Védett: Köztibárány-kabaré

Trychydts | | | 2019., március 29., 9:35 | | |

A hozzászólások megtekintéséhez meg kell adni a jelszót.

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Jelszóval védett bejegyzések

Trychydts | | | 2019., március 24., 19:43 | | |

Fogok pár jelszóval védett bejegyzést írni. Azoknak az olvasóknak, aki nem tudják, mi ilyenkor a teendő: keresettek meg nyugodtan jelszóért.

Pillars of Eternity: játékélmény

Trychydts | | | 2019., március 20., 13:17 | | | Kategóriák: , , ,

Most, hogy már egy kicsit jobban beleástam magam a játékba, határozottabb benyomásaim vannak magáról a játékélményről.

Számítógépes szerepjátékról van szó, nyilván az izgatott elsősorban, hogy maga a szerepjáték része mennyire jól van megoldva. Benne vagyok egy történetben — mennyire és hogyan tudom a saját egyéniségemet úgy belevinni, hogy közben az előre megírt történet is haladjon előre?

Manapság elég általános megoldás, a játék maga szó szerint jelzi (általában egy nyíllal), a világban melyik személy, melyik tárgy jelenti a következő lépést a történetben. A hibázás lehetősége így valóban kisebb, ezzel szemben (a kihívásokat kevésbé élvezőknek: ráadásul) sokkal kevesebbet kell gondolkodni. Így a sztori biztosan folyik előre, a játékosra inkább csak az marad, hogyan jut el a megjelölt pontig. A másik lehetőség, hogy a játékosnak a játék interfészén keresztül addig interaktál a világgal, amíg rán nem jön a megoldásra — ilyenkor a buktató pont az, hogy kialakulhat az a helyzet, hogy a játékosok mégsem jutnak el a helyes válaszig. Ez eléggé véres verejtékes helyzet élő szerepjátékot mesélve is — az ember megreccsen, úgy érzi, hogy kanállal adagolja a megoldást a játékosokra, azok meg még mindig elakadva topognak. Nyilván nehezebb a helyzet, ha a döntéseket és a cselekedetet előre korlátozzák a világ előre leprogramozott válaszai, illetve a program jelentette korlátok. Míg élő szerepjátékban nem egyszer éltem meg, hogy a játékosok olyan meglepő megoldással álltak elő, hogy újra kellett írnom a sztori egy részét, számítógépen ez nyilván soha nem fordul elő: egyszerűen nincs lehetőség out of the box gondolkodni. Szóval lehet, hogy tudunk egy megoldást, csak nem azt, amit a fejlesztők kitaláltak. Ilyenkor jön a tétova, frusztráló tévelygés, aztán az ember megnézi a megoldást valahol, egyszerre vesztve ezzel el a siker örömét és a szerepjáték illúzióját.

A Pillars of Eternityben az az érdekes, hogy nem volt ilyen pont: a játék elképesztően intuitív. Rengeteg a lehetőség, sokszor egyszerűen csak azért, mert a fejlesztők nem mondtak le a mesélés eszközéről. Nem akartak minden megoldást beleerőltetni a grafikába: az ember csinálna valamit, és az ember egyszer csak egy írott, interaktív történetet olvasgatva viszi tovább a cselekményt. Ez persze nem lenne elég: a fejlesztők egyszerűen vették a fáradságot arra, hogy rengeteg opciót kidolgozzanak a különböző játékosi attitűdökhöz. Lehetek erőszakos vagy szelíd, jóindulatú vagy önző, agresszív vagy diplomatikus: mindenre van válasza a történetnek. Talán azért is választották a nagyon oldschool grafikai kivitelt, hogy csak a történetre kelljen koncentrálni.

