Elolvastam a Mueller-jelentést

Trychydts | | | 2019., április 22., 21:52 | | |

Stephen Colberttől loptam a poént: nekem a Mueller-jelentés volt a Trónok harca.

A 2016-os elnökválasztás volt az első, amit külföldi sajtóban is követtem. Azóta van New York Times előfizetésem, szóval, ha úgy tetszik, Donald Trumpnak köszönhetem, hogy előfizettem a New York Times Cookingra. Két éve, a legelejétől kezdve követem az eseményeket, így már vártam, hogy végre finisbe érjen a sztori és ellentétben George R. R. Martin regényével, ezt a szöveget egyszerűen nem tudtam letenni. Olvastam otthon és olvastam a piacon a telefonomon, amíg Nicoline avokádót válogatott magának. Az egyszerű, gondosan megszerkesztett, tárgyilagos mondatok megkapó eleganciával tárták fel a az évtized legidiotisztikusabb politikai botrányát. 448 oldalon.

A demokraták persze úgy várták a jelentést, mint a Messiást (amit stílszerűen a húsvéti ünnepek előtt hoztak nyilvánosságra). Azt gondolták, ha majd Robert S Mueller III. leteszi a tollat, megrepednek a Fehér Ház falai, és Trumpot patás ördögök rángatják le a politikai pokol legmélyebb bugyraiba, ahol nem lesz Twitter és CIA-jelentéseket kell olvasnia az idők végezetéig. Vagy legalábbis eldördül a startpisztoly az impeachmenthez, és a 2016-os kampány során elkövetett, és a nyomozás során feltárt bűncselekmények elsöprik a jelenlegi elnökséget. Kiderül, hogy Putyin kémjei személyesen tárgyaltak az elnökjelölttel arról, hogy mikor és hogyan fogják hatalomra segíteni, és hogy ezért cserébe Trump hogyan nyilvánítja majd ki lojalitását. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ezek a vágyálmok nem jöttek be, mindenkinek arra kellett ébrednie, hogy a bilibe lóg a keze és pattog a zománc.

Ez a keserű csalódás mindent elmond az amerikaiak szimplifikált világképéről. Én egy volt szocialista országból pontosan tudom, hogyan lehetséges összejátszás egyetlen szó összebeszélés nélkül. Gond nélkül el tudom hinni, hogy az oroszok előzetesen letárgyalt ellentételezés nélkül avatkoztak be az amerikai demokráciába. Tudták, hogy a műveletlen, értelmiség-ellenes, modortalan, egoista, nárcisztikus Trumpot akarják Clinton helyett. Aki a saját titkosszolgálata helyett jobban hisz egy rivális hatalom elnökének. Aki egyszerűen nem fogta fel, hogy már nem csak egy kis cégecskét vezet, hanem a világ leghatalmasabb hatalmi gépezetét, amiben érdemben ő sem több egy jelentéktelen porszemen levő jelentéktelen porszemen levő jelentéktelen porszemnél.

Van valami hátborzongatóan hatékony abban, ahogy az oroszok megszervezték a beavatkozást. Kizárólag virtuális személyiségeken keresztül szivárogtattak klasszikus kémkedéssel megszerzett dokumentumokat, látszólag autentikus perszonákon keresztül szerveztek facebookos közösségeket és valódi politikai gyűléseket Trump mellett. Utóbbi esetben a koordinátori feladatokat simán átadták valamilyen helyi buzgómócsingnak, akit szemlátomást soha nem zavart, hogy olyan embereknek tesz szívességet, akiket még soha életükben nem láttak.

Sem a tudottan Clinton-gyűlölő Wikileakset, sem a Trump-kampány politikusait nem zavarta, hogy a demokraták választási e-mailjei kizárólag törvénytelen forrásból kerülhettek nyilvánosságra. Mindent felülírt az amerikai virtus, aminek első és egyetlen mozgatórugója a könyörtelen kompetíció. (“Ha bármelyik versenytársam fuldokolna a vízben, slaugot dugnék a szájukba” — mondta állítólag Ray Kroc, a McDonald’s felvirágoztatója.) Ami az ellenfelemnek rossz, az nekem jó, felhasználom és kiaknázom, és nem érdekel az sem, ha direktben az orosz titkosszolgálattól jön az infó. Nem számít, mi a hackerek motivációja, nincs fair play, gyilkos, vak küzdelem van a győzelemért. Ha kell, érvényesüljenek egy idegen hatalom érdekei, szakadjon fel az amerikai társadalom szövete, essenek szét barátságok és bomoljanak fel szövetségek, de az ellenfelet le kell nyomni mindenáron.

