Nem olvastam végig a könyvet.

Hogy az erényeivel kezdjem: fantasy regényhez képest kétségkívül van benne anyag. Ha nem regény lenne, hanem fantasy tematikájú festmények sorozata, alighanem már most előrendelném a még meg nem jelent köteteket is. A világ, a kezdeti felálláskor megismert történelmi helyzet, az új, friss interpretációban megjelenő fantasy archetípusok kétségkívül megkapóak. Látjuk magunk előtt, ahogy Észak Ura visszavonul meditálni a szabadtéri templomként funkcionáló istenerdőbe; látjuk a több ezer éves Falat, ami fagyos erődítményként áll a civilizáció és az északi rémségek között; délen pedig ott van egy buja, eleven, bűnben és intrikában gazdag hatalmas királyság, ami vérben és gyalázatban született mivoltával együtt is lenyűgöző. Megfog bennünket a hatalmas harcosból hájas kéjenccé romlott király tragikus sorsa, a gonosz, számító királyné sötét lelke, a hagyományok, és az ezernyi egyéb apró részlet.

A problémák csak akkor kezdődnek el, amikor mozgásba lendülnek az események. Minden figura végletesen egysíkú; semmiféle mód nincs az események, a szereplők cselekedeteinek többféle értelmezésére. Aki olvasta a Gyűrűk Urát, a fantasy irodalom örökérvényű alapvetését, tudja, hogy mennyire magával ragadóak tudnak lenni az ellentmondásos személyiségek. Még a főszereplők is el-el gyengültek olykor, nekik is voltak jobb meg rosszabb pillanataik — személyiségük integritása pedig egyenes arányban állt élettapasztalatukkal és életkorukkal. Vándor becsülete nem azért lehetett rendíthetetlen, mert ez hatott tetszetősen a szereplői palettán. A cselekmény kezdetekor kilencven éves  volt — több mindent maga mögött tudhatott már, mint a legtöbb ember egész életében. Denethor, hiába volt nemes és vasakaratú, megvolt a maga esendősége — nem egy elvakult, gonosz zsarnoknak, hanem egy bölcs és sokat látó, igazságos uralkodónak ismerjük meg, akit megroppantanak az előtte álló rémségek és fiának értelmetlen halála. Bukása pont ezért lehet megrázó. Sajnos mindez fájdalmasan hiányzik ebből a Trónok harcából — a jellemek érdemben nem változnak, olyanok maradnak, amilyennek megismertük őket.

A cselekmény bonyolítása sokszor nagyon durva és darabos eszközökkel történik. A szerzőnek nyilvánvaló ambíciója volt, hogy egy soha nem látott méretű fantasy eposzt tegyen le az asztalra. Így olyan dolgok is túlzott részletezésre kerülnek, amelyeket nem igényelnek sok terjedelmet. Hogy csak egy, nagyon jellemző példát említsek: atz örök klasszikusban, az Ivanhoe-ban nincsenek ennyire agyonrészletezett jelenetek a lovagi tornáról. Egyik ilyen grandiózus esemény leírása pont attól lesz élvezhető, hogy a figyelmünket az író képes megfelelően irányítani; nem pedig azért, mert alaposan rögzít minden lényeges és lényegtelen részletet. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a színvonalas megoldásokra való törekvésen felülkerekedett az oldalak megtöltésére irányuló vágy. Ezt a túlírást teszi még nehezebben elviselhetővé a sejtetetés eszközének túlságosan bőkezű alkalmazása. Túl gyakran értesülünk arról, hogy valakinek ettől vagy attól “rossz előérzete” van — száz-kétszáz oldallal később aztán minden rossz előérzet rendre, kivétel nélkül beigazolódik. Más szóval fogalmazva: a szerző egyszerűen nem elég ügyes ahhoz, hogy ne tudjuk, mi fog történni — ugyanakkor nem folytathatjuk onnan, ahonnan már nem nyilvánvaló a cselekmény, tovább kell olvasnunk. Az eredeti cél alighanem a feszültségkeltés lehetett; mivel azonban tudhatjuk, miről van szó, inkább unalomba fordul az olvasás.