Tovább színesíti a rendszert, hogy a játékos jellemzői, illetve korábbi tettei is befolyásolják, egyáltalán milyen lehetőségekből választhatok. Ha ki akarok valakit vallatni, szerencsés, ha megütöm a megfelelő hangot, de ha egy izomkolosszus vagyok, rá is tudok rémiszteni, ha nagyon határozott vagyok, meg tudom törni az ellenállását, ha jó megfigyelő vagyok, tudok olvasni a mimikájából, ha tanult vagyok, könnyebben átlátok a hazugságain; ha pedig mindenki tudja rólam, hogy megtorlom a sérelmeimet, nem mernek majd hazudni nekem. És ez mind bele van építve a játékba. Amikor élőben meséltem szerepjátékot, kifejezetten büszke voltam arra, hogy a játékosaim művelt karaktereket akartak maguknak; ez az első számítógépes játék, ahol ez hasonlóképpen kifizetődik.

Persze egy fantasy szerepjátékban a jól kidolgozott, bonyolult dialógusok nem elegendőek a sikerhez: azért játszom fantasyt, mert másvalaki szeretnék lenni, mint aki vagyok. A Baldur’s Gate sorozatnak az egyik nagy hátránya talán az volt, hogy bizonyos szerepek — pl. a különböző istenek papjai, a lovagok meg a tolvajok — nagyon kevés tényleges örömöt adtak a játékban. Itt a szerepek nagyon szépen ki vannak egyensúlyozva; kidolgozásukkor szemlátomást nem annyira a bejáratott sztereotípiák, mint amennyire a játékélmény megteremtése mozgatta a készítőket. Egy lovag markánsan különbözik egy barbártól vagy egy harcostól, míg egy varázsló teljesen másmilyen élményt nyújt, mint egy misztikus vagy egy druida. És mindegyikre szükség van, mindegyik másmilyen taktikai-stratégiai értékkel bír, de bőven elég flexibilis ahhoz, hogy személyre szabhassuk. És a “tolvaj” karakternek is sikerült végre normális értelmet adni, nem csak egy zárónyitó- és csapdasemlegesítő gép a többi szereplő mellett. A játék intuitivitása ráadásul ezekben a mechanikai kérdésekben is érvényesül. Minden szerepet könnyen el lehet sajátítani játék közben, nem kell hosszasan a szabálykönyvet olvasgatni. Ha pedig rossz irányba vittük el egy-egy szereplő fejlesztését, van rá in-game mechanika, hogy javítsunk rajta.

Az utóbbi időben rengeteget játszottam kontrollerrel — a Pillars of Eternity egy egér-billentyű játék. Miközben sokkal több funkció van benne, mint a régi szerepjátékokban, a billentyűzet ügyes használatával teljesen gördülékennyé lehet tenni a játékot — a vezérlés sokszor nem is tudatos, olyan a játékélmény, mintha egy filmet néznék, elég csak a történetre koncentrálnom.

Mindenféle számítógépes játéknál fontos, de talán a szerepjátékoknál az egyik legfontosabb a replay value. Eltöltöttem 30-40 órát egy játékkal, érdemes-e előről kezdenem. A Pillars of Eternity-t nem csak azért érdemes, hogy új mechanikákat próbáljak ki, mint pl. a Dark Souls-ban; azért is, mert sok döntésünknek valódi, sok későbbi eseményt meghatározó súlya van. Ha újra játszunk, egy új történetet kapunk. De a történetről részletesen majd legközelebb.

Anyám Tyúkja 2. — Örkény színház, bemutató: 2017.

Trychydts | | | 2019., március 13., 8:50 | | | Kategóriák: ,

Az első részt nem láttam, de ebben a formájában nehéz belátni, mi értelme van ennek az előadásnak. Ugyanennyi idő alatt, ugyanez a társulat, ugyanezzel az erőbefektetéssel valami sokkal jobbat is összehozhatott volna.

