Elkerített Város

A kínálati piac anatómiája

Trychydts ||| 2017., december 10., 8:57 |||

Édesanyám sosem értette, miért pont ott vásárolok tojást, ahol. Édesanyám remekül főz, praktikusan és villámgyorsan, de finom ízléssel és ösztönös precizitással. A faxnijaimhoz kevés türelme van.

Ezek a tojások XXL méretűek és nagyon finomak. Voltak, amíg az árus huncut mosollyal be nem csúsztatott egy hatos dobozt a kosaramba.

Tojások szabad tartású tyúkoktól.

Azóta nem érdekel, hogy ezek drágábbak és kisebbek. Nem érdekel, hogy míg el nem fogynak, ezekért verekszik mindenki. Újabban már hétközben beszerződnek (van, hogy én ugrom át ebédszünetben, van, hogy édesanyámé a küldetés), csak hogy tuti jusson nekem. Ezeket veszem és kész. Főzni-sütni amúgy jobb a régi, giga verzió, de ha az ember tojást akar enni, akkor…

De talán beszéljen édesanyám, aki addig somolygott mellettem, amíg az ő kosarába is be nem keveredett az az ominózus ingyenes hatos.

— … “a múltkor az sütöttem egy tükörtojást a spenóthoz és igaza volt, össze sem lehet hasonlítani!”

Egy túlértékelt slam

Trychydts ||| 2017., december 07., 10:05 |||
Kategóriák:

Adventi slames feladat volt túlértékelt slamet megnevezni. Testhez álló feladat ez nekem: sokkal inkább, mint tegnap, amikor kedvenc külföldi slamet kellett linkelni, én meg (a feladattól nem teljesen függetlenül) tegnap kezdtem ismerkedni a külföldi slampoetryvel. (Miért ordít mindenki? Azon nagyon ritka esetek egyike, amikor szerencsésnek tartom magam, hogy magyar vagyok.) Na de akit kiválasztottam:

Azon slammerek közé tartozik (tartozott? — az idei produkcióin már ordítva tapsoltam), ahol sosem értettem a zsűri és a közönség egyértelmű, túláradó lelkesedését. Most, az idei OB után megint végignéztem a korábban hallott előadásait, hátha csak én értettem meg végre, mitől is voltak jók — de nem. Továbbra is azt gondolom, hogy ez ügyes ugyan, de csak üres formajáték. Az 5. az OB-n is volt olyan szöveg, ami mind a mai napig hat rám, amit képtelen vagyok kiverni a fejemből, de a szerző még a második körbe sem jutott be és nem értem, miért pont ez a produkció szaggatta át a kerítést.

Én szeretem, ha egy slam szól valamiről, ha van valami konkrét, kézzel fogható mondanivalója, ha elgondolkodtat. Amikor azt érzem, hogy ügyesen csengenek a rímek, erős a ritmus, de minden második sor csak azért van ott, mert az szól jól, akkor átverve érzem magam.

A konkrét sztori ráadásul, már amit értek belőle, számomra teljesen hiteltelen. Most tényleg van olyan, akinek rendszeres problémája, hogy mit kérjen a pizzájára, és mindig ketchupot kér, pedig utálja? És ha van: ez most komolyan probléma? A nyelvbotlásos trükk ügyes, de ha arra gondolok, hány sor ment el csak arra, hogy ez a poén elsüljön, mindig az jut eszembe, hogy ennyi erővel akár valami értelmesről is beszélhettünk volna.

Ezt a szöveget linkeltem be, mert itt van mentségem (imádtam az idei produkcióit), de valahányszor azt látom, hogy egy slammer valami ügyes kis zavgyaságot ad elő, és körülöttem mindenki röhög és tapsol, akkor egy hallókészülékes, műfogsoros, szenilis, humortalan bácsikának érzem magam.

A véleményem ettől persze még nem változik.

Jüdisches Museum Vienna

Trychydts ||| 2017., december 06., 23:16 |||
Kategóriák: ,

Amikor a holokausztról hall az ember, Ausztria valahogy kevésbé jut eszébe. Magyarként nyilván van valami fogalmam a hazai zsidóság helyzetéről és történetéről, olvastam az Ivanhoe-t, nyilván tisztában vagyok a hitleri Németország szerepével is. Hiába voltunk azonban az Osztrák-Magyar Monarchia része, rá kellett jönnöm, hogy fogalmam sincs arról, a Monarchiában vagy mondjuk a középkori Bécsben milyen volt a zsidóság helyzete.

Hát ha voltak is illúzióim, akkor a Jüdisches Museum Vienna ezeket elég rövid úton eloszlatta. Zsidónak lenni már a középkorban is elég iszonyú volt lenni: tulajdonképpen nagyon rövidek azok az időszakok, amikor valamennyire is teljes jogú állampolgárnak számítottak. Általában a kizsákmányolás és az állandó létbizonytalanság volt az osztályrészük — az uralkodók is leginkább addig látták őket szívesen, amíg megfinanszíroztatták velük valamilyen nagyobb szabású projektjüket — az adósság megfizetése helyett aztán rendszerint egyszerűbb megoldás volt a vagyonelkobzás és a száműzetés. Magát a bécsi zsidó közösséget is háromszor semmisítették meg a történelem folyamán. A Harmadik Birodalom népirtása ez előtt a háttér előtt zajlott és ugyanolyan brutálisan, mint máshol.

A kiállítás, noha viszonylag kicsi, nagyon modern — a kiállítás anyagát bemutató, illetve azt részletesebb kontextusba helyező kötet pedig számos pihenőhelyen lapozgatható, olvasgatható szabadon németül és angolul is.

Ami egy sajátságos apróság: a rendőrség Bécsben minden zsidó létesítményt kiemelten véd — ezt az épületet is. A városvezetésnek szemlátomást fontos, hogy minden atrocitást távol tartson ezektől a helyektől — gondolom, fontos, hogy a negyedik zsidó közösség már biztonságban érezhesse magát. Ami kellemetlen kontraszt az itthoni viszonyokhoz képest.

Megjött az írógépszalagom

Trychydts ||| 2017., december 05., 14:17 |||

Pont az általam szeretett dolgok metszéspontjában van, így sokat nézegettem a Freewrite honlapját. Aztán rájöttem, hogy merő parasztvakítás az egész; főleg hogy feleannyiba kerül, mint a laptopom került újonnan. Imádok zavaró tényezőktől mentesen írni, de igazából kb. ugyanott vagyok, ha letöltök egy text editort ingyen (amióta volt Linuxom, a Gnote a kedvencem), és kimaxolom a képernyőt.

Ha pedig ez sem elég, akkor én már maradok a tisztán fizikai eszközöknél — ezekkel még mindig jobban érzem magam, ha nem kifejezetten dolgozni kell. Amióta rám jött a slammelhetnék, ismét rendszeresen töltöm meg platinahegyű, japán töltőtollamat, és ismét szolgálatba helyeztem kb. 80 éves, svájci írógépemet. Majdnem húsz éve használtam utoljára, de most megint lett helye az életemben: a slamet úgyis előadom, tökmindegy, hogy nincs meg a szöveg elektronikus formátumban. A vacak első, második, harmadik, huszonötödik változatot meg sokkal megnyugtatóbb papírgalacsinná gyúrni és bedobni a papírkosárba, mint a delete billenytűt nyomogatni, amíg ki nem serken a vér az ujjamon.

Mielőtt elindultunk Bécsbe, észrevettem, hogy halványodik a szalag. Rég volt már ilyen, kíváncsi voltam, lehet-e még egyáltalán kapni, de simán, nem is lett sokkal drágább. Ma meg is jött az sms, úghogy ma elugrom a Pick-pack pontra, és este átcsavarom a szalagot az írógép saját orsójára. Ugyanis a szalag szélessége már szabvány, de maga az orsó még nem.

Na, ezt csinálják utánam a freewrite-os hipszterek.

