A léhűtő

Trychydts | | | 2018., augusztus 19., 19:45 | | |

Nicoline szereti a borokat. Ért is hozzá, papírja is van róla, a titkos szürcsölési kódnyelvet is elsajátította, amivel a világ borászai nyelvi korlátokat is átlépve érintkezhetnek egymással. Adott esetben issza is, de elsősorban a felhalmozásért van oda. A világ minden táján borosüvegeket válogatni, törésmentesen becsomagolni, a reptéren átpakolni a cuccokat a súlyöbblet miatt, aztán kirakni őket otthon a sarokba: ez számára a legnagyobb gyönyörűség. Aztán, ha vendégek jönnek vagy főzni kell, akkor persze le kell ugrani valamelyik sarki borkereskedésbe, mert ami itthon van, az “túl jó”.

Engem ez az egész csak azóta aggaszt, amióta a Columboból megtanultam, hogy a túl magas hőmérsékleten tárolt borok tönkre mehetnek. Persze ez jobbára csak egy elvi probléma, hiszen ha soha nem bontjuk fel őket, akkor végül is mindegy, de időről időre rám tört a rémálom: díszvendégünk van Sznobériából, a feleségem édes mosollyal az arcán felbont egy pókhálós borosüveget, amit hosszas keresgélés után válogattunk egy izzó napfénnyel elárasztott horvát borászatban, és kiderül, hogy élvezhetetlen az egész.

Szóval elkezdtem rágni a fülét, hogy vegyünk egy borhűtőt. Kissé fordított szereposztás ez, hiszen ha nem is vagyok absztinens, azért egy alkoholtilalomból sem jönnék ki rosszul. A döntő mozzanat az volt, amikor felbontottunk egy nem is olyan régi német bort, és ha tönkre nem is ment, de azért megérződött rajta, hogy már messze nem olyan, mint amikor vásároltuk.

Ilyenkor persze a válogatás kezdődik meg — Nicoline ebben is világbajnok, hamarosan zuhogtak a postaládámba az URL-ekkel telezsúfolt levelek. Elég hamar kiderült, hogy a a zajszint, az például abszolút olyasmi, amire érdemes odafigyelni; aztán jött a kapacitás kérdése. Elsőre egy 21 üveges mellé raktam volna le a voksomat, de amikor kiderült, hogy konkrétan 35 palackot őrzünk otthon, akkor beadtam a derekam egy 28 palackos felé — azzal a kikötéssel, hogy először leisszuk az állományt egy fenntartható szintre, és mostantól csak és kizárólag akkor veszünk újat, ha éppen van hely a hűtőben. És akkor legalább tényleg forog majd a készlet és nem csak porfogónak veszünk majd bort.

Volt némi kavarás a szállítással, egy forgalmazótól meg is váltunk, mielőtt üzletet köthettünk volna, a feleségem panaszt tett náluk a gyártónál, akiket sikerült annyira felhúznia, hogy baromi kedvezményes áron hozzánk dobtak egy szépséghibás darabot. Ami helyett végül egy teljesen bontatlan, hiba- és karcolásmentes példányt szállítottak le. Huszonnégy órát vártunk, mielőtt bekapcsoltuk, újabb három órát, hogy bepakolhassunk. Nicoline épp nem volt otthon, szóval végül én rámoltam be, amíg ő és Juca a Szigetre próbáltak meg kijutni a nyár eddigi legnagyobb felhőszakadásában.

Találtam 3 üveg szamorodnit, a legidősebb 15 éves. Mindhárom édes, ami egy másik korszakot szimbolizál az életemben, és legalább az egyiket Balutól kaptam ajándékba. Aztán megtaláltam a bort, amin a nevem van — háromputtonyos tokaji aszú, gondolom, már akkor sem a túlfinomult minőséget képviselte, amit megkaptam, de amúgy ez pont olyasmi, ami akár elöl is maradhat, csak az emlék miatt őrzöm. Életem legjobb munkahelyétől kaptam búcsúajándékul. Találtam egy rejtelmes üveget, amin semmiféle címke nincs. Biztonságba helyeztem a kaliforniai vörösbort, amit Dallasban vettem, házi feladatképpen.  Nem kis megelégedéssel csúsztattam a kis fa rekeszekbe a múltkori borkirándulásból származó zsákmányt.

#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt: Jamie’s Italy/Csirke vadász módra

Trychydts | | | 2018., augusztus 17., 15:52 | | |

Kivételesen a magyar nevet használom a recepthez — F. Nagy Angélának szeretnék ezzel emléket állítani. Aki egy zseni volt — ezt eddig is tudtam, de amióta szembe jött ez a recept, már azt is tudom, mekkora. A család szakácskönyvéből a csirke vadász módra volt az egyik baromfirecept, amit megfőztem, azóta is a véremben van, Szicíliában is ezt főztem a feleségemnek (marhaszegyből). Úgyhogy amikor szembe jött velem az autentikus olasz változat, nagyot ugrott a szívem: végre megtudhatok egy-két műhelytitkot, hogyan is zajlott a nemzetközi receptek magyarosítása a hetvenes-nyolcvanas években.

Nos, sem olajbogyó, sem a szószban szétfőzendő nyers szardínia nem volt akkoriban az ABC-ben, szóval ezeknek a kihagyása teljesen jogos. Az F. Nagy Angéla-féle szósz viszont így sem lesz ízetlen: részben a hagymás alap, részben az arányaiban sokkal több vörösbor miatt. Plusz a magyar verzió nem sütőben, lefedett edényben fejeződik be, hanem végig nyílt lángon, fedetlenül készül, amitől a szósz sokkal sűrűbb lesz, ami persze újabb pont az ízek intenzitása felé. Összességében nekem a szocialista verzió nagyon bejön — az olasz változat, bár kagylótésztával ettük, egyértelműen sokkal levesebb lett, szerteágazóbb, de semmivel sem csábítóbb ízvilággal.

Ahogy csinálgattam, ismét megtapasztalhattam, mivel tud engem Jamie igazán felbosszantani: egyszerűnek próbál bonyolult vagy legalábbis macerás dolgokat beállítani. Ezzel a recepttel egyértelműen sok a pepecselés, de folyó szöveggel írt szóáradatból ez valahogy nem derül ki azonnal. A hús előzetes hőkezelésére ebben az esetben például szerintem az égvilágon semmi szükség nincsen, csak az időt viszi (azért persze megcsináltam). Azt értem, mivel lesz jobb a sütő a nyílt lángnál, de egy ennyire leves cuccnál messze nem olyan ütős a különbség.

Végezetül a szardíniáról. Korábban már hallottam, hogy az olaszok előszeretettel fűszerezik a szószt szétfőzött szardíniával, én meg kissé féltem a végeredménytől. Nem teljesen alaptalanul; bár a végeredményt nevezhetem kellemesnek is, aki azt gondolja, büntetlenül oldhat fel három kis darab halat az ebédjében, az csalódni fog. Masszív, határozott jelenléte van a szardíniának a szószban, de egyáltalán nem azt a vadító, szenvedélyes érzetet lobbantja fel az emberben, mint egy jól megcsinált bazsalikomos paradicsomszósz.

4500

Trychydts | | | 2018., augusztus 09., 16:30 | | |

Három évvel ezelőtt a feleségemnél hirtelen aktuálissá vált, hogy PMP legyen. Akkoriban pont terveket szövögettem a karrierem újrabootolására, és ez pont olyasminek hangzott, ami nekem is hasznomra lenne. Akkor már “vezetgettem” “projekteket” — az idézőjelek a metodológiai ismeretek teljes hiányának szólnak, inkább küszködés volt ez, semmit hatékony projektmenedzsment, de már akkor éreztem, hogy kihívásoknak megfelelni, problémákat megoldani, új dolgokat, csapatban létrehozni pont olyasmi, ami nagyon feküdne nekem.

A PMP fokozathoz persze ezres nagyságrendű projektóra kellett (akkoriban 6000), ami nekem, mellékállású projektmenedzsernek, persze nem volt meg. 6000 óra iszonyatosan sok, nyolc órás munkanapokkal és öt napos hetekkel számolva, főleg, ha az embernek küzdenie kell azért, hogy projektekkel is foglalkozhasson a rendes munkája mellett. Némi kurkászás után kiderült, hogy kezdő fokozat is van, a CAPM, amihez elég csak egy (online) tanfolyamot elvégezni, meg egy vizsgát letenni, és akkor legalább arról van papírom, hogy a metodológiai alapokkal tisztában vagyok. Az jó öt évig. Bíztam benne, hogy addig meglesznek az óráim a PMP-hez.

Pár hónap múlva tényleg munkát váltottam (az akkori cégem az ötödik belső álláspályázatomat is elutasította — aztán, amikor felmondtam, három ellenajánlatot kaptam 48 óra alatt), és elemzőként helyezkedtem el, Lílian ügynökeként. Lílian pont az a fajta főnök volt, akivel kiválóan együtt tudok működni: ha szabadjára enged, átmegyek pitbull üzemmódba és a legnagyobb problémákon rágom át magam elsőnek. Kb. egy év múlva sajnos távoznom kellett, de úgy érzem, hagytam kézzel fogható eredményeket a hátam mögött. És vittem magammal (az elemzői tudás mellett) nagyjából 1400 órányi projektmenedzsment-tapasztalatot a tarisznyámban.

