Try után szinte már nem is érdemes a szilveszterről hosszan nyilatkoznom. Azért én is mesélgetek egy kicsit, csak hogy az én szemszögemből is lássuk picit a szilveszterünket.
Szóval az elindulás egy hatalmas toporzékolással kezdődött, ami később valami hallatlanul csodálatos belenyugvásba, végül már-már komikus kabarévá vált. Gyönyörű folyamata volt a felismerésnek, hogy ‘a’ szor sok átmérőjű gömb, nem fér át ‘a’ átmérőjű háromszögön. Miközben mégis kiviteleztük a lehetetlen, és ideiglenesen át- vagy legalábbis betuszkoltuk rajta, amit lehet. Drága egyetlen Suzukim alapjáraton is egy girhes macskára emlékeztet, na most ezt a girhes macskát nézzük málhás lónak, és rögtön érezni fogjuk a helyzet abszurditását. Tehát terv szerint felvettük Chloét, aztán Algit és szépen bepréseltük őket a kocsiba. Ekkor éreztük hogy nem stimmel, aminek stimmelnie kéne, és ekkor már sokadik kört futottam le Baluval telefonon, hogy higgyen nekem és fogadja el amit mondok (hogy nem férünk be, és náluk megbeszéljük mi legyen az új terv), de az istennek nem akart kötélnek állni – közben Try a balomról utasítgatott sajátos stílusában hogy oltsam le a fickót keményen, de én Baluval ha pisztolyt szegeznek a fejemhez akkor sem tudok ordibálni olyan gyámoltalan. Szóval jeleztem, hogy képtelent kér tőlem, így szépen befordultunk a legközelebbi Mc Donald’s-ba hogy higgadtan számot vessünk a leutazási lehetőségekről.
Vagy 5 tervet végigpörgettünk (szerencsére a szerepjátékokból fakadóan elég összecsiszolt banda lettünk, ha problémamegoldásról van szó), így Try zseniális terve nyert. Noha még mindig nem láttam magam előtt hogy Csabi hogy fog beférni a robbanásveszélyig megpakolt kocsiba, és esküszöm Try arca is lefagyott, amikor hátranézett, hogy szemügyre vegye az Algi és Chloé közti helyet (ahol egy Chihuahua talán még elfért volna, ha össze húzza magát), ám az univerzum mellettünk állt, az idő és tér megnövekedett így máris kényelmesen utazhattunk le Gödre a többiekhez immáron legújabb útitársunk, Csabi társaságában. Lent aztán osztottunk szoroztunk, és végül A és B csapatra váltunk. A lányok maradtak, és amíg a fiúkat Try leszállította a szálláshelyre, addig mi fecsegtünk meg Váratlan utazást néztünk. Közben jól lenyúltam Balu vitorlástankönyvét, Chloéval meg konstatáltuk, hogy Baluék otthonának van egy olyan klassz feelingje, mintha az ember valójában egy erdő közepén lakna elszigetelve. Ez én mindig is nagyon csíptem. Aztán szemeztem egy sort Balu gigantikus hátizsákjával, és mivel vannak pillanataim, amikor én egy elmebeteg önigazoló szuperhősnek képzelem magam, amikor Try visszatért, és kezdtünk bepakolni ragaszkodtam hozzá, hogy Balu több mint 20 kilós túrahátizsákját, én pakolhassam be a kocsiba. Hát ilyet sem éreztem még. Ha felveszel egy hátizsákot és nehéz, azt nehéznek érzed. De miután felvettem Balu hátizsákját nehézséget nem éreztem, csak azt hogy a gravitációval valami nem stimmel, mert a lábaim belemélyedtek a betonba az összes többi testrészemmel együtt. Komoly koncentrációt igényelt hogy a több mint 20 kilós zsákot a 50 kilómmal ellensúlyozni tudjam. Volt néhány bizonytalan pillanatom, amikor úgy éreztem hogy egy hajszál választ el attól, hogy egy hátán fetrengő kapálódzó katicabogárrá változzak, de ez utóbbit sikerült megúsznom, és szépen becuccoltunk mindent a kocsiba, és már húztunk is le a többiekhez. Félúton mozgósítottuk a fiúkat, hogy izzítsák be konyhatündér áramköreiket, mert éhesek vagyunk, tehát mire odaérünk terített asztallal és meleg étellel várjanak bennünket. Hallottunk némi bizonytalankodást a háttérből a virslifőzés bonyolultságairól, de titkon reméltük hogy azért csak sikerül kivitelezni a lehetetlent. Mire megérkeztünk a teríték kész volt. Algi jó háziasszonyhoz méltóan invitált, és ugrált bennünket körül, és amikor elénk tették a virslivel teli fazekat, igyekeztem méltányolni a teljesítményt, és benntartani a kitörőfélben lévő röhögőgörcsöt. Mindenesetre ennyire szét főtt virslikkel én még életemben nem találkoztam. De javukra legyen írva, hogy a drazsévá főtt virslik íze nagyságrenddel volt jobb, mint az egybenmaradtaké. Minden elismerésem a fiúké!