A monarchia Moszkvája

Trychydts ||| 2017., december 03., 23:49 |||

Oké, alapvetően arra készültem, hogy múzeumozni fogunk ezért Bécsbe csak egy famert vittem magammal és otthon hagytam a grizzlybőrrel bélelt pantallómat, a jégeralsómat és a szkafanderemet. Máskülönben úgy öltöztem, ahol télen szoktam Budapesten — és majd megfagytam a két és fél órás vezetett séta alatt. Onnantól kezdve meg már szerintem az agyam visított a hidegnek még a gondolatára is; márpedig sokkal többről volt szó némi gondolatnál. Mintha folyékony nitrogén apró cseppjei szállingóztak volna a levegőben, a csontjaimig hatolt a fagy, mintha nem is lett volna rajtam télikabát. Leszállni a Keletiben kb. olyan érzés volt, mint amikor a légkondicionált mcalleni reptérről először léptem ki a texasi júliusba.

A problémát remekül kiegészítette a lakásunk. 50 négyzetméter, egy konvektor — tulajdonképpen innen szép nyerni. A meleg víz meg nagymamámék nyári nyaralójában nem volt soha ekkora probléma, mint itt. Folyton kifogyott, és nem sikerült visszafejtenem, milyen algoritmus alapján pótlódik újra. Úgyhogy elég hamar eljutottam oda, hogy berendeztem magamnak egy kis vackot a konvektor előtt és ott próbáltam meg visszaállítani a hőháztartásomat.

A kaját viszont ügyesen megoldottuk, lényegében maradék nélkül: ha főztünk, akkor szigorúan egy adagokat. Amúgy napközben gyorskajáztunk, egyik este meg Nicoline leszervezett nekünk egy schnitzelezést a város 2. legjobb bécsiszeletezőjében. Zsúfolt hely volt, alapvetően jó hangulattal, szuperprofi, barátságos pincérekkel… azt meg ha akarnám, se tudnám letagadni, hogy én egyszerűen nem vagyok elég vájt nyelvű az ilyen egyszámjegyű helyezésekhez. Tartok tőle, hogy nekem a város 20. legjobb schnitzelezőjében is ugyanígy ízlett volna a frissen rántott borjúhús.

 

Harc a menyasszonyért

Trychydts ||| 2017., december 02., 23:49 |||

Mekkora badass dolog már ülni egy múzeumban, a hátunk mögött a sok idióta, akik falkákban tolonganak A csók előtt, hogy lefotózhassák, és a feleségünkkel izzó szenvedéllyel egy A menyasszonyról vitatkozni? Részeket mutogatunk egymásnak a festményen, felvázoljuk a lehetséges kompozíciós értelmezéseket a noteszekbe, előráncigáljuk a történelmi, pszichológiai és kulturális párhuzamokat. Komolyan mondom, már ezért megérte megvenni a jegyet a Belvedere-be.

Dallasban szoktam hozzá, hogy a filofaxommal szaladgáljak a múzeumban — Dallas képzőművészeti centruma kb. akkora volt, mint egy igen designos egérlyuk, nem engedhette meg magának az ember, hogy ne mélyüljön el abban, ami egy kicsit is megfogja. Klimt meg engem általában nem kicsit fog meg, hanem nagyon — ezt a képet meg történetesen nem ismertem. Viszont rögtön megtetszett, így elkezdtem felírogatni a kérdéseket, amik eszembe jutottak: vajon joggal visít-e az agyamban a feminista processzor, mi lehet a magyarázata a képen látható szembeszökő asszimetriának; van-e jelentősége annak, mi narancssárga és mi kék? (Azt hiszem, most szükséges leszögeznem, hogy alapjában véve tök vagyok a képzőművészetekhez — itt-ott felcsipegettem ezt-azt, de lazán tévedhetek alapkérdésekben is.)

— Szerinted miről szól ez a kép? — kérdezem gyanútlan feleségemtől, aki mit sem sejtve szórja lábam elé első benyomásait, miközben bokája körül acélszorítással zárul össze a hermeneutika csapdája. Az ő alternatívája ugyanis közelében nincs az enyémnek, és innentől kezdve nekem ez már nem egyszerűen egy izgalmas kép, hanem egy kihívás, aminek meg kell felelnem. Kicsit sokáig tartott, amíg sikerült belerángatnom a játékba, de amikor elkérte a füzetemet, hogy ő is belerajzolja a saját értelmezését, akkor már tudom, hogy itt nem lesz megállás valamiféle hozzávetőleges konszenzusig. Persze egy ilyen játékban nem számoljuk a pontokat, úgyhogy vegyük úgy, hogy döntetlen lett.

Sajnos A menyasszonyról, A Csókkal ellentétben, nincs szelfifal, pedig szívesen lefotóztam volna magunkat a kép előtt véresen, megtépve.

Friendsgiving mikropulykával

Trychydts ||| 2017., november 27., 23:49 |||

A libavacsora után a következő klasszik kajaprogram egy Hálaadásnapi Vacsora volt, kinn Veronikáék haciendáján. Annyi szervezési trükkösség már most volt, hogy oda kellett figyelni, kinek az időzónájában hat óra a hat óra, de erre azért nem görcsöltem rá nagyon: nyilván a házigazdáké az elsőség. Béreltünk egy kis helikoptert, menet közben felszedtük Ágiékkat Kismárkkal, és nem sokkal naplemente előtt a terepjáró ablakából már megláttuk az oly rég látott fehér házat a földút végén, az újonnan rakott tetőcserepekkel.

Nicoline rólam szereti bőszen terjeszteni, hogy “szeretek főzni”. A Veronika-féle gasztronómiával többek között (természetesen az osztályon felüli kaját leszámítva) azért szeretek minél többet érintkezni, mert ilyenkor a legmániákusabb feleségeknek is egyértelmű lesz, hogy ehhez a szinthez hogyan viszonyul az én funkcionális ételgenerálásom. Kábé úgy, mint amikor a három éves kisgyerek zsírkrétával nekiesik az indiános kifestőjének, amíg szülei a Picasso-kiállítást nézik a képtárban. Az előtel ugye az én reszortom volt, egy kis mézes-chillis rákkal meg egy sajtos kenyérrel készültem. Ahogy kipakoltam a konyhában és előadtam a háziasszonyunknak, pontosan mire is van szükségem, tényleg úgy éreztem magam, mint aki egy Gordon Ramsey élő főzőshow után surran be a konyhába, kamera és felügyelet nélkül egy rántottát összeütni magának. Még a levegőben is benne volt a professzionális gondoskodás, az egész napos, koncentrált, megfeszített erőfeszítés, hogy Melissa Clark receptjei magazin minőségben inkarnálódjanak a vacsoraasztalon.

Annak azért örültem, hogy az előétel viszonylag gyorsan felszippantódott (a jegyzőkönyv kedvéért megemlítem, hogy amíg én a konyhában vártam, hogy megsüljenek a rákok, a Doktor Úr valami szódás konyakkal mesterkedett a nappaliban, de ez engem, mint sofőrt és pilótát amúgy sem érintett) — utána pedig sor kerülhetett érkezésünk tulajdonképpeni céljára. Veronika már hetekkel korábban megegyezett a helyi törzsfőnökkel egy befogadható méretű pulykaembrió árában — végül is egy talicskányi cukornád a következő betakarítás javából egészen jutányosan hangzik. És hát a pulyka pontosan úgy nézett ki, mint egy főzővideón vagy a Jó barátokban, a töltelék pontosan az volt, aminek lennie kellett, a mashed potato egy könnyű, habos, finom rafináltsággal fűszerezett álom volt. A sült zöldségek is nagyon kínálgatták magukat, de azok között több dolog is szerepelt, ami már gyerekkoromban szerepelt az édesanyámat őrületbe kergető listámon.

Kifejezett megtiszteltetés volt, hogy én is részt vehettem a tálalásban a szárnyas feldarabolásával. Bár több ízben is megpróbáltam leterrorizálni a társaságot a kínai filozófiai tudásommal, végül mégsem sikerült előadnom a sztorit az ökör feldarabolásáról.