A következő helyemen megint nem projektmenedzser lettem, de akkor már tudtam, mi a jó stratégia: ugrálni ott, ahol sok a meló, csak leesik valami az embernek — persze ehhez megint kellett egy kiváló főnök, de ezek kiválogatásában akkor már gyakorlatom volt. Csináltam a projekteket szépen sorban, nemrég megkaptam életem első agile projektjét is — kb. két héttel azután, hogy elsírtam magam valakinek, hogy én annyira szeretném kipróbálni ezt a manapság olyannyira divatos metodológiát, de ott, ahol dolgozom, biztos nem lesz rá mód.

Közben a szabályok is változtak: ha diplomája van az embernek, már 4500 óra is elegendő. Én persze tudom, hogy a filozófus diploma mennyire hasznos és milyen jól felkészíti az embert az üzleti életre, de másoknak mindig meglepően nehéz eladnom: most végre hivatalos, kézzel fogható hasznát is veszem majd a diplomámnak.

4500 óra persze így is sok, az ember nem ellenőrzi naponta, hogy hol tart — kb. 14-15 hónapja csekkoltam utoljára az egyenlegemet. Ma reggel valahogy megszállt az ihlet és újraszámoltam: 4570 óra felett járok.

Még 35 kontaktóra tanfolyam, felkészülés a vizsgára, aztán jön egy zajcsökkentő fülhallgatós-műanyag táblára jegyzetelős-zsebkiürítős vizsga. És utána, ha akarom, 5 karakterrel hosszabb lehet a nevem. Trychydts, PMP — nem is hangzana rosszul, nem?

Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt: Jamie’s Italy/Tiramisú veloce

Trychydts | | | 2018., augusztus 08., 21:46 | | | Kategóriák: ,

Gyorsnak gyors, és kis jóindulattal tiramisunak is tiramisu, bár inkább csak határeset. Lehet, hogy nem állt eleget, de ha öt óra nem elég neki, akkor meg ugye már csak lassú lehetne. Szóval inkább vaníliás mascarpone, kávéban-narancslében áztatott babapiskótán. A kollégáimnak csináltam, ők azért lelkesedtek érte, de semmiképpen sem nagyon (gondoltam, ha már a kolléganőm is bevállalt egy közös főzést, mellé állok egy desszerttel).

Érdekes módon főzésről itt sem volt szó, hacsak a frissen lefőzött kávé elkészítése nem számít annak. Ez a szakácsönyv eddig nem izzasztott meg nagyon ebben a forró nyárban.

Kicsit olyan, mintha a szerkesztő úgy érezte volna, egy tiramisu-receptre még szükség van, de végül csak ezt tudták volna kiszenvedni magukból. Nincs izgi háttértörténet, a recept maga elég jellegtelen — ha valaki megkérdezi tőlem, hogyan kell tiramisut csinálni, Jamie helyett alighanem a feleségemhez irányítom majd.

Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt: Jamie’s Italy/Spagetthi con gamberetti e rucola

Trychydts | | | 2018., augusztus 08., 21:29 | | | Kategóriák: ,

Ez az első recept, amit ténylegesen főzni kellett, de menyugatóan egyszerű volt ez is. Hogy kicsit kalandosabb legyen, friss rákot vettem és én pucoltam meg, sokkal könnyebben mint, mint gondoltam. Aztán ment magától. És a végeredmény olyan lett, amit csak Olaszországban ettem eddig: idehaza, vendéglőkben, kiszállítós kajákban pipettával adagolják a rákokat, pedig a rákos tésztában nem annyira az aroma, mint amennyire a hús a lényeg.

Imádtam, hogy végre egy olyan olasz recept, ahol a fű nem bazsalikom az ételben, hanem rukkolával készül — változatosabb is, én amúgy is imádom. Na nem, mintha a bazsalikomot nem szeretném, de tapasztalataim szerint kb. soha nem elég belőle, rukkolából meg néhány maréknyinál kevesebbet ritkán vesz az ember.

Ebben is van reszelt citromhéj, meg citromlé is — nem ez az első olasz recept, amiben így van; fogalmam sem volt, hogy ez egy ilyen gyakori húzás. Ráadásul a citromhéj egy igen rafinált állat: illatos is, finom is, becsempészi a kajába a citromszellemet, de mégsem savanyú.

A feleségem szerint pont annyira volt csípős, amennyire kell — ritka dicséret ez odahaza, pedig csak a receptet követtem. Jamie kivételesen megszánt valami határozott utasítással — s lám, máris javult a házaséletem.

Kár, hogy általában nem ezt tartja a szem előtt, amikor receptet lötyköl a papírra.

Borvadászat a Fertő-tó körül

Trychydts | | | 2018., augusztus 08., 21:05 | | |

Road trippen voltunk Fiatalékkal, méghozzá a klasszikus fajtából: hosszú autózgatással, végtelen sztorizgatásokkal, benézett térképekkel.

Az első szakasz Bük-Budapest volt, ugyanis Nicoline szülőházában töltöttük az éjszakát. Előtte, csak hogy mindenkinek meglegyen a megfelelő alaphangulata, felszippantottunk egy dupla adag shakshukát — már nem is kísérletezem a szimpla adaggal –, természetesen macskabaguette-el körítve, aztán némi további totojázgatás meg mókolgatás után nekizúdultunk. Laza két óra az út, a végére már erősen sötét volt, a műszkjainak labirintusában bioritmusát reménytelenül keresgélő Doktor Úr, szépen el is aludt a hátsó ülésen, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Másnap aztán irány Ausztria, méghozzá a forchtensteini vár. Ez volt a kultúra, amit szippantani akartunk: feleségem rögtön egy idegenvezetésre is felszökkent volna, mi férfiak néma, elutasító cinizmussal dohányoztunk a valaha volt várárok falára könyökölve, ezzel sikeresen szabotálva az info-túlagadolást. Nicoline-t persze nem ilyen könnyű két vállra fektetni: a várban kerített valahol egy vaskos fóliánst meg egy megafont, és minden egyes kiállított festmény, családfa, mechanikus óra, intarziás játékasztal és szekreter előtt felolvasta, hogy pontosan mit látunk, ki vette, mikor, mióta van a várban, milyen referenciák születtek róla az elmúlt 500 évben, és mi volt az erdeteti számla tintájának vegyi összetétele. Ha nem jön egy japán turista pár, akik jelenlétükkel vetettek véget a tortúrának.

Forchtenstein, 2018.07.28.

Forchtenstein, 2018.07.28.

A várbörtönből való sikeres szabadulásunkat áldott jó apósom által csomagolt, zsenge főtt kukoricával ünnepeltük, aztán irány utunk tulajdonképpeni célja: a Fertő-tó körüli borvidék. Csodaszép időnk volt amúgy egy autókiránduláshoz, szép száraz úton vehettük be a várból levezető út háromszáz hajtűkanyarját kedves és békés osztrák falvakon gurultunk át, közben pedig mindenfélét sztorizgattunk. Nagy sztorirajongó lévén mindig tudok örülni annak, ha van idő rendesen körberágcsálni a dolgokat — ha nem is vagyok nagy barátja az autózásnak, ezt speciel szeretem.

A borvadászat első állomása Donnerskirchen volt — itt már megfordultam egyszer, egy nagy karácsonyi borfesztiválon. Akkor mindenfelé hemzsegtek a poharas emberek, — most egy fülledt szombati kora délután volt, kábé sehol senki. Üres volt az udvar is (legutóbb alig találtunk magunknak itt ülőhelyet, pedig az egész zsúfolásig volt rakva farönkökből összerakott lócákkal és asztalokkal), de aztán némi kopogtatás után csak előjött a ház úrnője. Innentől kezdve avanzsáltam át sofőrré — a többiek a kínálatot kóstolgatták, és itt a kóstolóadagokat sem mérték gyenge léptékkel. Azt tudtuk, hogy Zöld veltelini-t mindenképpen veszünk, de aztán némi kékfrankosra is hagytuk rábeszélni magunkat — majd, amikor összeállt a készlet, még kértünk egy ajánlást ebédelőhelyre. A szomszéd, amúgy is útba eső faluba kellett átmennünk, és abszolút nem bántuk meg. Egy kellemes kis lugasban üldögélve tömtük tele magunkat — elképesztően friss és nagyon hagyományos osztrák kajákkal.