Ahogy haladunk előre a vaskos regényben, úgy lesznek nyilvánvalóak a további gyengeségek. Egy nyolcszáz oldalas könyv megírásához (és ne feledjük — ez még csak az első kötete egy hétkötetesre tervezett sorozatnak) komoly elkötelezettségre és alázatra van szükség. Ekkora terjedelemben sokkal nyilvánvalóbbá válnak az esetleges következetlenségek. Egyszerűen nagyobb az átfogott időtáv, ha tehát koherens cselekményt szeretnénk, ahhoz koherens jellemekre és következetes szabályokra van szükség a szereplők közötti interakciókban. Sajnos ezek megalkotására sem maradt energiája a szerzőnek. A szereplők zavarba ejtően sokszor kényszerülnek arra, hogy fájdalmasan, idiotisztikusan ostoba hibákat kövessenek el. Mekkora az esélye például annak, hogy egy nyomorék, lóra felkötözött, hét éves herceget a testőrei és a bátyja merő szórakozottságból, fegyvertelenül magára hagynak egy banditáktól és vadállatoktól hemzsegő erdőben? És ez még egy kisebb tévedésnek számít a baklövések végeérhetetlen sorozatában. Az olvasó persze tudja, hogy ez hiba — és persze megint oldalak tucatjain kell átrágnia magát, mire ez ténylegesen ki is derül. Ráadásul — ez a legrosszabb — a tévedések sokszor egyáltalán nem következnek a szereplők jelleméből, múltjából és társadalmi pozíciójából.

Az én cérnám is az egyik ilyen jelenetnél szakadt el — miután az előrelapozás bűnébe esve meggyőződtem róla, hogy ismét előre látom a következő kétszáz oldal eseményeit, belelapoztam itt-ott a végébe, és úgy döntöttem, nyugodtan ad acta tehetem ezt a történetet. Lektűrnek amúgy nem a legrosszabb ez a regény, csak én most már egy kicsit többre vágyom. Nem elég, ha hosszú időre el vagyok látva olvasnivalóval — művészi teljesítményt is várnék, a valóság sajátos átértelmezését, következetességet és nagyobb szabadságot az olvasói fantázia előtt.

Felbőröndözve bolyongunk a sűrű hózáporban — nehéz beleélnem magam, hogy éppen Magyarország harmadik legnagyobb városának a főterén vagyunk. Sokkal inkább érzem magam mondjuk Szibériában… de hol az a hotel? A házszámok alapján nem lehetünk túl messze. Aztán egy barátságos eszkimó útbaigazít: épp az előbb sétáltunk el mellette.

Masszív, a 19. században eleve hotelnek épült, épületnek szállodában tanyázunk le — kolosszális belmagasság, viszonylag kis, de azért kényelmes és meleg szobák, a 19. századi hangulathoz illően hűvös folyosók és hasonlóan kevéssé befűtött, ugyanakkor táncterem méretű ebédlő, ahová reggelizni járunk. Gondolom, amikor nem holtszezon van, akkor van értelme a nyolcszázötven asztalnak. Így, a hóval együtt most inkább a Ragyogás az, ami eszembe jut, miközben remegő hangon közlöm a semmiből materializálódott konyhásnénivel, hogy igen, kérünk még egy kis rántottát. A rántotta amúgy kitűnő.

Jó sok időt töltünk sétálgatással — Szeged egyszerűen varázslatos a hó alatt. A Nicoline édesanyja áltlal ajánlott cukrászdák időközben megszűntek, de szerencsére ugyanazon a helyen találunk egy remek kis kávéházat, amihez többször is visszatérünk. Ha jól emlékszem, utoljára Marikával voltam itt, este pizzát ettünk a Széchényi tér közepén ülve a fülledt melegben, ő pedig a retiküljéből kapta elő hozzá a ketchupos flakont. Nyár volt éppen, majd meghaltunk a melegben, miközben egymás lelkivilágát boncolgattuk nagy lelkesen. A jelenlegi körülmények között mindezt elég nehéz elképzelni.

