Dark Souls és a zongora (meg egy kis eső)

Trychydts | | | 2019., július 29., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

Egyelőre remekül bejön a zongorázás. Rendszerint alig várom már, hogy újra leülhessek gyakorolni — a tangóval is ez volt, csak ott mindenféle külső tényezőkön múlott, hogy mikor van erre lehetőségem. Most meg, ha van egy kis időm, leülök és játszom egy kicsit. Mivel fülhallgatóval használom a hangszert, az sem baj, hogy Zsófi még/már alszik vagy ha éjjel fél tizenkettő van. Az első hétvége óta (kedves apósomat is egy zongorával a hátsó ülésen látogattuk meg) nem volt olyan nap, hogy ne ültem volna le valamennyit játszani.

Ezen a hétvégén azt is le tudtam tesztelni, mennyit tudok beletenni, ha tényleg semmi mással nem kell foglalkoznom és annyit játszom, amennyit csak akarok. Ez olyan 6-7 óra naponta, olyan 1-3 órás adagokban; ez után sem unom meg, csak akkor már nem nagyon bírok koncentrálni és keresztbe állnak az ujjaim.

Elképesztően sok a párhuzam amúgy a Dark Souls-szal; megkockáztatom, ha nem játszottam volna végig a trilógiát, el sem kezdek zongorázni. Ezen a játékon viszont megérezhettem azt, hogy tényleg van türelmem apránként megtanulni valami újat, képes vagyok tanulni a hibáimból és képes vagyok a folyamatos önreflexióra. És bár zongorázással kevesebb időt tudok egy lendülettel tölteni, mint játékkal, azért zongorázni sokkal könnyebb, mint Dark Souls-ozni. Ha valami nem megy, rögtön le tudom gyakorolni és ki tudom kísérletezni a problémás mozzanatot; Dark Soulsban erre sokkal kevesebb lehetőség van. Zenetanulás közben sokkal nagyobb a játéktér a hibákra, sokkal egyértelműbb a hiba oka és egyszerűen nem kérdés, hogy én vagyok-e a hiba forrása (játék közben az ember hajlamos a fejlesztőket okolni). A Dark Souls tanított meg arra is, mekkora hiba ha az ember fejlődés közben elbízza magát,olyasmit próbálgat, amire valójában még nem képes. Mindig tudni kell visszalépni egyet, ha látjuk, hogy valami nem megy.

Termelni viszont a zongora is ugyanannyi endorfint termel, mint a játék, az ember felesége viszont rendszerint inkább csak az elsőért lelkesedik.

Az egyik szünet alatt elmentünk édesanyámmal kószálni egyet a Margit-szigetre, és igazán klasszikusan bekapnunk egy nyári zivatart. Pontosan félúton kezdett el szemerkélni az eső; mire visszaértünk a civilizációba, már szabályosan bőrig áztunk. Ez engem konkrétan egyáltalán nem zavart, jó meleg volt és közel is lakom; édesanyámat kicsit jobban felzaklatta, hogy a hajából és a ruhájából egyaránt csorog a víz.

Hazaérve gyorsan megtörölköztem, majd ismét nekiláttam a bossa nova ritmusnak.

Jó estét nyár, jó estét szerelem! — Városmajori Szabadtéri Színház, 2019.

Trychydts | | | 2019., július 21., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Tavaly (?) is láttam egy kissé ódivatú szerelmi sztorit, a Halálos tavaszt a Városmajorban — így visszamenőleg már sajnálom, hogy nem írtam róla, de annyi finom réteg volt benne, hogy képtelen voltam megfelelően összeszedni a gondolataimat. Egy nagyon macsó, klisés történetre néhány apró módosítással felhúztak egy feminista fátylat, amitől nagyon eleven és modern lett az egész. Most is valami hasonlóval próbálkoztak meg, a Jó estét nyár, jó estét szerelem viszont korhadtan roskad össze az innovatív megoldások alatt.

Szívesen okolnám ezért a dohos alapanyagot, hiszen az alapsztori nyilván fel sem fogható már ma ésszel, de éppen a Halálos tavasz miatt gondolom, hogy ennek sem kellene akadálynak lennie. Ezúttal sajnos csak egy csikorgó léptekkel tántorgó zombi erejéig sikerült életet lehelni ebbe a valamikori klasszikusba. Igen, fel lehet fogni, hogy van itt egy gyári munkás fiú, aki nőknek udvarol, magát görög diplomatának kiadva, világos, hogy ez a furcsa szenvedély hogyan okoz károkat és szenvedést másoknak, és igen, egyértelmű az irónia, amikor egy olyan nővel akar össze, aki még csak nem is szereti viszont, hanem ki akarja használni — csak éppen kit érdekel ez az egész?