Sült krumpliból (héjában sült, tökéletes gerezdekre vágott újkrumpliról beszélünk), ilyen finomat még életemben nem ettem, desszertből pedig a ház csokimártásos piskótáját választottam, ami pontosan akkora meglepetés volt, amennyire faék egyszerűségűnek hangzott. Ki tudja, milyen járatokon bugyogott fel a tudatalattimból, de egyszer csak eszembe jutott, hogy ennek az édességnek egy szimplifikált változatát milyen sűrűn ettem általánosban, Pigővel folytatott világmegváltó beszélgetéseink és a mócsingos babgulyás mellé, és látni akartam, mit hoznak ki belőle. Egy kellemes, rafináltan harmonikus, diós-alkoholos ízekkel játszadozó, harmatfrissen puha csodát, ami mintha egy gasztronómiai epigramma lett volna erről a szép nyári napról.

Oggau, 2018.07.28

Ruszton is voltam már egyszer, pont a már említett borfesztivál után álltunk meg egy pár percre, de akkor meg az volt kihalt és most volt zsúfolt egy helyi borfesztivál miatt… amit egy az egyben szkippeltünk, a nem gyengén zsibvásári hangulat miatt. Kisétáltuk kissé az ebédet a gólyarezervátum mellett, megtekintettük a gólyákat kiszolgáló bárányokat és kecskéket, aztán kerestünk egy kis helyet, amelyik kellően magas értéket mutatott Veronika és Nicoline borászat-detektorán. Itt is vödörszám öntötték a szeszt egyre vidámabb útitársainkba, két üveg megakülönleges desszertbort is beszereztünk — ide a rozsdás bökőt, hogy nem hagyom, hogy a feleségem karácsonyig meg jövő karácsonyig várjon velük. De itt is vettünk vöröset, meg valami nehezebb fehéret — kissé már kezdtem elveszteni a fonalat, a borkóstolás azért elég mérsékelt buli, ha te nem ihatsz.

Fertő-tó, 2018.07.28.

Otthon aztán az én kedvemért pattintottunk is két üveggel és megiszogattuk Tibor bórkóstolós hideg vacsorája mellé. Fiatalék hamar visszavonultak… vagyis visszavonultak volna, ha feleségem ki nem szúrja a Marsot az égen. Szegények pizsamában, álmosan hunyorgatva próbáltak lelkesedést mímelni, miközben bámulták a fekete eget. Nagy Mars rajongó vagyok, de azt azért megértettem, miért nem tudtak erre a társadalmi gesztusra harminc másodpercnél többet szánni.

Fertő-tó, 2018.07.28.

Reader’s Log — Cordelia Fine: Delusions of Gender: How Our Minds, Society, and Neurosexism Create Difference

Trychydts | | | 2018., augusztus 05., 16:50 | | | Kategóriák: ,

Amióta rendszeresen szervezek feminista beszélgetős klubot a munkahelyemen, gyakran tapasztalom meg, milyen vonzó sokaknak, hogy tudományos érvekkel ágyazhassanak meg konzervatív életszemléletüknek. A nők azért olyanok, amilyenek — és ilyenkor persze a viselkedésről, tehát bevásárlásról, tárgyalástechnikáról, autóvezetésről van szó, nem a nemi jegyekről –, mert annak idején így szelektálta őket az evolúció. Mert eleve másmilyen az agyuk. Mert másmilyen hormonhatások érték őket az anyaméhben.

Ezek az érvek tudományos szempontból pedig elég gyenge lábakon állnak. Az evolúció nem úgy működik, hogy amit gyakrabban csinálunk, az megmarad. Nem tudjuk, hogy a nők agya mennyire másmilyen, és pláne, hogy miért. Ugyanakkor nagyon könnyű ezeket úgy előadni, hogy megtámadhatatlannak tűnjenek: biológiaórán amúgy se figyeltek sokan, az áltudományos érvelések viszont remekül hangzanak. A nők elsősorban a bal agyféltekéjüket használják (természetesen mindannyian, minden másodpercben használjuk agyunk mindkét féltekéjét). A férfiak dolga volt a vadászat, ezért alkalmasabbak politikusnak. Rengeteg gyakorlat, türelem és háttértudás kell ahhoz, hogy bármit is tudjunk mondani ezekre az érvekre.

Cordelia Fine könyve azért remek, mert szisztematikusan veszi végig azokat a leggyakoribb állításokat, amelyeket a modern idegtudomány elméleteibe kapaszkodva szoktak előrángatni — és tudományos cáfolatot ad rájuk. Érdemes rögzíteni, hogy a tudományos nem érthetetlen, misztikusan, de tetszetősen hangzó technoblablát, hanem forrásokkal alátámasztott (a források felsorolása kb. a könyv felét teszi ki), a módszertant részletesen is részletesen felvállaló, transzparens érvelést jelent.

A könyv amúgy — mindvégig az idegtudományoknál maradva — igen sok témát felölel, a nők társadalmi helyzetének részletes elemzésétől kezdve a fejlődésbiológián és a gyereknevelésen át egészen az előítéletek és már rögzült normák erejéig. Ráadásul mindezt közérthetően, minimális természettudományos jártassággal is tökéletesen érthető módon. Ami nekem különösen tetszik, hogy nem egyszerűen szemezget a különböző kutatási eredmények között, kiemelve azokat, amelyek a szerző álláspontját támasztják alá: széles áttekintés nyújt a pro és a kontra érvekből, és óriási hangsúly van a módszertani háttér megismertetésén.

Óriási segítség volt ez a könyv, annál is inkább, mivel nekem személy szerint tényleg nem az a célom, hogy azok, akik havonta egyszer nálunk ebédelnek, a régi dogmák helyett újakat gyömöszöljenek a fejükbe. Elég hamar rájöttem, hogy sokkal hatékonyabb, ha állítások megfogalmazása helyett inkább kérdéseket igyekszünk feltenni; ha nem holtbiztosak vagyunk az igazunkban, hanem megtanulunk kételkedni. Ez a könyv pontosan ehhez a mentalitáshoz adott rengeteg inspirációt.

Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt: Jamie’s Italy/Insalata Caprese

Trychydts | | | 2018., augusztus 05., 11:58 | | | Kategóriák: ,

Sokan sokszor hisztiztek már a magyar sajtkultúrán: én most hadd őrjöngjek egy kicsit a mozzarellán. Szerintem ez az egyik legfinomabb sajtfajta, ami csak van — friss, kellemesen zamatos, nem túl sós, nem túl erős ízű, sokoldalú –, de amit a boltokban az ember elé szórnak az nem igazán mozzarella. Vagy rosszkedvű kis műanyag golyócskák, valami gyanús színű folyadékban lötykölődve, vagy kellemetlen, fehér plasztikszeletek, amiből az íz emlékét is kigyötörték már. Pedig nem kell messzire utazni, hogy az ember normális áron jusson normális mozzarellához. Minimális kompromisszumok árán itthon is lehet egészen jó minőséget kapni, ha az ember tudja, mit és hol keressen, de sajnos a hazai sajtedukáció majdnem teljes hiánya miatt az ár elég könnyen repül fel a csillagos égig.

Drága, imádott feleségem most a helyi sajtboltba szökdécselt el bivalymozzarelláért, ami ehhez a recepthez kell, aztán a Lidlből akasztott bokros bazsalikomot, amit ott helyben le is taroltunk. Ezen kívül más nem is nagyon kellett hozzá: paradicsom, olívaolaj, citrom volt itthon, illetve a Három Tarka Macska baguette-je is beszerződött már korábban.

Jamie-s lazasággal szórtuk össze a salátát — szerintem a fickónak büntetést kell fizetnie valahol, ha túl sok helyen tüntet fel pontos mennyiségeket. Az öntöttvas mozsaramban döngöltem a pestót, addig a feleségem szépen rádarabolt a tálra mindent. Aztán hűtöttünk bort, persze parkoltattuk mellette a salátát is — aztán el is tűnt szépen az egész, ami jó mert salátát nem igazán szeretek rakosgatni.

Megint egy jó ötlet ebből a könnyből, eddig tényleg bejön nekem. Kicsit gyanús lett a dolog, megnéztem, mennyiért vesztegetnék ezt a könyvet az Amazonon, hanem nem Vercsorb szponzorációjában élvezhetném. Harmincöt dolcsiról van leértékelve húsz dollárra, amit viszont teljesen reálisnak gondolok. Mert ha a gyönyörű ál-riportfotókat és a kétségkívül jól megírt sztorikat kiveszem belőle, az effektív főzési instrukciók a töredék terjedelembe is beleférnek — viszont azokért ez sem lenne túlságosan sok. Főleg, ha azt veszem, hogy a magyar piacon sem lenne olcsóbb olasz szakácskönyvem — ráadásul a magyar főzési irodalom kapcsán elég jól adja magát a párhuzam a mozzarellával.

Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt: Jamie’s Italy/Uve fragola surgelata con cicciolato

Trychydts | | | 2018., augusztus 04., 23:23 | | | Kategóriák: ,

Míg Vercsorb nem volt éppen elszállva ettől a szakácskönyvtől, nekem az első átlapozás kellemes meglepetés volt. Nem tartom magam egy nagy Jamie-rajongónak, kapcsolatunk meghatározó mozzanata, hogy egy videós receptjében megpróbálta elhitetni velem, hogy pizzatésztát a legjobban sík munkalapon lehet kikeverni lisztből, élesztőből és vízből… hát ugyanúgy pofára estem ezzel, mint a padszomszédom a cégnél. Nem ismerem nagyon behatóan a könyveit — egy-két műsorát láttam, ott rendszeresen bagatellizált a valóságban nagyon is nehezen kivitelezhető dolgokat.