Az Örkény irodalmi értékek iránti elkötelezettsége megkérdőjelezhetetlen. 2016-os videósorozatuk a Facebookon kiváló példa volt arra, hogy kommentár és kontextus nélkül is milyen erősen tudnak hatni színészi professzionalitással előadott versek. Dóra Béla videójára például mindmáig tisztán emlékszem, a Erdős Virág előadott munkájáról meg anno sokat vitatkoztam másokkal. Ennek ellenére sem értem, mi értelme volt a magyar irodalom legismertebb alkotásait összeszedni és előadni egy ócska tornácot formázó díszlet előtt. Ráadásul a legismertebb nem feltétlenül lesz a legjobb; gyakorlatilag mindegyik költőnek vannak jobb versei, mint amik bekerültek a válogatásba, de lehet, hogy még az irodalmi szöveggyűjteményben is találhatnánk ilyeneket. Nekem például fizikailag fájt Arany János hazug giccsét, a Családi kört vagy Petőfi kanos, de annál felejthetőbb firkálmányát, a Befordúltam a konyhábát élőben is hallanom. Minek? Weöres Sándor csengő-bongó kis játékai legalább tetszetősek, ha feleslegesek is.

Sajnos az interpretációk többsége nem tetszett; hol lapos volt, hol reménytelenül messze volt a saját értelmezésemtől. Általában ismerős volt minden, ami elhangzott, ilyenkor általában már rég megvolt a saját elképzelésem. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságbólja például az egyik kedvenc versem, az első számú referenciám pedig Schinkovits Imre interpretációja. Ehhez képest az Örkény ezt hat színésszel adatja elő, egymásnak adogatva át a szót, pont a legrosszabb helyeken törve meg a monotóniát. Talán azért is lett volna érdemes ismeretlen verseket választani, de én ettől függetlenül sem bántam volna, ha több újdonsággal találkozom.

A kevés kiemelkedő pillanat közül egyértelműen a legerősebb a Ne hidd Szép Ernőtől. Itt minden adott, amit várnék: a nem annyira triviális verset nem is szavalják, Zsigmond Emőke énekli, nagyon karakteres, blues hangszerelésre. Ez még mindig a fülemben cseng, úgy adtak hozzá a vershez, hogy mindvégig hiteles maradt és otthon muszáj is volt újraolvasnom. Thomas Mann üdvözlése József Attilától pedig egyszerűen csak tetszett, Mácsai Pál visszafogott, mégis nagyon jellegzetes és határozott beszédmódja egyszerűen jól illik ehhez a vershez, és azok közé a művek közé tartozik, amelyek ma is nagyon erősen szólnak.

A továbbiakban sincs kifogásom ellene, ha az Örkény színészei szavalni akarnak, de ha lesz Anyám Tyúkja 3., akkor azért jegyvásárlás előtt alaposan megnézem majd a színlapot. Az Apám kakasára viszont gondolkodás nélkül ülnék be.

Riddick, 2013.

Trychydts | | | 2019., március 09., 1:01 | | | Kategóriák: ,

Nem is esett le nekem, hogy kijött a Riddick-sorozat következő darabja, pedig a maga nemében eléggé szeretem. Persze most már moziban aligha nézném meg, de azért a Netflix-előfizetésemet pirulás nélkül tudom erre használni. Mondjuk edzés közben néztem a konditeremben, és lelkiismeret-furdalás nélkül hagytam félbe, ha lejárt az időm, szóval elvakult rajongónak semmiképpen sem vagyok nevezhető.

Azért egy ilyen mogorva, kopasz antihősből nem olyan egyszerű három eredeti filmet kihozni — nem is sikerült. Sok mindenben pofátlan természetességgel követi a 22 évente sötétség (a sorozat első darabja) fordulatait, ami kár. Azzal önmagában nem volt bajom, hogy visszanyúltak a karcos minimalizmushoz — de itt lett volna a lehetőség, hogy most egy teljesen új történetet mutassanak be.