A mínusz tizenhárom fok ellenére igyekszünk úgy viselkedni, mint a vérbeli turisták: végigjárjuk a belváros főbb nevezetességeit, megfordulunk pár múzeumban. A Móra Ferenc múzeum lépcsője átmenetileg szánkópályaként üzemel, a kőtár udvarán egy csikóslegényként kurjongató teremőr néni letiltja a fotózást, a Reök Palota, ahol a John Lennon emlékkiállítást nézzük meg, pedig már önmagában is lenyűgöz finoman elegáns szecessziós stílusával. A magaskulturális programok közül is messze ez az, amit a legjobban élvezek: részben John Lennon saját rajzait, részben a személye körül született művészeti munkákat lehet megnézni — bár elég rövid, mégis elég hatásos és nagy gonddal összerendezett kiállítás ez. Ráadásul két részletben tekintjük meg: a második terem közepén egyszer csak ellenállhatatlan vágy támad bennünk arra, hogy visszacikázzunk a Dugonics térre, és az éttermi pad párnája alól kiszedjük Nicoline ideiglenesen oda elspájzolt telefonját.

Levezetésképpen utolsó este moziba megyünk, utolsó délelőtt pedig fürdőbe. A mozi egy elég izgalmas épület: vidéki mozihoz képest meglepő módon a város középpontjában van, több terem is van meg popcornautomata, a felső emeleten pedig egy nagyon klassz kávézó, a Deus Exből szalajtott pultossráccal és pultoslánnyal. A hangulat remek, a cider is egészen kiváló, a kiszolgálás szuper — a film viszont, a Suszter, szabó, baka, kém egészen káprázatosan rossz. A feeling oké, aki szép ütemű, ízlésesen kivitelezett mozit szeretne látni, nézze meg nyugodtan, de akit mondjuk vonzanak az olyan hívságok, mint az érdemi cselekmény, a három darabosnál bonyolultabb kirakósjáték vagy az érdekes történet, az inkább nézze meg még egyszer a Rosencrantz és Guildenstern halottat, Gary Oldman abban is remek.

Az Anna fürdő annak ellenére is lenyűgöz, hogy nem vagyok egy nagy fürdő-fan. Valódi zen-hangulat, ahogy Lydia mondaná, csodálatos környezet, finom, meleg víz, forró levegővel melegített, kő pihenőpadok. (Közben rájövök, hogy alighanem ugyanannak a forrásnak a vizében fürdök, ami odakint szabadon elérhető-elvihető egy szökőkút-szerű ivókútból. Amíg ejtőzünk, beleásom magam egy kicsit a Trónok harcába, bár ennek a hangulatát sem sikerül igazán nyakon csípnem. Lyukkamerás felvételekkel kísérletezem, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Fürdő után gyorsan bekapunk valamit a helyi egyetemista- és postásetetőben, veszünk még egy villamosjegyet a bankban és irány a pályaudvar. Nicoline realizálja, hogy itt a sínek az emeleten vannak. Harminc perc késéssel indulunk, de nem bánom. Ezúttal nem nekem kell eltömnöm az ablakok réseit papírzsepivel, hogy ne fröcsögjön rám a hólé, mint ideúton; ettől függetlenül is szuper, hogy nem kell ilyen útviszonyok mellett az autóval az autópályán akrobatizálnom. Idefelé kaphattunk egy kis betekintést az utazási irodák cégkultúrájába — ez a fajta ismeretterjesztő előadás most elmarad, marad nekem a Trónok harca, meg a szemben ülő trendi párocska, akikről Nicoline nem győz áradozni. A Nyugatiban már az otthonos, megszokott pesti latyak vár bennünket a kijáratnál.

Viszonylag jó érzékkel döntöttem úgy, hogy a két ünnep között is dolgozni fogok. Nyilván volt benne szerepe annak is, hogy Liz viszonylag hamar lestoppolta magának a szabit, de arra is számítottam, hogy ilyenkor azért mindenhol sokkal csendesebb az üzletmenet. És valóban: a csapat fele van csak benn, a munka java része rutinfeladat, illetve a nyilvántartások, reportok fésülgetése. Úgyhogy elég baráti, családias hangulatban telik az idő, a főnökök is sokkal lazábbak, szóval igazi buli a munka. Persze aligha érezném így, ha nem szeretném eleve a munkámat.

