#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt: Indian Kitchen — Chicken Isthew… South Indian Chicken with Coconut Stew

Trychydts | | | 2018., október 16., 9:54 | | | Kategóriák: ,

Több, mint egy hónap kellett ahhoz, hogy egyáltalán bele merjek kezdeni ebbe a Maunika Gowardhan szakácskönyvébe. Pedig igazán gyönyörű könyv, kemény, fehér borítóval, gyönyörű tördeléssel, remekül olvasható, vonzó, minimalista tipográfiával és hatásos ételfotókkal. De amikor először lapoztam át, hogy átemeljek egy-két receptet a heti menübe, mindenhol leakadtam valamilyen fűszeren. Hol fogok én currylevelet venni? Vagy karadmomot? Végül aztán, amikor túltettem magam a kulturális sokkon, kiderült, hogy a piacon, a kedvenc boltomban is be tudok szerezni mindent… vagy amit nem, azt nagyon jól tudom helyettesíteni.

Vercsorb épp tegnap vendégeskedett nálunk egy, Nicoline prezentálta francia vacsorán — kifejtette, hogy nem szereti a kókusztejet, mert mindennek kókuszíze lesz tőle. Én viszont imádom a kókusztejet, a lágyságát, azt a finom, határozott de mégis nagyon lágy textúrát és tartást, amit ad a szószoknak, és élvezettel figyelem, hogyan kerekít le szépen minden fűszert.

Ez a recept, már amennyi tapasztalatom van, klasszikus indiai metódus szerint készül: forrósítunk zsiradékot (olaj-vaj keveréket), amiben sercegtetünk fűszereket (többek között karadmomot is — Nicoline egészen izgalomba jött tőle, olyan ízvilág, amit még sosem éreztünk), aztán szépen lassan pakoljuk be a hozzávalókat ugyanabba az edénybe, meghatározott sorrendben és ideig, majd a végén kókusztejjel és főzést nem igénylő fűszerekkel (nyers gyömbérrel, currylevéllel és korianderrel) zárjuk le.

Az új fűszereket nem számítva nagyon kedves és barátságos recept,
 a Kényeztetés című fejezetből; hétköznapi vacsorának és egy vendégvárásra is alkalmas. Most már várom a folytatást.

Slampoetry 7. Országos Bajnokság

Trychydts | | | 2018., október 14., 13:36 | | | Kategóriák: ,

Ez volt a hatodik országos bajnokság, amit végignéztem. Online közvetítésekkel kezdtük, aztán a harmadik alkalomnál vettünk két jegyet a Trafóba — imádtuk a hangulatot, hogy közvetlenül tapaszthatjuk meg a közönség reakcióját, na meg azt, hogy nincs leakadás a közvetítésben. És minden év jobb volt, mint az előző, tavaly full extázisban lelkesedtem olyanokért, akikért korábban egyáltalán nem. Annyira lelkes lettem, hogy én is megpróbálkoztam a slammeléssel, illetve jó pár klubon voltam az elmúlt év alatt. Talán éppen ezért esett nagyon rosszul, mennyire rosszul szervezett és alacsony nívójú verseny volt az idei.

A szervezés, az olyan szinten volt gáz, hogy arra már szavak sincsenek, és elképzelni sem tudom, mi lehet az oka. Tavaly még nem erőltettem túl, hogy informálódjak a slammel kapcsolatos eseményekről, de a Facebookon folyamatosan jöttek elő az OB-vel, illetve az előválogatóval kapcsolatos hírek. Idén ez alig történt meg, az előválogatót hétköznap rendezték meg, az első fordulókat munkaidőben, online jegyvásárlás pedig idén nem volt a döntőre sem. Felfoghatatlan ez számomra, 2018-ban már minimálisnál is kevesebb szaktudás és infrastruktúra kell ahhoz, hogy ez megoldható legyen, már ha cél, hogy nyitott legyen a rendezvény — mert a jegyeket azért így, fapados csatornákon is sikerült eladni nagyon gyorsan.

Idén mintha a belterjesség lett volna az első számú szabály. Idén Magyarország rendezi az Európa bajnokságot — ezt sem hirdetik egyelőre, csak egy külföldi linket találtam. Erre is próbáltak/próbálnak pénz gyűjteni a rendezők — a rendezvényeken kirakott kartondobozokban. Az előválogatók közepette egy, a szervezőkhöz elég közel álló ember írta le, hogy neki tulajdonképpen elege van abból, hogy amatőrök indulnak a mindenki számára nyitott előválogatón, vagy a havi klubokon, ahelyett, hogy a tizedik-századik munkájukkal állnának először közönség elé. És a fő érv: a rossz minőségű slam nem vonzza majd a külsős közönséget. Hát ez nagyon nem volt cél már idén sem — hogy lesz élő közvetítés és hogy mi lesz a linkje, az is csak a rendezvény kezdete után derült ki.

A CEU elég jó helyszínnek tűnt, nyilván volt egyfajta szimbolikus jelentősége is. Idén csak egy műsorvezető volt, ami megint egy olyan mozzanat, amit nagyon nehéz megérteni — kifejezetten hiányzott a két műsorvezető közötti dinamika, és nehéz elképzelni, hogy ne lehetett volna leakasztani valakit, ha esetleg közbejött valami.

A legjobban persze az idegesített, hogy a színvonal, az tényleg rémes volt. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy a huszonöt döntős közül hányat élveztem úgy igazából. Két kezemen sem tudnám megszámolni, hányszor mondtam el Nicoline-nek: ha ez egy klubon hangzik el, egy ismeretlen kezdő szájából, hat pontokat is alig kapna. Itt persze ismét érvényesült a tavalyi felpontozgatás gyakorlata — bár talán az is sokat elmond a színvonalról, hogy még így is sokkal alacsonyabb végeredmények születtek. Emberek ömlengése a saját egójukról, piti kis problémáikról — mindenféle játékosság, valódi teljesítmény nélkül. Kellemetlen és udvariatlan dolog, hogy a közönség nem tapsol egy ilyen rendezvényen, de nem emlékszem, hogy országos bajnokságon ennyi cseszegetésre lett volna szükség csak emiatt.

Itt van például Pinthér Anna. A Földalatti Slamben kétszer is ott voltam, amikor második lett, imádtam a pimasz, szókimondó, szemérmetlen stílusát, decemberben, amikor kedvenc nő slammerre kellett szavazni, rá szavaztam. Aztán azóta sokszor láttam nagyon rossz passzban, rengeteget hadar, és sokszor mondja ugyanazt. Most is felbukkant az Egy Kiállítás Képei, mint alapötlet, egyszer eldúdolta a promenádot, de többször nem, mert nem lett volna rá ideje a folyamatos darálás mellett — és így is egy perccel túltolta az idejét.

Nyáry Olivér is azzal bosszantott, hogy mennyire nem mondott nekem semmit. Talán őt hallottam a legtöbbször slammelni az elmúlt tizenkét hónapban, mindig volt legalább egy — de inkább több — érdekes csavar, amivel teljesen meg tudott fogni, de a mostani, rendre-rendetlenségre épülő performansszal konkrétan semmit sem tudtam kezdeni. 

Bárány Bencét sokáig egyáltalán nem bírtam; nagyon ügyes és nagyon tudja görbítgetni a szavakat, de sokszor nagyon üres nekem a formajátéka. Tavaly az egyik döntős előadása viszont mindenféle szempontból fantasztikus volt, piszkos trükkökkel teli, interaktív játék a közönséggel. Idén sem volt rossz, mi több, még azt is mondanám, hogy teljes joggal lett második — de mondjuk a tavalyi mezőnyben biztosan irritált volna. De neki legalább van saját hangja, stílusa, egyénisége és nem próbálja meg a kétszázadik bőrt is lehúzni ugyanarról a témáról.

A legszomorúbb az, hogy a legtöbb előadóra még olyan szinten sem emlékszem, hogy legalább bosszantottak volna. Semmi másra nem emlékszem belőlük, mint hogy a visszamaradt időt mutató órát bámulom, hogy mikor lesz már vége, és hogy imádkozom, hogy ne lépje túl az idejét.