Csak azért nem ettem magam tele, mert tudtam, hogy a desszert még hátravan — és azt is pontosan tudtam, mit hagynék ki. A feleségem karamellás, nagy műgonddal fonott mintákkal díszített almás-körtés pitéjét látni már otthon is láttam; az omlós tészta, és édes-savanykás, puha töltelék viszont ennek ellenére is lenyűgözött. Joe volt az egyetlen, akinek a csokoládés-narancsos-ópiumos mousse receptjét nem lehet megtalálni a New York Timesban (amúgy mindannyian a már emlegetett Melissa Clark nyomdokaiban jártunk), de az is egy méltó megkoronázása volt az estének.

Eldőltem a kanapén, hallgattam az albatroszok kintről beszűrődő vijjogását, a saját vacsorájukra még csak most vadászó sakálok kacagását a cukornádmezőkön és teljesen elfogott a közeledő karácsony hangulata. Néztem, hogyan motoszkálnak Kismárk körül a szülei, még fülembe csengett feleségem természetes ékesszólással előadott pohárköszöntője — és hogy igaza van, tulajdonképpen tényleg hálás lehetek, hogy itt lehetek, viszonylag újdonsült barátaink között, akikkel az amúgy már senki által nem űzött tangó hozott össze bennünket. A Doktor Úr felrakott egy kis klasszikus jazzt a gramofonra, Veronika és Nicoline kiürítették az ezüst pezsgősvödörben álló smaragzöld palackot, engem meg elöntött a zen.

Hazafelé a tenger fölött már az járt a fejemben, mit főzzek karácsonyra Marcogányéknak.

F. Nagy Angéla emlékére

Trychydts ||| 2017., november 23., 23:49 |||

Tizenkét éves koromban határoztam el, hogy főzni fogok. Úgy éreztem, ennyi önállóság kell majd nekem, ha felnőtt leszek. Apámat ez annyira meghatotta, hogy megfőzte “velem” narancsos kacsát a Pom-pom főzből, aztán vett nekem egy bicskát ajándékba, amivel egy hét múlva csontig vágtam az ujjam. De aztán elkezdtem egyedül is főzni, szigorúan A Család szakácskönyvéből. Részben azért, mert remek Réber László karikatúrák vannak benne, részben azért, mert mosolygó menyecskefejek jelezték, egy étel mennyire nehéz. Sokáig, de tényleg évekig maradtam az egy menyecskefejnél.

Első vacsorám egy sajtmártásos zsömle volt. A recept hangsúlyozta, hogy a receptet jó forró olajban kell kisütni, ezért felraktam az olajat melegedni, majd megfőztem a sajtmártást. Fél óra múlva már úgy gondoltam, most már talán elég forró az olaj, és rádobtam a zsömlét. Fél másodperc alatt szenesedett feketére, a konyhát elárasztotta a füst.

De az erőlevessel, tojással vagy sajttal, meg a hakicikvel (hagymával, szalámival dúsított lágy tojás) már nem volt semmi baj. Csináltam savoyai rántottát, innen tanultam meg galuskát főzni (és döbbentett rá Nóri, életem második barátnője, micsoda csodálatos találmány a galuskaszaggató). A spagetti carbonara-nak nem sok köze van az eredeti, olasz recepthez, viszont tejföllel készül, ami sokkal-sokkal gyomorbarátabb, mint a tejszínnel készített magyar szörnyűség. Csináltam tepsiben sült paradicsomos-tojásos sült rizst, és zöldségleveseket. A három óra és fél órán keresztül főzött bolognai több nő szívét is megnyerte nekem — Zoei még azt is megkockáztatta, hogy ez már majdnem olyan jó, mint kedvenc étele, a menzás bolognai.

A húsoktól rettegtem, és természetesen darabolt csirkével kezdtem. A csirke vadász módra mind a mai napig olyan alaprecept, amit imádok — Szicíliában is ezt vettem alapul, amikor a helyi piacon vásárolt, vajpuha marhaszegyet főztem újdonsült feleségemnek az apartmanban. Életem első egészben sült csirkéje, és az aprólékból főzött húsleves pedig konkrétan publikáló gasztroújságíróvá tett: tapasztalataimat ugyanis a kari lap főzőrovatában oszthattam meg az olvasóközönséggel.

Mostanában leginkább a New York Times-ból főzök és imádom a nemzetközi konyha sokszínűségét. A Család szakácskönyve azonban, ha ronggyá lapozgatva is, de még mindig megvan. És ha valami otthonosat, gyorsat és egyszerűt akarok főzni, mindenféle felesleges babramunka és felhajtás nélkül, akkor abból válogatom össze a heti menüt.

November 22-ét nyilván nem úgy fogják nyilvántartani, mint amikor egy új, fényes üstökös jelent meg a magyar slampoetry egén, én azért mégis fantasztikusan éreztem magam, amikor megtapasztalhattam, hogy valami, amit írtam, élőben hangzik el. Ráadásul saját magamtól. Persze úgy, ahogy: nyilván volt bennem egy adag stressz és még életemben nem beszéltem ennyit mikrofonba: végig azzal foglalkoztam, milyen furán szól a hangom. A testbeszédem nyilván elég bizonytalan lett, sokszor az előre eltervezett szüneteknek is lőttek — de mégis elmondtam, amit írtam, azt az egy-két pontot, amit fontosnak tartottam, kimondtam. És megtapsoltak, mert slamszűz voltam.

Elkezdeni felfelé kapaszkodni egy tanulási görbén: egyszerűen nem tudok ebbe beleunni. Dolgozni valamin, ami nem megy, azért, hogy jobban menjek, csak azért, hogy fejlődjek. Abban persze csak bízni tudok, hogy ehhez a közönségnek is lesz elég türelme…

(Némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy bár magát a fellépést nem tudom megosztani, a próbafolyamat során készült saját felvételemet csak feltöltöm… )

Már a harmadik kötetet toljuk a Gyűrűk Urából Nicoline-nel.

Felolvasni egy könyvet azért egészen más érzés, mint elolvasni, és nem csak azért, mert ha az ember mondjuk már huszadszorra olvas valamit, már egészen kevés lelkiismeret-furdalással ugorja át a neki nem olyan kedves részeket — én ezt most nyilván nem tehetem meg (a Helm-szurdokban játszódó résznél azért átadtam a könyvet Nicoline-nek). Az ember például felszínre tárja saját interpretációját, ami több szempontból is lehet kihívás. Egyrészt egy elég személyes dolog, másrészt vannak dolgok, amik már elég szépen kikristályosodva megvan a fejemben, de előadni nem tudom. Az a rész például, amikor Théoden és Ghân-buri-Ghân egyezkednek, egy olyan jelent, amelyet tisztán látok és hallok, ha olvasom; előadnom viszont csak sokkal haloványabbul sikerült. Denethor az egyik kedvenc szereplőm, de nagyon ritkán sikerült felnőnöm hozzá. (Talán az utolsó jelenete lett a legjobban, amikor öngyilkos lesz.)

Néha meg simán csak elfáradok az olvasásban. Így a végére már elég jól érzem, hogy mik azok a fejezetek, amelyek jobban egybetartoznak, melyek azok, amelyek után lelkiismeret-furdalás nélkül lehet egy kis szünetet tartani. Ez viszont azzal jár, hogy már ki van száradva a torkom vagy simán csak belealszom azokba a részekbe, amiket amúgy már nagyon vártam és/vagy amiről azt gondolom, hogy fel kéne olvasni.

