább annyira mintha egy embereset belehúztak volna a vállamba, de erre előre figyelmeztetett a doki néni. Két napja kaptam az oltást. Szóval ha ez megakadályozza, annak az esélyét hogy heteken keresztül fetrengjek lázasan, akkor tuti megérte…

Egyébként a szurikról mostmár mindig az az omínózus fura altatásom fog eszembe jutni. Lefektettek a műtőben. A kézfejembe beszúrják az inekcióstűt, és meg érzem ahogy villámgyorsan szétárad az eremben a szer, érzem ahogy jön fel a karomban, és ahogy elér a fejhez bumm… képszakadás… komolyan felért egy vidámparki élménnyel. A második altatásom már kevésbé volt izgi. Ott rámrakta egy maszkot, én meg elkezdtem visszaszámolni száztól. Kilencvenhétig jutottam.

Lekopogom, de a “szerencsés” emberfajtából való vagyok. Ha valamit nagyon szeretnék az általában bekövetkezik így vagy úgy, csak ki kell várni a megfelelő időt. A problémáimmal is kábé így állok. Ha én nem teszek ellenük semmit, akkor általában maguktól oldódnak meg… szerencsés típus vagyok, és ezt nem csak én mondom magamról.

Persze valamivel kompenzálni kell ezt a szerencsét, ezért ha van valami amibe az ember beverheti a fejét, abban én tuti beverem, vagy épp keresztül esem rajta, vagy neki megyek etc. Fura ez az élet, de én szeretem a meglepetéseket.

Csetes karrierem ezúttal 5 kemény percig tartott. Ebből lehet következtetni mennyire kötött le. Jó, persze ha figyelembe vesszük, hogy amilyen szobát kerestem, olyan nem volt, és mire azt hittem megtaláltam, már rég kiötlöttem magamtól a megoldást, úgyhogy nem láttam értelmét még több energiát belefektetni.

Megdöbbentően sok szabim van még évvégéig. Ha ilyen intenzitással dolgozom tovább, a végén egész decembert ki kell vennem. Munkamániám… az van nekem. Ezt sosem néztem volna ki magamból.

Továbbá megkezdődik a munkatársak munkahelyen kívüli összeruccanása is. Hétfőn vár a fittnessterem… előre utálom :D majd megszeretem :)

2001: KZT, akkori néven Tonic chatfüggő. A betegség 2004-ig tart, amikor is megszűnik chatfüggő lenni.

Majdnem egy órán át kajtattam a neten valami használható chatoldal után. Mondanom sem kell, ami még a legszimpibb volt, ott csak zombulnak az emberek, de életjelet nem adnak. Legalább annyi rutin még volt bennem, hogy rájuk küldjek egy /whoist, hogy megbizonyosodjak arról hogy nem épp egy bot tanyára kerültem, és programokat zaklatok.

A szokásos laza péemezések még mennek idegenek embereknek, habár inkább érzem úgy magam mint egy alkoholista, akinek a kezébe 5 év után egy whiskyes üveget nyomnak.

Idle tájmja a legjobbnak is 36 perc. Persze nem válaszol. Ilyenkor mindenhol minden halott. Hogy is várhatnám el hogy válaszoljon?

Mindenesetre elég idegen érzés. Mintha valami idegen világban járnék :D. És akkor ránéz az üvegre az exalkoholista, leteszi a pulra, a hűtőhöz lép, és tölt magának egy pohár tejet…

No way… :( ebből is látszik mennyire kérségeesetten keresem a megoldást… még egy chatszobába is bemerészkedem… siralmas… nyomasztó érzés :D

Most frusztrált vagyok.

Update: végre valaki válaszolt!

Update1: ééééés öngóóól! Azért az ég még kék, és a madarak is csiripelnek… :/

Körülbelül olyan négy hete kezdődött ez az álommizéria. Azóta minden éjszakám olyan mozgalmas, hogy néha reggel nem vagyok tisztában azzal, hogy most épp mi a valóság.

Olyan intenzív, hosszú, bonyolult, összetett és mély álmaim vannak, hogy utána úgy ébredek mint aki egy éjszaka olvasott el egy ezer oldalas könyvet, vagy mintha egy egész éjszakás filmet néztem volna végig, aktív részvétellel a forgatásban. Ráadásul olyan fordulatos izgalmas történetek ezek, mint egy jó regény, amit nem tudsz letenni. Csak olvasod, és amikor felébredsz szeretnél továbbálmodni. Csak még egy kicsit… csak még egy kicsit.

Talán nem ez a legjobb módja a kipihentségnek, de egyszerűen imádom ezeket a sztorikat. Tulajdonképpen egy kis valóság, egy kis filmes élmény és szerepjáték keveréke. Ajánlanám én mindenkinek, de ez csak az enyém :).

Na jó… Chloé, állom! Ha én álmodozó vagyok, akkor rád már szavak sincsenek, de ezt én eddig is tudtam… az általad leírt példák nélkül is. Pl. azt sem tudom megszámolni hogy hányszor mentünk már metróval az ellenkező irányba mint szerettünk volna xD. De szerintem Try sem nagyon vitatkozna azzal, hogy te álomvilágban élsz xD.

A tegnap esti játékot amúgy nagyon élveztem. Alig várom már a következő alkalmat. A nevetés pedig dopping, ami kell. Meg aztán feelinges is volt. Nagyon odatettük magunkat Try-vel. Én játékos- meg szörnygyártó nagyüzemet futtatam, míg Try fasza térképekkel dobta be magát – bár nekem reggel elárulta hogy kicsit csalódott volt, amiért nem szívtunk többet.