Most jó rápihenni a pörgésre, ami jövő héten várható, amikor a kontaktjaim felébrednek téli álmukból. Az estéim is lazábbak — a nagy lazaság jegyében tegnapelőtt ránéztem az újévi fogadalmaimra. Nem sok minden teljesült — bár ez az év nem annyira a terveim kiteljesedéséről, mint inkább a váratlan fordulatokról szólt. Bringázni rutinosabban bringázom, már előfordul, hogy érzésre eltalálok egyik pontból a másikba és már nem tapadok túlságosan a BKV-járatok korábban megismert útvonalaihoz meg a főútvonalakhoz; ugyanakkor még mindig van jócskán hová fejlődnöm. Burkhardt szerencsére egészen jó állapotban van (sok eredeti alkatrésze már nincs), bicikli-szerelés terén szerintem most már számítok vérbeli bringásnak — a magamét is, Nicoline-ét is különösebb nehézségek nélkül tartom karban, és a nyáron Balunak is összedobtam egy biciklit; ahhoz képest, hogy egy éve még fogalmam sem volt arról, mi az, hogy kónusz meg hogy mi fán terem a hajtómű, itt mindenképpen megnyugtató látni az előrelépést.

Olvasni nem olvastam többet, és videózni sem kezdtem el — ebbe persze elég sok minden belejátszott. A szabadidőmnek egy egyáltalán nem elhanyagolható részre bickiliszerelésre ment el, közben kirúgtak a régi munkahelyemről, nem sok kedvem volt olvasni — utána pedig felvettek a mostanira, ahol folyamatos, szűnni nem
akaró kihívást jelent, hogy felvegyem a ritmust, illetve hogy megtanuljam mindazt, ami ahhoz kell, hogy igazán penge legyek. Fura, hogy ennyit kell tanulni, hogy még így valamivel több után is mennyire egyértelműen kezdőnek számítok — nem is tudom, mikor volt részem utoljára ilyesmiben. Talán amikor a Mester elkezdett beavatni az olvasószerkesztés rejtelmeibe, még a kilencvenes évek végén.

Újra elkezdtem viszont fotózni — most megint valami úja kezdtem bele, bár már nagyon jó lenne az új stílust megpróbálni ötvözni némi modellfotózással. Ötletek már vannak, azt lenne jó valami koncepcióvá gyúrni, aztán időt meg modellt találni a kivitelezéshez.

Mozogni sem mozogtam többet, amit kifejezetten sajnálok, de elég nehéz lett volna még erre is rendszeresen időt találnom. A tervek szerint a jövő évem talán egy kicsit rendszeresebb lesz, majd akkor igyekszem ennek is helyet találni. Hasonló igaz a német nyelvtanulásra is.

Nem szerepelt a tervek között, mégis megláttam Párizst — azóta is vágyom oda vissza… talán jobban, mint Londonba!

Amióta megvettem a Diana F+-omat, és elolvasgattam a hozzá adott könyvet, azóta nem tudok betelni ezzel az életérzéssel. Már Párizsban sem használtam autofókuszt; itthon is a Chinon manuális objektívjeivel készítem a digitális képeimet, és próbálkozgatok a Dianaval. (Egyelőre javarészt még csak az előhívásra váró filmek sorakoznak a polcokon — egyszerűen nem merek még elég gyorsan és felszabadultan kattintgatni.) Persze nagyon tudom élvezni a Chinon objektívek tűéles képét és hatalmas fényerejét, mégis, amikor a Dianás galériákat nézegettem, mindig arra gondoltam, milyen lenne, ha digitálisan is hozzáférhetnék a Diana lencsék bizonytalan, kicsit álomszerű fókuszához. Eredetileg arra gondoltam, hátha van valami szoftveres szűrő, amit rányomhatnék a kész képekre — aztán kiderült, hogy adapter is van, amivel a Canonra is felszerelhető a Diana-s lencse.

Persze a különbség, ami a 35mm-es analóg és a digitális gépek között is megmutatkozik, még fokozottabban jelentkezik a középformátumú Diana és a digitális érzékelővel operáló Canon között: a nornál látószögű lencséből hipp-hopp teleobjektív lett. És persze nagyon furcsa volt élőben látni, milyen képet ad a Diana lencse. Iszonyú jó érzés volt tudni, hogy most már digitálisan is velem lehet ez az életérzés.

« Későbbi bejegyzések Korábbi bejegyzések »