Szegedi Fanni egy olyan előadó, akit mindig nagyon élvezek és most sem okozott csalódást. Feminista filozófusként nyilván tudom, mennyire óvatosan kell osztogatni a “női hang” kifejezést, de ez az előadás tényleg csak egy nőtől hangozhatott volna el, és most is ugyanolyan finom és érzékeny megoldásokkal volt tele, mint mindig. Fazekas Viktor is ugyanezt a pontosságot, személyességet és ötletességet hozza. Nagyon örültem, hogy most is: rá is szavaztam a közönségszavazáson. Mások is; ezt a kategóriát ugyanis sikeresen megnyerte.

Molnár Pétert (aki esetleg nem ismerné, még mindig olvasható egy ősrégi önéletrajza a Parlament honlapján) nagyon ritkán tudom élvezni. Nyilván a kisujjában van, mi a a slam, de nagyon nehezen szánja el magát arra, hogy tényleg jelen legyen a színpadon és nagyon ritkán kerülünk közös hullámhosszra a témáit és azok feldolgozásait illetően. Most viszont két olyan témával jött, ami nekem is egyből betalált, és olyan erővel adott elő, amit még soha nem láttam tőle. Az első fellépésétől konkrétan a sírás szélén álltam, amikor befejezte. Olyan pillanat volt ez, amiről most már tudom, hogy mindig emlékezni fogok rá; ezek kedvéért hallgatok slamet hat éve rendszeresen. Az is meglepett, hogy a második szövege annak ellenére is hatalmasat szólt, hogy az előzőben félbehagyott gondolatmenetét folytatta. Teljesen megérdemelten lett első, és sokkal nagyobb különbséggel, mint a tavalyi győztes, az idén a második fordulóba sem került Mészáros Péter (tavaly zseniális, idén erősen felejthető).

Ha van valami, amit szeretek ebben a bénán szervező, a haverokat felpontozgató, egy rendezvényt időben elkezdni és a szünetekről időben visszajönni képtelen társaságban, az éppen az a csoda, hogy a legjobb mindig nyer.

Bordeaux — Au revoir, avagy hogyan pánikoltattam be a francia securitét

Trychydts | | | 2018., október 05., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

Tényleg velőtrázó utazás volt, rajtam volt a legrosszabb Reisefeber, így egy óra után kerültem ágyba. Bordeauxban reggel ötkor még éjszakai sötétség van, morcosan kaprtam ki magam az ágyból, rántattam magamra a ruhámat, fordultam egy utolsó kört a szeméttel, hogy aztán fázósan várjam, hogy Nicoline abba az üde és harmatos formába hozza magát, amit olyan kevéssé tudok értékelni ezen a méltatlan reggeleken. Mintha egy tündér és egy troll utazna rendszeresen együtt a Wizzairen. Éhes is voltam, de kajánk persze már nem volt, és úgy általában, rühelltem az egész, előttünk álló repülős tortúrát.

A hosszú-hosszú zötykölődés a buszon még csak elment valahogy, nyugtatott a tudat, hogy másfél euróért ez egy nagyon méltányos ár a belvárosból a repülőtérre (olyan ez, mintha Budapesten mondjuk a Deák térről vagy a Blaháról indulna a közvetlen, poggyászszálításra is alkalmas, extra méretű csuklósbuszjárat), a check-in meg kifejezetten gyorsan lemegy. A security check-et sem szeretem, de gondoltam, ott már nem lehet gond.

Haha.

3200-as érzékenységű fekete-fehér filmmel utaztam, ez már bőven az a tartomány, amit a röntgen simán kicsinál — ezeket a filmeket manuálisan kell bevizsgálni, hogy nem álcázott kis kézigránátok-e. Tudják ezt mindenhol, Cataniától kezdve Indianapolison és Berlinen át Budapestig mindehol, csak éppen Bordeaux-ban nem. Ott, Nicoline minden tolmácsolása ellenére is ragaszkodtak hozzá, hogy nekem ezt át kell küldenem a röntgenen, ha magammal akarom vinni. Hiába volt minden magyarázat, példálózás, már ahhoz is hosszas szócsata kellett, hogy megjelenjen egy egyenruhás supervisor, aki nem csinált semmit, csak gúnyos mosollyal közölte, hogy ha nincs röntgenvédő táskám, akkor je suis désolé.

Közben eszembe jutott az is, hogy ha kicsit erősebb bennem az életösztönöm, akkor csak a bontatlan csomaggal kellett volna próbálkoznom, hiszen az elexponált filmben konkrétan semmilyen fém nincsen (a 120 mm-es filmnek műanyag a tekercse és papír a külső borítása), simán átcsempészhettem volna a zsebemben. Ekkor már késő volt, azt meg éreztem: elérkeztünk a hivatalnoktempó végső, 
provinciális francia arroganciával élesített határáig. Azt valahogy szerettem volna érzékeltetni, hogy nem fogok asszisztálni ahhoz, hogy tönkretegyem a saját képeimet, úgyhogy fogtam a két tekercset, és hatalmas lendülettel belevágtam a kukába, majd átsétáltam a fémdetektoros kapun.

Azt hiszem, akkor sem válthattam volna ki nagyobb pánikot, ha ennek a mozdulatnak a hatására négy méteres lángoszlop lobbant volna fel a kukából. Egy medve méretű, színes bőrű vámos rögtön odasomfordált Zsófihoz, hogy elmondja, tényleg nagyon sajnálják; mindeközben az egyenruhások száma hirtelen felszaporodott, és mintha  mindenki gyűrűs dossziékat kezd el lapozgatni, aki meg nem, az a telóján keres valamit, majd integettek nekünk, hogy várjunk. Újabb és újabb mappák kerültek elő, azt még én is értettem, hogy újra meg újra ismételgetik az ISO szót, majd a szomszéd (nem fapados) terminálról befutott valaki, akit gondolom, kifejezetten a hasonló fotóterroristák kezelésére képeztek ki, és ő is bekapcsolódott az eszmecserébe. Majd kikotorták a filmjeimet a kukából és áthozták nekem.

Szívesen tudnám, mi váltotta ki ezt a kulturális sokkot. Lehet, hogy csak arról van szó, hogy a panaszokat Franciaországban, arrogancia ide, arrogancia oda, rendesen kivizsgálják, nem pedig csak egy sablonlevelet küldenek a filmje után visító turistának, hogy nagyon sajnálják, de kollégáik szabályszerűen, a több utas biztonsága érdekében, szakszerűen, udvariasan és grammatikailag is kifogástalanul jártak el.

Minden estre a megpróbáltatások után nagyon jól esett a reggeli rozsdakómámat szerencsésen feloszlató, kisebb vödör latte és az istenien tömör, francia, mákos-citromos süteménykenyér.

Bordeaux — osztriga reggelire, boeauf vacsorára

Trychydts | | | 2018., október 04., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

“Osztrigát nem eszem. Azt akarom, hogy az ételem legyen halott. Nem sebesült, nem beteg; halott.

— Woody Allen

Osztrigát mindenképpen szerettünk volna enni, és mivel nem ruccantunk ki a tengerpartra, ezért végül a kedvenc piacunkon ültünk be egy tengeri/puhatestű reggelizőbe. Tányérokra rakott hínárokon szolgálták fel az osztrigát, homárt, rákot és az egyáltalán nem tengeri, de nagyon is finom csigát, baguette-tel. Kicsit rá voltam parázva erre az osztriga témára, de aztán az első falat rögtön meg is nyugtatott. Nagyon finom, intenzív, kicsit (izgalmasan) tengerízű kagyló ez, felesleges hozzá a rengeteg misztifikáció. A homár viszont nem ízlett —  nem volt eléggé rákízű, volt egy kis utóíze és az állagától sem estem hanyatt.

Jó volt ez a kis búcsúreggeli így az utolsó napra; így nem érzem azt, hogy dolgavégezetlenül kellene távoznom. Az asztalnál befejeztük a noteszünket, megint sikerült teleírni egy Moleskine-t. Ráadásul pont helyben voltunk, hogy megtegyük az ilyenkor szokásos tiszteletköröket: vettünk francia sajtokat (nekem továbbra is a mimolette a kedvenc sajtom a földkerekségen, most megint lesz otthon egy nagyobb adag egy rövid időre — utána pedig elruccantunk bort venni. (Szerencsére már van borhűtőnk, így ezek már méltó helyre mennek majd.)

