Szalonna — Nászutas változat

Trychydts | | | 2019., augusztus 11., 23:49 | | | Kategóriák: , , ,

Aranyosék távozása után szalonnás életünk egy csendesebb és romantikusabb üzemmódba billent át. Sokat lustálkodtunk, Nicoline lazára vette a programszervezést (az én szemszögemből tehát olyan volt, mint egy laza ökörhajcsár), és már csak magunkra sütögettünk-főzögettünk.

Reggelenként felmásztam az emeletre, és elzongorázgattam a tóra néző ablak előtt. Nicoline Messengeren értesített, amikor már ő is készen állt a reggelre. Rendszerint az erkélyen reggeliztünk, utána lazítgattunk még egy kicsit, szendvicseket raktunk össze, majd elindultunk bóklászni valamerre. Általában még naplemente előtt visszaértünk, összeütöttünk valami vacsorát, borozgattunk, Netflixeztünk. Bár volt nálam laptop, elő sem vettem, ami kevés munkám volt, azt elintéztem a céges telefonomon, ami esetleg szabadidőm maradt még, mondjuk Nicoline power napjei vagy konyhában sürgölődése alatt, azt rendszerint a zongorámmal töltöttem.

Rudabányára már kora gyerekkoromból emlékszem, akkor csak egy nagyon kis bemutatóterem volt ott, ahol lényegében csak Rudi koponyáját lehetett megtekinteni. Most egy kb. kétszer akkora helyen egy kicsit több csontot lehet megnézni, meg van három ismeretterjesztő kisfilm, amit meg lehet nézni. A bányató partján van egy másik látogatóközpont, ami nem üzemel, meg egy kilátó, ahonnan lehet látni a tavat. A tóban mindenféle őrülteket lehet megtekinteni, akik kiváló ötletnek tartják az itt strandolást. Helynek elég szép, mondjuk egy kicsit jobban ki lehetne építeni, hogy ne meddőhányókon kelljen az embernek leereszkednie a tóhoz, meg a látogatóközpontot is be lehetne röffenteni végre.

Kassa egyszerre volt csalódás és kellemes meglepetés. Maga a város elképesztően unalmas, egy tipikus vidéki magyar város, ami már nincs Magyarországon — egy széles főút, pár régi épülettel és egy bágyadt főtérrel. Nicoline mindent megtett, hogy sürgölődésével az izgalmas látnivalók látszatát keltse, többször is megállt egy régi épület előtt és felolvasta azok figyelemre méltó történetét. Ezek a házak annyira jellegzetesek és patinásak, hogy Nicoline kétszer és eltévesztette a házszámot, és egy hotelt mutatott be egy fogadó helyett, egy éttermet a városháza helyett. A maratonista szobra pedig egy zsúfolt kereszteződés túloldalán próbálta meg egy impozáns köztéri dekoráció benyomását kelteni, ami engem illet, teljesen sikertelenül. Ami miatt mégis meleg szívvel gondolok vissza erre a kirándulásra, az egy teljesen random kiszúrt, modernista kiállítás volt, helyi festők képeiből. Markáns, komor hangulata volt minden képnek; az egyik művésznek pedig a teljes életútját végigkövethettük, ami mindig egy érdekes élmény.

Nyomtunk egy kis erdei túrát is az egyik közeli kolostorromhoz — Szádvárhoz hasonlóan ezt is egy baráti társaság tárja fel és gondozgatja. Bennem meg már annyira kifejlődtek a kültéri főzés reflexei, hogy amikor leültünk egy kiszáradt fatörzsre ebédelni, rögtön kiszúrtam, milyen remek gyújtóst lehetne itt gyűjteni.

Aggtelek nekem már rutinfeladat volt (bár konkrétan szerintem a vörös-tói túrán még nem voltam), de Nicoline most járt először cseppkőbarlangban. Bennfentesek kedvéért jelentem, hogy a Cseppkő szálló még mindig áll és én még mindig Seppkő szállóak olvasnám, ha most látnám először. Erről persze eszembe jutott, hogy lehet, hogy a Pálvölgyi barlangot is megnézhetnénk, én is gyerekkoromban voltam utoljára.