Egy másodlagos stresszforrás, hogy folyamatosan ott motoszkál a fejemben, mi lesz, ha Nicoline megnézi a filmet — ami azért benne van a pakliban, mert Juci például imádja. Na most szerintem a film mint önmagában való alkotás egyszerűen csak rossz, de mint adaptáció, az európai kultúra ellen elkövetett, lekiismeretlen szörnytett. Ha valaki szereti a látványos kalandfilmeket, akkor tényleg szépen meg van csinálva, csak éppen a sprituális lényeg hiányzik belőle. Peter Jacksonnak szemlátomást olyan egyszerű tények sem jutottak el az agyáig, hogy sok szereplő mennyire öreg, és hogy ezzel mennyi minden összeegyeztethetetlen. Pörgetni akarta a dolgokat és mesterséges konfliktusokat akart gerjeszteni; ez pedig sokszor okoz jelentős károkat annak ellenére is, hogy a betű szerinti cselekmény keveset változik. Szóval rengeteg a fóbiám a filmmel kapcsolatban, aminek egy mellékhatása, hogy sokat igyekszem magyarázni, hogy melyik résznek mi a “helyes” értelmezése.

Most már az utolsó könyv jön a hatból; sok dolog van még, amire nagyon kíváncsi vagyok, Nicoline hogyan fogja fogadni. Azt azért, ha lehet, senki ne árulja el neki előre, hogy a sofőr a gyilkos.

“When it comes to reassuring a traumatized 19-year-old, I’m about as expert as a palsy victim doing brain surgery with a pipe wrench.”

— John Hartigan, Sin City

A főnökömnek, gondolom, elege lehetett abból, hogy folyton a komfortzónámban szambázok: a biztonsági tervek készítése már tényleg a kisujjamban van, mint ahogy az ipari kémkedésbe és a disszidálások előkészítésébe is elég jól beletanultám már. Úgyhogy amikor leraktam az asztalára egy új átvilágítási rendszer alapötletét, akkor szépen visszatolta elém, és közölte, hogy akkor ezt adjam inkább el én a hozzá beosztott ügynököknek, méghozzá — nem csaphatunk túl nagy zajt — informális találkozó keretében.

Jégcsákány ez a bordáim közé. Nyilván látta, hogy halványzöldre sápadtam, mert csak annyit tett hozzá, mielőtt visszarakta volna a fülére a konferenciát a dél-afrikai szindikátussal, hogy nem baj, ha időnként én is kényelmetlenül érzem magam.

Na most a szóban forgó kolleganőim többsége huszonéves nő; kapcsolat meg kb. semmi nincs közöttünk, leszámítva azt a pár meetinget, amire mindketten hivatalosak vagyunk vagy amikor nagy ritkán összefutunk a lőtéren. Próbálj személyes kapcsolatot kialakítani egy nővel, akinek fülvédő van a fején és egy .44-es Magnum a kezében. Én kétszáz éves vagyok, alapjáraton mindenkivel tartom a húsz lépés távolságot; ha azt veszem észre, hogy már nagyon nem ismernek meg a folyosón, amolyan tűzoltásképpen lemegyek velük cigarettázni egyet az alagsori, légelszívásos bunkerba. Dohányozni viszont összesen egyvalaki dohányzik a célszemélyek közül, de egy ilyen koncepciót nem lehet két, kézzel sodort, mangós-kávés cigaretta alatt elsütni. Marad tehát az ebéd. De kétszáz évesen, ehhez a célcsoporthoz, mindenféle személyes kapcsolat nélkül csak úgy odamenni, hogy gyere el ebédelni, hát, nem olyan egyszerű.

Külön nehézség, hogy a cégnél az ebédelés ráadásul jól definiált falkákban történik. Az évek alatt összeszokott csoportok tizenegy és egy óra között valamikor apró, nonverbális jelekkel összeszinkronizálják a bioritmusukat majd egyszerre kizúdulnak és enni kezdenek. Ebbe a rendszerbe kívülről belenyúlni tényleg nem lehet finomabban, mint egy feszítővassal.

Szerencsére van egy feleségem, akinek pont az ilyen interperszonális kihívások vannak a kisujjában. Az esti koktél mellett el is árulta a megoldást: tegyük baromira nyilvánvalóvá, hogy munkacéllal akarunk ebédelni (és ha csak lehet, szervezzük az ebédet a lőtérre). Ezzel megszületik a fából vaskarika, az informális formális találkozó. Mi több, egy titkos kódot is elárult, amivel állítólag külön nyomatékot tudunk adni az ilyen meghívásoknak.

WWDD CCQH DHFL JKGH

(És igen, a címet a Harry Potterből nyúltam.)

Libát úgy kezdtem sütni, hogy nem vágtunk disznót.

Nyár óta dédelgettük a gondolatot, amikor Fiatalékkal találtunk egy disznóvágásos könyvet a vadászkastély pókhálós padlásán, ahol a nyáron megszálltunk — végül ezt a novemberi hétvégét szemeltük ki. Aztán mindannyian eléggé el voltunk foglalva, szóval csak a legvégén kezdtek kiderülni a nehézségek: pl. hogy igazán jól füstölni csak eukaliptuszfával lehet, de ahhoz speciális importengedély kell Ausztráliából, továbbá nyilatkozatot kell adni, hogy minden hulladékot újrahasznosítasz vagy saját kezűleg elégetsz. De ha bérfüstöltet az ember, akkor napokat kell rohasztani a kész kolbászokat, mielőtt elviszed őket a füstölőbe; más szóval, Fiataléknak pár napig több tíz kiló kolbásszal kellett volna együtt aludniuk.

A Doktor Úr vetette fel, hogy ha már disznó nincs, legalább liba legyen, úgyhogy a szabadságos napom első sugarai a Lehel téren mosolyogtak rám, ahol éppen mutáns libát kerestem. Nem könnyű az ilyesmi. Édesanyám mesélte, régen klasszik megoldásokhoz folyamodtak az emberek, vettek csak úgy egy natúr libát, aztán volt, aki mellet evett, volt, aki combot. Szerencsére manapság már nem szorulunk rá ilyen barbárságokra, végül sikerült is találnom egy pont megfelelő mutagénekkel kezelt, kissé pókszerű példányt: nyolc lába volt, két szárnya, két nyaka, egy mája, négy zúzája, melle viszont egy sem, viszont a közönséges libákhoz hasonlóan pont egy háta. Pont ideális példány volt az általam tervezett vendégséghez.

Kezdjük a levessel! A szakácskönyv azt írta, úgy kell készíteni, mint a rendes húslevest, az meg nekem a véremben van. Feltettem szép lassú tűzre, hagymával, szemes borssal, zellerzölddel, sóval a combok kivételével mindent — nagyon puha húsra volt szükségem. Dilemmát jelentett, hogy sok lé is kellett volna, a legnagyobb fazekam pedig már eleve tele volt libával. Végül bíztam benne, hogy ha jó sűrű levet főzök, akkor azt majd felhígíthatom. Egész jól ment is minden az első kóstolásig: a kanál ugyanis tűzforró libazsíron kívül mást nem rakott a számba. (Ha valakit ez meglep, most szólok: a liba zsíros.) Ajjaj.

Na mindegy, éjfélig főzögettem, aztán hagytam kihűlni a levet, de a zsír nem dermedt meg a tetején. Breaktuk a hűtőbe egy pár órára, de még így sem dermedt ki a zsír — viszont már egy fehéres, kocsonyás trutymóvá transzformálódott, amit szépen, ügyesen, feleségem finom csuklómozdulataival már le lehetett kanalazni. Lejött négy deci, még mindig csak kanalaztunk, lejött még négy deci, kanalaztunk tovább, de a leves színe csak a harmadik négy deci után kezdett el látszani. Az íze amúgy elég prémium lett, a felöntés ellenére is — és nem is maradt belőle olyan vészesen sok. Mondjuk nem lett sokkal jobb, mint egy iszonyatosan jól sikerült húsleves, szóval ezzel évente maximum egyszer leszek hajlandó strapálni magam.

Ezuttán kezdtem neki a ludas kásának: long story short, ludas lett, kása nem. A vendégeim később azzal vádoltak, hogy rossz fajta rizst választottam, de ha a basmati jó tejberizsnek, ha lehet belőle pálcikázható rizst csinálni, akkor kásának is jónak kellene lennie. Nicoline viszont, mint egy kisördög a bal vállam mögött, folyton azt duruzsolta, hogy “sok lesz a lé, sok lesz a lé”, így szerintem egyszerűen nem mertem rá eleget tenni. Így lett zöldséges rizseshús a vége.