Vacsorázni pedig egy igazi hipszter helyre mentünk — egy nagyon kis hely a piac mellett, ócska kőborítással, hatalmas, ládákból álló műrendetlenséggel, egy A/4-es papírra a reggeli lendülettel nyomtatott, rögtönzött étlappal. Isteni marhahúst ettem, vele főtt krumplival és zöldségekkel. Szerencsére ezúttal a francia konyhától sem kell végképp elbúcsúznunk, ugyanis vettünk egy francia családi szakácskönyvet, a szezonalitást is maximálisan figyelembe vevő napi- és heti menüajánlatokkal egy egész évre. Hasonlóan az itt használt szakácskönyvünkhöz, többségében ez is egyszerűen és gyorsan összerántható fogásokból áll, szóval van rá esély, hogy beilleszkedjen az életünkbe. (Én meg majd megtanulok egy kis konyhafranciát.)

Vicces egybeesés volt, hogy a pincérnőnk reggel és este is ugyanaz volt, egy kedves, közvetlen, lendületes francia menyecske, aki hatalmasat kacagott, amikor Nicoline a számla helyett a receptet kérte reggelinél — itt már széles mosollyal, túláradó kedvességgel fogadott minket, és amikor távoztunk, hatalmas öleléssel búcsúztatta a feleségemet.

Másnap hajnalban indulunk. Velőtrázó utazás lesz, az biztos.

Bordeaux — Dögrováson

Trychydts | | | 2018., szeptember 30., 23:09 | | | Kategóriák: ,

Pedig már úgy örültünk, hogy Nicoline megfázásán sikerült némi gyöngéd figyelemmel és az összes környékbeli gyógyszertár módszeres kifosztásával viszonylag zökkenőmentesen túljutni. Aztán jöttem én.

A vulgáris részleteket talán hagyjuk; maradjunk annyiban, hogy nem először örültem, hogy mindig van a neszesszeremben két doboz aktív szén. De erről még aligha írnék blogbejegyzést.

A Jadin Public ingyenes könyvszekrényéből zsákmányolt Agatha Christie-met olvasgattam éppen, amikor egyszer csak, szinte tudattalanul átváltottam az Ivan Gyeniszovics egy napjára. Aztán rájöttem, miért: mert tényleg fázom. Először azt gondoltam, csak azért, mert Nicoline ismét túltolta kissé a szellőztetést a tíz fokos estébe, de aztán, amikor már a takaró alatt is borzongtam, éreztem, hogy ezt nem úszom meg ilyen könnyen. Vártam még egy kicsit, hátha jobb lesz, majd melegítőt öltöttem, magamba toltam egy Algoflex Fortét (ami szintén mindig van a nesszeszeremben), majd befeküdtem vacogni a paplan alá. Ilyenkor a közös, nyugat-európai dupla takaró romantikája is kevésbé vonzó, főleg, ha a feleségünk egész éjjel kötött fogású birkózóként rángatja magára a takarót.

Reggel már egy fokkal jobban voltam, de éreztem, hogy az lesz a tuti, ha ez a nap a pihenésé lesz. Fetrengetem az antik kanapén, befejeztem Szolzsenyicint, befejeztem az Agatha Christie-met, rágcsáltam a sóval megszórt, üres baguette-et, csócsáltam a feleségem által főzött  üres rizst. Hogy ne legyen akkora lelkiismeret-furdalásom, Nicoline-t kicsit kihajtottam shoppingolni, legalább neki legyen karácsony, aztán este elmentünk egy kicsit sétálni. Kb. ekkora lettem full jól, úgyhogy este már egy rizottót is megkockáztattam. Egy kis fehérborral és probiotikummal kísérve.

Remélem, a holnapi Unesco-túrát már semmilyen technikai nehézség nem veszélyezteti majd.

Bordeux — mélyebb árnyalatok

Trychydts | | | 2018., szeptember 30., 22:54 | | | Kategóriák: , ,

Nincs jobb annál, mint amikor egy barátságos helyi mutatja be a várost, amit nagyon szeret. William, az önkéntes idegenvezetőnk is elég sokkal járult hozzá, hogy a múltkorinál most már egy kicsit barátságosabban tekintek a városra. Mi több: néhány helyet is felírtam, ahová mindenképpen visszamegyek majd fényképezni egy kicsit.

Nekem eddig nem esett le, hogy Bordeuax fejlődésének fázisai ennyire jól láthatóak a ma használatos utcákon. A nagy körutak például rendszerint ott épültek, ahol korábban városfal volt, de a különböző falak nyomai is megvannak még itt-ott (ezektől én menetendszerűen dobtam el az agyam, de amikor olyan házakat láthattunk amelyek régen a falba voltak beépítve, már szinte elsírtam magam a meghatottságtól). Mivel a várost nem nagyon bombázták a második világháborúban, ezért rengeteg régi ház áll is még, mi több, egész utcák maradtak meg középkori állapotukban. Még ennél is jobban szerettem a hetvenes évek futurisztikusnak gondolt stílusában épült lakótelepet — amikor az asszony kedden lelép borászkodni, az első utam biztosan oda vezet majd.

Ugyancsak Williamnak köszönhetjük, hogy végre, végre ihattam kifejezetten finom kávét Franciaországban. Most, hogy már több helyen is mintát vettünk, nem mondanám éppen, hogy kifejezett kuriózumszámba megy az ilyesmi — de még egészen kedves és normális helyeken is szemrebbenés nélkül szolgálnak fel valami szomorú, mosogatólének is rossz ízű löttyöt kávé helyett. (Magántanács: ne fancyskedjetek, ha kávéznátok. Kérjetek eszpresszót, hozzá külön tejjel. A Jadin Public kávézójában felszörpölt cappuchinóról a mai napig nem tudtunk egybehangzó ítéletet hozni Nicoline-nal, hogy kotymolt tejhabbal vagy szöttyedt tejszínhabbal szolgálták-e fel.)

Teljesen magánfelfedezés volt viszont a régi főposta épületében berendezett közösségi tér — imádtam, pedig igazán semmi különös, csak lendületes funkcionalitás és egy csipetnyi modern atmoszféra. (Félig iható kávéval, és szuper vizespalackokkal — amit nem tudok nem imádni itt, hogy teljesen természetesen szolgálják fel, teljesen ingyen, az üvegbe (néha használt borosüvegbe) öntött, jéghideg csapvizet.)

A piac is nagyon megfogott a St. Michele téren, ahová ma kávézni mentünk vissza (adok rá egy kegyelemnégyest): kár, hogy Bordeaux legrégebbi piaca csak szombatonként, ideiglenesen hívódik életre. Ma este már csak fiatalok gördeszkázgattak itt — mi több, az is kiderült, hogy a harangtorony aljában egy kosárlabdapalánkot is installált a városvezetés. Egy két hetes háztartást nem lehet erre bazírozni, de ha idesodorna valamilyen céges assignment szele, biztosan gyakran megfordulnék itt, mert rengeteg gyönyörű árut láttam. Többek között mentát, hatalmas kötegekben, mert ennek a negyednek a nemzeti itala a mentatea.

Bordeaux — első benyomások

Trychydts | | | 2018., szeptember 27., 15:43 | | | Kategóriák: , ,

Már otthon elhatároztunk, hogy ha franciásan is, de háztartást fogunk vezetni. Elisa könyvei között találtunk egy egyszerű francia recepteket tartalmazó szakácskönyvet, úgyhogy még az is lehetővé vált, hogy franciás konyhát vigyünk. A Kapucinosok Piaca meg nyolc perc sétára van innen.

Egy régimódi, kétszintes kőházakkal teli kis környéken lakunk, az út nagyobbik részét macskaköveken sétálva tesszük meg a piacig. Találtunk egy kis kézműves pékséget is, ott töltjük fel a baguette-tárolóinkat; a piacon pedig a zöldség- gyümölcs- és húsbeszerzéseinket bonyolítjuk. Mindenféle finom pástétomokat eszünk, francia sajtokat (végre megint hozzájutok kedvenc sajtomhoz, a mimolette-hez), koktélparadicsommal, szőlővel; feleségem nyers fügét és valami fura, kiwire hasonlító apró gyümölcsöt szórogat a yoghurtjába. Eddig én főztem rákot, a Nicoline pedig forró, sűrű, lágyan krémes krumplis-póréhagymás krémlevest. Jelenleg hétfőig kábé le is vagyunk fedve mindenfélével — hétvégén állítólag őrület van a piacokon, hétfőn meg zárva van. 