Nem mellesleg tele vagyok megint tennivalókkal. Kreatív cégnél megint egy újabb nagyobb kaliberű project, munkahelyemen meg főnököm hívott fel tegnap hogy jövök-e ma, mert azt akarja hogy én tervezzem a legújabb kiadványunk borítóját. Meg még tervben van egy két egyéni megrendelés is. És még akkor is megéri, ha egy hétig töröm az agyam mondjuk egy nyomorult mappa tervén, mert nem adok ki olyat a kezemből amivel nem vagyok elégedett. És még csak nem is a pénz az, ami motivál, hanem hogy várnak tőlem valamit, én meg mindenáron meg akarok felelni ennek. És persze akkor még gyártom az RPG kiegészítőket, na meg nem utolsó sorban a suliban őszi szünet van, úgyhgy minden tantárgyból egy halom házit sóztak ránk. Csak hogy egyet említsek: “tipográfia: tervezz 10 betűtípust az adott fogalmakra…” xD – kirázom a kisujjamból, nem? xDDD És ez csak a kezdet…

A tegnapi játékról még annyit, hogy végeztünk mondjuk 11 körül, én hulla fáradt mentálisan, fizikailag szintén, mégis tele voltam energiával, amit ezúttal arra használtam fel, hogy rendet rakjak a party után. Ezt még meg fogom köszönni magamnak később. Felhúztam szépen az ébresztőt, és ahogy letettem a fejem már aludtam is. Tegnap egyébként meglepően szép éjjelünk volt. A szobában a fények mindenesetre gyönyörűek voltak. Reggel meg nyitom ki a szemem, és nem vagyok álmos. Szemernyit sem. Világosodik. Nem csörgött az óra? Megnézem. Még 6 sincs. Végül forgolódtam még egy picit a rend kedvéért, aztán felkeltem és elkezdtem gépezni. Talán még napközben is rég voltam olyan éber, mint ma reggel (mondom én, a nevetés dopping :)). Try nem győzött csodálkozni. Máskor vontatókocsival sem lehet kirángatni az ágyból, ma meg még arra is volt időm, hogy elkortyoljam a tegnapi játékból vissza maradt narancslevet a konyhapulton ülve a reggelben gyönyörködve. (Azért melóból megint elkéstem, de ez is csak a rend kedvéért…)

Tulajdonképpen azt kell hogy mondjam: szép ez a világ! :)

Sétálunk Szentendrén, Try-vel beszélgetünk. Néha elkezdünk elmélkedni dolgokon, kielemezzük egymást, magunkat, vagy bármit. Mondom Trynek, hogy tulajdonképpen végre két lábbal vagyok a talajon. Ez még a regényírás kapcsán jutott eszembe. Hogy abbahagytam, meg hogy miért. És tulajdonképpen inkább pozitívumként élem meg hogy abbahagytam, mert végre a reális világban élek. Try e kapcsán fejti ki véleményét, amely inkább egy kacaj mintsem értelmes mondatok. Egy másodpercig még azon is elgondolkodom, hogy megsértődjek-e, aztán mégsem. Közli velem hogy egy álomvilágban élek. Sorolja a példákat, amiket ugyan én nem írnék az álomvilág rovására, de egye fene. Aztán addig pörög bennem a dolog mígnem egészen büszke vagyok már Try véleményére. Álomvilágban élni jó. Vicces érzés. No meg lehet dramatizálni a helyzetet, lehet kockázatok nélkül élni, és még ha úgy is tűnik kívülről hogy totál ki vagyok dolgok miatt, belül valahogy mégis elégedett vagyok, mert ez azt jelenti hogy zajlik az élet. Hogy jönnek újabb akadályok amiket meg kell oldalni, az pedig jó, mert az ember érzi tőlük halad előre. Számomra ezt jelenti az álomvilág fogalmi része. A valóságban pedig úgy jelenik meg, hogy néha teljesen kihagy az agyam. Fizikailag egyszerűen nem vagyok itt, csak gépiesen teszem a dolgokat. Egyesek ezt ugyan figyelmetlenségnek hívnák, de én tudom hogy közben igen is történnek dolgok, mégpedig álmozom. Ilyenkor van az hogy majdnem besétálok a metrósínek közé, mert nem veszem észre hogy a szerelvény, ami megérkezett az ellenkező irányba megy, mint ahol állok. Ilyenkor ütnek el kis híján az autók, és ilyenkor csinálok olyan dolgokat, mint pl. ma: megrendelem neten a kajámat, kopogó szemekkel nézem ahogy mennek a másodpercek, amikor is csörög a telefonom. Sok idegen szám… az mindig melót jelent. Felveszem, a futár az. Nyomja a kapucsengőt, és panaszkodik hogy nem engedem be. Első lendülettel kérdezném is tőle hogy biztos hogy a második lépcsőházét nyüstöli-e, de szerencsére mielőtt kimondanám leesik, hogy nem otthon vagyok. A kajám otthon van, csak én nem. Egyszerűen haza rendeltem a kaját… na ez volt az a pont amikor legszívesebben magamra borítottam volna az asztalt…

Az embernek addig kéne aludnia, amíg sötét van. Na, tessék… itt arcoskodtam még két hete, hogy mekkora király vagyok hogy fél kilencnél tovább nem alszom még vasárnap reggel sem, aztán ahogy beköszönt a hideg, és a sötét rögtön téli álmot alszom. De ahogy látom körülöttem az emberek jó része…

Függőség. Ha jól emlékszem múlt hétfőn kezdődött. Amikor lefújtam a port a több éve apától kapott Genius tabletemről, kezembe ragadtam a tollat, és onnantól nem volt megállás… először csak Try kért meg rá, hogy rajzoljak le egy szerepjátékos helyszínt. Varázstoll, mert valahogy végre egyensúlyt érzek az univezumban azzal, hogy a balkezességem végre összeegyeztethető lett az egér fogalmával. Jobb kézben az original egér, balkézben a tablet. Mintha zongorázna az ember, de éppen megfelelő. Az ügyesebbik, azaz a balkezem rajzol, a jobb kezem pedig kezeli az ügyességet nélkülöző funkciókat. Zseniális munka volt, bárki is találta fel!

Ez úgy szokott működni hogy a fejembe veszem, hogy márpedig én 3d hatású karaktereket akarok rajzolni (mégpedig a szerepjátékos karaktereinket), akkor elkezdek neten nézelődni amíg megfelelő mennyiségű photoshop tutorialon át nem rágom magam, hogy úgy érzem nekem is menni fog ez. Először csak pislogok, végül győz a vágy hogy én is szépen tudjak rajzolni, és belevágok. Aztán felbuzdulok a kezdeti sikereket, és jön a gyakorlás. Sok sok gyakorlás. Ami nem nehéz, tekintetbe véve hogy minimum 7 karakteren biztosan keresztül kell magam rágni. De ha esetleg végeznék velük, még mindig van végtelen számú nem játékos karakter is. Szóval karaktereket rajzolok, és piszkosul élvezem. Néha megküzdök az egyre gyakrabban előtörő fejfájással, a melóhelyen meg nincs munka, úgyhogy élek a széletvásznú állati nagy monitor adta lehetőséggel. Majd mutatok rajzokat is. Egyelőre épp a bátortalan fázisban vagyok, de még ajnároz pár ember, és tuti elmúlik :).