Ehhez képest ettől a kötettől sokkal jobban inspirálódtam, elég barátságosnak tűnnek a receptek, bár a vállvonogatós, “csak csináljuk, aztán majd lesz valahogy” mentalitás itt is eléggé meghatározó. De ezekkel az ételekkel kapcsolatban valahogy nem zavar, tényleg elhiszem, hogy meg fogom tudni oldani. Plusz öröm, hogy ez egy fűzött kemény kötéses kiadás — jobban kinézem belőle, hogy bírná a főzési technikáim mellékhatásait, mint a Two Greedy ItaliansÉs persze ezt se csak szakácskönyv, tele van apró kis sztorikkal Jamie olasz tanulmányútjáról, gondolom, marketingfogásnak sem rossz azt állítani, hogy mindegyik receptet valamelyik kis falu öreganyójától, vagy egy tűzről pattant, szénfekete szemű mediterrán menyecskétől lestek el. Azt viszont most már tényleg jó lenne tudni, miért érzi mindenki úgy, hogy egy olasz szakácskönyv akkor autentikus, ha olasz recepcímek vannak benne. Speciel, amikor bao receptet kerestem, örültem, hogy maradtak az angolnál és nem kínai írásjegyeket kellett áttolnom a Google Translatoron.

Remélem amúgy, Vercsorb nem kap agyvérzést ettől a választástól, mert a recept címe kb. hosszabb, mint az utasítások, hiszen csak szőlőt kell lefagyasztani. Ha nincs az, ami a receptben van, akkor valami másfélét. És lehet csokival is enni. Esetleg lehet grappát inni hozzá. Grappát nem ittunk, csokit majd csak később hoz a feleségem, de az kétségtelen, hogy kiválóan segít a mostanában úgyis aktuális napi hősokk kezelésében.

Persze itt jön az, hogy nem árt, ha a szerző tisztázza a célközönséget: nekem, akinek házimunka a főzés és csak pár éve veszem komolyabban, nekem ez recept. Vercsorbnak meg gondolom, inkább csak egy glossza.

Arcok Azúrral

Trychydts | | | 2018., július 30., 23:49 | | |

Imádok az elemző exkollégákkal találkozni.

Sajnos nem futunk össze olyan gyakran, mint ahogy szeretném, de hát különböző szektorokban dolgozunk, nehéz összeegyeztetni az életünket. Rengeteg terepmunkát kell végeznem, egyezkednem, tárgyalnom, néha megpróbálnak kinyírni, estére általában már holtfáradt vagyok, ők meg leginkább éjjel tolják az ipart, egy tetőtéri loftban szétszórva üldögélve-heverészve, a csúcskategóriás laptopjaikon kutatva a terabájtos adathalmazok tengerében. Azért most megbeszéltünk egy csendes kis bárt, ami kábé mindenkinek útba esik.

Természetesen Pedro az első, a csendes, diszkrét, türelmes kis mexikói. Nem sokkal azután érkezett a csapatba, hogy én leléptem, ezért sajnos soha nem ismertem meg annyira, amennyire szeretném. Csöndes kis figura, napok telnek el anélkül, hogy egy szót is szólna, csak bámulja a monitort csendesen, és húzogat ki mindenféle metainformációt látszólag mindenféle összefüggés nélküli adatkotyvalékokból. Nem ő dolgozik a legforróbb cuccokon, ahhoz (amikor én elmentem) még nem volt elég tapasztalt, de hihetetlen türelme van: így sok olyasmit hozott felszínre, ami felett mi simán elsiklottunk volna.

Kevin és Dee egyszerre futnak be. Deenek örökké hálás leszek: a kisujjában volt és van az összes rohadt rendszer, kívülről-belülről ismerte az összes céges adatstruktúrát. Csak szívja a szűrő nélküli cigarettákat végtelen sorban egymás után, egyik kezével éppen feltör valami özönvíz előtti archívumot, aminek mások még a formátumát sem ismerik, nemhogy a tárolási algoritmusát, a másik kezével összeállít egy napi jelentést, és közben a szája sarkából tanácsokat osztogat neked, hogy hogyan hozd helyre az elcseszett lekérdezésedet. Különös madár olyan szempontból is, hogy ő már napnyugtakor az irodában van, szembe utazik a magrailen a külvárosi ingázókkal, aztán éjnek évadján fel is veszi fekete, bokáig érő ballonkabátját és lelép, várja otthon egy egykori és egy leendő szépségkirálynő, a felesége és a kislánya.

Kevin egy összekötő volt, a skalpvadászoktól jött hozzánk, hogy aztán velük dolgozzon tovább — hogy elemzőnek milyen, azt igazából sohasem láttam, de nekem személy szerint úgy is az számított, hogy beszéli a nyelvüket. Kevesen beszélnek két céges zsargont egyszerre, de ő folyékonyan tolta a mi kockanyelvünket és az esvék ugató szlengjét. Ráadásul őt még Talia, a skalpvadászok vezetője is elviselte valahogyan. Sosem fogom elfelejteni azt a nőt, ahogy néz rám hideg, fekete szemeivel, amint épp prezentálom neki az általa kért kódolt kommunikációs protollt, feketére lakkozott körmei idegesen, vésztjóslóan kapirgálják a fényes asztallapot — szerintem nem sokon múlott, hogy nem zúzta szét az orromat rajta. Kevin ehhez képest még megnevettetni is képes, szóval kincset ér ez a figura.

Épp visszatérnek a bárpulttól, egy-egy jéghideg Azúrral a vastag műanyag pohárban, amikor befut Timofei és Lílian. Timofei, a huszonhét nyelven beszélő fordító rögtön lezökken mellénk, fülig érő mosollyal villantja rám hófehér fogait. Hihetetlen intuíciója van a srácnak, sok olyasmit megsejt előre, amihez másképpen hetek számításai kellenének a mainframe-en; ráadásul minden új eszközzel fél nap alatt megtanul bánni, és nem csak azért, mert ő az egyetlen, aki el tudja olvasni a maláj használati utasítást.

Lílian még elmegy egy pohár jéghideg pezsgőért, fekete tűsarkúja feltűnően halkan kopog a kőpadlón. A skalpvadászokkal dolgozott ő is, csak sokkal régebben, mint Kevin, és már akkor is elemző volt; cserébe megjárta Angliát, dolgozott ír terroristák ellen, és céges pletykák szerint ő leplezett le egy dán droglabort is, kizárólag a vonat- és repülőjárat késések elemzésével. Vezetőnek is imádtam, a Sarah-féle vonalat képviselte; bármikor lemászik az ember a lövészárokba, iszonyatos kapcsolatrendszere van, amit bármikor boldogan mozgat meg, ha az segít neked.

Fagyosan hideg a kezemben az azúros pohár, de most, ebben a rohadt júliusban rohadtul élvezem. Öreg vagyok már, sokáig azt gondoltam, soha nem állok rá az Azúrra a gin tonicról — aztán egyszer csak azon vettem észre, hogy sokkal jobban bírom az enyhe hallucinációkat az alkohol brutális erejénél, és így nyáron pedig különösen élvezem, ha az italom még fél órával a kitöltés előtt is karmolósan hideg.

Kicsit noszogatni kell a beszélgetést, hogy igazán beinduljon — elvégre titkokból élünk mindannyian, a vérünkben van a hallgatás. De hát végül is együtt dolgoztam velük, ha nem is túlságosan sokáig, hamarosan megtaláljuk a kis réseket a szigorúan bizalmas témák rengetegében. A skalpvadászoknál nagyobb pletykások nincsenek a világon. Talán így kompenzálják a kondicionálásukat, mert céges titkokat akkor sem árulnak el, ha darabokra szereled őket. Hogyan csinált magából hülyét Talia, hogyan rúgták ki a hálózati vezetőt egyik napról a másikra, miken bukott meg a legutóbbi adathalász projekt. (Erről amúgy már akkor látszott, hogy gáz volt, amikor én is benne voltam a projektben.) Aztán lassan előkerülnek a személyes témák is, van, aki költözik, van, aki a következő gyerekét várja. Fura átérezni, hogy ezeknek a kőkemény, szuperintelligens arcoknak magánélete is van. Lílianról mindig is tudtam, hogy edz, de igazából sosem tudtam elképzelni edzőruhában, a koponyaimplantjai nélkül, vagy hawaii-on piknikezni, amíg a pasija átússza az őserdei tavat.

Gyorsan, de teljes összhangban ér véget a társalgás. Őket elnyeli az este, várja őket a tetőtér; nekem meg még le kell nyomoznom egy szálat: ha a kis fickó anyaga a belvárosi pincehelyiségben tényleg olyan jó, mint ahogy mondja, azt hiszem, jó néhányan átértékelik majd, mennyire akarnak közlékenyek lenni velem.