Na és akkor jöttek a töltött combok. Soha nem töltöttem még combot. Kezdőknek nyugodtan ajánlhatom a libát, vastag, erős bőre van, lehet gyötörni rendesen. Félig lefejtettem a húsról, aztán csináltam tölteléket, betuszkoltam a bőr alá, aztán nekiláttam letűzni a bőrt a kifejezetten az erre a célra vásárolt, platina hústűkkel. Ez megint csak olyasmi, ami leírva nagyon szép, de bőrt visszatűzni a húshoz nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Szerintem egy tűzőgéppel egyszerűbb lett volna minden, annak hiányában viszont kézzel álltam neki döfködni a húst. Az első pár verziót utólag újra kellett tűznöm, én legalábbis nem azt az iskolát erősítem, aki szerint a hús akkor finom, ha mindenféle hegyes fémdarabok állnak ki belőle. Viszont, eszembe jutott, milyen volt kiskoromban hímezni — ez a mozdulatsor jóval többet segített. Egész jó lett ez is, mondjuk lehet, hogy sülhetett volna többet. De a liba tényleg zsíros — a bőrős combokból kisült libarzsír full elárasztott a tepsit (szerencsére nem ömlött ki), aki koleszterindús köretet szeretett volna, kanalazhatott bőven a tányérjára.

Az igencsak modern és fancy köreteket Nicoline dobta össze; de mivel ő nem ír a blogomba, ezért maradjunk is ennyiben. Viszont kegyetlenség lenne eltagadnom, hogy hatalmas hátast dobtam a zsírban sült májasától, amint előételnek fogyasztottunk (és egyesek desszertnek is).

Veronika cukrászati remekművét viszont annak ellenére sem hagyhatom figyelmen kívül, hogy majd megdöglöttem az irigységtől: a feketeöves varázsló egy lúdlábtortával járult hozzá a libavacsorához; már ha a “torta” megnevezés nem gyalázza meg ezt a páratlanul finom krém- és tésztakölteményt. Istenien kesernyés, sötét csokoládékrémet képzeljetek el, omlós, könnyű piskótát, a sötétbarna ötven árnyalatát, és ahogy azt a Doktor Úr félóránként elharsogta, darált kakakóbabot a tetején. Mondjuk büszkesége nem volt indokolatlan: a kakaóbab az ő ültetvényükön termett, és egy voodoo-ban járatos öregasszony áldotta meg minden vasárnap, naplementekor, alkalmanként egy fejetlen fekete kakast kérve fizetségül.

Végül is nem maradt menedzselhetetlen mennyiségű maradék; Nicoline-nak a hétre elég volt a zsírterápiából, de nekem csak néhány ebéd- és vacsoráravaló adag maradt. Meg van még egy erős fél liter zsír a combokból (a levesről leszedegetett trutymót kiöntöttük). Azt hiszem, most már van némi fogalmam róla, nagyanyáméknak miért volt annak idején akkor biznisz libát nevelnie.

Reader’s log — Stephen King: Rita Hayworth and Shawshank Redemption, 1982

Trychydts ||| 2017., november 08., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Még egy egyetemista házibuliban láttam a Remény rabjait, de aztán most egy filmes poén az eszembe juttatta, és akkor eszembe jutott, hogy ezt a Stephen Kinget még nem is olvastam. Na nem mintha nagy rajongó lennék, néhány kötetet és egy-két novellát olvastam csak tőle, de csak a Shining és a szintén nemrég újraolvasott The Green Mile volt az, ami mérhető hatással volt rám. King az én szememben egy biztos kezű iparos, aki képes futószalagon gyártani a kellően hátborzongató tartalmakat, de a szépirodalom felé még kacsintgatni is csak ritkán kacsintgat — alighanem a megfelelő kvalitások és az indíttatás is hiányzik belőle ahhoz, hogy képes legyen konzisztensen művészi igényességgel alkotni.

Shawshank Redemtion sem igazán kivétel. Miközben amit fókuszba akar tenni, az kirstálytisztán látszik és részletesen ki van dolgozva, maga a történet, illetve annak háttere igencsak elnagyolt. Sokszor van az az érzésem, hogy Kingből az alaposság is és az empátia is hiányzik ahhoz, hogy meggyőzen mutasson be olyasvalamit, amiben nincsen személyes tapasztalata. Nagyon jól meg van rajzolva a két főszereplő, a rutinos sittes narrátor, Red, és az ártatlanul elítélt Andy Dufresne alakja — de rajtuk kívük minden más csak díszlet és és mindenki más csak statiszta. Az a Green Mile-ból is kiderült, hogy Kingnek körülbelül fogalma sincs az amerikai börtönviszonyokról — próbálkozik azzal, hogy ábrázolja a brutalitást, az elembertelenítést célzó, kegyelten bánásmódot, de sajnos ez pont egy olyan téma, ahol meggyőző, koherens részletek nélkül nem jut túlságosan soká a szerző. Mápedig nagyon keveset tudunk meg arról, hogyan is zajlik az élet a börötnben: engem legalábbis zavart, hogy a főszereplők a könyv alapján sokkal több személyes szabadságot élveztek, mint amennyit az én ismereteim alapján élvezhettek volna.

The Green Mile-ban ezt a problémát King azzal próbálja meg elkenni, hogy kitalálja, hogy a halálsorra különleges szabályok vonatkoznak. Ez bizonyos értelemben így is van — így csak helyenként bukkannak elő az apró anakronizmusok, következetlenségek. Itt viszont, amikor a történet szempontjából kulcsfontosságú, hogyan hat valakire az évtizedeken át tartó börtönélet, ez sokkal kevésbé megbocsátható hiányosság. Nem derül ki belőle az amerikai börténélet brutálisan, mechanikusan szabályozott rendjére,

King másik nagy problémája a felületesség. Írásaiban sokszor maradnak benne olyan következetlenségek, amelyek nagyon zavarják a befogadást és a megfelelő azonosulást — és az egyetlen magyarázat, amit erre találtam, az egyszerűen nem érdekli, amit ír, mennyire pontos vagy ésszerű. Andy megszabadulásának legfontosabb eleme ebben az esetben egy fizikailag elrejtett kulcs egy mezőn. A legjobb barátja (aki meghalt, amíg ő a börtönben volt) rejtette oda, de hogy miért ezt a megoldást választotta, miközben mindannyian tisztában voltak a kockázatokkal és a nehézségekkel, egyszerűen nem derült ki. Ügyvédi letétbe tenni teljesen legális és ugyanennyire titkos lett volna — ezzel amúgy Andy számos problémája is simán megoldódhatott volna. Ráaádásul maga a narrátor mondja el, miért is nehéz a lakott terület kellős közepén elhelyezkedő börtönből egy szál rabruhában megszökni és elkerülni az elfogatást — aztán Andy pontosan ugyanígy szökik meg és nem fogják el (a filmben erre ugye van megoldás). Az időzítés is sokkal problémásabb a könyvben, mint a filmben — a könyvben évek esnek ki úgy, hogy tulajdonképpen semmilyen ésszerű magyarázat nincs rá.

Ami viszont lehet jó egy ponyvában, az mind jó. Red és Andy kapcsolata egy bonyolult, érzelmekkel teli viszony, teljesen hiteles és nem egyszer megindító. A befejezés kissé szentimentális, de működik. A cselekmény nyugodt, egyenletes ütemben halad előre, ami tökéletesen illeszkedik egy visszaemlékezés narrációs stílusához. Érthető tehát, hogy a filmesítéskor miért döntöttek úgy, hogy (néhány apró változtatással) szinte szó szerint követik a novella szövegét — a különbségek többsége olyan apró részlet, amelyek a szövegben nem szerepelnek ugyan, de mind tartalmában, mind stílusában teljesen illeszkednek az eredetihez.