Ilyen körülmények között elég volt egy laza csuklómozdulattal odavetni a koncot a hiénák elé, akik agyán már eleve ott volt a vörös köd. Ösztönlények dróton rángatásához nem kell semmiféle konspiráció. Bár több orosz kém ellen vádat emeltek (elfogni persze egyet sem sikerült), Trumpék számos orosz kapcsolata közül egyetlen sincs, amelyiknek akár csak érintőleges kapcsolata lett volna a hackelésekhez.

Mielőtt abba a hibába esnénk, hogy azt képzeljük, hogy ez csak a Republikánus Pártra, illetve annak holdudvarára jellemző, elég megnézni, hogyan dolgozták fel a jelentést a mértékadó hírforrások: élvezettel és tendenciózusan válogatva-csemegézve a szaftosabb részletek között. Mindenhol elolvashatjuk. hogy Mueller kinevezése után Trump azt mondta: “Oh my God. This is terrible. This is the end of my presidency. I am fucked.”. Azt már sokkal ritkábban sietnek közölni, hogy Trump egy mondattal később hogyan magyarázta meg, mire gondolt: hogy mostantól semmi másról nem lesz szó, így nem fog tudni kormányozni. Nem pedig arról, hogy elkezdett csöpögni a füle mögül a vaj.

Mert akárhogy csűrjük-csavarjuk, Trump és kampánycsapatának orosz kötődéseiben semmiféle vadromantikus romlottság nincsen. Trump, befektetőként valóban megpróbált építkezni Moszkvában, a kampánycsapata körül valóban feltűntek olyan bukott üzletemberek, akik megpróbálták orosz kapcsolataikat készpénzre váltani — teljesen legális tanácsadással — de soha nem hangzott el olyasvalami, ami nem lenne való egy újonnan alakuló adminisztráció napirendjére.

Az egyetlen valamennyire is izgalmas mozzanat az volt, amikor Donald Trump fia kapott egy e-mailt egy orosz ügyvédtől, aki közölte vele, hogy az orosz kormánytól származó, Clintonra terhelő információk vannak a birtokában. A születésnapomon sorra került találkozóra igen taktikusan és konspiratívan a new yorki Trump Towerben került sor, és annyira kínosan nem hangzott el semmi használható, hogy Jared Kushner, az elnök veje és jelenlegi főtanácsadója egy alkalmazottjával hívatta fel magát, hogy lelécelhessen.

Persze, amikor kirobbant a botrány, sokan próbáltak elkenni dolgokat, saját, korábban felfújt jelentőségüket visszamenőleg még a valóságosnál is jelentéktelenebbnek feltüntetni, de összességében véve mégis csak az a helyzet, hogy ebben az orosz szálban tényleg nincsen semmiféle látnivaló.

Marad hát a másik vonal, az igazságszolgáltatás akadályozása, ami már eleve csak azért került fel a vizsgálat céljai közé, mert Trump a legegyszerűbb összefüggéseket sem képes felfogni. Úgy nélkülözi a rutint a washingtoni politikában, hogy közben, elkényeztetett, gazdag úrifiúként, majd hisztis, csaló celebmilliárdosként soha nem kellett magát a mindennapi élet terheivel fárasztania. Pedig biztos vagyok benne, hogy a jelentés fő tanulságát mindenki tudja anélkül is, hogy elnökké választatná magát: ne baszakodj a bürokráciával, és végképp ne baszakodj az FBI-jal. (Mi, az óceán és a vasfüggöny innenső oldalán persze olvastunk Stanislaw Lemet, és a Kiberiádából tudjuk, hogy az aktatologatás a legkeményebb fegyver a világon.)