De azért maradok még egy utolsó pohár Azúrra.

Gotham: 1-3. évad

Trychydts | | | 2018., július 24., 22:46 | | | Kategóriák: ,

Nem vagyok egy nagy szuperhős-rajongó. 1989-ben kb. csak a kortárscsoportok nyomásának engedve láttam Tim Burton zseniális Batmanjét. Azóta viszont Bruce Wayne iránt, ha rajongást nem is, de egyfajta nosztalgikus kötődést azért érzek. Minden filmet azért nem láttam, csak amiket a kritikák is ajánlottak — Christopher Nolan trilógiáját én is szerettem, a második részről még elemzést is írtam (majdnem napra pontosan tíz éve), illetve ezen utolsó filmek hatására végre a képregényekbe is belekóstoltam egy kicsit.

Az olasz utam miatt lett egy Netflix előfizetésem, és amikor a feleségem egyszer nem lehetett velem, próbaképpen, unaloműzőként kukkantottam bele a pilotba. Nem vagyok egy sorozatfüggő típus, a House of Cards-t például minden szemmel látható előnye mellett is simán abbahagytam a második rész után; tévénézős éveimben sem voltam képes a napjaimat az éppen aktuális sorozatnak alárendelni. A Gotham mégis magába szippantott és nem kis meglepetésemre Nicoline-t is rá tudtam venni, hogy nézze velem.

A sorozat azért működik nagyon jól, mert úgy mer új és kreatív lenni, hogy közben mélységes tisztelettel van az alapanyag iránt. A Batman-mitológia nem egy monolit képződmény, rengeteg művész letette már a saját elgondolásait az asztalra, mind a főhősnek, mind az ellenségeinek (és a szuperhős-műfajban ők legalább olyan fontosak, mint a főszereplő) többféle háttere és előtörténete van — és ezek hol tekintetbe veszik egymást, hol nem. Jack Nicholson és Heath Ledger Jokere sehogyan sem hozható fedésbe egymással: két külön figuráról van, két, egymással nem érintkező univerzumból; a két filmet csak a közös mitológia tartja össze. Vannak íratlan szabályok, amelyeket be kell tartania: Jokernek a lelke legmélyéig gonosznak kell lennie, Batmannek (hacsak be nem üt valami katasztrófa) pedig egy, a rend és az igazság mellett álló sötét lovagnak.

Ezt a Gotham készítői is remekül érzik: miközben új kezdetet írnak a sagához, tartják magukat az alapszabályokhoz. A történet nem eredetibb a kelleténél. Aki rajongó vagy legalább közepesen ismeri a Batman-univerzumot, az természetesen tudni fogja, merre tart Mr. Freeze vagy Poison Ivy. Viszont a legtöbb fordulat, a legtöbb nehézség teljesen új  — nem számítva persze az egyáltalán nem ritka hommage-okat, amelyek használata viszont teljesen arányos és elég egyértelmű ahhoz, hogy ne lehessen lopásnak nevezni.

Jim Gordon figurája nagyon szerencsés választás. Egy olyan, állandóan visszatérő szereplő Batman-történet összes interpretációjában, aki a címszereplő mellett szinte törvényszerűen szorul a háttérbe. Ez a sorozat végre meghatározó módon róla szól, felépíti a karaktert, amelyik majd megfelelő társa lehet Batmennek — aki, mintegy mellékesen, több ismert főgonosszal együtt, szintén felépül a sorozatban.

Számomra ez az azért is szimpatikus, mert az általam ismert művek általában két rossz közül választottak: vagy villámgyorsan, a semmiből építették fel ezeket a szereplőket, vagy el kellett hinnünk, hogy csak úgy vannak. A Batman returns-ben a Macskanő szinte pillanatok alatt válik karcsú, vonzó, ellenállhatatlan antihőssé; a Sötét lovagban a Joker csak úgy lesz, fogalmunk sincs, ki ő, honnan jött és hogyan lett belőle nagy hatalmú, démoni gonoszságú szörnyeteg. A Gotham viszont pont ezt a feladatot vállalja fel: ráérősen, valódi szenvedéseket, kemény konfliktusokat és igazi morális dilemmák sorozatát felvállalva építgeti a szereplőket.

Persze a sorozat mindezekkel együtt is lehetne gyenge. De nem az. Egyrészt Gotham, mint város, remekül sikerült: részletgazdag, színes és hangulatos. Egy sajátos, kortalan világ, ahol nagyon is hihetően tud működni az az erős kontrasztokra építő társadalom, ami a Batman-történetek alapvető kelléke. Alapvetően különbözik ez a világ például a film noirok szürke, megkérdőjelezhető erkölcsi döntésekkel teli, identitását kereső univerzumától. Gothamban mindenki tudja, mi a jó és mi a rossz — maximum úgy dönt, hogy nem az erkölcsileg helyes döntést hozza meg.

A másik elengedhetetlen kellék a megfelelő atmoszférához a stílus. Gothamban a feketének is százféle árnyalata van. Pont azért, mert nincs erkölcsi szürke zóna, a gonoszság tudatos döntés kérdése, az erkölcsi állásfoglalás esztétikai választás is egyben. Ami — a képregényekkel teljes összhangban — életstílust, divatválasztást is jelent. Ami a műfaj harsogó, erős kontrasztjait is figyelembe véve olyasmi, ami rögtön életszerűvé teszi a hősöket: nem egyszerűen gonoszak, mert gonoszak akarnak lenni — identitásuk, álmaik vannak, amit ilyen torz és kegyetlen módon akarnak beváltani.

A sok tökéletesre sminkelt, hol csak tökéletes eleganciával, hol kifejezetten kihívóan öltöző nő láttán a feleségem megkérdezte: nem gondolom, hogy ez a film egy kicsit szexista? Haboztam egy kicsit, de nem gondolom. A Gothamban ugyanis nem csak a nők teszik magukat közszemlére, helyeznek hatalmas hangsúlyt az öltözködésükre, igyekeznek magukat szexuálisan vonzónak feltüntetni. Ez egy szenvedélyes, túlfűtött, ha úgy tetszik, romlott világ — de a nők semmiképpen nincsenek a háttérben (ráadásul a sorozat saját karakterei is majdnem mind nők). Meghatározó, a férfiakkal egyenrangú szereplői ennek a világnak, ami annál is inkább lehetséges, mivel Gotham — akárcsak a többi Batman-történet — egyáltalán nem egyfókuszú. Persze, Bruce Wayne, vagy — a sorozat esetében — Jim Gordon nyilván egy kulcsfontosságú szereplő; messze nem dominálják annyira a cselekményt, mint egy hagyományos akciófilm hősei. Az ellenségek színes, egyedi karakterek, akiket meg kell tudnunk különböztetnünk egymástól — ehhez pedig meg kell ismernünk őket, saját kalandokra van szükségük. Másrészt rendszerint több mellékszál is fut egymással párhuzamosan — ezek meg azért kellenek, hogy megágyazzanak az alaptörténet későbbi fordulatainak.

Mindezek mellett a sorozat még jól meg is van írva. Kifejezetten szórakoztatóak a fordulatok, jól épülnek egymásra különböző cselekményszálak, és a dialógusok is elfogadhatóak. Ebben a műfajban természetesen elengedhetetlenek a visszatérő mondatok, a színpadias kifejezések, amitől sokszor elég kiszámíthatóak a beszélgetések is. A humor viszont a legjobb fajta: nincsenek ócska kis humorzsákok a szereplők között, az ironikus, cinikus mondások természetesen jönnek mindenkinek és nagyon jól ülnek.

Mint egy Batman-kocarajonó, számomra rendkívül üdítő az is, hogy milyen fontos és komplex szerepet tölt be a Riddler és Pingvin karaktere és hogy mennyire sokoldalúak ők is. Ez az első Batman, ahol nem mindig Bruce Wayne-ért szorítok.

#Vercsorbcooking-Try féle Nagy Szakácskönyvteszt: Two Greedy Italinas/Risotto Milanese + Osso Buco in Bianco

Trychydts | | | 2018., július 21., 21:41 | | | Kategóriák: ,

Immáron szabadfoglalkozásként döntöttem úgy, hogy megcsinálom ezt az egymással is párosítható két receptet. Amúgy is szerettem volna valami echte olasz húsételt készíteni — ilyesmit még a szicíliai szakácskönyvemből sem főztem. Ráadásul ez két milánói, tehát észak-olaszországi étel — ami persze egészen más, mint a szicíliai konyha, amiben már szereztem egy kis gyakorlatot. Imádom amúgy az olyan szakácskönyveket, ahol így párosíthatóak a receptek, egy spéci köret meg valami furmányosabb főétel.