A kihagyott lehetőség annál is fájdalmasabb, mivel a kezdet nagyon biztató: Riddick egyedül marad egy ellenségesen barátságtalan bolygón. Sokáig azt gondoljuk, most akkor végre nem nála gyengébb és esendőbb emberek ellen, hanem a könyörtelen és torkon ragadhatatlan természettel kell majd megküzdenie, ami valljuk be, izgalmas lenne. Mert egy dolog akárhány ellenséges katonának vagy fejvadásznak elvágni a torkát, és hát megint más dolog helytállni űrhajótöröttként. Aztán a készítők kifogynak az ötletekből és visszatérünk a korábbi sémákhoz.

Ugyanez a helyzet a befejezéssel is. Egy hihetetlenül erős, a műfajban nagyon atipikus, zsigeri jelenet fordul át egyik pillanatról a másikra egy meglehetősen lapos klisébe. Semmi más nem hiányzik egy valóban emlékezetes és különleges pillanathoz, csak a rendezői bátorság.

Ami miatt a film mégis egy kicsit kiemelkedik az unalmas és üres akciófilmek közül, az pont a főszereplő. Riddick, ha nem is nagyon eredeti, de mindenképpen izgalmas figura. Ritka, hogy egy antihőst ennyire jól sikerül megformázni: tényleg nem csak egy hörögve beszélő jófiú, hanem tényleg egy undorító, kegyetlen figura, aki mégis tartja magát kifejezetten idegenszerű erkölcsi kódexhez. Az előző rész óta már azt is tudjuk persze, mi ennek az oka — Riddick egy brutális véráldozatokkal térdre kényszerített, erőszakos kultúra utolsó szülötte –, de talán éppen ezért izgalmas figyelni, mennyire képesek az alkotók következetesek maradni. Javarészt igen. Rajta kívül sajnos nincs más emberi szereplő, akik említésre érdemesre lennének: sablonosak és elég felejthetőek. A film bukja a Bechdel-tesztet is: a két nő szereplő közül az egyik meghal, mielőtt megszólalhatna.

Edzés közben azért néztem már nagyobb hülyeségeket is.

Hétvégekezdés rummal

Trychydts | | | 2019., március 08., 22:01 | | | Kategóriák:

Rezignáltan mászom be a kisgép hátuljába, hátizsákomat a már megszokott mozdulattal vágom be az ülés alá.

— Én már el is felejtettem, Fiatalék milyen messze laknak — csipogja Nicoline, én meg igyekszem úgy tenni, mintha nem hallanám. Fárasztó hete volt, egész héten milliárdos befektetőkkel kellett smúzolnia a Riviérán. és ha fáradt, az agya üresjáratban ilyen apró kis társalgási szikrákat vet. Barátainkhoz repülővel kell menni, a lefolyójukban másik irányba tekeredik a víz, a házuk ablakából pedig egy horizontig nyúló cukornádültetvényt lehet látni, nyilván nem lakhatnak a sarkon.

Jelenleg egy kis nyitott falú bódéban ülök, egy házhoz közeli kis domb tetején és hálás páciens rakta össze Doktor Úrnak, hálája jeléül, hogy végül mégsem kellett amputálnia mindkét lábát. Fiatalék saját érlelésű rumjából keverek magamnak Cuba Librét, és úgy érzem magam, mint Ernest Hemingway. Azért most nekem is jól esik a szubtrópusi levegő, meg hogy most egy pár napig nem kell a városi betont taposnom. Vercsorb házi kukoricatésztájából készült a vacsora, szájpadlásomat még mindig kellemesen csiklandozza chilijük kellemes melege.

Amikor ott hagytam őket, Nicoline és Vercsorb éppen egy filmet néztek, Doktor Úr pedig apatikusan fetrengett egy kókusszőnyegen. Tudta, hogy az ő ideje még nem járt le — várta, hogy sípolni kezdjen a műholdas telefonja, és indulhasson az egyik pácienséhez. De nem nagy műtétről van szó, napfelkeltére alighanem vissza is ér majd.