Még mindig nem tudom kiverni a nyarat a fejemből. Annyi bizonyos, hogy vannak nyarak, amik maradandó élmények lesznek életem végéig, és vannak amelyekre már nem is emlékszem. Ez az idei a maradandó kategóriába tartozik, és mindig csak mosolyogva fogok rágondolni. Nagyszerű nyár volt, de az év is a jobbak közé tartozik. Igazából január óta inkább azon kell agyalnom hogy mikor lesz egy kis időm erre és arra, ezt pedig nagyon szeretem. Most pl. kapóra is jön hogy heti négy napot fogok dolgozni csak nem pedig ötöt (egyelőre dec. 31-ig). Be kell vallanom míg a többiek fátyolos szemmel ültek a helyükön a hír hallatán, én már azt latolgattam, hogy mennyi szempontból remek ez az új helyzet. Ráadásul mi dönthetjük el hogy mikor nem jövünk. Szóval hétfőn rögtön éltem a lehetőséggel, és marha jól éreztem magam.

A nyár a vasárnap hajnali tető fotózásról jutott eszembe. Ahogy októberben egy kis miniruhában ott tenyerelek a hajnaltól átnedvesedett háztetőn, mintha egy jégtáblán ücsörögtem volna. Mire végeztünk a fotózással a tenyerem látványosan szétfagyott. Otthon is legalább fél órába telt mire teljesen kiengedtem. Aztán nem volt vége a tenyér kálváriának, mert kisebb mértékű pihenés után elkezdtem rendbe szedni a lakást. Azért jó ha sokszor vannak vendégeink, mert így pl. porszívózás is sűrűbben előfordul. Legalábbis én úgy vettem észre, hogy egyikünk sem egy nagy rendfenntartó. Bennem az elhatározás megvan a rendszeretéshez, csak ez sajnos nem összeegyeztethető a valósággal. Én pedig beletörődtem.

Rendrakás után rohantam Philengyhez a térre, hogy utána együtt vadásszunk maratonistákat. Miután sikerült feltankolnunk némi ropival megállapodtunk a Parlament tövében, és vártuk a futókat. Philengy folyamatos tapssal bíztatta őket, engem meg arra hogy én is tapsoljak. Én? Dehogy! Ez tök ciki! – Aztán elsuhan egy ember… meg még egy… megköszönik. Hálásak. Vannak akik a taps hatására kezdenek újból futni. 33 km van a hátuk möggött. Én pedig belátom hogy a taps nem ciki, hanem jó. Lelkierőt önt beléjük, lelkesíti őket hogy futni kell tovább. Így hát én is belevágtam a tapsmaratonba, és majdnem egy órán át tapsoltam szünet nélkül. Apa is megérkezett, odaadtuk neki a ropit, egy ideig mellette futottunk. Nem volt a legjobb bőrben, de hát sosem adná fel. Ha kell szakadt ínszalaggal futja végig a maratont. Nem őrület?! Szinte nekem is megjött a kedvem megint a futáshoz. Mondtam is Philengynek hogy én is nevezek a két hét múlva esedékes versenyre, számoljon velem.

Házi feladat. Hangzik el minden órán az aktuális tanár szájából a szó. Én meg házi feladatfüggő vagyok. Soha, soha nem készítettem házi feladatot, mert utáltam őket. Gyűlöltem őket! Most meg… hát tényleg csak az számít hogy milyen iskolába jár az ember… kész házi feladat két héttel az következő óra előtt? Mindenki vonja le maga a tanulságot…

Közvélemény kutatásom eredménye: a környezetemben élő emberek – hozzám hasonlóan – alvási nehézségekkel küzdenek. Vagy inkább úgy fogalmaznék, tök mindegy mennyi alszunk, úgyis álmosak maradunk… de pocsék érzés… -_-**

Ugyan a meglepetéskrumpliról én akartam jelenteni, de Try beelőzött. Hogyne lenne nyűgös az ember, amikor reggel a szokásos utálatos frontfejfájásra ébredek, ami azt jelenti hogy közel alig bírom kinyitni a szemem, annyira fáj a homlokomnál elől egy ponton jobboldalt egészen a fogamig bele nyilalva. Szóval ez egy elég egyedi módja a fontérzékelésnek: a fogakig ható fejfájás. Anyád! – körülbelül ezzel a gondolattal suhanok reggel dolgozni, mint a csiga.
Egész nap ilyen voltam, egészen addig amíg nem szembesültem a ténnyel hogy amikor fél ötkor mindenki kilő mint a villám, én még 1 órát rohadok az irodában egy 10 perces gyógytorna kedvéért. Ekkor a lelkesedésem kicsit alábbagyott… jobban mondta elérte a mínusz tízes értékhatárt, na ekkor közöltem Try-vel, hogy paprikáskruplira van szükségem az életbenmaradáshoz. Ő meg szabotálja ez irányú terveimet, én meg végelkeseredésemben méregzsákká válok, aki az egész világra dühös.
Átlépve otthon a küszöböt már kopog a szemem az éhségtől. Lélekben rágyúrok a beharangozott zöldbabpörköltre, elvégre azt is nagyon szeretem. Try megkérdezi tőlem hogy kérek-e vacsit. Ó, hogyne! Aztán utána vánszorgok a konyhába, és mint akit egy vödör hideg vízzel öntenek le úgy tér vissza belém az élet a perc tört része alatt. A gázon ott gőzölög egy nagy adag paprikáskrumpli, pont úgy ahogy én szeretem, isteni finomat, tökéletesen. Try próbál szedni, míg én az örömtől majd kiverek mindent a kezében. A siker 100%-os, a vacsora szintúgy!

Ez a suli már megint hatással volt rám. Ugyan kicsit máshogyan mint legutóbb az ELTE, mert ott inkább azért kezdtem bele sok más dologba, hogy legyen indokom arra, mért NEM tanulok, most meg inkább ihletet kaptam. Nem is baj.
Volt egy üres papírlap, aztán az már nem üres, ugyanis egyre több minden szerepel rajta. Dolgok, amik érdekelnek, amiket meg akarok tanulni, el akarok sajátítani. Szóval jön ez a suli, a részvételt 48 másodperc alatt döntöm el – az utolsó utáni pillanatban – és másnap reggel már az iskolapadban ülök – legnagyobb meglepetésemre régi padtársam oldalán -, holott előző nap reggel még csak gondolatilag sem volt betervezve hasonló. Mondja valaki hogy nem vagyok spontán!
Aztán eljön az első két tanítási nap, és a környezet (még ha az akár egy tanár nyaklánca is) olyan inspirálóan hat rám, hogy lavinát indít el bennem, és rájövök hogy mennyi minden érdekel, mennyi mindent szeretnék… ötvösség, cukrászat, varrni sem ártana megtanulni egy hangyányit jobbat, formatervezés, képgrafika, smimnktanfolyam… blugyblugyblugy… elsüllyedt. Mindegy, ami késik… majd megvárom amíg a sok új impulzus hatására felbugyogó vágyálmok kicsit leülepednek, és akkor meglátom mi az, ami igazán érdekel. Pl. nekem kezd gyanús lenni a cukrászat iránti egyre nagyobb vonzódásom.