Mind a párolt zöldséges alapon készült, finoman, de pikánsan (reszelt narancshéjjal is) fűszerezett marhahús, mind a diszkréten, finoman egyszerű, sáfrányos rizottó a “nyugis” receptek közé tartozik. Vannak ételek, amelyeknek az elkészítése non-stop action, folyamatosan figyelni, ugrálni kell, adott esetben félbe kell hagyni a főzést egy másik munkafolyamat kedvéért: ezeknél meg az alapos előkészítgetés után az étel szinte megfő magától.

A hús “nagyon apróra” szeletelt répát és zellerszárat ír elő, itt nekem óriási inspirációt jelentett Veronika lasagnája, amit még az előző lakásukban szolgált fel nekünk. Akkor még nem győztem hüledezni, hogy lehet ilyen finomra vágni valamilyen zöldségfélét — most én is megcsináltam, még ha nem is voltak a kis darabok olyan embertelenül szabályos kis kockácskák, mint az övéi (a darabolásban azért a dim-sum workshop is adott egy kis technikai löketet, amit Nicoline-nel toltunk végig). Szépen megpirítottam, megfonnyasztottam mindent, amit meg kellett, aztán hagytam szépen fortyogni a marhát a jégszekrényből előbányászott alaplépben. (Erre is a feleségem vett rá, hogy a húsleves levének egy részét mindig raktározzuk el a fagyasztóban, és akkor nem csak kockalevessel tudok alálöttyinteni az alaplevet követelő ételeknek.)

A rizottó maga szuper egyszerű volt, csak a sáfrányos szeklice porrá őrlése volt némi kihívás, de a szakácskönyv tippje, a kis szálacskák kanálban való izzítása a gáz fölött tényleg megtette a hatását (közben meg jól eszembe jutott Vincent Vega a Ponyvaregényből).

Azt sajnos továbbra is meg tudom erősíteni, hogy ez a szakácskönyv — pláne, ha kölcsön kapjuk — nem konyhai használatra készült, a ragasztott kötés nem igazán segít abban, hogy nyitott könyvből dolgozhassunk.

Nicoline amúgy szag alapján apósom párolt őzpörköltjével rokonította a marhahúsomat, amit azért tényleg vicces. Itt ugye az ember megpirítja a szeleteket, aztán alaplében, néhány extra zöldfűszerrel felfőzi, elég jól érvényesül a hús eredeti jellege. Apósom őze egy másfajta konyhaművészet: a méretes őzdarabot menet közben begyűjtjük egy ismerőstől, csomagtartóban utaztatjuk, a szálláshelyen bepácoljuk, levágott tetejű ásványvizes üvegbe tömködjük, hűtőtáskában másik szállásra transzportáljuk, ott hűtőbe tesszük, másnap reggel a hűtőtáskába visszapakolva Bükre visszük, elővesszük és a páclében megfőzzük és porhanyósan tálaljuk.

Szóval na. Ez nem is ugyanaz a műfaj.

Life of a salesman

Trychydts | | | 2018., július 20., 12:09 | | |

Amikor még tangóztam, volt egy péntek esti milonga, aminek a szervezői kitartó, megtörhetetlen lelkesedéssel küszködtek az elfogadásért. Poet csak “porszívóügynöknek” nevezte a főszervezőt, aki minden más milongán ott volt, hogy a bejelenteni valók alatt a saját milongáját is beharangozza, szórólapokat osztott, akciókat talált ki, a milongáknak sokszor volt témája. Nyáron szabad téren lehetett náluk táncolni és ők voltak az egyetlen házigazdák, akik lelkiismereti kérdést csináltak abból, hogy felkérjék azokat, akiknek sehogy nem jut partner. Mégis, rettenetesen fluktuált a létszám, néha egészen sokan voltunk, néha csak alig néhányan.

Amióta nekem is saját rendezvényem van a cégnél (feminista témákban szervezek beszélgetéseket ebédszünetben), sokszor jut eszembe ez a szervező. Az ember azt gondolja, hogy egy cég mégiscsak egy zártabb közösség, ha itt meghirdet valamit, többen jönnek rá maguktól. Na meg egy zsák tévémaci. Ezek a mindenkinek szóló értesítők rendszerint olvasatlanul mennek a kukába, a többség reflexből utasítja el a kötelező szervezésű rendezvényeket. Majd pont az ebédszünetüket fogják feláldozni mások kedvéért. Úgyhogy az embernek nincs más választása, szépen egyesével próbálja megkörnyékezni azokat, akik éppen nem rühellik (mindig is volt bennem valami zsigerileg irritáló, de amióta projekteket vezetek, végképp nem okoz nehézséget, hogy szép, egészséges méretű legyen a velem antipatizálók listája; ha “dobáljuk meg Trychydts-st rohadt paradicsommal” klubdélutánokat szerveznék, nem lenne gond telt házat összehoznom). Tényleg van ebben valami a régi vágású filmek salesmanjeinek életérzéséből. Akárhol, akárkivel beszélek, mindig lesem az alkalmat, van-e mód arra, hogy, mintegy véletlenül, felhozzam a rendezvényemet. Külön listát vezetek azokról, akik az érdeklődés legcsekélyebb jelét is elárulták és személyre szabott meghívót küldök nekik.

A motiváció eléggé adott: egy átlagos hónapban kb. 10 órát dolgozom azon, hogy a beszélgetés létrejöjjön; ilyenkor kicsit lelombozó, amikor a háromfős törzsközönségem van csak jelen. A tegnapi nap viszont kiválóan illett a napsugaras időhöz odakint. Nem csak olyasvalakit sikerült behúznom, akit már több hónapja kerülgettem, hanem még egy plusz vendéget is hozott; pár perccel dél után pedig kinyílt az ajtó, és besétált valaki, akit még életemben nem láttam. Olvasta a meghívómat és kíváncsi volt, mi ez. Utoljára nőnapon volt ilyen.

Szerencsére ebben a hónapban remekül sikerült a felkészülés.

#Vercsorbcooking-Try féle Nagy Szakácskönyvteszt: Two Greedy Italinas/Spagetthi alla Crudaiola

Trychydts | | | 2018., július 15., 16:29 | | | Kategóriák: ,

Ez volt a harmadik receptem ebben a tesztkörben (és ezzel én végeztem is a kötelező körökkel, minden más csak jutalomjáték lesz majd). A munkahelyemen főztem a csapatnak, aminek tiszteletbeli tagja vagyok. A tészta remek választás ilyenkor: gyorsan megvan, ha reggel rászánja az ember az időt, még majdnem frissen tálalhatja fel, és a tésztának rendszerint igen alacsony a finnyogtatási faktora. Feleségem parancsára felvettem a menüre a New York Times Penne Alla Vodkáját; ezzel a Doktor Urat is megtetettem egy kettesben végzett Arkham Horrorozás alkalmával, és akkor is sikerem volt.

A spagetthi alla crudaiola több szempontból is tökéletes választásnak tűnt. Egyrészt: nagyon szezonális, javarészt nyári zöldségeket kell összekeverni, és olíviaolajban, bazsalikommal és fokhagymával néhány órán át, főzés nélkül marinálni. Másrészt: mivel főzni nem kell, abszolút illett a reggeli ebédkészítés koncepciójába.

Az ebéd előzetes beharangozójában annyit írtam a célközönségnek, hogy ez a recept egy harmatkönnyű, romantikus költemény a nyár szelleméhez — és egyáltalán nem túloztam. Friss, kellemes ízek keverednek benne játékosan, ami tökéletesen illik a nyers zöldségek textúrájához. Óriási sikert arattam vele, pedig a penne alla vodka tényleg magasra teszi a lécet.

Így a harmadik recept után egy nagyon gyors értékelés a könyvről: sok jó recept van benne, és így ránézésre a legtöbbet nem csak megcsinálni könnyű, de a bevásárlás sem okoz nagy gondot hozzájuk. Szép is, jól is van megírva — második olasz szakácskönyvnek (van már ugye egy Szicíliából) mégsem venném meg ezt, csal harmadiknak-negyediknek gondolkodnék el rajta. Most olyan könyvre lenne szükségem, amiből megismerhetem kissé az olasz konyha alapjait, ebben meg semmiféle alapozás nincsen — egy nagyon rövid bevezető után jönnek a receptek. Márpedig azt már az amerikai konyhából is tudom, hogy vannak olyan technikai alapok, amik minden régió receptjei mögött ott vannak. Úgyhogy valószínűleg Marcella Hazan lesz a következő saját beszerzésem.

Csillagnézés 2.0

Trychydts | | | 2018., július 15., 15:56 | | |

Tavaly már voltunk csillagoségbolt-parkban, akkor a Hortobágyon. Mint rendezvény, elég jól sikerült, jól elszórakoztunk a Doktor Úrral és Veronikával, az éjszakai égboltot is megtekintettük, csak sajnos ugye a csillagok zöme nélkül: sikerült addig egyeztetnünk naptárainkat, amíg egy teliholdas éjszakát választottunk csillagmegfigyeléshez.

Idén okosabb voltam és mi alkalmazkodtunk a Naprendszerhez: sajnos Doktor Úréknak ez nem volt jó, de legalább újhold volt. Nicoline unszolására új helyszínnel, a Bükkel próbálkoztunk, vegyes eredményekkel.

