Ti éltek álomvilágban? Szerintetek most hol van a táskám a szerepjátékos cuccaimmal és a tolltartómmal? És tudjátok, mennyire fárasztó NEM azon gondolkozni, hogy épp mikor milyen kameraállásból kéne venni az életemet? Tudjátok, mennyire rombolja a szociális kapcsolatokat az, hogy egy filmről vérre menő vitát tudok folytatni? A múltkor meg fennakadtam egy spamszűrőn, mert azt kérdezte, milyen nap van.

Ha nem foglalkozom folyamatosan egy fontos dologgal, akkor meg rögtön elfelejtek mindent. Egyszer eljátszottam, hogy felszálltam egy metróra egy megállóra, de kettőt mentem vele. Aztán felszálltam a másik irányba, és megint mentem kettőt. Aztán úgy döntöttem, hogy jobb lesz koncentrálni a leszállásra az egész út alatt, és akkor sikerrel jártam. Az első barátnőmmel esett meg, hogy felhívott, találkozót beszéltünk meg, aztán csodálkozott, hogy miért nem mentem el. “Milyen találkozóra?” Fel se tűnt, hogy minden nap találkoztunk, csak aznap nem.

Egyébként a könyvelő teljesen tipikus munka olyanoknak, akik álomvilágban élnek.

Szóval az úgy kezdődött, hogy általánosban azt kaptuk házinak, hogy történetet kellett fogalmazni. Imádtam csinálni, olyan volt mintha filmet készítenék, csak a film belül pörgött. Aztán egyik reggel, amikor kiosztották a leosztályzott füzeteket, más azzal vártak az osztálytársaim, hogy tök jó, amit írtam – persze ötöst is kaptam. (Amúgy valami időutazós kalandregény volt az akkoriban a rádióban adott és lemezen vásárolt hangjátékok stílusában – már akkor se voltam egy könyvmoly, ami miatt rendszeresen szégyenkeztem, mert a csapból is az folyik, hogy a műveltség az egyenlő az olvasottsággal.) Aztán ez lett a hobbim: novellákat írtam. Regénybe csak 1-2-szer mertem belevágni, méghozzá azért, mert tudtam, hogy túl nagy falat lenne nekem. A pozitív visszajelzések meg folyton jöttek ismerősöktől, tanároktól… Aztán kikerültem a nagyvilágba, kiderült, hogy cikket is tudok fogalmazni, de a novelláimra soha nem volt egy rendes vevő sem, így aztán el kellett fogadnom, hogy annyira azért nem vagyok jó, hogy hivatásszerűen végezzem.

Azért megjelentem íróként is: egy képregényírópályázaton megnyertem a megjelenés jogát, de aztán kreatív nézeteltérések miatt nem lett folytatása (valami halálosan unalmas dolgot kellett volna írnom), sőt, még pénzt is kerestem: pár rész megjelent egy színes, részenként 6 oldalas stripsorozatból, amibe fektetett munkámra máig büszke vagyok – kár, hogy szervezési gondok miatt hamar megbukott az egész, mert szerintem nagyon jó sztorik maradtak megvalósítatlan.

Manapság sajnos semmi időm írkálnom, és nagy sajnálattal gondolok bele, mi lett volna, ha esetleg nemcsak a prózaírást kapjuk feladatul a suliban, hanem esetleg megtanították volna a gyerekeket verset költeni, filmforgatókönyvet írni (ez még a direkt művészi irányultsága miatt választott gimiben is csak részben működött), szobrot faragni, performance-t kitalálni, színdarabot írni, rendezni, előadni, társasjátékot készíteni, tördelni, más szövegét szerkeszteni, vállalkozni stb.

Na, jó, ideje dolgoznom a filmes karrieremen. Ha valami miatt kimarad bevételem, amiatt maradjon ki!

Én és a családom egy aprócska lakásban élünk a kommunista érában, ahol a rendőrség bármikor kopoghat az ajtón és elvihet minket – elvégre progresszív értelmiségiek vagyunk saját véleménnyel. A házakat pedig egy vándorcsepűrágó troupe járja, akik a közönséget is bevonják a játékba: az egyik nézőt elviszi egy alacsonynövésű, sőt, törpe csepűrágó, és az illető már a darab részeseként tér vissza drámailag megfelelő pillanatban.

Hozzánk is eljönnek a csepűrágók, és engem választ ki az ugrabugráló, mindenféle rojtokba öltözött törpe, és egy másik szobába visz engem, majd magamra hagy. Egy szabálytalan formájú, de sima felszínű, élekkel rendelkező kőtömb van itt, amibe a rendszer ellen lázadók vésték a nevüket. Tudom, hogy nekem is be kellene vésnem a nevemet. Aztán meglátom a szikla oldalsó lapját, ahol ugyanazok a nevek vannak bevésve, de ezek az elhalálozottak.