Jó ötlet volt hogy húzzuk az asztalt az ágyhoz. Amióta így játszunk meg van a kényelmes kis kuckóm. Bármikor elnyúlhatok, hátradőlhetek, törökülésbe gubózhatok, így tovább… adottak a lehetőségek egy olyan örökmozgó egyénnek, mint nekem. Nem csoda hogy nagymacskaként védem a territóriumomat. Balut például egy alkalommal sikerült úgy “leordítanom” hogy csak reszketve mert leülni, akkor is a tőlem legtávolabbi helyre. Na jó, valójában nem reszketett, de tény hogy jó messze ült tőlem, pedig két hely is volt az ágyon. Én persze igyekszem mindig Try-hez a lehetőségekhez mérten a legközelebb ülni, ezért védtem annyira a helyem. Így például jobbára elkerülhető hogy belefeledkezve a játékba az asztal alatt “mással próbálok ismerkedni” (persze nem szándékosan…), mint pl. tegnap Chloéval. Ő mondjuk legalább tuti nem érti félre nem létező szándékaimat. (Bár gondolom más sem, de azért biztos ciki lenne…)

A tegnapi szerepjátékos menü amúgy elég kellemes sikert aratott. A 10. óra után például már egy falat sem maradt az egy kiló húsból készült egybesült baconszőttesbe csomagolt fasírtnak, és a köretként szolgáló legnagyobb lábast elfoglaló salátának. Újra rá kéne állni a salátazabálásra. Rájöttem, hogy imádom… csak kár hogy állottan már nem vagyok hajlandó megenni. Ez ellen ki kéne valamit találni.

Amúgy meg volt az első két sulis napom. Azt hittem jobban fogok szenvedni. Ezek a hét órák hajmeresztően soknak tűnnek, a “suli” szótól meg alapjáraton rángógörcsöt kapok. Ehhez képest elárasztott a vizuális iskola feelingje, ahova még általános iskolába jártam. Sok gyakorlati óra, laza tanárok, én pedig nemhogy nem szenvedek, hanem élvezem. Végre megint rajzolok kézzel. Megint kreatívkodhatok. Feladatokat adnak, amiket meg kell oldanom. Ezt már kiskoromban is csíptem. És egészen elégedett vagyok a teljesítményemmel. Megnyugtat a tudat, hogy általában majdnem sikerül kiviteleznem azt, ami fejben elképzelek. Levonva a következtetést úgy gondolom, ha olyat tanulok, amit élvezek, akkor a tanulás is könnyebben megy, vagy nem is tűnik tanulásnak. Épp ezért most még kezdeti lelkesedésemben tervbe van véve két másik képzés elvégzése is. Majd még alszom rájuk pár száz napot, aztán döntök.

Amúgy itthon is jól mulattunk Tryvel. Együtt rajzolgattunk mindenfélét. És bár Try nem igazán hisz nekem, de a Nasca jellegű állatrajzait egyszerűen imádom. Ugye sima vonalrajz, de olyan kifejezőek, hogy igazán hatással vannak rám. Sőt, inspirálnak. Azt hiszem még sok ilyent fogok vele rajzoltatni. Egyelőre a csiga, a béka és a macska témát merítettük ki, szóval még van mit megrajzolni :).

Hú, hát ez az egyperces élménybeszámolós style itt nagyon megtetszett nekem, úgyhogy most szemrebbenés nélkül lemajmolom, ugyanis én kvázi azért nem írok, mert túl sok minden történt körülöttem az elmúlt időszakban.

Munka

Komplikált.

Állóvíz

A fentiekből kifolyólag több állóvíz is van. Ilyenek a legutóbbi projektek kidolgozása, mint pl fotófeldolgozás. Valamint a lépés hogy közelebb kerüljek a volánhoz… jelenleg stagnáló fázisban van, remélem nem sokáig.

Mozgóvíz

Hirtelen felindultságból egyik percről a másikra azon kaptam magam, hogy osztályfőnököm van, évnyitón ülök az iskolapadban, és épp a diákigazolvány igénylő formanyomtatványt nyomják a kezemben, és a tűzvédelmi tájékoztatót kaparom alá, amikor konstatálom a legmegdöbbentőbb tényt, hogy a padtársam nem változott. Ő megint csak Neridna, akár negyedik gimiben. Az a Neridna akivel nagyon-nagyon jóban voltam, és akivel pár éve már nem tartottuk a kapcsolatot. Azért ez úgy látszik mindkettőnknek kimaradt mert derekasan megörültünk egymásnak. Ja, hogy mit tanulok? Hát őőő… azt amit mindig is szerettem volna: grafikát.

Bingó

Nem volt még film, amit háromszor néztem volna meg moziban. Olyan film meg pláne nem volt, amit negyedszerre terveztem volna megnézni a moziban. Drága Tarantino, köszönöm hogy kipattant agyadból ez a remekmű, amihez hasonlóval oly régóta nem találkoztam! Egészen vesébe markolóan humorosnak, és remeknek találom a Becstelen brigantykat. Minél többször nézem meg, annál jobban élvezem. Láttam-e már ehhez hasonló filmet? Ezt most nemigen tudom feleleveníteni…

Anya főztje…

Az anya főztje mindig az marad. Anya nem tud olyat főzni, ami nem finom. Még akkor is finom, ha azt állítja hogy egészen olyan mint a pörkölt, csak épp teljesen más. Az íz perfektális. Most kár is szerénykednem, mert be kell vallanom hogy elég jól főzök. Legalábbis ha megálmodok egy ízt, azt azért elég pontosan megalkotom. Talán az egyetlen gyenge pontom az hogy a sóval kicsit bőkezűen bánok… dehát van a mondás a sóról, meg a szerelmes szakácsról… szóval azt anyától tanultam, hogy nincs recept, amit betartanék. Mindig azt rakom az adott ételbe amiről úgy érzem hogy odavaló, és mindig annyit rakok bele, amiről úgy érzem épp elég…