Ami a szürrealitás-faktort illeti, a Bükk kenterbe veri a Hortobágyot. Ott, amikor kiszálltunk a kocsiból a puszta kellős közepén, egy papucskállatka nem tudott volna bennünket észrevétlenül megközelíteni (pláne a vakító holdfényben nem). Talán éppen ezért nem is próbálkozott semmi. Itt viszont hemzsegtek az állatok. Odafelé két, visszafelé négy őz baktatott át az úton vagy mellette (persze már az első után is csak csigalassan hajtottunk), és akkor még nem beszéltünk az öt darab rókáról. Az egyik halál nyugiban méregetett bennünket az út széléről, majd, amikor elmentünk mellette, masszív unottsággal ballagott vissza a fák közé.

Amikor kiszálltunk a kocsiból, egy erdő közepén, rögtön hallottuk, hogy javában és teljesen zavartalanul zajlik körülöttünk az élet — sokkal jobban, mint amikor éjszakai túrán voltunk Baluékkal. Úgyhogy nem is éreztük az olthatatlan vágyat, hogy nekivágjunk a rövid sétának, ami valamivel jobb kilátást ígért volna. Horizonttól horizontig érő látványra így sem számíthattunk, de mi bölcs belátással beértük azzal, amit az autó 50 cm-es körzetéből meg tudtunk figyelni. Ami az ébolt szűk fele lehetett — egy fontos pont a Hortobágy javára.

Az viszont egészen elképesztő volt. Az istenek másodszorra is kegyesek voltak velünk és ismét kristálytiszta éjszakánk volt. Hold hiányában most csak a csillagok ragyogtak, elképesztően nagy számban (bár gondolom, sem több, sem kevesebb nem volt, mint általában). Hozzáteszem, csillagképek között navigálni most sem lett sokkal egyszerűbb, de idén már tudtam alkalmazkodni pár geometriai trükköt, hogy elnavigáljunk egyiktől a másikig. Megvolt a nagy, romantikus teljesítmény — éppen egymást átölelve számítgattunk valamit a zeniten, amikor elhúzott fölöttünk egy bazi nagy hullócsillag. És Teljesült az a vágyam is, hogy egy olyan nő legyen a feleségem, aki látta a Tejutat. Ami szerintem továbbra is az egyik legszebb égi látványosság: nem durva és tolakodó módon, de ha az ember tudja, mit néz, akkor szinte fejbe veri az iszonyatos távolságok és méretek tudata.

Ez a már-már szakrális érzés az, ami miatt boldog vagyok, ha a csillagos égboltot láthatom. Az ember kötögeti össze a csillagképeket, és egyszer csak eszébe jut, hogy most pontosan ugyanazokat a csillagokat nézi, amelyek már az Antigoné ősbemutatóján is ott voltak felettünk, ugyanígy ragyogtak amikor a mostani Budapest területén Acquincum volt a legfejlettebb település, amikor leverték az első cölöpöket Velence helyén vagy amikor Amundsen megérkezett a Déli-sarkra.

Aztán egyszer csak észrevettem az égen valami nagyon furcsát. Kb. akkora és olyan fényes volt, mint az Esthajnalcsillag, csak éppen jóval éjfél után és narancssárga. És ha lassan is, de határozottan mozgott is. Próbáltam végiggondolni azt a keveset, amit az éjszakai égboltról tudok: sejtettem, hogy valamelyik bolygó lehet, de egyik sem igazán illett a képbe. Visszaérve a szállásra, rögtön utánanéztem, és persze a Mars volt — 15 évig nem lesz olyan közel, mint július második felében. Úgyhogy utólag is majd elsírtam magam a meghatottságtól: sikerült a saját két szememmel is legszebb pompájában látnom a másik szomszédunkat, ahol most éppen a Curiosity mászkál és gyűjti nekünk az információkat, és ami, ha minden jól megy, a második égitest lesz, ahová majd ember teheti a lábát. Arról már nem is beszélve, hogy átérezhettem, mit is érezhetett a főhős az A Princess of Mars második fejezetében.

Galway Street Club: Sovereing State of Madness, 2018.

Trychydts | | | 2018., július 10., 22:02 | | | Kategóriák: ,

Berlinben bukkantam erre az együttesre — épp az East Side Gallery-t akartuk megnézni, amikor beléjük botlottunk a folyóparton:

2018_05 Berlin Ilford 50_0053

Nekem nagyon megtetszettek rögtön, csak úgy áradt belőlük a szabadság és a függetlenség — kiválóan illettek Berlinhez is, abban pedig, hogy pont a Fal tövében játszottak, volt is valami szimbolikus. Rögtön meg is akartam venni a CD-jüket, de Nicoline persze lekapcsolt, azzal a felkiáltással, hogy sose fogom őket meghallgatni. Különben is — turkált egy kicsit a telefonján — ha annyira érdekelnek, hallgassam meg őket Spotifyon.

És lőn. Elég sokat járok gyalog, most, hogy már nem kell minden, zenehallgatásra szánt másodpercemet a tangónak szentelnem, foglalkozhatok olyan frivol dolgokkal, mint egy random ír rockbanda hallgatásával. Nem állítom, hogy a legkifinomultabb zene, amit valaha hallgattam, erősen ritmusos, nem nagyon kemény rockzene, kevéssé torzított gitárokkal, közepesen pörgős tempóval, fülbemászóan egyszerű dallamokkal.

Persze nehéz megmondanom, pontosan mit is szeretek bennük: a frissességüket, vagy azt, hogy ha beteszem őket a fülembe, egy kicsit mindig Berlinben érezhetem magam.

#Vercsorbcooking-Try féle Nagy Szakácskönyvteszt: Two Greedy Italinas/Ndunari con salsa di pomodoro e basalico

Trychydts | | | 2018., július 09., 23:50 | | | Kategóriák: ,

Mivel majdnem az egész hetet a szakácskönyvteszt jegyében terveztem, elég hamar sor került a második receptre.

A rikottának a konyhában elég érdekes fizikája van: a New York Times Cookingnak is van egy rikottagnocchi receptje, de azzal egyszerűen nem bírtam összebűvészkedni az előírt állagot. Főzés közben, akárhogy is bűvészkedtem, nem állt össze a tészta elég szilárddá. A forró víz azért megtette a hatását, és sikerült gombócféléket előállítanom, de éppen csak hogy. Éppen ezért volt bennem némi szekszis ezzel a recepttel kapcsolatban.

Teljesen feleslegesen: a tészta úgy állt össze, mint a parancsolat, simán ki tudtam nyújtani kis rudacskákra, amik könnyen szaggathatóak voltak, aztán pont úgy jöttek fel a víz színére, ahogy az a szakácskönyvben meg volt írva. Gondoltam, mindenért fizetni kell valamivel, és azt gondoltam, majd biztos nagyon lisztes vagy rágós lesz a tészta, de nem — finom, könnyű és pont kellemesen tömör volt az állaga. Kiszedve a vízből nem ragadt össze és remekül passzolt a paradicsomhoz. A tésztába gyúrt sajt íze pedig diszkréten, de határozottan kivehetően ott van a háttérben.

A szósz maga elég finom volt, de nekem egy kicsit túl rusztikus. A szeletelt fokhagymával mindig is az volt a bajom, hogy fokhagymaszeletek lesznek tőle a szószban — ez még csak hagyján, de a számba is belekerülnek előbb-utóbb. Most az egyszer a recept alapján dolgoztam, de legközelebb zúzni fogom, az tuti.

Megint egy gyors, egyszerű és autentikus recept, nekem ez a szakácskönyv eddig kettőből kettő.

#Vercsorbcooking-Try féle Nagy Szakácskönyvteszt: Two Greedy Italinas/Basalico al Frittata

Trychydts | | | 2018., július 07., 22:20 | | | Kategóriák: ,

Veronika javaslatára elkezdtünk szakácskönyveket tesztelni. Mivel ez kb. olyan, mint amikor a haditengerészet első admirálisa felkéri a másodmérnököt, hogy teszteljenek együtt egy új gyártású repülőgép-anyahajót, természetesen rögtön igent mondtam.

Az első könyv Antonia Carluccio és Gennaro Contaldo szakácskönyve az azonos című BBC-sorozat alapján készült. Igen kellemes kiadású, fotókkal telezsúfolt könyv, minden egyes receptről egész oldalas fotókkal, minden recept mellé egy kis sztori vagy kulturális kontextus. Puha fedelű, ragasztott kiadás, ami tapasztalataim szerint hozzám hasonlóan nehéz természetű, trehány szakácsok kezében egy kicsit nehezen bírja az élet viharát, de azért egy nagyon kellemes könyv, jó volt lapozgatni. Minden recept egy oldal, nagyon jól áttekinthető struktúrában — az e heti menüt ebből terveztem meg, gyorsan és könnyen ment. (Nálam a főzési hét szombaton kezdődik.)