Aztán szépen nekiláttuk a játéknak, miután elkészült az első adag forraltbor (gyorsan el is fogyott). Lassan kitapasztaltuk a faműködésű kályha rejtelmeit is, és alkalmanként abban is gyönyörködhettünk, ahogy Balu csillogó szemekkel szikrát csihol a tőlem kapott tűzgyújtó magnéziumos bigyóval (én is kipróbáltam, tényleg jó móka :)). A játék sokáig tartott, játék alatt pedig alkohol-moratórium volt, amit a banda nem is viselt nehezen. Alkalmanként ugyan csurrant cseppen némi gin-tonik vagy forraltbor, de következményektől nem kellett tartani. A játék olajozottan ment. E maratoni alkalommal két egész kalanddal is kapásból meggyürkőztünk ránk egyáltalán nem jellemző sikeres végkimenetellel – így sikerélményektől elalélva pezseghettünk át az újévbe. Hál istennek csak BB édes pezsgő volt. Ez Zsó és az én kedvencem is. Nálam top favorit, mert talán ez az egy alkoholtartalmú ital, amelyet csapvízhez hasonlóan vagyok képes inni. Egyszerűen imádom. No persze az ittas állapot elkerülésével. Berúgás nem volt, de szilveszter után lényegesen kedélyesebb hangulatban folytatódott a játék, mindaddig, amíg el nem kezdődtek a fáradtság első jeleinek megnyilatkozásai. Például hülyeséget hülyeségre kezdtünk halmozni, és amikor a lovak már vonatok voltak megszólalt a takarodó kürtje, és mindenki aludni tért.
A házban az volt a szép, hogy ahhoz hogy eljuss a zuhanyzóba, vécébe illetve nem utolsó sorban a konyhába – ami társasági életünk szalonja volt – keresztül kell menned a szobánkon, amiben mi laktunk, vagy alternatív megoldásként a verandán. Ám valamiért a másik szoba lakói a veranda helyett a szobánkat preferálták, így sikerült felváltva végigmorognunk Chloéval a reggelt. A koronát pedig az az agyvelőtkaparászó hang tette fel a reggeli ébredésre, amikor Try elhatározta, hogy kitakarítja a kályhát, ami az éjszaka folyamán minden létező fát felzabált, tehát nyilván szükség volt erre… végül feladtuk a küzdelmet, és kitántorogtunk mi is a központba. Ezután gyors reggeli, és már készültünk is hogy újult erővel hódítsuk meg a Börzsöny csúcsait. Balu, kedves túraszervezőnk kiadta, hogy melyik jelet kövessük, valamint szavát adta Trynek hogy négy órára pontban itthon leszünk. Azért voltunk páran, akik ettől függetlenül nem bíztak semmit a véletlenre. Nálam pl. volt telefon, és iránytű, Csabi pedig a zseblámpáját rakta el. Nem mintha nem bíznék Baluban, végülis eddig csak egyszer voltam vele túrázni, és akkor is köhm… kvázi eltévedtünk vagy mi… vagyis inkább nem tévedtünk el, mert odakerültünk ahova akartunk, de hogy semmiféle jelzést nem követtünk az hótzicher.
Mindenesetre a túra első szakaszában, egy jó meredeken kapaszkodtunk fel a csúcsra nem kevés ideig. A szívem majd kiugrott a helyéről, de a friss levegő, és a kellemes hűvösen meleg idő annyira felpörgetett hogy képtelen voltam abbahagyni a menetelést. Chloé végig a sarkamban volt, a többiek lemaradtak. Alkalmanként meg meg álltunk, hogy bevárjuk őket, ilyenkor kifújtuk magunkat, aztán amikor beértek folytattuk tovább az erőltetett menetet (ilyenek vagyunk mi: szadisták). Egészen varázslatos élmény volt mindkettőnk számára az erdei séta. Az asszociációnk mindenesetre rendesen szinkronban volt. Téli erős táj, köveket moha, a fák csupaszak, az ösvényt néhol hídtalan köveken átugrálós patak keresztezi. A nap néha átvilágít a felhők között, a lábaink körül köd tekereg. Valami csiklandozó bizsergés futott végig rajtam a talpamtól a fejem búbjáig, miközben a szám mosolyra húzódott. Mint a játékban – gondoltuk Chloéval. Olyan mintha a karaktereink lennénk. Ennek fényében mértem az Ability módosítóimat a továbbiakban. Hegynek fölfelé kiderült, hogy a condicíóm megállja a helyét. Csabi fel is vetette a teljesítménytúra gondolatát, ami alaposan be is fészkelte magát az agyamba. Azóta itthon már le is zsíroztunk egy dátumot. Aztán a csúcson kicsit megpihentünk, ettünk ittunk. Chloéval kipróbáltuk Balu aszútörkölyével mixelt teát. Jól esett. Ekkor kezdtük el érezni a csípős hideget, úgyhogy alaposan bebugyolálva folytattuk az utunkat.