Balaton, nyár…

A nyár az mindig egy gyenge pontja volt az évemnek. Az elmúlt években kifejezetten utáltam. Ez az idei viszont valami egészen elképesztően zseniálisra sikeredett. Ebben valószínűleg nagy szerepet játszott az is hogy meglepően sűrűn jártunk nyaralni. Leginkább a Balatonra. Éppen hogy jött ki: volt hogy csak strandoltunk, volt hogy vitorláztunk, de még egy utolsó látogatás is belecsusszant így búcsúzóul egy esküvő kapcsán, ahova ugyanis fotósként lettünk odarendelve. Try-vel kitaláltuk hogy előbb leautózunk, és majd elszórakoztatjuk magunkat a parton. Azért rendesen meglepett, amikor minden várakozásunkat felülmúlóan egy kis bolyongás után egy ingyenes – egészen tetszetős – strandon találtuk magunkat. Főleg azok után, hogy pár hónappal ezelőtt fejenként ezer forintot adtunk ki egy siófoki strandolásért, hogy valami turista centrikus helyen atomra csalódjuk magunkat. Szóval ez így kellemes meglepetésként ért minket. Úgyhogy még elbúcsúzhattam a Balatontól, amit garantáltan gyakrabban látogatunk majd, és elkattintottam életem egyik legjobban sikerült esküvői fotózását – képfeldolgozás folyamatban, töménytelen mennyiségű giccs garantált.

Ugyan az előző posztoban nem konkretizáltam az emlegetett író művét, közben többen jelezték hogy ismerik ismerik, és nagy kedvencük volt, úgyhogy most konkrétan Szpeti kérésének eleget téve a címet is publikálom: a Swallows and Amazonsról – Fecskék és Fruskákról – beszéltem. Persze van sok része a sorozatnak :). Szerintem vitorlázóknak kötelező.

Ahogy sötétedett egy kis szellő is feltámadt. Tovább haladtunk magunk mögött hagyva Révfülöpöt, végül amikor már teljlesen besötétedett horgonyt vetettünk a zánkai öbölben. Újabb romantikus pillanatok következtek, amikor is a kapitányok közölték velünk, hogy tulajdonképpen az aksi a végét járja, úgyhogy ha netán fura fények jelennének meg a közelben akkor szóljunk, nehogy kocc legyen a vége. A továbbiakban ha néhány fénypont feltűnt belőttük a világítást, egy idő után már inkább csak elemlámpákkal hadonáztunk.

Már vártam az estét. Sejtettem hogy az ég a Balaton vízéről nézve teljesen más látványt nyújt majd mint a Pesti fényforgatagban. Lassan megjelentek a csillagok. Egyre több… míg végre kirajzolódott a Tejút. Balaton, ringatózás, Tejút és hullócsillagok… mi mást kívánhat magának az ember? A Zánka mögötti hegyekben már láttuk a közeledő frontot is. Sűrűn villámlott. Ez volt a szombatra ígért rossz idő első előjele.

Éjszaka a fedélzeten (Fotó: Trychydts)

Lassan úgy gondoltuk ideje nyugovóra térni. Szépen megágyaztam magunknak az első kabinban aztán kimásztam a többiekhez, hogy megnézzem Balázs hogy bénázik ügyeskedik a viharlámpával. Végül sikerült meggyújtani is, és még a petróleummal sem locsolták körbe a hajót. Azért a poénkodások azok mentek, mi pedig rejtett aggodalommal figyeltük Tryvel, ahogy Mazsi és Balázs a petróleumlámpa rögzítésének hogyanján tanakodnak, vagy ahogy harmadszorra futnak neki a kormány kirögzítésének. Végül bemásztunk a kabinunkba, és kinyitottam a tetőablakot. Sokáig néztem még a csillagokat csak aztán aludtam el.

Éjszaka számtalanszor ébredtem valami furcsa motor morajlásra, ami úgy tetszett félálomban mintha magából a vitorlásból jönne. Persze mindig elhessegettem a gondolatot és megnyugtattam magam biztos csak hallucinálok. Hajnalban ébredtem.

Hajnalban a kabin tetőablakán át Eddyvel (Fotó: Trychydts)

Try félig kilógott a tetőablakon. Felmerészkedtem hozzá. Balatoni napfelkeltére érkeztem. Hát ez is élmény volt a javából.

Napfelkelte a Balatonon (Fotó: Trychydts)

Reggel már felváltva villogtak az első és másodfokú viharjelzések a partról. Ez nem volt rossz jel. Remek szelet jelentett. Tehát végre megtapasztalhattam milyen az ha tényleg vitorlázunk, ha tényleg szeljük a hullámokat. A tihanyi szoros előtt megreggeliztünk, aztán nekivágtunk hogy keresztül lavírozzunk a kompok között, és célegyenesbe vegyünk Füredet. A lavírozást nagyon élveztem. Kalandos volt, legalább mint egy számítógépes játék. Aztán már csak a vitorlásokat kellett kerülgetni. Itt kapitányaink elszórtak nekünk néhány információ morzsát a vízi kreszről, továbbá Try segédkezett fordulásoknál. Én is szívesen segédkeztem volna, de nem éreztem azt a hű de nagy bizalmat az irányomban, hogy ezt közöljem is velük.