Nem bántam hát meg, hogy ezt a Kinget is megismertem, de a csak egyetlen olvasatot támogató cselekmény és az egészen minimalista erkölcsi mondanivaló azért ismétcsak arról győzött meg, hogy Kinget csak a csavaros történetek érdeklik — a művészi kivitelezés a legkevésbé sem.

Hegyen nem, de völgyön át

Trychydts ||| 2017., november 05., 23:49 |||

Szentendrén az izbégi leágazásnál kell átszállni Püskökszentlászló felé. Csakhogy abban az irányban két megállóra is ki van írva ugyanez, a két megálló egymással átellenes irányban található, az egyik feltűnő helyen, a másik elrejtve egy mellékutcában. Utóbbit nem is találtuk meg, csak miután elszalasztottuk a buszunkat, utána elbumliztunk az autóbusz-állomásig, felszálltunk a következő járatra, és visszafelé megláttuk, hol kellett volna felszállnunk. Öt perc múlva viszont ez a busz is lerohadt, mentesítő járatot kellett hívnunk, szóval, mire elindultunk a piros jelzésen vissza Visegrádba, már nagyon imádtam a Volánbuszt.

A gigantikus expedíció tényleg pontosan ugyanolyan lightos volt, mint amilyennek gondoltam, gyakorlatilag sík terepen masíroztunk végig. Unalmas viszont nem volt a túra, egy kis patakon kellett nagyon sokszor átkelni, hol köveken, hol ágakon, hol keresztbe fekvő fatörzseken.

Nicoline már jó előre kinézte nekünk az Öregmalom éttermet —  ez egy pisztrángozó, ahol a kalandvágyóbbak előzetesen maguk foghatják ki az ebédrevalót a vendéglő saját halastavában — mi nem voltunk ilyenek. Nekünk amúgy már csak a vendéglő teraszán jutott hely, de a kiszolgálás szerencsére villámgyors volt és kedves, a hal és a sültkrumpli pedig nagyon finom.

Kávénkat már Visegrádon fogyasztottuk a kedvenc cukrászdánkban, és Nicoline-nek még egy kis szundikálásra és zuhanyzásra is jutott ideje a masszázsa előtt. Aztán — jó napja volt — engem is le tudott csalogatni a wellness-részlegbe, úgyhogy viszonylag későn mentünk le vacsorázni. Ezen az estén teszteltük a félpanziót; ez is jó volt, de a személyzet már nagyon ment volna haza, így a végét egy kicsit sietősre vettük.

A reggeli viszont mindenféle szempontból nagyon rendben volt. Szerintem jövünk még ide, annál is inkább, hogy valahogy tényleg élveztem a szaunázást és a forró vizes medencét.

Gyűrűk Urával is szépen haladtunk, már csak két fejezet van hátra a második kötetből. Nicoline nagyon élvezi a Gollam-imitációmat, és én is nagyon élvezem ezeket a részeket. Nicoline kitűzte célul, hogy lehetőleg még karácsony előtt végezzünk a regénnyel, ha így haladunk, ezzel nem lesz gond.

Utolsó nászajándékunk

Trychydts ||| 2017., november 04., 22:20 |||

Hatalmas buli volt az esküvőnk, sok remek nászajándékot kaptunk, de volt valami, amihez csak most jutottunk hozzá: egy kupon egy wellness szállodába Visegrádra. December 31-én jár le az érvényessége, végül is nem halogattuk életveszélyesen sokáig a fehasználását.

Amúgy eddig minden nagyon rendben alakul, kellemes, nyugis utunk volt ide, napsütéses, őszi koradélutánban vezetni az erdőben egyáltalán nem rossz dolog. A szállás egészen jól megfelel a célnak, hangulatos tetőtéri szobácska, pontosan nyugati tájolású erkéllyel (érdekes egybeesés, hogy a Gyűrűk Urában pont a héten értünk el A Nyugatra nyíló ablak fejezetig). Vacsorát ma este magunknak kellett lőnünk, a szálloda többször is megpróbált becsúsztatni minket egy reneszánsz vacsorára, én mindig nemet mondtam — holnap este már itt, a szállodában költjük majd el az estebédet. Ma egy erősen magyaros felfogású csárdában vacsiztunk, teljesen hagyományos ételeket, előtte meg csavarogtunk kicsit a visegrádi utcákon — azért ennek az esztétikai értéke azért meglehetősen mérsékelt. Az utcák többsége zsákutca, közvilágítás csak mutatóban van, az utcák teljesen kihaltak, úgyhogy az érdemi, élvezeti értékkel bíró séta majd holnapra marad. Szentendrén keresztül elbuszozunk majd a szomszéd településsel szomszédos településbe, aztán egy kőkemény 10 km-es sétával visszajövünk Visegrádra.

Nicoline már most retteg, kb. úgy beszél a holnapi vállalkozásról, mintha a Himaláján átkelve próbálnánk meg időre visszaérni a késő délutáni masszázsára — hiába mutogatom neki, hogy mind a szintvonalak, mind a világoskékkel jelölt, az utunk mellett húzódó vízfolyások azt mutatják, hogy lényegében csak egy völgyön kell végigsétálni, nem hisz nekem. Pedig tréningben vagyunk rendesen, szóval egyszerűen nem látom, mi sülhet el rosszul — még szakadó esőben is gond nélkül meg kell, hogy tegyük ezt a távot.

Nicoline ma letesztelte a wellness-részleget is, a holnapi napiparancs állítólag majd számomra is tartalmazza majd a kötelező részvételt. Pedig én, még otthon, megpróbáltam kicsempészni a poggyászomból a fürdőruhát, de sajnos rajta csípett…

Feltámadni a klisék hamvaiból (Cinders, MoaCube, 2012.)

Trychydts ||| 2017., október 30., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Már jó ideje üldögélt a Steam wishlistememen a Cinders, a Hamupipőke-történet egy modern feldolgozása, de a halloweeni leárazáskor meg is vettem.

A játék tulajdonképpen egy interaktív, képes mesekönyv, de egy nagyon érdekes újragondolása az eredeti történetnek. Miközben nyilván tudjuk, hogy nagy vonalakban merre haladnak majd az események, kapunk néhány érdekes mellékszereplőt, a főszereplő, Cinders pedig egy sokkal önállóbb, izgalmasabb, akaraterővel és IQ-val sokkal inkább felturbózott karakter, mint az eredeti Hamupipőke.

A játék tulajdonképpen dialógusok sorozata: érdekesen megrajzolt karakterek beszélgetnek általában ízlésesen és szépen megrajzolt hátterek előtt. (A szövegek pedig kifejezetten jól megvannak írva: a konfliktusok izgalmasak és feszültek, bizonyos jeleneteket pedig egy, a játékra nagyon jellemző, finom és eredeti humor dob fel.) A szövegek általában fixek, de bizonyos pontokon befolyásolhatjuk a történet menetét. Ezek a választások pedig soha nem tét nélküliek, de hatásuk a végeredményre végül is érthető. Legalábbis amikor a végén azzal szembesültem, hogy Cinders egy zseniális, de vaskezű uralkodóként, a herceget teljesen elhomályosítva és háttérbe szorítva, ellenségeit pedig mindenféle bizonytalankodás nélkül lesittelve vezeti be országát egy új aranykorba, végül is megértettem, miért ezt történik.

A játék nagyon komolyan veszi a “valamit valamiért” elvet, ami kifejezetten illeszkedik a karakter kiszolgáltatott, nyomorúságos helyzetéhez. Bizonyos értelemben minden döntésünk nehéz, minden eredményért fizetni kell valamivel.

A Blackwell-sorozathoz hasonlóan ez is egy ízig-vérig feminista játék, a történet középpontjában női karakterek és női sorsok állnak, a dialógusok javarészt nők között zajlanak — a férfiak abszolút mellékszereplők, és ez a végeredmény meghatározására is igaz. A Cinders világában a sorsukat a nők maguk irányítják — ha nem is könnyen, ha sok nehézség árán is, de függetlenek a szokásos társadalmi és gazdasági korlátoktól.