Nicoline már odahaza szipogott, úgyhogy a megfázásának kezelgetése az egyik központ program. Folyamatosan szivattyúzzuk bele a házi gyömbérszörppel (szintén Elisa csinálmánya) és narancsmézzel fűszerezett biogyógyteát, és napi szintű látogatók vagyunk a helyi gyógyszertárakban. 

De amúgy kiválóan érezzük magunkat. Piknikeztünk egy nagyot a Jardin Publicben;megnéztük a botanikuskertet, ami részben gyönyörű volt, részben pedig felidézte bennem az ELTE-s szép napokat, amikor a növénytan végleg ráébresztett, hogy az én szívem voltaképpen a bölcsészettudományokért dobog.

20180926_190558

20180926_185521

20180926_190300

Sétálgattunk egy kicsit a rakparton, ami 18 éve, amikor Nicoline itt élt, még egy igazi késdobálós kikötőnegyed volt, most pedig már egy konszolidált hely, ahol fiatalok füvezgetnek fülsüketetően dübörgő zene mellett, futók edzenek a Nicoline szerint puha és ruganyos (?) betonon, fiatal szülők tologatják babakocsiban a gyermekeiket hazafelé.

Bordeaux nagyon érdekes hely, jellegzetes atmoszférával és nagyon franciás hangulattal, de most azt gondolom, hogy visszavágyni nem fogok ide. Pedig sok panaszra nem lehet okom, az érdekes hangulat mellett sok helyről csak úgy folyik a hamisítatlan joie de vivre, ahogy Bertie Wooster mondaná. Mégis, a város ugyanakkor nekem túlságosan kicsi, túlságosan zsúfolt és túlságosan koszos ahhoz, hogy igazán bele tudjak szeretni. Még budapesti szemmel nézve is hegyben áll a kutyaszar, a járdák sokszor rettentő keskenyek és rossz állapotúak. Az autósok is elég agresszívek, de a biciklisták végleg őrültek módjára közlekednek. A fontos közlekedési csomópontok felújítását elnézve viszont akár Budapest egy testvérvárosában is járhatnék.

Nicoline-nek (határozott noszogatásom mellett) sikerült egy remek kis lakást kifognia, szóval szép kényelmesen elvagyunk. Szuper tájolása van, közel van kb. mindenhez, antik és modern bútorok meglepően harmonikus elegyével van berendezve. Nagyon pici, de nekünk pont megfelel — még úgy is, hogy nem töltjük minden időnket a városban.

Most pedig irány a folyópart chic-ebb része.

Bordeaux — rázós érkezés

Trychydts | | | 2018., szeptember 24., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

A Ferihegyi Repülőtér, oly sok más bonyolult személyiséghez hasonlóan, nem a legszebb arcát nyújtja hajnali fél ötkor. A Wizzair szólt nekünk, hogy két óra tizenöt perccel előbb érjünk ki, ha jót akarunk, mi meg jót akartunk. Amikor befutottunk, még egyetlen pultnál sem volt becsekkolás, rosszkedvű, álmos emberek ácsorogtak mindenfelé — dugig volt a váró. Gondoltam, talán befóliáztathatnánk a húgomtól kölcsönbe szervált, szervomotoros, carrarai plasztikkal bevont luxusbőröndjét, de még a fóliázós sem volt ébren — a pult előtt viszont már sorban állt két gyilkos tekintetű lány, szakadt kartondobozba csavart biciklikkel. A security checkinhez át kellett mennünk a szomszédos terminálra.

Eredetileg gyorséttermezni készültem, de minden kajáspult minimálszemélyzettel sürgölődött, cserébe mindenhol kétezer utas állt sorba — ennyire én sem vagyok konzumidióta, köszi szépen. (Még szerencse, hogy vastartaléknak velem volt feleségem isteni szilvás pitéje.) A Wizzair-es beszállás volt az első, ami úgy ment, ahogy kell — persze, mi öregek már csak priority boardinggal utazunk, és ha csak tehetjük, az A1-A2-es ülést foglaljuk el. A feleségem aludt, én a bristoli utaim emlékére csipegettem egy kis paradicsomlevest, aztán részem lett életem legnagyobb és leghosszabb turbulenciájában. 

A bordeaux-i reptér piszkos volt és ódivatú, a buszút befelé pedig rettentesen hosszú, viszont majdnem a házig vitt és szabvány áron kaptuk meg. Odabenn, a  kis garzonlakásunkban már várt ránk Elisa, kedvesen elárasztva minket mindenféle tippekkel az itt-tartózkodásunk idejére.

Alig volt még délelőtt tizenegy. Eldőltünk egy kicsit kiheverni a rázós ideutat.

Utazások vörösborral és pizzával

Trychydts | | | 2018., szeptember 16., 23:49 | | |

Első őszi látogatásunkkor csinált nekünk Veronika deep dish pizzát. Elég lelkes voltam már a gondolattól is: ha Veronika kitalál valamit, akkor igazán semmiségnek tűnik magángépet foglalni, egyeztetni Joe-val, a kedvenc pilótánkkal, hogy lehetőség szerint legyen szabad (a térségben ő az egyetlen, aki képes fél liter tequila és három fej fokhagyma elfogyasztása nélkül is gépet vezetni) túlesni a szükséges oltásokon, kivenni egy-két nap szabit. A végén biztosan vár ránk egy új gasztronómiai alapélmény, amire aztán évekig gondolok majd vissza vágyakozva. 

Amikor megérkeztünk, szegény Doktor Úr még alig állt a lábán: hiába, ha ő az egyetlen orvos kétezer mérföldes körzetben, néha besűrűsödnek a dolgok egy kicsit. Megtekintettük az új, kísérleti cukornád-ültetvényüket, Nicoline pedig még az új borospincébe is leugrott kicsinyt. Elmeséltük, hogyan megyünk majdnem Toszkánába és hogyan megyünk majd ténylegesen Bordeaux-ba. Fiatalék idén a szokásosnál is egzotikusabb célpontot lőttek be maguknak (olyat, amihez én már menthetetlen kispolgár vagyok), s ha már szóba került az utazás, megnéztük a diákat a legutóbbi ázsiai útjukról. Kedves feleségemnek szembesülnie kellett vele, hogy igen, Ázsiában valóban sok az ízeltlábú, de igazából a vécében crossolgató gekkóhordákat sem lehet kizárni. (Azóta kevésbé forszírozza, hogy menjünk vadvízi evezésre Vietnamba.)

Utána került sor a deep dish pizzára, ami az iskolapéldája annak, mi a csodálatos az amerikai konyhában. Az alapötleteket teljesen szabadon, gátlástalan innovációval csavargatják. Ez például már szellemiségében is alig pizza, ők mégis így hívják, mert ez inspirálta őket. Kicsit olyan, mint egy quiche-be oltott pizza: kör alakú, felmagasodó széle van, a tészta kelt, de rétegzett és alaposan ledöngölt, a töltelék pedig a tésztára szórt sajtra öntött, nagyon bőséges paradicsomszósz, megszórva parmezánnal. Elképesztően finom volt, Veronikától hamarosan el is kunyiztam a receptet.

Bort is ittunk hozzá, ami kivételesen az én érdemem. Még a forli-i szép napok alatt szereztem be egy pókhálós palackot egy pocakos olasz bácsikától, akinek a pincészete pont útba esett nekem, amikor munkába gyalogoltam hajnalonként. Szóba elegyedtünk, aztán utolsó nap megalkudtunk egy kis vörösborra — gyönyörűen kiegyensúlyozott tanninokat és savakat, az olasz nap érlelte gyümölcsök zamatát és egy gazdag, csábítóan-kacéran bársonyos textúrát kaptam a pénzemért cserébe.

A deep dish pizzának aztán otthon én is nekiálltam: a saját verzióm is nagyon finom lett, de csak a szósz folyt egy kicsit jobban az ideálisnál. Legközelebb vagy nem friss paradicsomból csinálom (??? — a konzervfétis olyasmi, amit nagyon nehezen emésztek meg az amerikai konyhában), vagy majd szórok hozzá egy kis kukoricalisztet, hogy egy kicsit összeálljon. (Ja, és szerintem Veronika kb. a háromszorosát használta a receptben leírt mennyiségnek, amit én csak akkor vettem észre, amikor már majdnem kész voltam — így viszont új egyébi csúcsot tudtam felállítani paradicsomszósz-készítésben.) A tésztába halálosan szerelmes lettem: isteni a textúrája, nem ragad, remekül lehet dolgozni vele, és a levelesség megoldásához sem kellett hat évet lehúzni egy falusi konyhában. 