Trump, kábé egy ötéves gyerek szellemi színvonalán, a Fehér Házban sajtburgert zabálva szó szerint azt gondolja, hogy ő mostantól mindent megtehet, ő a világ leghatalmasabb embere, bárkinek bármit megparancsol, az úgy lesz. Mondhatja egy négyszemközti vacsorán az FBI igazgatójának, hogy egy nyomozás álljon le, mert neki az kellemetlen. Nem mondhatja: a nemzet főnyomozója ilyenkor ugyanis nem azt érzi, hogy neki itt most lojálisnak kell lennie, hanem légvédelmi szirénák szólalnak meg a fejében. Nem nehéz felismerni, Trump mit próbált ezzel imitálni: ingatlanmágnásként ahhoz lehetett hozzászokva, hogy egy bizalmas vacsorán egy állami tisztségviselővel minden probléma megoldható. Az elnöki vacsorák egy másik súlycsoportban zajlanak.

Azok az emberek, akik közé Trump, buta, műveletlen és hiszékeny választópolgárok vállára állva betwitterezte magát, az életüket töltötték az államgépezetben. Mi több: elég kemények, szívósak és ugye kompetitívek voltak ahhoz is, hogy a csúcsra jussanak. Itt voltak már azelőtt is, hogy a narancssárga hajú kis bakfitty beköltözött volna a Fehér Házba, és azután is ott lesznek, amikor Trump már nem lesz elnök (legkésőbb ugye hat év múlva: USA nem Észak-Korea). És baromira nincs kedvük vele együtt odakozmálni.

Úgyhogy a reflektorfényt élvező, önnön igazságérzetétől eltelt FBI igazgató, James Comey feljegyzéseket készít minden egyes befolyásolási kísérletről. A memorandumokat főnökei és beosztottjai is megkapják, és persze kiszivárogtatja ezeket a nyilvánosságnak. Jeff Sessions igazságügy-miniszter, minden hiszti és idegroham ellenére is kivonja magát a nyomozás irányításából, helyettese, Rod Rosenstein nem hajlandó felmenteni a különleges ügyészt, a Fehér Ház főjogásza nem hajlandó őket kirúgással fenyegetni, és egyikőjük sem hajlandó a nyilvánosság elé állva, magukra vállalni a főnök balhéját. És persze az amerikai elnök minden szavát mindenki megjegyzi, felírja — néha maga diktáltatja azokat le –, megbeszélik egymás között. Az elnök, bármit mond, az — írott dokumentumként vagy tanúvallomásként — csorbítatlan formában áll a különleges ügyész rendelkezésére. Lehet persze fakenewsozni, nemaztmondtamozni, majd bekerül az is a jelentésbe.

Van az elnöknek persze egy közvetlen sleppje, akik utasításra ugranak, és mindent bevállalnak, hiszen az elnök farvizén ők is a történetelembe igyekszenek — csak éppen ők a legalkalmatlanabbak bármilyen konspirációra. Ugyanis amikor megjelennek náluk az FBI emberei, vagy beidézik őket az esküdtszék elé tanúskodni, összeomlanak és mindent bevallanak. Sarah Sanders, a Fehér Ház sajtófőnöke azonnal feltárja, hogy semmiféle, elnököt támogató e-mailt nem kaptak egyetlen FBI-alkalmazotttól sem (Trumpék arról beszéltek, hogy az állomány 80% Comey-ellenes és Trump-párti). Az elnök személyes jogásza-házigörénye, Michael Cohen csak némi hezitálás után és durva jogi következmények árán fedezi fel, hogy immáron nem a moszkvai Trump Tower ügyének egyengetésének vagy pornósztárok elhallgattatásának szintjén kellene teljesítenie. Későn konstatálja, hogy a mellébeszélés, a vetítés, a tények ferdítgetése, mint jogi stratégia már semmilyen sikerrel nem kecsegtet. Mint ahogy az igazságszolgáltatás befolyásolását sem adják olyan könnyen: a jelentés feketén-fehéren leszögezi, hogy Trump azért nem tudta a részben ellene is folyó eljárást befolyásolni, mert senki nem hajtotta végre az utasításait.