Már csak azért is jó, hogy itt vagyunk, mert Vercsorb megígérte, megmutatja nekem, hogyan kell rizslisztből lasagnatésztát készíteni. Jól jön ez majd, amikor majd az igen vegyes ízlésű kollégáimnak főzök majd a búcsúbulimra.

Nők, akik megadták nekem a kezdőlökést

Trychydts | | | 2019., március 08., 0:01 | | |

Sokat gondolkodtam, kiről írjak nőnapra. Szerencsére olyan helyen dolgozom, ahol nem csak nőnapon kerülnek szóba a nők, már harmadik éve vezetek egy beszélgetéssorozatot mindenféle női identitás körüli témákról, szóval most nem érzem úgy, mintha feminista filozófus létemre csak a rossz lelkiismerettől hajtva kapnám elő ezt a témát a hajánál fogva.

Írhatnék a nagyanyámról, aki még mindig nagyon hiányzik és egyszerre volt hatalmas drámakirálynő, szerető nagyanya és megértő barát. Akármennyit tudnék mesélni édesanyámról is, biztosan egyike életem nagy, meghatározó egyéniségeinek. Feleségem átsegített pár hatalmas változáson az életemben, sok érdekes és vicces kalandunk volt együtt, őt is laudálhatnám ezen a jeles napon, de hát róla amúgy is gyakran megemlékezem. Aztán eszembe jutott, a karrieremről amúgy is olyan keveset írok — pedig ott is vannak nők, akik meghatározóak az életemben.

T. egy helyettes team managerként ugrott be az életembe: a másik éjszakás csapatot vezette, én meg az egyikben dolgoztam. Zalán éppen szabadságon volt, T. pedig minden nap körbesétált körülöttünk, megkérdezte, minden oké-e. Nálam meg épp nem volt minden oké: mi ugyan mindent leszállítottunk a vevőnek, de ők nem küldték vissza a megerősítő üzenetet. Ami — most mellőzük a technikai finomságokat — nem jó. T. felült egy üres asztalra, lógázta a lábait, figyelmesen végighallgatott.

— Jól van Márk, hagyom, hogy ezt most megoldd egyedül — mondta, és kábé ettől a perctől voltam az ő embere. Akkor persze még nagyon zöldfülű voltam ebben a multikulti buliban, de ma már tudom, mennyire sokat jelent az empowerment, amit ez a magatartás is jelentett. Nehéz és unalmas lenne felsorolni, mennyi mindent köszönhetek neki. Később ő lett a full-time főnököm: ezt kisebb privát partin ünnepeltem meg.

— Te is foglalkozz a te dolgoddal, én is foglalkozom az én dolgommal, a Márk meg foglalkozzon az övével — mondta egyszer valakinek, aki beszólt neki, hogy sokat kések. Nem gyártósoron dolgoztam, a nap 24 órájában olvastam a leveleimet, de mindig is egy kicsit nehezen szántam el magam az otthonról elindulásra — neki meg elég volt, hogy kézben tartok mindent. Ő tanított meg először fejlődési célokat kijelölni és ezeket teljesíteni: 60%-ban tőle tanultam meg, hogyan kell visszajelzést adni és elfogadni. Abszolút személyre szabott módon coacholt, mire leadott V.-nek, már abszolút más ember voltam, mint amikor először vett a kezébe. Nélküle valószínűleg soha nem fejlődtem olyan gyorsan, mint ahogy tettem.

V. persze szintén egy tökéletes pillanatban érkezett az életembe. Német volt, de a legsztereotipikusabb fajtából: precíz, rendszerezett és fegyelmezett. Mégis megtalálta a közvetlen hangot, és rettenetesen érdekelték az emberek. Mindenkivel személyre szabott hangon tudott beszélni, és ott segítette őket, ahol a legjobban kellett. Ugyanakkor valami félelmetesen elkötelezett volt a cég iránt, semmit nem jelentett neki a munkaidő. Aztán, amikor gyereke lett, abba vetette bele magát ugyanezzel a lelkesedéssel.

