Hogy lett Penny boardom?

Trychydts | | | 2020., augusztus 03., 12:36 | | | Kategóriák: ,

Tele volt a búrám a futással. A félmaraton (majd még mesélek róla) életem egyik legjobb sportélménye volt, de hogy minden áldott nap lemenjek és gyötörjem magam az utcákon vagy a pályán, az mentálisan nagyon megterhelő volt.

A fizikai részével igazából nem volt komoly gond — amikor márciusban, a karantén miatt át kellett helyezzem a székhelyemet a Margit szigetre, és el kellett kezdenem két köröket futni a szokásos kalóriamennyiségért, akkor a második körön, annak is leginkább a második felén inkább csak vonszoltam magam. Aztán persze csak hozzáedződtem az új helyzethez, illetve elkezdtem felhagyni a szigettel is: a futókat nem igazán érdekelték a járványügyi előírások, úgyhogy én inkább az utcákat vettem a talpam alá. Rendszeresen futottam fel a Várba, olykor a Gellért-hegyre is, többször megfordultam a Vérmezőn, a Tabánban, a Duna korzón, a munkahelyemnél, de olykor még a Városmajor és a Hegyvidék is ráfért a futótérképemre. Így egy idő után már 15-17 km sem volt kifejezetten megerőltető, de a motivációt ennek ellenére sem éreztem minden nap. Amúgy sem voltam a toppon érzelmileg, elkezdtek kimaradozni alkalmak, végül már szinte soha nem jött össze a heti hét edzésnap.

Gondoltam, majd biciklizéssel fogom felfűszerezni egy kicsit a dolgokat, de egy-két kísérlet után hamar rájöttem, hogy ez rendszeresen aligha fogja kiváltani a futást. Persze, más mozgásforma, meg nagyobb távolságokat lehet megtenni nagyobb sebességgel, de Budapesten a biciklizés közlekedésnek számít. Nagyon kell figyelni az autókra, akik az elsőbbséget sem adják mindig meg — szóval kikapcsolódás pedig így nem lesz a dologból.

Végül aztán elém került egy videó, ami pont választ adott a kérdésemre: gördeszkáznom kellene. Eddig egyszerűen nem állt össze, hogy a ez mennyire jó kardio edzés — és ha nem akar trükköket tanulni az ember, csak mászkálni vele a városban, akkor nem is olyan nagy szám megtanulni. Nézegettem pár videót, írtam pár gördeszkás boltnak, végül kiválasztottam a saját deszkámat, egy 32 inch hosszú, 8,5 inch széles, szénfekete Penny boardot. műanyag, ezért elképesztően strapabíró, és mivel egy szép nagy deszka, ezért elég stabil is. Márpedig nekem minden stabilitásra szükségem van, amire szert tudok tenni. A boltban, ahol vettem, jó kis akciót adtak rá, de védőfelszerelésük éppen nem volt raktáron, szóval könyök- térd- és csuklóvédőt meg igazán jó sisakot máshonnan kellett szerválnom. Aztán még Terényben, a frissen aszfaltozott országúton elkezdtem az ismerkedést.

Egyelőre csak azt tudom mondani, hogy minden előzetes elvárásomat maximálisan valóra váltotta. Sokkal, sokkal szórakoztatóbb, mint a futás, kicsit is jó talajon pedig olyan a haladás, mintha lebegve suhannék előre. Ami azért meglepett, hogy olyan izmaim is fájnak tőle, amire abszolút nem gondoltam volna. Az sejthető volt, hogy a lábamat majd máshogy dolgoztassa meg, mint a futás, de hogy a vállam és a hátam is úgy fájjon, mint egy-egy durvább konditermi edzés után, arra nem voltam felkészülve.

Szépen haladok az alapokkal, a gördeszkalap megdöntésével már egészen jól tudok kanyarodni, a hajtási technikám is egyre folyékonyabb. Most amikor technikával foglalkozom, éppen a gyorsabb fordulásokat tanulnom, a bal lábbal hajtás pedig egyelőre csak a távlati célok között szerepel. A védőfelszerelésnek egyelőre óriási hasznát veszem: nem esek sokat, de ha igen, a mindig egy komoly esemény, már szeizmológiai szempontból is. Ilyenkor nagyon örülök, hogy vannak mérnöki pontossággal kialakított lemezek, amik a becsapódás erejét elvezetik az Univerzumba, és nekem leginkább csak a kellemetlen meglepetés sokkja marad.

De ami az igazán jó: amióta nem kell minden áldott nap futnom, sokkal kevesebb edzés marad ki. Ráadásul még futni is nagyobb kedvem van!