Nekem a kedvenc kulturális élményem az edelényi kastély volt; szépen meg van csinálva, egy térképkiállítás is van itt a szokásos kastélymúzeum mellett. Maga a körítés az “olyan rossz, hogy az már jó” kategóriába illik leginkább: az idegenvető diákmunkás (?) szemlátomást betanult szöveget mondott, de azt igen lelkesen. A kiállítás előtt 3D szemüveget szíjaztak a fejünkre, majd bekényszerítettek minket egy moziterembe — egy kisjátékfilmet kellett megtekintenünk a kastély festményeinek történetéről. Végül is csak nem bántóan volt gagyi; ugyanebben a stílusban igyekeztek mindenféle aprósággal interaktívvá tenni a körsétát. Sikerült a dolgot személyesebbé tenni, mint általában, és az épület rekonstrukciója is elég jól sikerült (főleg ahhoz képest, hogy honnan kellett kezdeni).

Boldogkő Vára viszont nagy csalódás volt: amennyire gyönyörű a táj és különleges a vár, annyira átabotában odavetett az ismeretterjesztés része. Amikor például a kínzókamra/börtönmúzeum például rögtön a bejárat mellett kapott helyet, kissé rángógörcsöt kaptam — pláne, hogy jóval beljebb egy valódi börtön is látható, ami viszont sehogyan sincs berendezve. Úgy összességében véve azt mondanám, zéró erőfeszítést tettek arra, hogy legalább érzékeltessék, milyen is lehetett itt az élet élőben. Szoktak lenni itt mindenféle bemutatók is, a kihelyezett tájékoztatók alapján csak örülök, hogy ezeket kihagytam.

Nem fogadtam volna rá nagy összegben, hogy ezen a nyaraláson szedem össze az év gasztroélményét. Igazából nem is lelkesedtem nagyon, amikor Nicoline már elutazás előtt hangsúlyozta, hogy mindenképpen elmegyünk majd az Anyukám mondtába. Tartottam tőle, hogy majd ez is egy túlhype-olt hipszteretető lesz, amiből egyre több van mindenfelé és leginkább csak a legelvadultabb sznobok élvezik őket. Amikor megérkeztünk, olyan barátságosan és olajozottan indult minden, hogy gondoltam, adok nekik egy valódi esélyt.

Ilyen helyeken, ezt már a Kistücsökben megtanultam, nem érdemes olyasmit enni, ami máshol is van, pláne nem olyasmit, amit az ember otthon is el tud készíteni. Levesnek így választottam egy tárkonyos báránylevest, amibe — ellentétben az átlag éttermi megközelítéssel, ahol a tárkony egy betongerndával suhint ki a tányérból — a fűszerezés diszkréten bújt meg az alapízek mögött, a húst nagy műgonddal főzték tökéletesre, a lét pedig sűrűvé és lággyá.

Másodiknak sült császárt kértem — azt gondoltam, ilyesmit elképzelhetetlen egy kolosszális adag egészséges önbizalom nélkül felrakni az étlapra és igazam is volt. Finomabb volt, mint bármilyen húsétel, amit az utóbbi időben ettem (kivéve persze a Vercsorb-féle házigrilleket, de azok amúgy is csak külön kategóriában versenyezhetnek), puha, omlós, pikánsan fűszerezett, egy kis pörköléssel megőrjítve — sült krumplit kértem hozzá, az is tökéletes volt és passzolt is hozzá. A desszert tiramisu volt, semmi forradalmi, csak habkönnyű, nagyon friss, ízletes és kapásból szervíroztak mellé egy A+++-os kávét is.

Nyugodtan nevezhetem 100%-os élménynek, az enteriőr hangulatos, de egyáltalán nem hivalkodó, a kiszolgálás pedig végletesen professzionális. Biztos vagyok benne, hogy nem most jártunk itt utoljára, pedig nem esik éppen útba munkából hazamenet.

A teljességhez hozzátartozik, hogy ugyanez a cég egy pizzériát is üzemeltet Miskolcon, és hazafelé oda is beugrottunk Nicoline-nel és a zongorával. Én nem voltam elszállva tőle, Nicoline igen. Félreértés ne essék, ropogós, friss, kicsit vastagabb, erősen kelt tésztás pizzaszeleteket árulnak itt, de nekem azért nem durrant el az agyam tőle. Margaritát ettem, mint mindenhol első alkalommal, erre nem is volt panaszom, de a sonkás, amit Nicoline tányérjából csipegettem fel, például már nem is igazán ízlett.

Igen lelkesen távoztunk. Nicoline szerint ez a nyaralás nyújtott annyit, mint Tenerife — ezzel az ár/érték arány ki is lőtt a világűrbe. Nagyon remélem, hogy még vissza is térünk.