A helyzet a füredi kikötőhöz érve kezdett meleg lenni. Lavírozzunk be két vízijárgány közé motor nélkül. A kapitányok kiosztották a feladatokat, aztán lélegzetvisszafolytva vártam hogy mi sül ki belőle. Ugyan ez volt az első kikötésem, a motor zaját is már csak legközelebb fogom hallani, de inkább azt remélem akkor sem… mert vitrolával kikötni szerintem sokkal de sokkal feelingesebb mint, beindítani a motort. A kikötés amúgy csontnélkül sikerült, úgy ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Rendbeszedtük a hajót, és felszedtük két újabb útitársunkat, a Benke-Tóth duót. Csak a szárazföldön hasított belém a felismerés, hogy minden porcikám sajog. A vállam fáj, a lábamat pedig mintha szénnel fűtenék. Nem emlékszem hogy valaha életemben lettem volna ennyire barna, mindenesetre igencsak kedvemrevaló a sokévi hófehérkedés után. Már rendesen a délutánban jártunk, amikor még mindig csak a szárazföldön csámborogtunk. Ekkor már világos volt hogy Csopakig már nem jutunk el, mert a kapitányok intéztek egy másnap reggeli motorszemrevételezés a füredi kikötőben. El kellett dönteni hát hogy mi legyen. Háromnegyed öt volt. Vízibiciklik hatig vannak. Ez időben elég kevés. Végül Try felajánlotta, hogy ő marad a parton a cuccokkal, én pedig menjek még vissza és fürödjek, aztán majd a már bejáratott módszerrel kiúszom a partra. Hát búcsút intettünk Trynek, és ismét a vízen voltunk. Kalandos indulásunkat – ugye továbbra is motor nélkül – még a kikötőmester is aggódva szemlélte végig a dokkról, pedig szerintem igazán gyönyörűséges volt. A szél erősödött, a vitorlás pedig dőlt. Szinte sajnáltam hogy most vagyok először… már sokkal korábban el kellett volna kezdeni. Ám nap ekkorra már nem jött csak felhők, és a szombatra beígért eső néhány előcseppje. Azért a víz jó volt, de csak konszolidáltan kostoltam bele, épp annyira hogy a ropogósra sült lábam sistergés nélkül lehűljön kicsit. Végül amikor úgy éreztük idő van, a strand felé vettük az irányt. A kapitányok a kikötőben még megkergették volt oktatóikat, minő véletlen pont arra jártak, mígnem Kata – szintén első vitorlázó – aggódva mutogat, egy nagy közeledő sétahajó felé… köhm… kapitányok észbekapnak, kitérünk az útjából, végül egy csendes helyen lelassítunk én pedig búcsút intek a társaságnak és beugrom a vízbe. Végre ismét úszhatok, ami mint már említettem vadvízben nagyságrendekkel hangulatosabb és élvezetesebb, mint uszodában. Elégedetten vánszorgok ki a vízből a partra, ahol Try már vár a pakommal. Megtöröközöm, átöltözöm egy közel eső kabinban, és csak ekkor jövök rá, hogy egyrészt indul a vonatunk, másrészt én még egy tál halászlén kívül semmit nem ettem, pedig már este hét óra lassan.

Gyorsan beszerzünk némi szőlőt, és pirított fahéjas mandulát aztán célegyenesbe vesszük a vasútállomást, ahol jegyet váltunk az első pesti vonatra. Pechünkre se első osztály, és még egy átszállással is számolnunk kell, de ha ez nem lenne elég aztért az eső még esni kezd.

Már csak a vonaton ülve konstatálom hogy a kimerültség olyan fokát értem el, amit nagyon régen éreztem. És csak ott jövök rá, hogy ez mekkora elégedettséggel tölt el, és már alszom is… Székerfehérváron vagyunk amikor felébredek. Még vár ránk egy kalandos átszállás. Szerencsére a személyvonatot megússzuk mert egy gyors vonat fut be a vágányra – 70 perces késéssel – korábban mint a személy – amelyikre számítottunk. Innen már csak snittekre emlékszem. Leszállunk a déliben. Aztán bevágjuk magunkat a taxiba, aztán pedig az ágyba… és másnap reggel úgy ébredek mint akin átment egy úthenger… úgy tízszer…

Ébredés vasárnap: körülbelül mint akin átment egy úthenger… úgy tízszer… de előtte egy elcseszett plasztikai műtét folyamán szilikonnal feltöltötték az alsó ajkát. Ez utóbbi némi napallergia következménye, az előbbi pedig a két napos vitorlázásé. Szóval vasárnap reggel valami madár rikácsolásra ébredtem, és ha van nálam épp akkor egy shotgun, akkor nem lettem volna egész reggel felpaprikázva, hanem egy dörrenéssel letudtam volna a dolgot, és békésen aludtam volna tovább. A rikácsolás azonban szűnni nem akart, és ekkora már azt is észrevételeztem hogy a szám kétszer akkorra, mint alapállapotban és ez nagyon nem jó.

Amikor Try előbb ír egy-egy eseményről, akkor mindig úgy érzem nekem már nincs mit írnom. Azért most mégis írok, erről a kis vízi kiruccanásról több okból is.

Valamikor réges régen, amikor anya próbált ránevelni az olvasásra, hát gondolta hogy ez majd ifjúsági regényekkel sikerül neki. Sikerült. Adott egyet, elolvastam, aztán függő lettem. Ennek hatása lett későbbiekben hogy egyhangú utálatos elit sznob egyéniséggyilkos gimnáziumi éveim alatt ugyan minden órán körmöltem veszettül, persze azt egy tanár sem sejtette hogy nem a tanórai anyagot, hanem regényeket írok. Egyiket a másik után. 16 éves koromra már kábé 20 regény virított a számítógépemen. Melyikből épp mennyi oldal, annyi volt meg… 3-300-ig terjedően. Ezek közül kettő nyilváníttatott befejezettnek. Nyilván nem voltak remekművek ezek – hiába is gondoltam akkor még ennek az ellenkezőjét – de legalább valahogy járhattam a sznob iskola sznob folyosóin két méterre a padló fölött, és ez akkor eléggé éltetően hatott rám. Szóval amíg a kedves osztálytársak hígra itták az agyukat, és koksszá bagózták a tüdejüket – mert ugye az elit rétegben nyilván ez a trendi – addig én elfantáziálgattam a magam kicsi világában. Így kívülről nézve ez biztos elég lesajnálhatóan hangzik, én ezt mégis marha nagy élményként éltem meg. Hogy ez hogyan kapcsolódik a vitorlázáshoz? Nos… volt egy sorozat, ami egy csapat vitorlázó gyerekről szólt Arthur Ransome publikálásában. (Azt hiszem a későbbiekben meg is filmesítették.) Ennek a sorozatnak elég szerves részét képezi a vitorlázás. Ez is a fő vonulat. Hát itt szerettem én bele nagyon ebbe a műfajba. Meg hát a víz ugye alapfelszereltség nálam. Aztán teljesen belegyógyultam. Beszereztem egy 32 részes bicskát, túlélő könyveket vetettem… és amikor már a Szaharában meg a dzsungelben is tudtam volna megfelelő kunyhóz építeni, még megtanultam a szemafor-, és a morzejelzést, mert az úgy volt poén. Aztán idővel rájöttem hogy valószínűleg sosem kerül sor arra hogy a Szaharában menedéket építsek, de a morzéval írt naplómat sem fogom tudni elolvasni 10 év múlva, meg minek is… vitorlást pedig legközelebb ismét csak a Balaton partról fogok látni, ahova amúgy is ritkán járok, úgyhogy szépen lassan elcsitult az egész lelkesedés. Meg ugye az évek is teltek, ezáltal pedig az érdeklődési köröm is formálódott…

Aztán most jött ez a vitorlázós dolog. Try hazajön és kérdezi van-e kedvem. Van-e? Micsoda? Vitorlás? Közelről? Ráléphetek meg minden? Hát kb. ennyire voltam lelkes… vártam is nagyon. Aztán meg is érte. Akaratlanul is sikerült a vitorlázás köré egy olyan romantikus feelinget teremteni, ami még az alapállapotot is felülmúlta. Legalábbis Balázs és Mazsi mindent elkövettek (akaratlanul is).