Második évforduló: olaszos változat

Trychydts | | | 2018., szeptember 03., 23:49 | | |

A cég révén fedeztem fel az Osteria Mille Lire-t, ami egy viszonylag drága, de elég autentikus olasz étterem. Tagja vagyok pár céges csoportnak, az egyikben az újonnan érkező ügynököket egyengetjük kissé el a terepen. Elég magányos munka, a nem létező team szellemet közös programokkal próbáljuk nagy ritkán pótolni — egyszer itt voltunk pizzázni (az étterem amúgy az egyik tag fő informátoráé, szóval legalább csináltunk neki egy kis forgalmat).

A feleségemmel is itt ünnepeljük a második évfordulónkat — most, hogy már nős vagyok, nyugodt lélekkel váltottam a Vapianóról, a korábbi ikonikus helyszínünkről ide. Helyénvaló is: már voltunk Olaszországban együtt, voltunk együtt főzőtanfolyamon Szicíliában, végigtoltam két olasz szakácskönyv tesztjét Vercsorbbal, sokkal jobban tudom értékelni az autentikus konyhát. És ez, hát ha nem is egy Qbio, de majdnem. Isteni, vékony tésztájú pizza, remek minőségű feltétekkel. Én új helyen mindig Margaritát eszem először, egyrészt ez az egyik kedvencem, másrészt ezen lehet a legjobban lemérni, mi az, ami jó egy helyen: nem lehet a feltétekkel trükközni, az alapdolgoknak kell jónak lenniük. Most viszont másodjára vagyok itt, nyugodt lélekkel kérhetek mondjuk rá sonkát is.

Bort csak a feleségem iszik, én ragaszkodom a hét és fél decis olasz ásványvízhez, amire a forli-i szép napok alatt szoktam rá: ott is mindig egy üveg vizet ittam meg a vacsorához, és meglepően jól is esett. Feleségem bora természetesen olasz, akárcsak a pincérnő, aki összetéveszthetetlen akcentusával szintén hozzájárul a hangulat megteremtéséhez. Ráaádásul gyorsan és profin érkezik minden.

Előételt nem ettünk, de a desszertnél megmakacsolom magam — én tolok egy tiramisut, csatos üvegből, aminek ugyan nem tudom, mi értelme van, de már máshol is megfigyeltem. A feleségem cannolit eszik, mindig mindig, ha van az étlapon — már Szicíliába menet is kifejezetten erre készült, de miután az összes útba eső cukrászdában mintát vett ebből a furcsa kis édességből, azóta végképp nem tud ellenállni neki.

Az étterem amúgy Budapest egyik legocsmányabb utcasarkán van, de a belső kialakítás nagyon igényes. Nem utolsósorban visszaidézi nekem Forlit, amibe annak ellenére szerettem bele szépen csendesen, hogy csak egy gyárba dolgozni jártam oda.

Kézen fogva sétálunk haza. Menet közben elmegyünk kedvenc belga éttermünk előtt, amiről rögtön eszembe is jut, hogy alkalmasint ide is beugorhatnánk majd egy kis kagylózásra.

Hétvégi impróworkshop by Momentán Társulat

Trychydts | | | 2018., szeptember 02., 23:49 | | |

Étteremtulajdonos vagyok, jön a Nébih ellenőrizni. Nekem minden körülmények között együttműködőnek és asszertívnak kell lennem, miközben ő hol korrekt, hol egy hatalmas seggfej, hol éppen telibe hányni készül a konyhámat. De mindenképpen hatalmas lendülettel, hangosan és gyorsan beszél, alig jutok szóhoz mellette.

Nicoline vett nekem egy improvizációs workshopot  40. születésnapomra, abban a reményben, hogy ettől majd spontánabb leszek. Meg jobbak lesznek a slamszövegeim. Hát a szövegem továbbra sem siklott ki az agyamból, továbbra is úgy érzem, mintha betondarabokat próbálnék kitépni a koponyacsontomból, és továbbra is az a merev kocka vagyok, aki voltam, cserébe fantasztikusan éreztem magam a Momentán társulat két tagjával (aki az egyik az általános iskolai osztálytársam volt). Stand up komikus sem lettem, már csak azért sem, mert a hangsúly a közös improvizáción volt.

Ennyit már nagyon régen nevettem egy huzamban: mindenféle váratlan szereplési helyzetben kellett helyt állni, különféle improvizációs technikákkal. Elég sokat tanultunk arról, mi működik, mi nem nem, mivel lehet tönkretenni vagy feltámasztani egy közös munkát, sokat tanultunk a hatékony kommunikációról is. Úgyhogy ha jobb író nem is, egy kicsit jobb projektmenedzser azért lettem ettől a workshoptól. Na meg egy hatalmas kilépés volt ez a komfortzónámon kívülre, szeretem, ha kontrollált, tervezett keretek mellett folyik az életem, itt meg ugye pont az a lényeg, hogy a másodperc hevében kell reagálnom valaki másra.

A csapat nagyon sokszínű volt, mindenivel meg tudtam találni, hogy miért jó velük együtt dolgozni. Halálosan lefáradtam vasárnap délutánra — hétfő reggel viszont úgy mentem a melóba, mintha egy két hetes szabadságon lettem volna.

#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt: Jamie’s Italy/Pesce intero al forno in crosta di sale

Trychydts | | | 2018., augusztus 31., 23:49 | | |

Így utoljára egy igazi, “tudod, kivel szórakozzál” típusú recept Jamie-től. Süssem meg a pikkelyes halakat sókéregben — eddig nem is hangzik rosszul. Mondjuk a három pisztránghoz meg az egy makrélához két kiló kell, de szerencsére a só még nem hiánycikk. A baj ott kezdődik, hogy Jamie ezt a receptet is fel akarta turbózni.

A só lényege ebben az esetben ugye az, hogy jól kiszárítsa a sülő halat. Tehát a folyadék a halból árad a só felé. Szóval hogy akkor mégis, minek kell nekem citrushéjat, köménymagot kevernem a kéregbe, sehogy sem értettem: hiszen a nafta soha nem fog a sóból a halba áradni. Mindegy, elég kényszeres vagyok ahhoz, hogy megcsináljam, de nyugodtan mondhatom, ennek tényleg semmi értelme, ha finom, omlós halat akar valaki, akkor bagyulálja be jó vastag sókéregbe és felejtse el a felesleges fancyskedést.

Finom, friss paradicsomos salátát ettünk hozzá, minimális olívaolajjal.

Fish baked in salt. #husbandcooking #fishforsunday #healthyfood #fishheads #jamiesitalian #jamieoliverrecipe

Zsófia Dániel (@danielzsofia) által megosztott bejegyzés,

A léhűtő

Trychydts | | | 2018., augusztus 19., 19:45 | | |

Nicoline szereti a borokat. Ért is hozzá, papírja is van róla, a titkos szürcsölési kódnyelvet is elsajátította, amivel a világ borászai nyelvi korlátokat is átlépve érintkezhetnek egymással. Adott esetben issza is, de elsősorban a felhalmozásért van oda. A világ minden táján borosüvegeket válogatni, törésmentesen becsomagolni, a reptéren átpakolni a cuccokat a súlyöbblet miatt, aztán kirakni őket otthon a sarokba: ez számára a legnagyobb gyönyörűség. Aztán, ha vendégek jönnek vagy főzni kell, akkor persze le kell ugrani valamelyik sarki borkereskedésbe, mert ami itthon van, az “túl jó”.

Engem ez az egész csak azóta aggaszt, amióta a Columboból megtanultam, hogy a túl magas hőmérsékleten tárolt borok tönkre mehetnek. Persze ez jobbára csak egy elvi probléma, hiszen ha soha nem bontjuk fel őket, akkor végül is mindegy, de időről időre rám tört a rémálom: díszvendégünk van Sznobériából, a feleségem édes mosollyal az arcán felbont egy pókhálós borosüveget, amit hosszas keresgélés után válogattunk egy izzó napfénnyel elárasztott horvát borászatban, és kiderül, hogy élvezhetetlen az egész.