Kicsit könnyűnek éreztem a túrát, úgyhogy lekönyörögtem Baluról a hátizsákját. Ezután minden adandó alkalommal kijelentette, hogy a következő kereszteződésnél cserélünk, és visszaadom neki, de én valahogy sosem vettem észre a kereszteződéseket. Végül meglehetősen frusztrálttá vált a fiú, amiért nem kapja vissza a zsákját, és akkor azt hitte majd erőszakkal eltudja venni tőlem, de egyrészt a dexteritym is elég magas, másrészt a segítség! segítség! sikoltozásom meghallgatásra talált, és Try egy bátor mozdulattal földre vetette az engem letámadó Balut. Így a táska végül nálam maradt. Közben Balu kiselőadást tartott nekem a vitorlázás rejtelmeiről, és mibenlétéről. Anekdotáztunk is egy sort. Elmondta milyen lehetőségek vannak a jogsi letételére, aztán amikor délután Balázs is megjött és vele is beszéltem egy sort erről, és rájöttem hogy a két srác közel sem ugyanazt mondja. Mindegy. Majd összerakom a mozaiklapokat. Szóval a túra legnagyobb megdöbbenésünkre 15:59 perckor ért véget (Balu minden elismerésem a tiéd!), még végszóra keresztük gázoltunk a túra közben oly sokszor átugrált patakon, élvezettel cuppogtam hazáig, bepörögve attól, hogy még még még akarok menni… azt hiszem ezt hívják kilométerhiánynak. Otthon aztán szépen megebédeltük az előző este közös erővel felépített lencselevest, és délutáni sziesztát rendeltünk el Balázs várható megérkezéséig. Baluék eltűntek a szobájukban, Try a Kindlejével foglalatoskodott addig mi négyen a szalonban fecsegtünk. Miután Balázs csatlakozott hozzánk kezdődött az újabb RPG parti. Immáron visszatalálva önmagunkhoz, jóval kevesebb sikerélménnyel, ellenben jóval több izgalommal, és alapos tervezgetéssel.
Az éjszaka ott ért véget amikor hajnali három körül, ismét volt valakinek egy durva elszólása. Csak kár hogy én még nem voltam fáradt. Továbbá, mivel állati jól éreztem magam, és szinte összerázkódtam a gondolattól hogy másnap hazamegyünk, úgy döntöttem az alvást hagyhatom akár otthonra is. Amíg a többiek lefeküdtek aludni, én kényelmesen begubóztam a kandalló elé egy könyvvel. Időnként megetettem némi fahasábbal a tűzet, majd mielőtt hat körül elmentem volna lefeküdni, még ráraktam az összes maradék fát. Így a tűz végre kitartott reggelig, a kaparászás pedig elmaradt. Reggel furán szarul voltam. A hangom bár selymesen simogató és dögösen mély volt, mégis éreztem hogy ez így nem klappol. Étvágyam nem volt, így tehát Chloéval karöltve néhány adag gin-tonikkal kezdtük a napot. Aztán a játék folytatódott még az eddigieknél is döcögősebben. Mígnem Try felállt, és közölte velünk, hogy reméli nem bánjuk, ha ő olvas egyet az ágyban, amíg mi ötletelünk. Nem bántuk. És mivel volt egy epizód előtte, amikor nekem borult el az agyam, és nyúltam végig az ágyon, elismételtettem a többiekkel a lemaradt dolgokat. Nem volt ötltem. Pokolian irritált. Végül megmentettem az önbecsülésemet azzal, hogy kiderítettük hogy a Try által készített alaprajz hiányos, és értelmezhetetlen. Aztán miután tisztáztunk a valódi felépítést rögtön sziporkázni kezdtünk. Végül egy óra alatt összesziporkáztunk egy zseniális tervet, aminek kivitelezése az elkövetkezendő fél percet is igénybe vette Try számára. Nos, itt hagytuk abba a mesét, és láttunk neki a pakolásnak, hogy Balázzsal kiegészülve immáron kényelmesen hazafurikázzunk két kocsival. A szilveszteri három napunk ezzel véget is ért, én pedig azóta is csak sajnálni tudom, mert nekem ez rövidebb volt a rövidebbnél – nyilván azért mert marhára jól éreztem magam. Kábé azóta próbálom beérni magam.
Tegnap este Kattánál voltam, hogy lemérjen tetőtől talpig. Úton hazafelé az évben először éreztem hogy beértem magam testileg, lelkileg és végre összeállnak a puzzle darabkáim. Szilveszter körül valahol elveszíthettem néhány órát (nyilván a sok nemalvásnak köszönhetően), ezt most sikerült behozni. Végre agyilag is rendesen működöm, ami annyit tesz, hogy megint tudok logikusan gondolkozni, és megint több jó ötletem van, mint rossz. Visszatért a varázserőm, je.
Amúgy azt azért sajnáltam hogy nem nyitottunk aranyköpések könyvet, mert volt néhány akkora beszólás hogy nem tudtam mikor kapok levegőt legközelebb.