(Fotó: Trychydts)

Szóval mi már két napja Almádiban alapoztunk a standon a vitorlázásra, amikor csatlakoztunk hozzájuk Révfülöpön. Első menetben azt az utasítást kapta Try telefonon hogy a kikötőhöz úgy jutunk el ha elérünk egy nagyobb keresztúthoz és lefordulunk. Lefordulunk… jó, de merre? 600 kg cucc a hátamon. Hát lefordultunk amerre éreztük, és talált süllyedt. A távolból felderengett valami kikötőféleség. Nézek… nézek de csak valami csónakszerű izét látok ott kikötő stégje mellett… mondom is vicceskedve Trynek hogy remélem nem az a kis csoffadék ladik az… persze közelebb érve kiderült hogy az, viszont közelebb érve már nem egy kis csoffadék, hanem egy valódi fa-műanyag vitorlás… (azt mégsem mondhatom hogy hús-vér). És máris kapjuk a következő mellbevágó hírt: nincs meg a motor indítókulcsa. Itt kezdődik a romantika… motor nélkül ugyanis a kikötés és elindulás vitorlával értendő, ami ahogy kiveszem a “nagyok” szavaiból nem dívik errefelé, az ember inkább motorral teszi ezt. Mindegy. Azért felszállunk a fedélzetre. Búcsút intünk a távozó utasoknak, és a helyükbe lépünk. A legénység immárom velünk kibővülve hagyja el a dokkot, szélsebesen poroszkálva a szélcsendben.

Ebben szemlátomást profi vagyok (Fotó: Trychydts)

Itt meg épp a gumimatrac teherbírását teszteljük (Fotó: Trychydts)

A nemrég ébredt vitorlázók megreggeliznek, aztán beavatnak a vitorlázás rejtelmeibe felületesen. Pl. hogy hogy kell kényelmesen fetrengeni egy a hajóhoz után kötött matracon, ami nekem már elsőre is profin megy. A nap hátralevő része úgy telik ahogy sejtettem: lazítással lazítással és lazítással… egy kis napozás, egy kis hülyéskedés a vízben, ami egy újabb romantikája az egésznek hogy a Balaton közepén. Közben csorgunk lassan a Balaton mentén. Aztán ahogy esteledik Baluék távozáshoz készülődnek. A kapitányok pedig tanakodni kezdenek a partot érés formájáról. Végül Balázs kiötli hogy motor híján a legegyszerűbb megoldás ha lehorgonyzunk, ő kiúszik vízibicikliért, visszajön vele, és azon kitudjuk szállítani a távozó párt. Felszereljük mindenféle vízálló tartóeszközzel hogy legalább pénzt tudjon vinni, így talán kooperatívabbak lesznek vele a vízibiciklisek. A terv beválik. Kisvártatva egy zöld vízibicikli közeledik felénk a part felől. Közben az is kiderült hogy bérlés hatig van, tehát ha a terv szerint mi is kimegyünk a partra, akkor valószínűleg csak úszva jövünk vissza. Kis gondolkodás után bevállaljuk. A strandon mindenféle turistaközpontú luxuskiszolgálás vár ránk: a vécéket már lezárták, a lángos elfogyott, de öt perc múlva mégis kiadnak ötöt másvalakiknek, Mazsinak azért nagylelkűen sütnek némi palacsintát, egy kis könyörgésért cserébe, amiért szinte a karunkat adnánk olyan hálásak vagyunk áldásos vendégszeretetükért. Biztos mindenhol reklámozni fogjuk őket a jövőben. És amikor mindent megtettünk, amit akartunk, és Baluék távolodó vonatának is eleget integettünk. Bemászunk a vízbe, és úszunk. Úszunk vissza a horgonyzó vitorláshoz az alkonyodó Balatonban. Én pedig elmorzsolnék a meghatottságtól egy könnycseppet, ha épp nem lennék a fejem tetejéig vizes, és épp nem azzal lennék elfoglalva hogy mennyivel másabb vadvízben tempózni úszószemüveg nélkül, mint az uszodában. Sokkal jobb, és még csak átható klórszagom sem lesz a végére.

Első felvonás vége.
Folyt. köv.

A mai nap nagy tanulsága: sose akarjatok hosszú hétvégés időszakban egy héttel utazás előtt olcsó balatoni szállást foglalni.

Körülbelül 30 telefonhívás és 30 “nincs” válasz után végre meghallottam azt a csodálatos szót hogy “van”. Amikor már a frusztrációm a plafonon volt, és kétnapi meddő keresgélés, telefonálgatás állt a hátam mögött.

Szóval először kezdtem az apartmanokkal. Aztán lejjebb adtam az igényeimet. Aztán a balatoni várossal kapcsolatban is lejjebb adtam az igényeimet. A város már nem számított, csak hogy északi parti legyen. Aztán már kempingeket hívogattam (sátorhelyük sincs már, értitek?!). Aztán rájöttem hogy az eldugottabb oldalakkal jobban járok. Végül egy turistaszállót hívva végre egy kedves férfi hang belebúgta a telefonba a várva várt szót: van! Jó, jó… nem egy Hilton, de a part közel van, van saját fürdő, és hűtő, és még csak nem is drága… szóval fél óra alatt sikerült visszatértem a való életbe ennek hatására lerázva magamról minden frusztrációm. Végre eljött a pillanat, amikor kényelmesen hátradőlhetek a fotelban egy adag mojitoval a kezemben… na persze… szóval végre megint a munkára összpontosíthatok :).

Azt hiszem kénytelen leszek végre állást foglalni a lecsót illetően.