Szóval elkezdtem rágni a fülét, hogy vegyünk egy borhűtőt. Kissé fordított szereposztás ez, hiszen ha nem is vagyok absztinens, azért egy alkoholtilalomból sem jönnék ki rosszul. A döntő mozzanat az volt, amikor felbontottunk egy nem is olyan régi német bort, és ha tönkre nem is ment, de azért megérződött rajta, hogy már messze nem olyan, mint amikor vásároltuk.

Ilyenkor persze a válogatás kezdődik meg — Nicoline ebben is világbajnok, hamarosan zuhogtak a postaládámba az URL-ekkel telezsúfolt levelek. Elég hamar kiderült, hogy a a zajszint, az például abszolút olyasmi, amire érdemes odafigyelni; aztán jött a kapacitás kérdése. Elsőre egy 21 üveges mellé raktam volna le a voksomat, de amikor kiderült, hogy konkrétan 35 palackot őrzünk otthon, akkor beadtam a derekam egy 28 palackos felé — azzal a kikötéssel, hogy először leisszuk az állományt egy fenntartható szintre, és mostantól csak és kizárólag akkor veszünk újat, ha éppen van hely a hűtőben. És akkor legalább tényleg forog majd a készlet és nem csak porfogónak veszünk majd bort.

Volt némi kavarás a szállítással, egy forgalmazótól meg is váltunk, mielőtt üzletet köthettünk volna, a feleségem panaszt tett náluk a gyártónál, akiket sikerült annyira felhúznia, hogy baromi kedvezményes áron hozzánk dobtak egy szépséghibás darabot. Ami helyett végül egy teljesen bontatlan, hiba- és karcolásmentes példányt szállítottak le. Huszonnégy órát vártunk, mielőtt bekapcsoltuk, újabb három órát, hogy bepakolhassunk. Nicoline épp nem volt otthon, szóval végül én rámoltam be, amíg ő és Juca a Szigetre próbáltak meg kijutni a nyár eddigi legnagyobb felhőszakadásában.

Találtam 3 üveg szamorodnit, a legidősebb 15 éves. Mindhárom édes, ami egy másik korszakot szimbolizál az életemben, és legalább az egyiket Balutól kaptam ajándékba. Aztán megtaláltam a bort, amin a nevem van — háromputtonyos tokaji aszú, gondolom, már akkor sem a túlfinomult minőséget képviselte, amit megkaptam, de amúgy ez pont olyasmi, ami akár elöl is maradhat, csak az emlék miatt őrzöm. Életem legjobb munkahelyétől kaptam búcsúajándékul. Találtam egy rejtelmes üveget, amin semmiféle címke nincs. Biztonságba helyeztem a kaliforniai vörösbort, amit Dallasban vettem, házi feladatképpen.  Nem kis megelégedéssel csúsztattam a kis fa rekeszekbe a múltkori borkirándulásból származó zsákmányt.

#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt: Jamie’s Italy/Csirke vadász módra

Trychydts | | | 2018., augusztus 17., 15:52 | | | Kategóriák: ,

Kivételesen a magyar nevet használom a recepthez — F. Nagy Angélának szeretnék ezzel emléket állítani. Aki egy zseni volt — ezt eddig is tudtam, de amióta szembe jött ez a recept, már azt is tudom, mekkora. A család szakácskönyvéből a csirke vadász módra volt az egyik baromfirecept, amit megfőztem, azóta is a véremben van, Szicíliában is ezt főztem a feleségemnek (marhaszegyből). Úgyhogy amikor szembe jött velem az autentikus olasz változat, nagyot ugrott a szívem: végre megtudhatok egy-két műhelytitkot, hogyan is zajlott a nemzetközi receptek magyarosítása a hetvenes-nyolcvanas években.

Nos, sem olajbogyó, sem a szószban szétfőzendő nyers szardínia nem volt akkoriban az ABC-ben, szóval ezeknek a kihagyása teljesen jogos. Az F. Nagy Angéla-féle szósz viszont így sem lesz ízetlen: részben a hagymás alap, részben az arányaiban sokkal több vörösbor miatt. Plusz a magyar verzió nem sütőben, lefedett edényben fejeződik be, hanem végig nyílt lángon, fedetlenül készül, amitől a szósz sokkal sűrűbb lesz, ami persze újabb pont az ízek intenzitása felé. Összességében nekem a szocialista verzió nagyon bejön — az olasz változat, bár kagylótésztával ettük, egyértelműen sokkal levesebb lett, szerteágazóbb, de semmivel sem csábítóbb ízvilággal.

Ahogy csinálgattam, ismét megtapasztalhattam, mivel tud engem Jamie igazán felbosszantani: egyszerűnek próbál bonyolult vagy legalábbis macerás dolgokat beállítani. Ezzel a recepttel egyértelműen sok a pepecselés, de folyó szöveggel írt szóáradatból ez valahogy nem derül ki azonnal. A hús előzetes hőkezelésére ebben az esetben például szerintem az égvilágon semmi szükség nincsen, csak az időt viszi (azért persze megcsináltam). Azt értem, mivel lesz jobb a sütő a nyílt lángnál, de egy ennyire leves cuccnál messze nem olyan ütős a különbség.

Végezetül a szardíniáról. Korábban már hallottam, hogy az olaszok előszeretettel fűszerezik a szószt szétfőzött szardíniával, én meg kissé féltem a végeredménytől. Nem teljesen alaptalanul; bár a végeredményt nevezhetem kellemesnek is, aki azt gondolja, büntetlenül oldhat fel három kis darab halat az ebédjében, az csalódni fog. Masszív, határozott jelenléte van a szardíniának a szószban, de egyáltalán nem azt a vadító, szenvedélyes érzetet lobbantja fel az emberben, mint egy jól megcsinált bazsalikomos paradicsomszósz.

4500

Trychydts | | | 2018., augusztus 09., 16:30 | | |

Három évvel ezelőtt a feleségemnél hirtelen aktuálissá vált, hogy PMP legyen. Akkoriban pont terveket szövögettem a karrierem újrabootolására, és ez pont olyasminek hangzott, ami nekem is hasznomra lenne. Akkor már “vezetgettem” “projekteket” — az idézőjelek a metodológiai ismeretek teljes hiányának szólnak, inkább küszködés volt ez, semmit hatékony projektmenedzsment, de már akkor éreztem, hogy kihívásoknak megfelelni, problémákat megoldani, új dolgokat, csapatban létrehozni pont olyasmi, ami nagyon feküdne nekem.

A PMP fokozathoz persze ezres nagyságrendű projektóra kellett (akkoriban 6000), ami nekem, mellékállású projektmenedzsernek, persze nem volt meg. 6000 óra iszonyatosan sok, nyolc órás munkanapokkal és öt napos hetekkel számolva, főleg, ha az embernek küzdenie kell azért, hogy projektekkel is foglalkozhasson a rendes munkája mellett. Némi kurkászás után kiderült, hogy kezdő fokozat is van, a CAPM, amihez elég csak egy (online) tanfolyamot elvégezni, meg egy vizsgát letenni, és akkor legalább arról van papírom, hogy a metodológiai alapokkal tisztában vagyok. Az jó öt évig. Bíztam benne, hogy addig meglesznek az óráim a PMP-hez.

Pár hónap múlva tényleg munkát váltottam (az akkori cégem az ötödik belső álláspályázatomat is elutasította — aztán, amikor felmondtam, három ellenajánlatot kaptam 48 óra alatt), és elemzőként helyezkedtem el, Lílian ügynökeként. Lílian pont az a fajta főnök volt, akivel kiválóan együtt tudok működni: ha szabadjára enged, átmegyek pitbull üzemmódba és a legnagyobb problémákon rágom át magam elsőnek. Kb. egy év múlva sajnos távoznom kellett, de úgy érzem, hagytam kézzel fogható eredményeket a hátam mögött. És vittem magammal (az elemzői tudás mellett) nagyjából 1400 órányi projektmenedzsment-tapasztalatot a tarisznyámban.

A következő helyemen megint nem projektmenedzser lettem, de akkor már tudtam, mi a jó stratégia: ugrálni ott, ahol sok a meló, csak leesik valami az embernek — persze ehhez megint kellett egy kiváló főnök, de ezek kiválogatásában akkor már gyakorlatom volt. Csináltam a projekteket szépen sorban, nemrég megkaptam életem első agile projektjét is — kb. két héttel azután, hogy elsírtam magam valakinek, hogy én annyira szeretném kipróbálni ezt a manapság olyannyira divatos metodológiát, de ott, ahol dolgozom, biztos nem lesz rá mód.