A kőre borulok, és azt tettetem, hogy alszok, hátha arrajárna egy rendőr, mielőtt visszatér a törpe. Várok, és rájövök, hogy már nem fog visszajönni. Nagyon sokáig várok. Aztán felkelek, és elindulok az utcán hazafelé. Meghallom a lépteit valakinek, aki követ. Megállok, úgy teszek, mintha a kirakatot nézném, de valójában a tükörképeket fürkészem, hátha meglátom, ki követ. A törpe az.

– Már hiába megyek haza, igaz?

– Most már csak annyit tehetsz, hogy elmész a Moszkva térre.

Tudom, hogy a rendszer áldozatainak, a mártíroknak az emlékműve ott van, de ez most nem jut eszembe. Együtt indulunk el az utcán, és hogy gyorsabban haladjunk, de feltűnés nélkül, csepűrágónak álcázom én is magam, és ugrabugrálva, indiánszökellve haladunk. Meglátom a vasúti töltést.

– A Moszkva tér ugye ott van a töltésen túl?

– Igen.

Ugrálva, szaladva indulok el, mögöttem a törpével, de már a rendőrök is üldöznek. Tudom, hogy tudják, hogy előlük szökök, de mégis próbálok úgy tenni, mintha nem tudnám, mintha mit sem sejtő csepűrágó lennék. Úgy szaladok át a síneken, hogy körbe sem nézek, a túloldalon lecsúszok. Már nincs mit rejtegetni, körbe-körbe menekülök a parkosított téren, mígnem eljutok egészen az emlékműig, ami előtt pár méterrel elkapja a grabancomat a civilruhás rendőr. Hanyattvágódom, félig az emlékművet körbevévő mesterséges csermelyben landolva.

– Nem kell, hogy megkegyelmezzenek, csak hadd menjek oda az emlékműhöz!

De nem engednek. Térdre állítanak, kezemet tarkóra teszem.

– Akkor most letartóztatnak? – kérdezem kétségbeesetten, miközben a rendőr a pisztolyát a tarkómhoz emeli. Minden elsötétül, mielőtt felébredek.

Az első mobilom egy Nokia 3200-as volt. De inkább emlékeztetett digitális svájci bicskára: a rádió, a fényképező, a hangrögzítő ma már alapfelszereltség, bár akkor hatalmasat flasheltem ezeken is, de még lámpa is volt rajta. Arról nem is beszélve, hogy a burkolata átlátszó volt, és egy csomó papír előlap volt hozzá, szóval azt nyomtathattam rá, amit csak akartam. Igazi csicsás női telefon volt, de azért egy férfi is szereti, ha kényeztetik. Nem mellékesen az új Doctor Who-ban a Doctor kísérőtársa, Rose, ugyanilyen mobillal rendelkezett, amit aztán átalakítottak univerzális vevőkészülékké, így aztán akár egy másik galaxisból is haza tudott telefonálni, és egy párhuzamos dimenzióban is rácsatlakozhatott a helyi telefonhálózatra.

Amikor életem második mobilját vettem (a mostanit), akkor az volt az elsődleges szempont, hogy minél kevesebbet tudjon. Elvégre akkor tud a legkevesebb dolog elromlani benne. Így is van benne rádió, meg hangrögzítő, csak amikor a szintén saját tulajdonú PC-m előtt csúszom-mászom a földön (már bánom, hogy felragaszottam rá a CD-kulcsot tartalmazó Windows-matricát), akkor hiányolom egy kicsit a lámpát. Őszintén szólva ezerszer hasznosabb volt a rádiónál. Egyébként a régit visszavittem, hogy cserébe féláron vehessem meg az újat, ami azért érdekes, mert a visszavitt mobilokat egy üvegkalickába hajigálták be az akciót reklámozandó. Hát, mondani sem kell, az enyém volt a legcsicsásabb a sok snassz régi készülék között.

Itt pedig az első hó, amint éppen véget ér. De nem kell félni, hamarosan újra rázendített.

A családomban afféle belső poén avagy running gag, hogy senki nem tudja hűen visszaadni a családnevünket (Koszper). Csodaszámba ment, amikor egyszer a patikában helyesen írták ki. Volt, hogy egy hívást azért nem fogadtam, mert valami Kuss P. Vilmost kerestek, és addig eszembe se jutott, hogy valamit rosszul csináltam, amíg le nem csesztek emiatt. (Komolyan, milyen név az már, hogy “Kuss”? Azt hittem, szórakoznak.)