Ugyan Try áldásos hatására kezdtem el főzőcskézni (szegény ezt azóta sem tudja feldolgozni, mármint hogy én előtte nem főztem), mégis kialakultak köztünk ételkészítési megkülönbözések. Ugye az elején az ember próbál kompromisszumokat kötni. Először legyen úgy ahogy te akarod, aztán csináljuk úgy hogy neked is meg nekem is jó legyen, aztán végül az lesz ami valamennyire bonyolult, mégis a legkiegyensúlyozottabb választás: csináljunk kétfélét. Na nem mindig, van amikor egyikünk fejet hajt a másik akarata előtt. Például én beteges függője vagyok mindenféle leves nagy adag zöldségorgiával való megtömködésével, valamin mániám csirkemellkockákat főzni bele, legyen szó bármilyen levesről. Mint például a zöldbab leves. Múlt hétvégén pedig Try nagy elánnal hozza nekem a piacról a friss zöldbabot, hogy legyen zöldbableves… és akkor halkan megjegyzi, hogy de most olyan amit ő szeret. Aztán megkérdezem milyen az olyan, ő pedig elém tolja a szakácskönyvet, amiben a zöldbab leves a következő módon készül: zöldbab sós vízben egy egész paradicsommal megfőz, aztán paprikás rántással berántjuk, és csókolom. Kész a leves. Hiába forgatom jobbra balra a lapot, ez bizony tényleg egy szakácskönyv, és egy tényleg létező recept, de hát ki tud ellenállni Try sóvárgó tekintetének, megfőzöm. Még egy sóhaj a végére: főzzek bele vajgaluskát is! Aztán amikor a vajgaluskák felevickéltek a felszínre a leves késznek  minősítettett. Hmm… hmmm.. és legnagyobb megdöbbenésemre annyira ízlik, hogy az egész bödönnel belapátoljuk. Persze nem azonnal, de szépen elfogy maradék nélkül.

Azért vannak dolgok amikben képtelen voltam engedni. Ilyen például a morzsáskarfiol. Márk Balu anyukája által készített verziót preferálja, én viszont kellemes gyerekkori emlékként őrzöm azt a morzsáskarfiolt, amit a kilencvenes évek elején ettem egy mecseki családi kirándulás alkalmával egy helyi étteremben. Ez pedig nem készül máshogy mint: karfiol sós vízben megfőz, alaposan lecsöpögtet, morzsa olajon sóval ropogósra pirit, karfiol megforgatva benne, finom friss tejföllel tálal. Azt kell hogy mondjam egyik kedvenc kedvenc ételem. Míg ezzel szemben ahogyan Try favorizálja: karfiol sós vízben megfőz, morzsa pirít, karfiol belekever, aztán tepsibe az elegyet eloszlat, tejföllel teteje befed, sajttal megszór, sütőbe sajtpirulásig süt. Finom-finom, de valahogy mégis makacsul ragaszkodom a saját verziómhoz. Nem úgy mint a túrós tésztánál, aminek egy másik receptjét Try-től tanultam, és be kell vallanom úgy ezerszer jobb. Főtt tészta tejföllel túróval, szalonnapörccel, sóval összekever, jénaiba a cucc, tetejére tejföl, és sütőben megsüt. Mennyei! Egyszer isten bizony odáig is elmerészkedtem hogy harcsapaprikással tálaltam, ami eleinte merőben eklektikus megoldásnak tűnt számomra. Íze viszont állat.

És elérkezünk a végső állomásra, ami miatt ez a poszt valójában megszületett. A lecsó. Mivel már két hete ez a szerepjáték sláger kajája, és én szinte meghatódom, amikor tegnap este Balu kievickél hozzám a konyhába, és megjegyzi hogy múlt hét óta többször is eszébe jutott a lecsó, és alig várta a játékot egyrészt emiatt. A lecsó nem az én igényeim szerint készül. Márk a kissé bő lére eresztett rizses virslis lecsót preferálja. Én nagyon nem. Én nem főtt lecsó, én apukám-féle sült lecsópárti vagyok. Döbbenet, de gyerekkoromban utáltam. Ha kérdezte hogy kérek-e általában nem kértem. Aztán tinédzserkoromban megszerettem. Szóval azt hiszem ideje kidolgoznom az én saját lecsómat. Főleg mert vannak elképzeléseim. Ez pedig a következő lesz: olajon kolbász, és hagyma (jó sok) alaposan megdinsztel, rá jöhet a paprika ki magokkal ki mag nélkül az mindegy. Paradicsom kizöldel, lehámoz. Nekem csak az íze kell a többit megtarthatja magának a kuka. Erős paprika. Arányában paprikából kicsit több mint paradicsomból. Aztán amikor kezd elfőni a leve rakok bele virslikarikákat, végül amikor teljesen elfőtt a leve, és már az izén is kezd érződni a _sült_ zöldség, akkor ráütöm a tojást, elkeverem, meg ugye ízlés szerint sózom, és kész a remekmű. Ez lesz számomra az ideális választás.

Nekem is volt egy pár fiú barátom. Sőt, szex után se gondoltuk hogy több lesz köztünk… – viccet félretéve csak egyetérteni tudok az előttem szólóval. Nekem kifejezetten sok fiú barátom volt. Sőt a legjobban az ilyen szívügyeket is velük tudtam megbeszélni fesztelenül, de ehhez kellett hogy sokat mozogjunk egy körben. Aztán jött valami beszédtéma, amit épp csak egymással tudtunk megvitatni, aztán már beszélgettünk. Aztán összebarátkoztunk. Nálam mindig így jöttek ezek a barátságok. Sosem gondoltam, hogy nekem most direchte barátkoznom kéne…

Amit szerintem – saját tapasztalat alapján – érdemes tudni: ugyanúgy nem szeretik az emberek, ha úgy viselkednek a másikkal, hogy így teljesen nyilvánvaló “én-most-szeretnék-veled-barátkozni”, mint ha valakivel össze akar jönni az ember és nyilvánvalóan úgy viselkedik, hogy “én-össze-akarok-veled-jönni”. Szerintem a barátkozás nem ilyen direkt dolog. Úgyis barát lesz két ember, ha úgy hozza a helyzet. De ha már mégis valakinek direkt a barátságát keresed, annak – ahogy Try írta – egyértelművé kell tenned (viselkedéseddel) hogy a legcsekélyebb mértékben sem akarsz tőle többet. Ha meg van rá az esély hogy azt hiszi, hogy nyomulsz rá, azzal simán félrevezeted. Egyrészt ha ő nem akar tőled semmit, és mégis azt hiszi hogy te akarsz, azzal elijeszted. Ha meg nem akarsz tőle semmit, és ő mégis azt hiszi hogy akarsz, és ő akarna is, akkor meg pofára esik. Egyik sem jó helyzet.

Erre a lefekvésre meg: nekem szinte csak  olyan barát barátaim voltak akikkel sosem szándékoztam lefeküdni. Akkor én defektes lennék? :) Akikkel le akartam feküdni azok a pasijaim lettek, nem a barátaim…

« Későbbi bejegyzések Korábbi bejegyzések »