Közben a szabályok is változtak: ha diplomája van az embernek, már 4500 óra is elegendő. Én persze tudom, hogy a filozófus diploma mennyire hasznos és milyen jól felkészíti az embert az üzleti életre, de másoknak mindig meglepően nehéz eladnom: most végre hivatalos, kézzel fogható hasznát is veszem majd a diplomámnak.

4500 óra persze így is sok, az ember nem ellenőrzi naponta, hogy hol tart — kb. 14-15 hónapja csekkoltam utoljára az egyenlegemet. Ma reggel valahogy megszállt az ihlet és újraszámoltam: 4570 óra felett járok.

Még 35 kontaktóra tanfolyam, felkészülés a vizsgára, aztán jön egy zajcsökkentő fülhallgatós-műanyag táblára jegyzetelős-zsebkiürítős vizsga. És utána, ha akarom, 5 karakterrel hosszabb lehet a nevem. Trychydts, PMP — nem is hangzana rosszul, nem?

Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt: Jamie’s Italy/Tiramisú veloce

Trychydts | | | 2018., augusztus 08., 21:46 | | | Kategóriák: ,

Gyorsnak gyors, és kis jóindulattal tiramisunak is tiramisu, bár inkább csak határeset. Lehet, hogy nem állt eleget, de ha öt óra nem elég neki, akkor meg ugye már csak lassú lehetne. Szóval inkább vaníliás mascarpone, kávéban-narancslében áztatott babapiskótán. A kollégáimnak csináltam, ők azért lelkesedtek érte, de semmiképpen sem nagyon (gondoltam, ha már a kolléganőm is bevállalt egy közös főzést, mellé állok egy desszerttel).

Érdekes módon főzésről itt sem volt szó, hacsak a frissen lefőzött kávé elkészítése nem számít annak. Ez a szakácsönyv eddig nem izzasztott meg nagyon ebben a forró nyárban.

Kicsit olyan, mintha a szerkesztő úgy érezte volna, egy tiramisu-receptre még szükség van, de végül csak ezt tudták volna kiszenvedni magukból. Nincs izgi háttértörténet, a recept maga elég jellegtelen — ha valaki megkérdezi tőlem, hogyan kell tiramisut csinálni, Jamie helyett alighanem a feleségemhez irányítom majd.

Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt: Jamie’s Italy/Spagetthi con gamberetti e rucola

Trychydts | | | 2018., augusztus 08., 21:29 | | | Kategóriák: ,

Ez az első recept, amit ténylegesen főzni kellett, de menyugatóan egyszerű volt ez is. Hogy kicsit kalandosabb legyen, friss rákot vettem és én pucoltam meg, sokkal könnyebben mint, mint gondoltam. Aztán ment magától. És a végeredmény olyan lett, amit csak Olaszországban ettem eddig: idehaza, vendéglőkben, kiszállítós kajákban pipettával adagolják a rákokat, pedig a rákos tésztában nem annyira az aroma, mint amennyire a hús a lényeg.

Imádtam, hogy végre egy olyan olasz recept, ahol a fű nem bazsalikom az ételben, hanem rukkolával készül — változatosabb is, én amúgy is imádom. Na nem, mintha a bazsalikomot nem szeretném, de tapasztalataim szerint kb. soha nem elég belőle, rukkolából meg néhány maréknyinál kevesebbet ritkán vesz az ember.

Ebben is van reszelt citromhéj, meg citromlé is — nem ez az első olasz recept, amiben így van; fogalmam sem volt, hogy ez egy ilyen gyakori húzás. Ráadásul a citromhéj egy igen rafinált állat: illatos is, finom is, becsempészi a kajába a citromszellemet, de mégsem savanyú.

A feleségem szerint pont annyira volt csípős, amennyire kell — ritka dicséret ez odahaza, pedig csak a receptet követtem. Jamie kivételesen megszánt valami határozott utasítással — s lám, máris javult a házaséletem.

Kár, hogy általában nem ezt tartja a szem előtt, amikor receptet lötyköl a papírra.

Borvadászat a Fertő-tó körül

Trychydts | | | 2018., augusztus 08., 21:05 | | |

Road trippen voltunk Fiatalékkal, méghozzá a klasszikus fajtából: hosszú autózgatással, végtelen sztorizgatásokkal, benézett térképekkel.

Az első szakasz Bük-Budapest volt, ugyanis Nicoline szülőházában töltöttük az éjszakát. Előtte, csak hogy mindenkinek meglegyen a megfelelő alaphangulata, felszippantottunk egy dupla adag shakshukát — már nem is kísérletezem a szimpla adaggal –, természetesen macskabaguette-el körítve, aztán némi további totojázgatás meg mókolgatás után nekizúdultunk. Laza két óra az út, a végére már erősen sötét volt, a műszkjainak labirintusában bioritmusát reménytelenül keresgélő Doktor Úr, szépen el is aludt a hátsó ülésen, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Másnap aztán irány Ausztria, méghozzá a forchtensteini vár. Ez volt a kultúra, amit szippantani akartunk: feleségem rögtön egy idegenvezetésre is felszökkent volna, mi férfiak néma, elutasító cinizmussal dohányoztunk a valaha volt várárok falára könyökölve, ezzel sikeresen szabotálva az info-túlagadolást. Nicoline-t persze nem ilyen könnyű két vállra fektetni: a várban kerített valahol egy vaskos fóliánst meg egy megafont, és minden egyes kiállított festmény, családfa, mechanikus óra, intarziás játékasztal és szekreter előtt felolvasta, hogy pontosan mit látunk, ki vette, mikor, mióta van a várban, milyen referenciák születtek róla az elmúlt 500 évben, és mi volt az erdeteti számla tintájának vegyi összetétele. Ha nem jön egy japán turista pár, akik jelenlétükkel vetettek véget a tortúrának.

Forchtenstein, 2018.07.28.

Forchtenstein, 2018.07.28.

A várbörtönből való sikeres szabadulásunkat áldott jó apósom által csomagolt, zsenge főtt kukoricával ünnepeltük, aztán irány utunk tulajdonképpeni célja: a Fertő-tó körüli borvidék. Csodaszép időnk volt amúgy egy autókiránduláshoz, szép száraz úton vehettük be a várból levezető út háromszáz hajtűkanyarját kedves és békés osztrák falvakon gurultunk át, közben pedig mindenfélét sztorizgattunk. Nagy sztorirajongó lévén mindig tudok örülni annak, ha van idő rendesen körberágcsálni a dolgokat — ha nem is vagyok nagy barátja az autózásnak, ezt speciel szeretem.

A borvadászat első állomása Donnerskirchen volt — itt már megfordultam egyszer, egy nagy karácsonyi borfesztiválon. Akkor mindenfelé hemzsegtek a poharas emberek, — most egy fülledt szombati kora délután volt, kábé sehol senki. Üres volt az udvar is (legutóbb alig találtunk magunknak itt ülőhelyet, pedig az egész zsúfolásig volt rakva farönkökből összerakott lócákkal és asztalokkal), de aztán némi kopogtatás után csak előjött a ház úrnője. Innentől kezdve avanzsáltam át sofőrré — a többiek a kínálatot kóstolgatták, és itt a kóstolóadagokat sem mérték gyenge léptékkel. Azt tudtuk, hogy Zöld veltelini-t mindenképpen veszünk, de aztán némi kékfrankosra is hagytuk rábeszélni magunkat — majd, amikor összeállt a készlet, még kértünk egy ajánlást ebédelőhelyre. A szomszéd, amúgy is útba eső faluba kellett átmennünk, és abszolút nem bántuk meg. Egy kellemes kis lugasban üldögélve tömtük tele magunkat — elképesztően friss és nagyon hagyományos osztrák kajákkal.

Sült krumpliból (héjában sült, tökéletes gerezdekre vágott újkrumpliról beszélünk), ilyen finomat még életemben nem ettem, desszertből pedig a ház csokimártásos piskótáját választottam, ami pontosan akkora meglepetés volt, amennyire faék egyszerűségűnek hangzott. Ki tudja, milyen járatokon bugyogott fel a tudatalattimból, de egyszer csak eszembe jutott, hogy ennek az édességnek egy szimplifikált változatát milyen sűrűn ettem általánosban, Pigővel folytatott világmegváltó beszélgetéseink és a mócsingos babgulyás mellé, és látni akartam, mit hoznak ki belőle. Egy kellemes, rafináltan harmonikus, diós-alkoholos ízekkel játszadozó, harmatfrissen puha csodát, ami mintha egy gasztronómiai epigramma lett volna erről a szép nyári napról.