Az erőfeszítés azért kétségkívül látszik, a színészek munkájára például semmilyen panasz nem lehet és a stilizált díszletek ötletes, dinamikus felhasználása is ötletes. Az végeredmény mégis absztrakt, idegen és unalmas. Senkivel nem lehet azonosulni (talán csak a gyártulajdonossal, aki ordítva közli, hogy magasról tesz az egészre), senkit nem sajnálunk igazán. Voltaképpen mindegy, mi történik, az pedig, hogy nem lesz itt happy end, az mindenkinek világos, aki legalább egy alsó osztályos színjátszókör előadását megtekintette már. Thrillert feszültség nélkül eladni igen nehéz.

Hogy ezúttal mennyire sikerült, jól érzékelteti, hogy egyáltalán nem zavart a két hölgy mögöttem ülő hölgy trécselése — ízes fordulataik az előadás gyengeségeiről erőteljesebbek voltak, mint maga az előadás. Amikor pedig az előadás végén úgy álltak fel, hogy a darab egyetlen előnye a rövidsége volt (ha szünetet tartanak, alighanem mindenki hazaszökik) — nem átallottam vadidegenként is összeröhögni velük.

Zongora az étkezőasztalon

Trychydts | | | 2019., július 17., 23:49 | | | Kategóriák: ,

After having a thorough, 27-year long rest, I continue studying music. I switched from flute to the piano, though :). We bought this beautiful instrument today.

Posted by Márk Balás on Wednesday, July 17, 2019

Ültünk Csabival a Burger Kingben a koncert előtt, és neki is elmondtam, ami akkoriban már sokszor megfordult a fejemben: lehet, hogy meg kéne tanulnom zongorázni. Nyolc évig furulyáztam általánosban, Piroska néninél magánórákon. Gyerekként még nem tudtam akkora lelkesedést tenni ebbe a hobbijaimba, mint manapság, de azért nem ment rosszul és a g-kulcsos kottákat teljesen folyékonyan olvastam már. Aztán Piroska elment Grazba tanítani, nekem meg félbe szakadt a zenélés.

A zongora, mint hangszer azóta piszkálgatja a fantáziámat, hogy tangóztam, volt egy két kedvenc vals-számom, ahol nagyon hangsúlyos volt pont a kedvenc részeimnél. Sokoldalúbb, mint a furulya, amivel az ember csak egy szólamot tud játszani, azt is egy nagyon korlátozott hangterjedelemben. Nagyon fontos volt az is, hogy a zongorába lehet fülhallgatót dugni: az utóbbi két évtizedben több zenetanuló szomszédom is volt, tudom, hogy az emberiség nem feltétlenül örül az ilyen szárnypróbálgatásoknak.

Próbáltam utánanézni, hogy mire is van szükségem. Az a reményem, hogy kezdetben biztosan jó lesz nekem egy 61 billentyűs modell is, elég hamar elszállt, pedig pont ez volt az a kompakt méret, amiről azt gondoltam, hogy milyen jól elfér majd az asztalomon. Csabi elég jól elmagyarázta, hogy mindenképpen egy érintésérzékeny darabra van szükségem. Ezt a kettőt összekombinálva az olcsóbb darabok kábé át is estek a rostán; hiába nincs szükségem arra, hogy olyan legyen a billentyűk mechanikája, mint egy klasszikus zongoráé, ez tulajdonképpen elkerülhetetlen ebben a kategóriában. A legolcsóbb megoldásról meg elég hatékony demonstrációk sorozata beszélt le, szóval végül egy Yamahánál maradtam. (A furulyám is az, szóval legalább márkából nem kell másikra átszoknom.)

Persze ahogy az lenni szokott, pont aznap kellett üzleti vacsorán bájolognom, amikor zongorát veszek. Szóval most ott fekszik az ebédlőasztalon (az íróasztalon nem fért el, állványt meg majd akkor veszek, ha tényleg úgy érzem, hogy kell), és várja, hogy kipróbáljam.

Mark Knopfler koncert, 2019. július 9.

Trychydts | | | 2019., július 11., 11:02 | | | Kategóriák: ,

Nicoline karácsonyra lepett meg a koncertjegyekkel: kicsit aggódtam, mert kb. három albumnyi lemaradásban vagyok. (A tangós évek alatt leginkább csak tangót fogyasztottam, azóta pedig sokkal több mindenbe hallgatok bele, és soha nem voltam az a non-stop zenehallgató típus.) Aztán azzal vigasztaltam magam, hogy Mark Knopflernek negyven éves karrierje van, a legrosszabb esetben is csak néhány szám lesz, amit most hallok először.