— I have made a mess, and I want you to clean it up — mondtam neki egyszer, vigyorogva. Ritka azért, hogy az ember ilyen hangot engedhessen meg magának a főnökével szemben, pláne, ha mindketten tudjuk, hogy ez csak annak a jele, hogy segítségre van szükségem. Nagyon közvetlen és összetartó csapatot kreált maga körül, szerintem óriási része van abban, hogy mennyire hiányzik nekem az első multim, pedig már három éve, hogy ott hagytam. De V-től tanultam meg hatékonyan válságmenedzselni, nagy problémák idején strukturáltan kommunikálni, és tőle tanultam meg, mennyire fontos tud lenni az üzleti életben az empátia. Most is, ha tárgyalok valakivel, és érzem, hogy kezd felülkerekedni bennem a beszélhetnék, mentális gyakorlatként V.-t képzelem magam elé, szürke-naracsságra dzsekijében, hosszú copfjával, amit a karomra teszi a kezét és azt mondja: “Let him/her finish”. Mindig beválik.

Amikor megismertem K.-t, az új cégnél, még nem volt a főnököm — viszont az első kolléga volt, aki nyitott felém. Nagyon szerettem volna valami értelmes tevékenységgel lefoglalni magam, de az első hetekben ez még eléggé reménytelen volt. De ő valahogy nyitottabb volt, mint a többiek, rögtön bevont a munkájába és abszolút nyitott volt mindenre, amit javasoltam. És ez így maradt akkor is, amikor előléptették team leadnek. Ma már tudom, hogy nem minden főnök nyitott arra, hogy az új fiú elkezdjen rendet csinálni, de nem volt semmi, ami elől elzárkózott volna. Bármit javasoltam, csendben végighallgatott, megkérdezte, amit meg kell, aztán megadta nekem a zöld jelzést. Akkor durván fél éves volt a CAPM-em, nagyon szomjaztam a projektmenedzsment tapasztalatot, de K.-nak köszönhetem, hogy ezt meg is kaphattam. Plusz megtanított elemezni; a vele eltöltött egy év után már soha többet nem tudok úgy nézni egy adatsorra, mint előtte.

Utoljára talán Sz.-et nevezném meg, aki megint egy kulcspillanatban adta meg nekem a kezdőlökést. A munkahelyem, amit most hagyok ott, volt az első, ahová igazán szakértőként érkeztem. Ha nincs Sz., ezt talán magam sem hiszem el. Ő viszont nagyon szerette volna tudni, miről milyen ötletem van, és nagyon értékelte, mennyi mindenben van releváns tapasztalatom. Bár elfoglalt volt, mint a directorok általában, valahogy mindig talált rám időt. Ha máshogy nem, multitaszkolással: egyszer benn voltam nála egy meetingen, beszélgettünk, közben a kihangosított telefonján ment egy call. Tervezgettünk egy projektet, egyszer csak megállított, és tíz összefüggő mondatban kifejtette a véleményét a többieknek a telefonban. Pontosan akkor, amikor szükség volt rá, és a válaszokból következően teljesen témába vágóan.

Hogy befejezhettem a PMP-met, az az ő szponzorációjának köszönhető; a legtöbb projektemet az ő támogatásával indíthattam el, és ő kapálgatta annyira a brandemet, hogy még hónapokkal a távozása után is estek be nekem izgalmas feladatok. A forrás tulajdonképpen csak most, 13 hónap után látszik végleg elapadni, most, hogy már certified project manager vagyok és megint van előttem egy új lehetőség.

Köszönöm mindannyiuknak.