Ez persze nem jelenti azt, hogy nekem ne lennének problémáim mások neveivel. Félelmetesen rossz az arc- és névmemóriám. Az első igazi kihívás Milassin Ákos főnököm volt. Beletelt pár megrendelésbe, mire felfogtam, hogy is hívják: szerencsére az egyik e-mailt teljes névvel írta alá. Ezt el is mondtam neki később, amikor egy indiai fordítóval kellett felvennem a kapcsolatot, konkrétan Birappa Ramacsandrával – mindezt a zörejes mobilvonalon keresztül kellett volna értenem. Akkor kezdtem úgy érezni, hogy a Koszper egy szolid és snassz vezetéknév, amit még elmagyarázni is egyszerű.

Erről jut eszembe a The Cosby Shownak az a része, amikor Mrs. Huxtable a négy éves kislányát tanítja leírni a saját nevét. Amikor a kislány nagyon elkeseredik, azzal vigasztalja, hogy ő 34 éves koráig nem volt képes leírni a vezetéknevét.

Egyébként a Chloé tényleg nem egy gyakori név. :)

Egyszercsak ellenőr- vagy trollhangot hallok a szomszédbuszról. Lyukasztott, s ezt ismételgette: Tolle, lege! Tolle, lege! Vedd

és

olvasd! Vedd és olvasd! … Visszanyomtam jegyeim áradatát, s felugrottam, mert semmi mást, Demszky parancsát láttam e jelben, hogy nyissam ki a BKV-honlapot, s olvassam el a szemembe ötlő legelső sort.

És olvasám, és ámulék. És ámulék, és olvasám. S látám a fényt, mely beragyogta a villamospályát.

Persze a kor sem számít semmit, ha az ember ismer pár filmes törvényszerűséget. Egy jó filmben ugyanis semmi sem véletlen, még a véletlen sem. Talán emlékszik minden kedves nebuló, hogy amikor a felszállóegység elindulna, az egyik lába beakad a törmelékbe, és be se csukódik. Innentől kezdve a néző agyának el kellene kezdenie kattogni, hogy “miért mutatták?” – “mert még jelentősége lesz” – “miért lesz jelentősége?” – “mert nincs még vége a filmnek” – “mi kell ahhoz, hogy továbbmenjen a film?” – “egy antagonista (főgoni) kell”. Innentől már geek logikával is rá lehet jönni, hogy vajon a film hátralevő perceiben ki lesz az antagonista. (Bishop? Szándékosan vezette a járművet a törmelékbe, hogy ne tudjanak időben elszökni és hőseink sugárbetegséget kapjanak?)

Egyébként el nem tudom mondani, hogy mennyire jó befektetés volt számomra megvásárolni az Aliens extra változatát. Ilyen olcsó trükkökkel ekkora filmet készíteni… mintha a teljes Star Wars sorozatot a fürdőszobámban akarnám leforgatni. Elég csak megnéznem, hogy James Cameron cipősdobozzal hogyan készített videóra vett “storyboardot” a katonák földreszállásáról (saját szájulag kiadva hozzá a hangeffekteket), és máris tudom, miért akarok filmeket csinálni.

Minél hülyébbnek hisznek az emberek, annál nagyobbat néznek, ha megölöd őket.

Újságárus lettem.

Ja, és ezt mindenképp nézzétek meg: Thorazine, the Clown

Tudni kell, hogy nagyon szeretek… szóval, úgyis tudjátok mit, minek égessem le magam azzal, hogy mindenki által ismert tényekkel hencegek magamról. Igazából akkor kezdtem gyanakodni, amikor hiába próbáltam meg letölteni. Nem mintha nem sikerült volna, de ennyi erővel bárcsak inkább mégsem töltöttem volna le. Ez így nem igaz: nem volt veszélyes az infó, de még csak érdekes sem, éppen érdektelenségével rémisztett meg. Miért őriznének ennyi jelszóval és fekete jéggel egy ilyen jelentéktelen szöveges dokumentumot. Másoknak is megmutattam, de ők sem találtak benne semmi érdemlegeset. Néhány bájt, semmi több. Teljesen közhelyesen hangzott, de valójában nem volt az, mert korábban nem ismertem. De semmit nem is nyertem azáltal, hogy megismertem. Talán a hetes buszon végig kellene mindenkit kérdeznem, hogy mit jelent. Talán ti meg tudjátok mondani.

A többiek most biztos valahol kocsikat gyújtogatnak. Én legalábbis onnan jövök.

Vasárnap volt Újpesten képregénybörze, én speciel ott vettem meg a Transmetropolitan első három részét tartalmazó tpb-t. Azt már nem merem elárulni, mennyi pénzt költöttem összesen képregényekre. Minden esetre most már 101 tételt tartalmaz a képregénygyűjteményem katalógusa, ami röhelyesen kevésnek számít, különös tekintettel arra, hogy ezek között simán vannak olyanok, amik nem számítanak képregénynek. De talán arra elég ez a mérföldkő, hogy elkezdjem rendszerezetten rámolni őket, nem csak méret szerinti sorrendben.