Pedig Trump — a jelek és az összes rendelkezésre álló bizonyíték alapján — nem azért próbálta meg kettévágni a vizsgálatot, mert olyan hű, de nagy bajban lett volna. Valóban nehezebb volt így tematizálnia a közbeszédet. Tényleg kiderült, hogy az eredetileg mondottnál kb. fél évvel később — már az elnökválasztási kampány alatt — adta fel az oroszországi beruházás ötletét, és tényleg lezajlott az igen ciki találkozó a Trump Towerben, de ezek egyike sem vonzott volna be komoly jogi következményeket. Tanácsadói figyelmeztették is: egy elnök nyomásgyakorlással lerövidíteni nem tud egy nyomozást, de ha nagyon ugrál, elhúzódni még elhúzódhat. Ha tartja a száját, a jelentés most egy kötettel rövidebb, egy évvel korábban kijön és Mueller csak annyit ír le, hogy nem volt koordináció az elnök és az oroszok között. Trump már rég túl lenne az egészen. De ő az egóját féltette, nem olyan elnökként akart bevonulni a történelembe, akit az oroszok segítettek hatalomra (pedig így volt) és egyedül akarta fújni a washingtoni közbeszéd passzátszelét.

Az elnök új igazságügy-minisztere, William Barr régi, zuzmóval borított lakója a washingtoni mocsárnak. Ennek megfelelően rutinos profizmussal menti a menthetőt. Szépen lassan adagolva, de nyilvánosságra hozta a jelentés zömét, mellétéve egy olyan narratívát, amit mindenki megkajálhat, aki nem veszi a fáradságot, hogy részletesebben is tájékozódjon. Elhintette a port, hogy Mueller nem jutott egyértelmű konklúzióra Trump felmentése vagy bevádolása kapcsán (Barr viszont rögtön meg is állapította az elnök ártatlanságát), miközben ennek az ellenkezője az igaz.

Mueller vádat emelni nem akart. Ő nem egy James Comey, nem hisz a reflektorfényben, a nyilvánosságban, nem motiválja, hogy ő legyen az igazságszolgáltatás lesújtó ökle. Egyetlen szó nélkül követi az irányvonalat, hogy elnököt nem vádolunk be, részben a technikai nehézségek, részben a beláthatatlan politikai következmények miatt. Ennek ellenére egyértelművé teszi: ha egyértelműen felmenthetné az elnököt, megtenné, de nem teheti meg. A jelentés viszont hosszasan elemzi, hogy igen, Trump saját, önös céljai érdekében próbálta befolyásolni az igazságszolgáltatást. Részletes jogi elemzést ad arra, hogy az elnök miért nem áll a törvények felett, és kimutatja, hogy látszólag jogszerű intézkedések is alkalmasak lehetnek jogszerűtlen viselkedésre. Az elnök persze felmenthet és kinevezhet FBI-igazgatókat, de ha fűnek-fának elfecsegi a szándékát, mi több, ha sajtóközleményt írat erről (amit aztán nem adtak ki), akkor az már teljesen más. Tehet javaslatokat az Fehér Háztól hagyományosan független Igazságügy-minisztériumnak (az ottani főügyészségnek), de nem gyakorolhat rájuk nyomást. Ha mégis megteszi — írja a különleges ügyész — a Kongresszusnak jogában áll ezt vizsgálnia. Muller, mintegy mellesleg, leszögezi azt is — és ez alighanem okoz majd Trumpnak pár álmatlan éjszakát –, hogy az elnököt csak mandátumának ideje alatt védi a jog, mihelyst nem elnök többé, rögtön bevádolható.

Hogy ténylegesen mi jön most, az persze azon múlik, a politikai szereplők mire szánják el magukat. A demokraták szerint Trump 2020-ban simán verhető. Ha így van, felesleges bevállalni a republikánusokkal a várhatóan meddő iszapbirkózást az impeachmentről. A republikánusok most már viszont lépnének tovább, mert az elnök jelenlegi ámokfutása mellett minden nappal csak a nő a kockázata annak, hogy ez a bili mégiscsak kiborul. Most még úgy tűnik, hogy a választók kábé már eldöntötték magukban ezt a kérdést, de ha Trump túl sokáig feszíti a húrt, ha bosszút akar állni (a semmiért) vagy valamilyen, most még nem látható okból megint kap egy hisztirohamot, akkor a következményekért nem állna jót senki sem.

Én mindenesetre mindenkinek csak javasolni tudom, hogy vegye fel az olvasmánylistájára a jelentést. Igényes is, izgalmas is, tanulságos is — már csak azért is, mert az egész történet arról szól, hogy minket valakik folyamatosan meg akarnak vezetni. De csak és csak akkor járhatnak sikerrel, ha hülyék vagyunk és hagyjuk magunkat.