Challenge completed

Trychydts | | | 2019., március 04., 7:13 | | | Kategóriák: ,

Természetesen úgy hozta az élet, hogy a februári walking challenge utolsó napján is home office-oznom kelljen. (Ennek egy kellemes mellékhatása volt, hogy az utcánkban összefuthattam a normál ügymenetben tízezer kilométerekre lakó Vercsorbbal, és a társaságában a szokottnál sokkal kellemesebb és intellektuálisan stimulálóbb módon zarándokolhattam el tejért. Ha ugyanis nem vagyok home office-ban, Nicoline lett volna a tejfelelős, aki a késő délutáni órákban intézkedett volna.) Ez persze azt jelentette, hogy dedikált challenge-sétára kellett mennem, úgyhogy valahol a Nyulak szigetének északi végénél léptem le az utolsó kötelező lépést.

Az átlag napi 12595 lépés lett, 2 nap volt, amikor 15000 fölé jutottam. Tényleg voltak bosszantó és irritáló napok (múlt szombaton éjjel fél tizenegykor kapcsoltam, hogy 1600 lépés még hiányzik és rohantam le tenni egy nagyobb kört), de azért összességében véve nem jelentett nagyon kihívást a napi 10000 lépés. Ha legközelebb challenge-elném magam, szerintem a napi 12000 lépést kellene belőnöm, hogy tényleg valódi kihívás legyen (februárban 12 olyan nap volt, amikor nem ugrottam meg ezt a határt).

Persze továbbra is gyalog járok munkába meg úgy nagyjából mindenhová, szóval azért challenge nélkül is gyűlnek a kilométereim.

Örkény színház: Patika (2018.)

Trychydts | | | 2019., március 03., 19:25 | | | Kategóriák: ,

A Mohácsi testvérek új darabja az Örkényben bizonyos tekintettel hoz mindent, amit megszokhattunk tőlük. Mesteri rendezés: egy másodperc nincs, ami nem lenne a helyén; a darabba belesimuló, annak szerves részét képező zene, és hibátlanra csiszolt színészi játék. Egy dolog hiányzott belőle: a csoda. Nekem ez sajnos döntő jelentőségű volt.

Eddig valamennyi darabban volt ott valami csodálatos, misztikus elem. A Csillagos égben csak az utolsó jelentben jelent ez meg, amikor felcsillant a remény, hogy egyszer mégis megvalósul a hőn vágyott vendégjáték (vagy esetleg csak a társulat álmában jelenik meg a feloldozás.) Az Egyszer élünkben a cselekmény szerves részei voltak a csodák, a valóban Barguzinba száműzött Petőfi Sándor sztálinista tanítványaival, a feltámadó halottakkal, a népmesei elemekkel, az abszurddá torzított lágerélettel, amely mögött mégis felbukkant a valóság. A galíciai zsidók deportálását megörökítő, mindeddig talán legkegyetlenebb műben E föld befogadban pedig elsősorban az álmok és hallucinációk hozzák be ezt az elemet, bár a cselekményben is van néhány abszurdan groteszk elem. Ez teljesen hiányzik Patikából; noha Szép Ernő drámáját dolgozza fel, számomra már-már a dokumentumdráma határát súrolta. Számomra legalábbis hátborzongató részletességgel és pontossággal tárultak fel a vidéki Magyarország jellegzetességei.

A darab egy kis falusi közösség — elsősorban a falusi értelmiség — életébe enged bepillantást, elsősorban annak nőellenes mivoltába. Ebben a kanszagú társaságban kizárólag férfiszórakozások ismertek, azok is durva és bárdolatlan formában. A pitiáner férfias kakaskodások és dominanciaharcok között mintegy mellesleg veszik semmibe a nőket, őrlik fel az egójukat, az ambíciójukat, az egyéniségüket és az önálló akaratukat.