Amit én külön élveztem, az a Fairy grandmother alakjának átdolgozása: nem is egy van belőlük, hanem kettő, és az eredetihez képest mindkét változatnak megvan a maga sötét karaktere.

 

Mindig az egyik felső szinten kezdjük a szombatot. Alaposan kitapasztaltuk már, a liftek milyen kombinációja vezet fel a kiválasztott emeletre a leggyorsabban; szombatonként csak egy őrült választaná a lépcsőházat, áruk és emberek tömött, lassú folyamát. Onnantól már csak bódék és pultok néha szinte teljesen sötétségbe burkolt labirintusán kell átvágnunk, hogy elérjük a kis kávézónkat.

A boltnál pont kiszélesedik a folyosó, így nem csak az üzlet zsúfolt belsejében lehet leülni, hanem a bejárat mellett is, rozsdás kerti bútorokra — bár én imádom a kávé kissé égett illatát, a vörös-kék fényeket, a kiáradó gőz sziszegését, és az üzlet termosztátja alapján nagyon alaposan szabályozott mikroklímát, Meghatározhatatlan színű, kagylósan pattogzott műanyag pultokhoz lehet ülni, kikopott ülésű, kissé rozsdásodó bárszékeken. Törzshelyünk ott van, a hordók mellett: különböző kávébabokat mindenféle fantázianevekkel látják el, afrikai, dél-amerikai és ázsiai országok neveivel. Amikor anyám gyerek volt, még lehetett külföldről behozott kávét kapni egy-egy méregdrága helyen; egy ilyen üzletben azonban már akkor sem vetődött volna fel senkiben, hogy a cserjék nem itt nőnek, valahol a Csarnok egy használaton kívüli raktárhelyiségében, különleges lámpák alatt, a helyben termett szerves hulladékon — a különböző aromákról pedig gondoskodtak az üzlet saját genetikai szakértői. “Kubai” a hét kávéja, én abból kérek egy duplát, anyám mindig hosszú kávét iszik. Rendelésünk öreg, csorba poharakból érkezik, de ez legalább még porcelán, nem pedig műanyag.

Imádom ezt az üzletet, még ha tíz perc is az út felfelé és még hosszabb lefelé. Amíg sorban állunk a lefelé tartó liftekhez, letöltöm telefonomra az aktuális árukészletet. Sikerül kapcsolatba lépni a tojásosunkkal is: tettek nekünk félre a szokásos rendelésünkből, nem kell sietnünk. 23 darab van még, tizenöt darabnak azonnal átutalom az árát, aztán még ötöt veszek anyámnak is.

Halakból egészen jól állunk, legalábbis az infovonal szerint — az ilyesmit persze mindig látnom kell a saját szememmel. A múltkor elromlott valami a cápák alagsori tartály szűrőberendezésével — csak rá kellett néznem a húsra és már mentünk is tovább. Persze sokan nem szűrték ki, hogy ez nem megfelelő minőség — persze gyakorlat nélkül nehéz lett volna felismerni azt az enyhén rózsaszín árnyalatot (én már húsz éve vásárolok itt), a szagokat megkülönböztetni a csarnok bűzében pedig egyenesen lehetetlen — az szintetikus szennyezések átható illatával csak otthon szembesültek a pórul járt vásárlók. Most lazacot szeretnék venni, de így ránézésére minden rendben lesz vele.

Előbb elkerülünk a Fiatalemberekhez. Ők nagyon értenek az eladáshoz; nem voltak restek egyformára szabatni magukat valamelyik plasztikai sebészettel — így sosem tudhatod, legutóbb kitől vásárolták, hamarabb kialakul benned az érzés, hogy már ismered az illetőt, márpedig a személyes ismeretség a Csarnokban nagyon sokat jelent. Nem csak egy jó vételt, de hogy bizalmat is, amivel elhiszed a tájékoztatást, amit az illetőtől kapsz.. A Fiatalemberek ráadásul — vállalva a kockázatot, az extra utánajárást és a gyakoribb ellenőrzéseket a város egészségügyi szolgálatától — nem a Csarnok ökoszisztémájában termelik meg, amit árulnak, hanem kívülről hozzák be. Ami azért jó, mert a Csarnokon belül is megvannak a szezonok — ezeknek már természetesen semmi köze az évszakokhoz, sokkal inkább van szó a bonyolult, egymásba fonódó termelési ciklusok kölcsönhatásáról, de a Fiatalemberek olyankor is képesek citromot, karfiolt vagy salátát árulni, amikor az amúgy hiánycikk lenne. Ilyenkor persze kaszálnak rendesen.

A szójatejesnél minden rendben van, a tofu is teljesen friss, és szeretem az érlelési technikáját. A fűszereshez menet még elkerülünk a tojásoshoz, felvesszük a tojásainkat, mire sikerül odavergődnünk a tömegben, már vár minket, ügyesen lezárt, kipárnázott dobozokban. Mivel már fizettem, pénz itt nem cserél gazdát, csak kedvesen mosolyog ránk a japán házaspár. Anyám, akit a múltkor próbálta ki ezt a termékvonalat, most udvariasan mond köszönetet a múlt heti ajándékért, és ígéretet tesz, hogy legközelebb mindig ezt a genetikai változatot preferálja majd.

Amikor már majdnem minden megvan, a megszokott helyünkön tolunk egy-egy algasütit. Án a feketét szeretem, anyám a rózsaszínt; érzem, ahogy a lágyan rafinált ízű, enyhén bódító, enyhén hallucinogén lé lefolyik a torkomon. Mire anyám is végez, már kicsit élénkebb színben látom a Csanokban hullámzó tömeget, kicsit már elmosódottabbnak a mozgást, de tudom, hogy egy darabig majd ez lesz a maximum. Ebéd után viszont színeseket és mozgalmasakat fogok álmodni, brutálisan erős szinesztéziákkal.

Még néhány sűrítménykockát veszek a mogorva arabok üzletében — utálatosak és udvariatlanok, de kiváló minőségű árujuk van, és a vendégkörüket is alaposan megválogatják. Nem lehet tudni, hogy a hatalmas termetű, tetovált arcú biztonsági őr kit enged be és kit nem (az azért biztos, hogy aki zajong vagy nem vigyáz a polcokra, az legközelebb biztosan kint marad), de ez azon kevés üzlet, ahol soha nincs tömeg, és a hangszigetelt üvegfalaknak köszönhetően itt meleg és csönd is van. A vásárlás egyetlen szó nélkül zajlik, némán veszik át a pénzemet és adnak vissza, aztán némán követnek a szemükkel a kijáratig.

Csak akkor vesszük észre, hogy már megint esik az olajos, hideg októberi eső, amikor kimegyünk a csarnokból. Elköszönünk, édesanyám lefelé indul, a föld alá, a legközelebbi mozgójárda felé, én pedig elindulok a legközelebbi légitaxi-állomás felé.

Pár hónapja, hogy rendbe raktam a fűszereinket, és a mai vendégeskedés alkalmával — édesapámékat láttuk vendégül paradicsomlevesre, egy kis grillezett lazacra, grillezett, vinegrette-es répával, krumplipürével és basmati rizzsel — ismét megtapasztaltam, hogy isteni érzés, hogy tudom, mi hol van. Régebben beértem azzal, hogy bizonyos dolgok be vannak üvegezve, a zacskózott dolgok meg egy ősöreg műanyag kosárban hányódnak, de aztán elegem lett abból, hogy semmit nem találok, amire szükségem lenne, bizonyos dologkról meg is feldekezem, másokból meg újabb és újabb adagokat halmozok fel.