Apropó: most van nálam megtekintésre a Batman visszatér és a Mindörökké Batman különleges kiadású DVD-je. Ég és föld. Komolyan mondom: ég és föld.

Ma 40e kemény magyar valutával a zsebemben elindultam beiratkozni a Szellemkép Szabadiskolába a videó szakra. Szerencsére az elnevezése ellenére ez valójában rövidfilmkészítést tanít, nem simán videózást. Szóval aszongya, hogy Dob utca 20. Mivel még korán van, végigsétálok a Thököly úton, egészen a Keletiig. Ott pedig beállok a trollibusz végállomásra, ahol egymás után sorakoznak a vadiúj “Solaris” gyártmányú trollibuszok. Várok és várok. Lassan elered az eső. Magamra húzom a kapucnimat. Végre beáll a megállóba a troli. Egy vén, kocka alakú, húszéves Ikarus troli. A végrendeletemet fogalmazgatom magamban.

Mondjuk hazafelé is elég vicces volt. A Hungária körútnál a víz a járdával egymagasságban ömlött. Elég vicces látványt nyújthattam, ahogyan tócsából tócsába ugráltam, mint valami egzotikus mocsári madárhaj utolsó példánya, ahogyan éppen a túlélésért küzd és/vagy eleségért vadászik.

Lelkiismeret furdalás no more.

Ülőhely?! Rock-koncerten?! Látom, már csak én maradtam, mindenki más tisztességben megőszült úriemberré vált.

A TFT az egy LCD, de a legtöbb ember úgyis CRT-t használ, az LCD-nél pedig sokkal jobb a plazma minőség-ár aránya. Például azonos árfekvésben jobb a kontrasztaránya, ugyanakkor minden irányból látható. Persze vannak más tényezők is. Itt egy nyers vázlat a 2004-es CeBIT kínálatáról. Tudtam, hogy jó lesz még valamire.

Az amatőrök gyorsabban dolgozták fel élvezhető képekké a nyers adatokat mint a NASA. Igaz, ezek a képek nem értelmezhetőek tudományosan (képszerkesztőkkel csaltak több helyen, bár igyekeztek nem adni többletinformációt – bár szvsz egy fekete gradiens már az), ám egyáltalán nem élvezhetőek kevésbé, mint a NASA által publikált későbbi képek. Nagyon izgalmasok az itt látható dokumentumok, tessék megnézni!

- …és két olyan B5-ös borítékot is kérek szépen.

– Az inkább C5-ös, de nem baj.

– Igen?

– Akik írták inkább C5-ösnek gondolták.

a sarki papírboltban

A beiratkozási héten kihagyást jelentettem be és ennek megfelelően be sem iratkoztam. Újabb olyan félév, mikor nem vagyok hallgatói jogviszonyban az ELTE-vel. Remélem, többet nem is leszek.

Tegnap sikerült leadnom a jelentkezésemet film- és televíziórendező szakra a Színház- és Filmművészeti Egyetemre első helyen állami finanszírozásos, második helyen költségtérítéses finanszírozási formában, valamint a felvételhez szükséges középfokú C nyelvvizsgára is jelentkeztem angolból és németből is biztos, ami biztos.

A következő félévben kipróbálom magam, hogy mennyit tudok keresni teljes erőbedobással, illetve hogy meddig jut el egyébként a karrierem. Nagyon kíváncsi leszek.

Bánó: Ugye az az oka, hogy a Bt.-nek, ami alapított a Pontot, azért egy egyetemista fiú a beltagja, hogy ne a Bt.-ben kültag szerkesztőkön lehessen számon kérni az anyagi bukást?
Para-Kovács: Ebbe nem látok bele.
R. Székely: Ebbe nem folytam bele. A főszerkesztőt kellene erről megkérdezni.

Hát, gyerekek, megígérem, hogy én ingyen és bérmentve fogom egy hónapig írni a blogomat. Egyébként – hogy ne politizáljam át teljesen szegény Try politikamentes blogját, ahogyan azt általában az internetes fórumokkal a moderálás határáig el szoktam menni – már gondolkozom, hogy milyen internetes vagy papíros médiumokat szeretnék csinálni. Szerepjátékos online portál? Végre egy olyan SF magazin ami megáll a lábán (szvsz a Galaktika sem fog)? Rendszeresen megjelenő képregényfüzet? Egyszerű fanzin? Vagy színes álomfelytő folyóiratot? Még jó, hogy nem korlátoz engem a jelenleg létező lapok ismerete. Nem ködösíti el látásomat a szakértelem – ahogyan azt Nagy Bandó mondta a demokratikus szavazásról. Tényleg: hány emberre is esik egy politikus?

Bocs a zavaros postért. Asse biztos, hogy ide kellett volna. Kicsit fáradt vagyok. Vagy lehet, hogy én is csak álomdok most?

Korábbi bejegyzések »