Oggau, 2018.07.28

Ruszton is voltam már egyszer, pont a már említett borfesztivál után álltunk meg egy pár percre, de akkor meg az volt kihalt és most volt zsúfolt egy helyi borfesztivál miatt… amit egy az egyben szkippeltünk, a nem gyengén zsibvásári hangulat miatt. Kisétáltuk kissé az ebédet a gólyarezervátum mellett, megtekintettük a gólyákat kiszolgáló bárányokat és kecskéket, aztán kerestünk egy kis helyet, amelyik kellően magas értéket mutatott Veronika és Nicoline borászat-detektorán. Itt is vödörszám öntötték a szeszt egyre vidámabb útitársainkba, két üveg megakülönleges desszertbort is beszereztünk — ide a rozsdás bökőt, hogy nem hagyom, hogy a feleségem karácsonyig meg jövő karácsonyig várjon velük. De itt is vettünk vöröset, meg valami nehezebb fehéret — kissé már kezdtem elveszteni a fonalat, a borkóstolás azért elég mérsékelt buli, ha te nem ihatsz.

Fertő-tó, 2018.07.28.

Otthon aztán az én kedvemért pattintottunk is két üveggel és megiszogattuk Tibor bórkóstolós hideg vacsorája mellé. Fiatalék hamar visszavonultak… vagyis visszavonultak volna, ha feleségem ki nem szúrja a Marsot az égen. Szegények pizsamában, álmosan hunyorgatva próbáltak lelkesedést mímelni, miközben bámulták a fekete eget. Nagy Mars rajongó vagyok, de azt azért megértettem, miért nem tudtak erre a társadalmi gesztusra harminc másodpercnél többet szánni.

Fertő-tó, 2018.07.28.

Reader’s Log — Cordelia Fine: Delusions of Gender: How Our Minds, Society, and Neurosexism Create Difference

Trychydts | | | 2018., augusztus 05., 16:50 | | | Kategóriák: ,

Amióta rendszeresen szervezek feminista beszélgetős klubot a munkahelyemen, gyakran tapasztalom meg, milyen vonzó sokaknak, hogy tudományos érvekkel ágyazhassanak meg konzervatív életszemléletüknek. A nők azért olyanok, amilyenek — és ilyenkor persze a viselkedésről, tehát bevásárlásról, tárgyalástechnikáról, autóvezetésről van szó, nem a nemi jegyekről –, mert annak idején így szelektálta őket az evolúció. Mert eleve másmilyen az agyuk. Mert másmilyen hormonhatások érték őket az anyaméhben.

Ezek az érvek tudományos szempontból pedig elég gyenge lábakon állnak. Az evolúció nem úgy működik, hogy amit gyakrabban csinálunk, az megmarad. Nem tudjuk, hogy a nők agya mennyire másmilyen, és pláne, hogy miért. Ugyanakkor nagyon könnyű ezeket úgy előadni, hogy megtámadhatatlannak tűnjenek: biológiaórán amúgy se figyeltek sokan, az áltudományos érvelések viszont remekül hangzanak. A nők elsősorban a bal agyféltekéjüket használják (természetesen mindannyian, minden másodpercben használjuk agyunk mindkét féltekéjét). A férfiak dolga volt a vadászat, ezért alkalmasabbak politikusnak. Rengeteg gyakorlat, türelem és háttértudás kell ahhoz, hogy bármit is tudjunk mondani ezekre az érvekre.

Cordelia Fine könyve azért remek, mert szisztematikusan veszi végig azokat a leggyakoribb állításokat, amelyeket a modern idegtudomány elméleteibe kapaszkodva szoktak előrángatni — és tudományos cáfolatot ad rájuk. Érdemes rögzíteni, hogy a tudományos nem érthetetlen, misztikusan, de tetszetősen hangzó technoblablát, hanem forrásokkal alátámasztott (a források felsorolása kb. a könyv felét teszi ki), a módszertant részletesen is részletesen felvállaló, transzparens érvelést jelent.

A könyv amúgy — mindvégig az idegtudományoknál maradva — igen sok témát felölel, a nők társadalmi helyzetének részletes elemzésétől kezdve a fejlődésbiológián és a gyereknevelésen át egészen az előítéletek és már rögzült normák erejéig. Ráadásul mindezt közérthetően, minimális természettudományos jártassággal is tökéletesen érthető módon. Ami nekem különösen tetszik, hogy nem egyszerűen szemezget a különböző kutatási eredmények között, kiemelve azokat, amelyek a szerző álláspontját támasztják alá: széles áttekintés nyújt a pro és a kontra érvekből, és óriási hangsúly van a módszertani háttér megismertetésén.

Óriási segítség volt ez a könyv, annál is inkább, mivel nekem személy szerint tényleg nem az a célom, hogy azok, akik havonta egyszer nálunk ebédelnek, a régi dogmák helyett újakat gyömöszöljenek a fejükbe. Elég hamar rájöttem, hogy sokkal hatékonyabb, ha állítások megfogalmazása helyett inkább kérdéseket igyekszünk feltenni; ha nem holtbiztosak vagyunk az igazunkban, hanem megtanulunk kételkedni. Ez a könyv pontosan ehhez a mentalitáshoz adott rengeteg inspirációt.

Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt: Jamie’s Italy/Insalata Caprese

Trychydts | | | 2018., augusztus 05., 11:58 | | | Kategóriák: ,

Sokan sokszor hisztiztek már a magyar sajtkultúrán: én most hadd őrjöngjek egy kicsit a mozzarellán. Szerintem ez az egyik legfinomabb sajtfajta, ami csak van — friss, kellemesen zamatos, nem túl sós, nem túl erős ízű, sokoldalú –, de amit a boltokban az ember elé szórnak az nem igazán mozzarella. Vagy rosszkedvű kis műanyag golyócskák, valami gyanús színű folyadékban lötykölődve, vagy kellemetlen, fehér plasztikszeletek, amiből az íz emlékét is kigyötörték már. Pedig nem kell messzire utazni, hogy az ember normális áron jusson normális mozzarellához. Minimális kompromisszumok árán itthon is lehet egészen jó minőséget kapni, ha az ember tudja, mit és hol keressen, de sajnos a hazai sajtedukáció majdnem teljes hiánya miatt az ár elég könnyen repül fel a csillagos égig.

Drága, imádott feleségem most a helyi sajtboltba szökdécselt el bivalymozzarelláért, ami ehhez a recepthez kell, aztán a Lidlből akasztott bokros bazsalikomot, amit ott helyben le is taroltunk. Ezen kívül más nem is nagyon kellett hozzá: paradicsom, olívaolaj, citrom volt itthon, illetve a Három Tarka Macska baguette-je is beszerződött már korábban.

Jamie-s lazasággal szórtuk össze a salátát — szerintem a fickónak büntetést kell fizetnie valahol, ha túl sok helyen tüntet fel pontos mennyiségeket. Az öntöttvas mozsaramban döngöltem a pestót, addig a feleségem szépen rádarabolt a tálra mindent. Aztán hűtöttünk bort, persze parkoltattuk mellette a salátát is — aztán el is tűnt szépen az egész, ami jó mert salátát nem igazán szeretek rakosgatni.

Megint egy jó ötlet ebből a könnyből, eddig tényleg bejön nekem. Kicsit gyanús lett a dolog, megnéztem, mennyiért vesztegetnék ezt a könyvet az Amazonon, hanem nem Vercsorb szponzorációjában élvezhetném. Harmincöt dolcsiról van leértékelve húsz dollárra, amit viszont teljesen reálisnak gondolok. Mert ha a gyönyörű ál-riportfotókat és a kétségkívül jól megírt sztorikat kiveszem belőle, az effektív főzési instrukciók a töredék terjedelembe is beleférnek — viszont azokért ez sem lenne túlságosan sok. Főleg, ha azt veszem, hogy a magyar piacon sem lenne olcsóbb olasz szakácskönyvem — ráadásul a magyar főzési irodalom kapcsán elég jól adja magát a párhuzam a mozzarellával.

| | | Korábbi bejegyzések »