Több női sors is kitárulkozik előttünk — nagyon elegáns és hatásos megoldás, hogy a teljes megértéshez nagyon kell figyelni, mert a darab látszólagos főszereplői a férfiak. Látszólagosak, mert bár a cselekményt ők mozgatják, mint karakterek, jellemzően üresek, sablonosak és érdektelenek. A nők azok, akik valódi érzelmeket, erkölcsi kérdéseket, életet hoznak a darabba — hogy aztán bele is tapossák őket az agyagos földbe. A mindenki által kihasznált és rendszeresen megerőszakolt szolgálólány, a kényszerből házasságba sodródó, majd ott gyötrelmes csapdába kerülő fiatalasszony, a megaláztatások elől a promiszkuitásba menekülő, elhanyagolt feleség sorsai mind olyanok, amelyek mindenkinek ismertek lehetnek, aki utánaolvas annak, mi is történik Magyarországon. Ennél még csak az a szomorúbb, hogy Szép Ernő óta (idén száz éves a darab) tényleg nem változott semmi.

Részben a Mohácsi testvérek perfekcionizmusának, részeben az Örkény-társulat elkötelezettségének köszönhető, hogy senkit sem lehet kiemelni a színészek közül: mindenki torokszorongatóan tökéletes. Znamenák István, aki a címben szereplő Patika tulajdonosa nekem csak azért maradt különösen emlékezetes, mert eddig eléggé szerethető figurákat játszott az általam is látott előadásokban — most pedig a saját emberségének maradékát erővel elfojtó, primitíven zsarnoki férjet játszik, zavarba ejtő, már-már kellemetlen hitelességgel.

És feloldozás itt semmilyen formában nincsen, sem álomban, sem valamiféle deus ex machinának köszönhetően. Pedig nekem hiányozna; nekem így adna valami pluszt, valami reményt, mekönnyebbülést vagy legalább iránymutatást a darab. Amit így látok, azt eddig is tudtam. Az utolsó jelenetben mindenki úgyanúgy hentereg az avas mindennapokban, ahogy az elsőben is. Aki pedig azt gondolta, nagystílű(nek gondolt) várossiasságával majd mindenkit levesz a lábáról, és ügyeletes főmájerként majd lefölözi a vidéki élet naivitását és a megérdemeltnél jobb sora lesz, azt bütykös öklével vágja orrba ugyanez a suttyó rögvalóság.

A nők meg széttaposva, összetörve hevernek a porban.

#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt — Vegetáriánus finomságok: Joghurtos lepénykenyér árpagyönggyel és gombával

Trychydts | | | 2019., március 02., 16:08 | | | Kategóriák: ,

Nagyon kevés recept volt, amelyik csont nélkül tetszett nekem ebben a máskülönben gyönyörű és nagyon strapabíró szakácskönyvben — ez a kevés kivételek közé tartozik.

Eleve imádom az árpát, sajnos kevés recept van, amihez kifejezetten ez kell, ezért fűszerezgetve köretként szoktam elsütni. Amúgy gyerekkoromban találkoztam vele először, már akkor is nagyon tetszett jellegzetes, markáns íze és egészen különleges, erőteljes textúrája. Ehhez viszont ez kell és el kell ismernem, teljes telitalálat. A mártásos gombamixhez (barna, vargánya és shiitake) tökéletesen passzol ez a gabona; nagyon jellegzetes, erdeies íze van.

A recept további előnye, hogy pillanatok alatt elkészül, kiváló, gyors vacsora. A szakácskönyv jellegzetes problémája azért itt is felbukkan: a shiitake gomba azért messze nem egy könnyen beszerezhető hozzávaló még manapság sem. Szerencsére a piacon, ahová járok, kedvenc zöldségesemnél pont volt frissen, különben kénytelen lettem volna a szárított vagy a konzervváltozattal beérni.

Lepényt nem volt kedvem sütögetni, de ez így is ér, ugyanis a recept ezt kifejezetten megengedi.

| | |