Végül aztán még ennyi sem volt, az eljátszott számok tényleg az életmű egészét átfogták; nekem a legkellemesebb meglepetés az 1979-es Once upon a time in the West volt, ami sokáig volt az egyik kedvenc számom (ahogy öregszem, úgy értékelem egyre jobban a Dire Straits után következő szólóalbumokat). De minden nagyon a helyén volt, a kísérőzenekar is elképesztően profi volt, nem volt olyan szám, ami ne okozott volna örömet. Szeretem ezeket a meglepetésszerű hangszerelési megoldásokat egy-egy ismert számon; tudom, hogy mi jön, de mégis egészen másképpen hallom.

Sajnos a Budapest aréna, mint koncerthelyszín finoman szólva is katasztrofális volt. Légitársaságoknál is utálom, ha két ülés közötti távolság rövidebb, mint a lábam; koncerten, színházban még inkább elvárom, hogy férjek el. Próbáltam így meg úgy helyezkedni, de a végén már nagyon keményen fájt mindenem. A tahó közönség természetesen nem a helyszín tartozéka, ettől még adott volt: hol a képernyővel, hol a vakukkal világítottak a szemembe, beszélgettek, jöttek-mentek — jobb szeretem, ha lehetőségem van nagyobb elmélyülésre. (Amúgy mire számít, aki a telefonjával vakuzik? Hogy a körömnyi kis lámpája majd bevilágítja a színpadot?)

Ettől függetlenül egy katartikus élmény volt, és persze azóta megint több szólóalbumot és Dire Straits lemezt hallgatok. Mi több: elhatároztam, hogy megtanulok zongorázni.

Defekt és sajtburger

Trychydts | | | 2019., július 04., 23:49 | | | Kategóriák:

Defektet kaptam. Benne volt már a pakliban, hogy lesz valami, amióta munkahely váltás miatt visszaszálltam a biciklire, nem történt semmi, túl szép volt ez ahhoz, hogy igaz legyen. Ráadásul igen udvarias defekt volt ez: miután jó keményre fújtam a gumit egy benzinkútnál, a munka utáni programomra még mehettem biciklivel. És mivel Nicoline épp egy jótékonysági árverésen licitálgatott, úgy gondoltam, büntetés nélkül megoldhatom ezt a problémát a lakásban is.

A belsőn ugyan megtaláltam a lyukat — akadémikus érdeklődés volt ez csupán, mivel már réges-régen vettem egy Continental belsőt és azt akartam beszerelni, de hiába húzogattam az ujjamat a külső belsején, nem találtam semmit. Kifordítottam, és végül csak leesett, mi történt: egy jó kis vágás volt rajta, alighanem egy nagyobb üvegszilánkon mehettem keresztül — még így is éppen csak hogy átszúrta a belsőt. Viszont így a külsőt már cserélni kellett, amit nem is bántam — egy elég prémium gumi volt, de már töredezett, repedezett, a barázdák is szépen koptak lefelé.

Lekaptam a gumit, aztán elindultam az éjszakai bicikliboltba. Végül ez is Continental lett, vettem egyet az első kerékre is. Kicsit vékonyabb, mint az előző, de nem sokkal, sokkal keményebbre lehet majd fújni, szóval jó lesz ez nekem. Már indultam volna haza, amikor elkezdett esni az eső, de nagyon keményen . Amúgy is éhes voltam, amúgy is egyedül voltam, amúgy is előttem volt még némi szerelgetés, szóval a zivatar elől inkább beugrottam a Paneerba, ami pont szembe van a bringabolttal.

Ez amúgy egy elég különleges hely, teljesen átértelmezték a sajtburger fogalmát, ugyanis hús nincs a burgerekben, csak sajt. Viszont feltétnek mindenféle borzongatóan jó dolgokat tesznek bele, a kedvencembe, a chedarosba például egy tökéletesen eltalált, kicsit pikáns, kicsit édes hagymalekvárt. A sült krumplijuk is friss, házias felhangokkal és egyáltalán nem tocsog az olajban. Egyedül a szörpök rémesek, a leggagyibb SPAR-os szörpök, nem igazán illenek a képbe, de még ezt is ellensúlyozza a kiváló kaja és a kedves, rugalmas kiszolgálás. Mire bekaptam a hamburgert (közben ott vártak rám a térdemhez támasztott gumik, igazi macsó szerelőcsávónak éreztem magam), pont elállt az eső.

Aztán hazamentem, felavattam az újonnan vásárolt gumileszedőt (ezek a szettek nálunk úgy tünedeznek el, mint máshol a fél pár zoknik) és pikk-pakk felraktam az új gumit. A belső beillesztésére az édesapámtól tanult módszert alkalmaztam, amit egyébként minden általam olvasott szakirodalom a legszigorúbban tilt, de ebben az esetben én sokkal jobban hiszek az apámnak, mint bárki másnak.

Aztán levittem a bringát a pincébe, mielőtt Nicoline észrevehette volna a bringás csintalankodást a hallunkban.

| | |