Aranyosék — szalonnás változat

Trychydts | | | 2019., augusztus 17., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

(A cím válasz Zsó szellemességére_ „viszünk szalonnát sütni Szalonnára. Nekem is eszembe jutott, de én csak a feleségemnek sütöttem el, otthonunk csöndes magányában.)

Régen, még a pre-Zéta időszakban, Baluék szalonnasütő partijai világhírűek voltak, és örvendetes gyakorisággal követték egymást: nekem is volt születésnapi partim, amit az összeérő családi telkek határán rendeztünk meg, szúnyogriasztó fáklyák gyűrűjében, egy szomszédos mogyoróbokorról vagdosva az ágakat. Idén nyáron csak kétszer füstölhettem meg magam vendégszeretetük tüzénél (vagy mi): egyik alkalommal a folyóparton ettünk egy különleges specialitást, homokbundába forgatott sült szalonnát, illetve a Szalonnáról van visszatérésünk után rendeztek egy jó kis szalonnasütést.

Igyekeztem óvatos lenni, és már otthon bekaptam pár falatot, hogy ne szikrázó szemmel vessem rá magam a kajára, de igazság szerint amikor megérkeztem, és megláttam a szépen megterített tálalóasztalt, nem gyengén megjött az étvágyam. Úgyhogy ki is ültem az éppen eleredt esőbe szalonnát sütni. (Balu később megkérdezte: éhes voltál? — remélem, azért nem keltettem olyan benyomást, mint egy dühös Predator.)

Baluék partijaiban mindig azt élveztem a legjobban, hogy huszonöt kilométeres és huszonöt éves körzetben mindenkit meghívnak, így az ember soha nem tudhatja, éppen kivel fut össze. Most éppen Szpeti és Noémi között üldögélve sütögettem a szalonnámat; kicsit catch-uppolhattunk végre, mert bár négy hónapja, amióta szomszédos irodaházakban dolgozunk, megbeszéltük, hogy majd összefutunk egy ebédre, ez azóta sem jött össze. De szükség van a legzavartabb mosolyomra is ezeken a gardenparty-kon: mindig vannak legalább öten, akik sugárzó mosollyal és lefegyverző közvetlenséggel üdvözölnek és szólítanak a nevemen — én meg, arc- és névmemória hiányában csak annyit tudok, hogy igen, pár éve már találkoztunk egyszer, egy másik szalonnasütésen.

A nagy, friss kulturális esemény, ami többeket is megmozgatott, a csütörtökön bemutatott Tarantino-film, a Once upon a time in… Hollywood volt. Én már persze mindent elolvastam a Wikipedián, így legalább a cselekmény miatt nem kell izgulnom; azt azért érdekes lesz látni, ez is az a rétegenként hámozható zsenialitás lesz-e, mint mondjuk a Kill Bill, amit utoljára a család fogalmának elemzésére használtam fel egy feminista klubdélutánon.

Kedves feleségemnek rengeteg munkája maradt még a hét végére, szóval egy darabig csak az én szöveges tudósításaim alapján tudta követni az eseményeket. Aztán csak besétált a kertkapun, hóna alatt a visszahozott kölcsönraklappal és kölcsönedénnyel; utóbbiban Baluék még Szalonnára hoztak nekünk hatvan kiló zsírban sült májat (ahogy a spenót-incidens óta tudjuk, az arányérzék soha nem volt az erős oldaluk). Már nagyon otthon éreztem magam, szóval én vezetem végig a svédasztalon, rá is vetette magát valamelyik házikutyputtyra — szalonnát sütni már nyilván nem kezdtünk el ilyenkor.

Elég sok gyerekes résztvevő volt, szóval annyira azért nem volt meglepő, amikor nem sokkal később egyszer csak egy üres kertben találtuk magunkat: Balu a lefekvést követelő Triolát táplálta, Zsó meg Zéta meg az utolsónak búcsúzó vendégeket hajtotta végig az országúton. Összenéztünk Nicoline-nel és úgy éreztük, a bulit tulajdonképpen akár befejezettnek is tekinthetjük. Még egy kicsit afterpartyztunk Zsóval a lassan kihamvadó tűz mellett, aztán mi is a hengerek közé csaptunk.