  1. Első lépésként felszámoltam a zacskókat. Üvegezni kezdtem: szerencsére elég sok kis méretű üveg volt itthon.
  2. A sütéshez használatos dolgok (instant élesztő, sütőpor, vaníliás cukor stb.) természetesen maradhattak zacskóban.
  3. Minden üveget megcímkéztem.
  4. Elrendeztem az üvegeket és a megmaradt a szekrényben: ehhez kisebb tárolóedényeket is használtam, ha úgy hatékonyabban lehetett csoportosítani. A gyakran használt dolgok kerültek jól felhasználható helyre, a kurkuma, a szegfűbors meg ezek az évente egyszer-kétszer használatos dolgok meg a felsőbb régiókba.
  5. És most jön az egyik lefontosabb: a szekrényajtóra, mindegyik polc magasságába leltárt készítettem. Ha valami elfogy akkor azt,
    1. Lehúzom a listáról vagy
    2. legkésőbb a következő piacozáskor pótlom.

Aminek külön örültem, hogy előkerültek olyan, ajándékba kapott fűszerek és keverékek, amiket persze teljesen elfelejtettem, és mivel ezek elég speciális dolgok voltak, nyilván nem is nagyon kerestem őket. Ezek között volt olyan is, amit mostanra már fel is használtam.

De a lényeg, hogy mostantól nem kell többet dühödten koszlott, gyűrött zacskók között matatnom, ha nem sót vagy borsot akarok tenni a kajába.

Egy dolgozószoba geometriája

Trychydts ||| 2017., október 16., 23:49 |||

Nem is tudom, mióta már az egyre nagyobb íróasztalokra gyúrok: volt már L alakú, falra erősíthető bútorlapom, volt 160 centi széles IKEA-s asztalom: a végeredmény a kupleráj. Amiből mostanra nagyjából elegem is lett. Az irodai íróasztalomon bezzeg mindig rend van — hiszen semmit nem rakok rá soha.

Gondolkodtam, hogyan lehetne ezt a dolgot valahogy otthon is lemodellezni, és most arra jutottam, hogy a legjobb az lenne, ha az otthoni asztalomra sem raknék le semmit, amit nem muszáj. Hanem mindig csak az lenne ott, amit éppen használok, meg kell mondjuk egy olvasólámpa, meg az agyagsün, amiben az alapvető íróeszközöket tartom. Így veszek egy kis íróasztalt, lehetne mondjuk 1 méter széles (a régi íróasztalom már korábban távozott a kiadó lakásunkba, jelenleg mérnökalátétként funkcionál.) Minden mást meg beraknék valahová.

Először dobozokra gondoltam: pár cuccom már így is átvándorolt oda olyan két éve, azóta azok, amik megvannak, a többiek rendszerint elmerültek az asztalomon levő kupleráj üledékes áradatában. De aztán rájöttem, hogy ez talán egy kicsit túl sok kupis dobozhoz vezetne, talán egy fiók, a limitált térfogatával még jobb lenne. Persze nyilván így is lesznek kupi-fiókok, de a fontos dolgoknak lehetne dedikált helye. Az IKEA-ban meg vannak is polcos elemek, amikbe lehet fiókbetétet tenni, milyen jó lesz ez nekem.

Az IKEA-zás lehetőségére persze Nicoline is ráharapott, sőt, kitalálta, hogy ő is megszabadul acélvázas harci íróasztalától, kitúr engem a napfényes helyről és belök a sötét sarokba, mi több, ő nem is fiókokat akar a rá eső rekeszekbe, hanem aranykalitkát beépített kanárival, mini-páncélszekrényt, kihúzható sminkes fiókot és egy helyes kis zajgenerátort, amelyik véletlenszerűen Messenger-értesítéshangokat és telefoncsörgést generál. Így olyankor is meg tudok őrülni, amikor a telefonja történetesen nincs a szobában.

Azon ritka alkalmak egyike volt, amikor minden pontosan úgy alakult, ahogy elterveztük. A két rövid asztal plusz a polcos elem kényelmesen elférnek egymás mellett, még fel is szabadult egy kis hely, én pedig a jelek szerint tényleg rákényszerülök az elpakolásra egy olyan kis asztalon, ahol nem fér el egyszerre a laptopom, az írógépem meg pár jegyzettömb (és tényleg mindegyiket használom). A fiókjaimba is elkezdtem elpakolni, mivel kicsik, így könnyen megtelnek, így suvasztani tényleg nem fogok tudni majd oda, ahol fontos dolgok vannak.

Ráadásul az asztalom állítható magasságú, ami tök jól hangzik, csak egyelőre nem találom az ideális magasságot.

Slampoetry 6. OB

Trychydts ||| 2017., október 15., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Az Országos Bajnokság a legjobb alkalom arra, ha az ember slamet szeretne hallgatni: le vannak válogatva a legjobbak, a verseny meg brutálisan kemény, így a legjobbak is a legjobbjukat nyújták. Ez volt a negyedik OB, amit néztem, a második, amit személyesen, de ennyire erős még soha nem volt a színvonal.

A moderátor megjegyezte, hogy ezen a versenyen mintha minden slammer mást hozna, mint amit megszokhattunk tőle. Ezt én is hasonlóképpen tapasztaltam: olyanokért üvöltöttem lelkesen, akik eddig soha nem nyújtottak olyan produkciót, ami nekem is tetszett volna. Azóta elkezdtem visszafelé is kipróbálni: visszanéztem Bárány Bence korábbi szerepléseit, nem én változtam meg, tényleg abszolút nem az én stílusom ez a koherens tartalommá nagyon nehezen összeálló formajáték, amit eddig nyújtott. Most viszont, hogy sokkal sűrűbb volt a szöveg tartalma, sokkal jobban megütöttek engem is a nagyon rutinosan előkapott verbális poénjai.

Mundig Márton előválogatós szövegét konkrétan nem is értettem. Most az első körös slamjétől nem bírtam abbahagyni a röhögést — a második fordulóban meg olyan keményen átment politikába, amire megint csak abszolút nem számítottam.

Trükkös dolog ez a slam. Van, amikor az ember csak néz, hogy miért tapsol kb. mindenki extatikusan, miközben én még egy egészen enyhe elragadtatottságot sem érzek, nem értem, miért röhögnek valamin, ami szerintem kicsit sem vicces vagy egyenesen kínos. És vannak pillanatok, nyilván elsősorban ezekért megyek, amikor csak találgatni tudom, hogy tud valaki ennyire felszabadultan, ügyesen, hatásosan írni és előadni magyarul, úgy, hogy három perce van összesen, úgy, hogy fogalma sincs, mit hozott magával a másik huszonöt versenyző, mint ahogy azt is nagyon nehéz kitalálni, hogy a közönség és a zsűri konkrétan mire fog gerjedni.

A zsűri már csak azért is nehéz dolog, mert számomra évek óta nyilvánvaló, hogy azért itt nem a konkrét produkció értékelése történik csak meg. Ha valaki már ismert és jó, az biztos előnnyel indul akkor is, ha a konkrét szövege gyengébb. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem lehet (viszonylag) ismeretlenként is óriásit villantani — csak ahhoz még keményebben kell teperni. De mivel a slamben alapból a zsűri is véletlenszerűen választott (egy OB-n nyilván fix a zsűritagok többsége: ötből csak két fő kerül ki a közönségből), ez is olyasmi, amit inkább csak meg kell szokni.

Saját favoritom, Szentléleky-Szabó Ágnes az előválogatós Nemzeti Párválasztó után megint olyan szöveget hozott, ami engem személy szerint nagyon megérintett, de a második körbe sajnos nem került be. (Ebben a versenyben amúgy szerintem ez az igazi díj. A verseny leginkább a dicsőségért szól, nem tudom, számít-e, hogy valaki ötödik vagy első — viszont a legjobb öt még egyszer szavazhat a Trafó jelentette prémium körülmények között, és ez azért nagyon nem mindegy.)

Amikor a végén az Eye of the tiger-re felállva tapsoljuk meg a győztest, Mészáros Pétert (akit idén én is imádtam), ugyanúgy elönt az endorfin, mint az elmúlt években.

||| Korábbi bejegyzések »

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site