A kiválasztott recept pont olyasmi, ami tipikusan nem Veronika szintje, de nekem nagyon jól jön. Míg ő egy fekete öves mesterszakács és gasztronómiai innovátor, én magam inkább egyfajta praktikus survivor-skillként tekintek a főzésre. Élvezem, mennyit fejlődök technikailag, de beérem azzal, ha minél több receptet tudok pontosan elkészíteni. Nyilván rengeteg rántottát sütöttem már, mégis nagyon megtetszett a rengeteg sajttal, friss bazsalikommal sült frittata ötlete, láttam, hogy ebből kijön majd nekünk egy gyors vacsora Nicoline-nel, hát rögtön lecsaptam rá.

Nyilván nem kell konyhakémiára specializálódott vegyészprofesszornak lenni ahhoz, hogy az ember ezt összeüsse, de a közös futásból hazaérve feleségemnek igénye, nekem meg kedvem nem volt valami bonyolultabbhoz. Mivel feleségem túl sok német sajtot halmozott fel idehaza, ezért a recept megengedő fogalmazását kihasználva végül hegyi sajt került bele; borsozni pedig Veronikáék nagylelkű ajándékával, eredeti kambodzsai fekete borssal borsoztam. Aki még nem sütött frittátát, de rántottát már igen (én ilyen vagyok), annak egyetlen kihívás van: összeszorított foggal megállni és nem piszkálni a tojást, hanem hagyni kell, hogy szépen, egyben megszilárduljon. Ha jó vastag falú serpenyőt használunk (az enyém rétegzett aljú és gránitbevonatos), teszünk alá egy kis olajat és nem a Gyehennát lobogtatjuk alatta, akkor a termodinamika megteszi a magáét: a tojás nem fog elégni addig, amíg van folyékony réteg, ami felülről hűtse. Ha már úgy kb. összeállt, egy határozott fordítás, még egy kis sütögetés, aztán lehet felezni.

Mi rozskenyeret és paradicsomos-rukkolás kenyeret ettünk hozzá. Feleségem elismerő szavai alapján is kiváló választás volt elsőre.

Időutazás hipszterfalván (Life is Strange, Dontnod entertainment, 2015.)

Trychydts | | | 2018., július 03., 10:47 | | | Kategóriák: ,

A Cinders és a Blackwell-sorozat után megint vágytam egy jó sűrű történetre, valódi erkölcsi problémákkal, izgalmas karakterekkel, egyedi csavarokkal. A Life is Strange-ről algi írt nagyon röviden, de nagyon csábítóan a Facebook-on, öt euró volt az egész, gondoltam, kipróbálom.

Előrebocsátom: nem jutottam sokáig. Talán ötből az első epizód első ötödéig. Elsőnek akkor dobta le a láncot az agyam, amikor az időutazó képességét frissen felfedezett lánynak teljesen banális problémákat is időutazással kell megoldania. Algi szerint ez normális, ez egy időutazós játék, de azért a Blackwell-sorozatban sem kellett minden ajtón asztráltestben átkommandózva megkeresni valami feliratot, mielőtt bemehettünk volna. Úgyhogy az egyik ilyen tömény hülyeségnél rögtön félretettem egy játékot.

Pedig az alapok nem indulnának rosszul: fotózást tanuló főiskolások között vagyunk, rajzfilmszerű, ízlésesen megrajzolt környezetben. Aminek a sűrűsége sajnos messze nem egyenletes: vannak terek, amelyek részletgazdagok és realisztikusak, mások üresek és bántó élességgel emlékeztetnek bennünket arra, hogy pár háttér előtt animált 3D-s figurát nézünk mindössze. Ugyanez a karakterekre is igaz: vannak egészen életszagú arcok és vannak még fröccsöntött műanyag modellnek is gáz szereplők.

Amikor kihisztiztem magam, újrakezdtem az egészet, benyaltam, hogy nekem mostantól mindenért időutaznom kell — aztán, amikor a legjobban kellett volna, nem volt rá lehetőség, viszont addigra át kellett rágnom magam pár nevetséges, erőltetett, túlhúzott, a valósággal még csak nem is érintkező tinédzserdrámán. És akkor jött az Érzés, ami akkor éreztem először, amikor anyám monokróm, LCD-képernyőjén túlságosan sokáig toltam a Wofelnstein 3D-t. A fültő alapú mirigyekből kiinduló, görcsös émelygés.

A játékbeli barátnőm például dühös rám, mert öt vagy hány évig egyszer sem hívtam fel. Lehet, hogy a nagymamám részéről ez még egy valós elvárás volt volt, de bakker Chloé, get a life: ha valaki elköltözik a környezetedből Seattle-be, és nem jelentkezik, akkor lehet, hogy épp identitáskrízist él át, legyél jó kislány és hívd fel te. Írjál neki e-mailt. Rakjál be egy Skype sessiont. De ezt persze nem mondhattam, elvékonyodó cérnavékony hangon kell nevetséges álkifogásokat nyöszörögnöm.

Úgyhogy amikor fent nevezett barátnő szétdekorált szobájában körülnézve kellett volna folytatnom a történet előregördítését, úgy döntöttem, nekem ennyi elég is volt. Ahogy a Witcher 2-ben is úgy gondoltam, nem érdekel, ki nyírta ki a királyt és hogy felőlem az összes elf lázadó felakaszthatja magát, itt is úgy éreztem, hagyom ezt a nyáladzó hipszterekkel teletömött kis koszfészket a francba, bogozgassa a nevetséges problémáikat akinek erre van gusztusa. Én játszom inkább még egy kis Batmant.

Peti 10

Trychydts | | | 2018., június 23., 23:49 | | |

Megünnepeltük, hogy Balu után Petinek is sikerült helyiértéket lépnie az életkorával, mégpedig egy klasszik, amerikai családi filmbe is hézagmentesen illeszkedő kerti partival.

Peti, ha jól emlékszem, még akkor csatlakozott az egyetemi újsághoz, amikor én még nem is voltam főszerkesztő. Mindenesetre az tuti, hogy a Webarangoló nevű, saját fejlesztésű rovatával kezdte — és ezzel azt is tisztáztuk, hogy olyan korból származunk, amikor egy újságban érdekes honlapok ajánlására még volt értelme rovatot fenntartani. A Nyúz körüli bloggerhordának amúgy Peti volt az alapító tagja, én is csak hosszas húzódozás után követtem: nem tudom, most mi a stájsz, de akkoriban még saját fejlesztésű PHP-motoron futott a honlapja. (Én bezzeg statikus HTML oldalakat írogattam, és minden évben megfogadom, hogy valahogy kimókolom, hogy importálni tudjam azt is WordPressbe.) Gondolom, most már ő is WordPresst használ, de rajtam kívül, ha jól tudom, ő az egyetlen, aki azóta is folyamatosan blogol. Később aztán elég sok minden lett, olvasószerkesztő, tördelő, főszerkesztő — hozzáteszem, utóbbiban az egyik legjobb, akit ismerni volt szerencsém.

Baluhoz hasonlóan itt is van egy romantikus szál a közös történetünkben: egyszer, amikor a padon üldögéltünk a négyeshatos petőfi hídi megállója előtt, megkérdezte, mit gondolok arról, hogy egy tizenhat éves lánnyal jár. Mondtam neki pár kedves általánosságot, aminek annál is inkább örülök, mivel a szóban forgó lány már a felesége és két tündéri kislányának édesanyja (az esküvőjükön meg én voltam az egyik fotós). Ami nekem személy szerint már azért is szerencse, mert amikor egyszer különösen mélyre estem a lelki gödörbe, a húgom és Zsó mellett Noémi volt az a nő, akinek nagyon sokkal tartozom azért, hogy úgy tudtam kimászni belőle, hogy még én jöttem ki  jól a dologból. Párkapcsolati válságokban rettenetesen sokat számít az empatikus, támogató, konstruktív női perspektíva.

Peti a mostani házasságomra is meghatározó hatást gyakorolt: egyrészt együtt futottunk akkor, amikor formába akartam hozni magam a randizáshoz, másrészt ő ajánlottam nekem a West Winget, az első sorozatot, amit a feleségemmel néztem először végig.

Petiben amúgy azt csodálom, mennyire határozottan tudja végigvinni a projektjeit. Van saját kiadású könyve, van könyvkritikákra szakosodott, sokáig saját szponzorokkal rendelkező különblogja, aztán amikor elhatározta, hogy angolul fog tanulni és a non-profitból átnyergel a for-profit szektorba, akkor határidőre ez is megtörtént.

Balu mellett Peti volt az, akivel annak idején végeérhetetlen e-mail chainekben vitatkoztunk az élet nagy kérdésiről: nemrég a levelesládám alsó bugyraiban rábukkantam egy levelezésre arról, hogy melyikőnk hogyan képzeli az Android operációs rendszert az első, kiszivárgott hírek alapján. Hát látványosabbat egyikőnk sem nagyon tévedhetett volna.

| | | Korábbi bejegyzések »