Sokat gondolkodtam, kiről írjak nőnapra. Szerencsére olyan helyen dolgozom, ahol nem csak nőnapon kerülnek szóba a nők, már harmadik éve vezetek egy beszélgetéssorozatot mindenféle női identitás körüli témákról, szóval most nem érzem úgy, mintha feminista filozófus létemre csak a rossz lelkiismerettől hajtva kapnám elő ezt a témát a hajánál fogva.

Írhatnék a nagyanyámról, aki még mindig nagyon hiányzik és egyszerre volt hatalmas drámakirálynő, szerető nagyanya és megértő barát. Akármennyit tudnék mesélni édesanyámról is, biztosan egyike életem nagy, meghatározó egyéniségeinek. Feleségem átsegített pár hatalmas változáson az életemben, sok érdekes és vicces kalandunk volt együtt, őt is laudálhatnám ezen a jeles napon, de hát róla amúgy is gyakran megemlékezem. Aztán eszembe jutott, a karrieremről amúgy is olyan keveset írok — pedig ott is vannak nők, akik meghatározóak az életemben.

T. egy helyettes team managerként ugrott be az életembe: a másik éjszakás csapatot vezette, én meg az egyikben dolgoztam. Zalán éppen szabadságon volt, T. pedig minden nap körbesétált körülöttünk, megkérdezte, minden oké-e. Nálam meg épp nem volt minden oké: mi ugyan mindent leszállítottunk a vevőnek, de ők nem küldték vissza a megerősítő üzenetet. Ami — most mellőzük a technikai finomságokat — nem jó. T. felült egy üres asztalra, lógázta a lábait, figyelmesen végighallgatott.

— Jól van Márk, hagyom, hogy ezt most megoldd egyedül — mondta, és kábé ettől a perctől voltam az ő embere. Akkor persze még nagyon zöldfülű voltam ebben a multikulti buliban, de ma már tudom, mennyire sokat jelent az empowerment, amit ez a magatartás is jelentett. Nehéz és unalmas lenne felsorolni, mennyi mindent köszönhetek neki. Később ő lett a full-time főnököm: ezt kisebb privát partin ünnepeltem meg.

— Te is foglalkozz a te dolgoddal, én is foglalkozom az én dolgommal, a Márk meg foglalkozzon az övével — mondta egyszer valakinek, aki beszólt neki, hogy sokat kések. Nem gyártósoron dolgoztam, a nap 24 órájában olvastam a leveleimet, de mindig is egy kicsit nehezen szántam el magam az otthonról elindulásra — neki meg elég volt, hogy kézben tartok mindent. Ő tanított meg először fejlődési célokat kijelölni és ezeket teljesíteni: 60%-ban tőle tanultam meg, hogyan kell visszajelzést adni és elfogadni. Abszolút személyre szabott módon coacholt, mire leadott V.-nek, már abszolút más ember voltam, mint amikor először vett a kezébe. Nélküle valószínűleg soha nem fejlődtem olyan gyorsan, mint ahogy tettem.

V. persze szintén egy tökéletes pillanatban érkezett az életembe. Német volt, de a legsztereotipikusabb fajtából: precíz, rendszerezett és fegyelmezett. Mégis megtalálta a közvetlen hangot, és rettenetesen érdekelték az emberek. Mindenkivel személyre szabott hangon tudott beszélni, és ott segítette őket, ahol a legjobban kellett. Ugyanakkor valami félelmetesen elkötelezett volt a cég iránt, semmit nem jelentett neki a munkaidő. Aztán, amikor gyereke lett, abba vetette bele magát ugyanezzel a lelkesedéssel.

— I have made a mess, and I want you to clean it up — mondtam neki egyszer, vigyorogva. Ritka azért, hogy az ember ilyen hangot engedhessen meg magának a főnökével szemben, pláne, ha mindketten tudjuk, hogy ez csak annak a jele, hogy segítségre van szükségem. Nagyon közvetlen és összetartó csapatot kreált maga körül, szerintem óriási része van abban, hogy mennyire hiányzik nekem az első multim, pedig már három éve, hogy ott hagytam. De V-től tanultam meg hatékonyan válságmenedzselni, nagy problémák idején strukturáltan kommunikálni, és tőle tanultam meg, mennyire fontos tud lenni az üzleti életben az empátia. Most is, ha tárgyalok valakivel, és érzem, hogy kezd felülkerekedni bennem a beszélhetnék, mentális gyakorlatként V.-t képzelem magam elé, szürke-naracsságra dzsekijében, hosszú copfjával, amit a karomra teszi a kezét és azt mondja: „Let him/her finish”. Mindig beválik.

Amikor megismertem K.-t, az új cégnél, még nem volt a főnököm — viszont az első kolléga volt, aki nyitott felém. Nagyon szerettem volna valami értelmes tevékenységgel lefoglalni magam, de az első hetekben ez még eléggé reménytelen volt. De ő valahogy nyitottabb volt, mint a többiek, rögtön bevont a munkájába és abszolút nyitott volt mindenre, amit javasoltam. És ez így maradt akkor is, amikor előléptették team leadnek. Ma már tudom, hogy nem minden főnök nyitott arra, hogy az új fiú elkezdjen rendet csinálni, de nem volt semmi, ami elől elzárkózott volna. Bármit javasoltam, csendben végighallgatott, megkérdezte, amit meg kell, aztán megadta nekem a zöld jelzést. Akkor durván fél éves volt a CAPM-em, nagyon szomjaztam a projektmenedzsment tapasztalatot, de K.-nak köszönhetem, hogy ezt meg is kaphattam. Plusz megtanított elemezni; a vele eltöltött egy év után már soha többet nem tudok úgy nézni egy adatsorra, mint előtte.

Utoljára talán Sz.-et nevezném meg, aki megint egy kulcspillanatban adta meg nekem a kezdőlökést. A munkahelyem, amit most hagyok ott, volt az első, ahová igazán szakértőként érkeztem. Ha nincs Sz., ezt talán magam sem hiszem el. Ő viszont nagyon szerette volna tudni, miről milyen ötletem van, és nagyon értékelte, mennyi mindenben van releváns tapasztalatom. Bár elfoglalt volt, mint a directorok általában, valahogy mindig talált rám időt. Ha máshogy nem, multitaszkolással: egyszer benn voltam nála egy meetingen, beszélgettünk, közben a kihangosított telefonján ment egy call. Tervezgettünk egy projektet, egyszer csak megállított, és tíz összefüggő mondatban kifejtette a véleményét a többieknek a telefonban. Pontosan akkor, amikor szükség volt rá, és a válaszokból következően teljesen témába vágóan.

Hogy befejezhettem a PMP-met, az az ő szponzorációjának köszönhető; a legtöbb projektemet az ő támogatásával indíthattam el, és ő kapálgatta annyira a brandemet, hogy még hónapokkal a távozása után is estek be nekem izgalmas feladatok. A forrás tulajdonképpen csak most, 13 hónap után látszik végleg elapadni, most, hogy már certified project manager vagyok és megint van előttem egy új lehetőség.

Köszönöm mindannyiuknak.