#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt — Vegetáriánus finomságok: Sült tojás yoghurttal és chilivel

Trychydts | | | 2019., február 26., 23:37 | | | Kategóriák: ,

Nem tudom, mikor főztem ilyen rosszat utoljára.

Amikor kinéztem a receptet, gondoltam, majd humorizálok egy sort azon, hogy az alapvető bajom ezzel a könyvvel, hogy íme, itt egy recept, ami tök szimpatikus lenne, de aztán előír fél teáskanállal egy olyan fűszerkeverékből, amihez a hagyományos latin ábécé nem is elegendő. Most mégis azon fogok rugózni, hogy ez az étel undorító.

Párolt rukkolára sütött tojásról beszélünk. A rukkolának két vonzó tulajdonsága van: jellegzetes, kesernyés íze, és hersegős, kicsit kristályos textúrája. Mindkét tulajdonsága odavész a hőkezelés hatására és elnyomhatatlan ízű spenótfűvé változik. Pedig a szósz, amit rá kellene önteni, nem lenne rossz, de persze nem szereztem be az előírt török fűszert, hanem kihasználva a megadott kiskaput, helyettesítettem paprikával és chilivel.

Még szerencse, hogy vettem péksüteményt a Három Tarka Macskában, azzal legyűrtem az ízét valahogy.

280 000 lépés

Trychydts | | | 2019., február 22., 9:21 | | | Kategóriák: ,

A munkahelyem minden évben szervez walking challenge-et: tavaly napi 5000 lépést vállaltam be. (A kihívás amúgy elég jól egybeesett a Nicoline okosóra-ajándékával.) Akkor kiderült, hogy nekem az 5000 lépés úgy általában nem valami nagy szám: minden nap gyalog megyek a munkahelyemre, ezzel az 5000 lépés meg is van. Az már akkor feltűnt, hogy hétvégén egy kicsit tudatosabban kell mozogni: ezzel a kihívással nem fér össze, hogy az ember ellustulja vagy csak a lakásban tölti a vasárnapot.

Idén feljebb tettem a lécet, és bevállaltam a napi tízezret. Általában ez sem valami nagy kunszt: a munkahelyem azóta egy kicsit messzebb költözött, 2600 lépésnyire; ha teszek egy kis kerülőt, meg jó sokat mászkálok a háztömb hosszúságú irodaházunkban, hétfőtől péntekig nem is nagyon kell ezzel foglalkoznom. Szombatonként piacra járok, ha van aznapra valami minimális extra rohangálni való, akkor szintén nem kell sétálnivalót keresgélnem. Az igazi kihívást nekem ugyanazok jelentik, mint a Galaxis Útikalauz Boweric Wowbaggerének: a vasárnap délutánok. A vasárnap az, amikor leginkább erőt vesz a bennem rejtőző, és leginkább csak étkezésekkor észrevehető Boa constrictor, és legszívesebben csak feküdnék egész nap egy infralámpa alatt. Na, ez az, ami nem játszik, ha walking challenge van, fel kell kelni és el kell mászni valahová. Szerencsére ebben a hónapban már csak egy ilyen vasárnap van.

Egyelőre elég jól haladok, a vasárnapok kivételével tényleg elég kevés nap volt, amikor kifejezetten rá kellett húznom, hogy kijöjjön a kvóta, átlagban pedig eddig 12808 lépésnél járok. Felvettem az ebédszünetbeli séta szokását — rögtön az első olyan nap után, amikor a házunk előtt állva vettem észre, hogy csak 8000 lépésnél járok aznap. Így aztán 11-13 ezer lépés majdnem minden nap kijön; persze az átlag olyan értelemben nem számít, hogy a vállalt minimumot minden nap teljesíteni kell.

Kíváncsi vagyok, mennyi jött volna ki akkor, amikor még tangóztam.

Pillars of Eternity: az első kalandok

Trychydts | | | 2019., február 21., 23:54 | | | Kategóriák: , ,

Az álmom óta vágytam egy kis szerepjátékra, valami nagyon jóféle, klasszikus történettel. A Pillars of Eternity már nagyon régen rajta volt a listámon, most meg épp leárazták. Megvettem, azóta játszom vele: nem tudom, hol tarthatok a sztoriban, de ha már blogolok, akár szakaszokban is feldolgozhatom.

Talán kezdjük ott, nagyon tetszik, nagyon közel van az élmény ahhoz, amit a két kedvenc játékom, a Baldur’s Gate II és a Morrowind jelentett nekem. Nekem eddig ez a két játék hozta a legközelebb az asztali szerepjátékok élményét, amikor egyszerűen csak benne akarok lenni a világban és élvezni akarom a történeteket.

Ami nekem nagy újdonság a Pillars of Eternityben, hogy simán bevállalja a mesélést. Más játékokban nincs leírva, hogy mi történik: vagy kimondják a szereplők, vagy megpróbálják érzékeltetni valamilyen grafikai megoldással. Itt a grafika annyira nem erős, viszont igen nagy magabiztossággal egyszerűen csak kiírják a képernyőre, amit tudnunk kell. Ez a párbeszédek szövegének kiegészítésétől egészen a több oldalas, interaktív szövegekig terjedhet: nekem egyelőre nagyon bejön. Így nem kötnek minket a grafika jelentette korlátok: bármi megtörténhet, mert elmesélni bármit el lehet.

A világ a klasszikus fantasy hangulatát követi; a kukacoskodást talán itt kezdhetném el. Nekem amúgy a klasszikus fantasy az abszolút kedvencem, egyszerűen élvezem a heroizmus, a jó-gonosz küzdelmének tiszta, egyszerű világát. Azt azért nem mondanám, hogy undorral taszítom el mondjuk a dark fantasyk sötét, erkölcsi szürke zónában játszódó történeteit (pláne, ha olyan jól van megcsinálva, mint mondjuk a Dark Souls). Ugyanakkor nekem a klasszikus fantasy volt az első nagy szerelem, huszonhat évvel ezelőtt; ez nyilván meghatározza az ízlésemet. Eddig tehát minden rendben is lehetne: a Pillars of Eternity viszont nem tud vagy nem akar ehhez a hagyományhoz teljesen hű maradni. Most kábé a játék felénél-harmadánál járhatok, de még mindig nem tudom, pontosan miről is történik velem (vagyis a karakteremmel). De nem csak én nem tudom, hanem a történet többi szereplője sem. Nehéz heroikusnak lenni, ha az ember tehetetlenül topog az bizonytalanságban, kiismerhetetlen játékosokkal körülvéve.

A másik dolog, ami kicsit zavaró, hogy miközben kifejezetten sok a szöveg, azok minősége messze nem egyenletes. A Morrowindben az egyik dolog, amit imádtam, pont az volt, hogy a játékban szereplő „könyvek” (könyvként modellezett, egy-két oldalas szövegek) kifejetetten olvasmányosak és emlékezetesek voltak. Itt meg sokszor meg kell erőltetnem magam, hogy végigrágjam magam a betűtengeren. Lehet, hogy a szerzőkön még egy ilyen kisebb költségvetésű produkciónak sem kellene spórolnia.

Maga a játék amúgy kifejezetten jó. Rengeteg ötletes in-game megoldás van arra, hogy olyan csapattal játszhassunk, amilyennel szeretnénk és sok olyan apróságot sikerült kiküszöbölni, ami a Baldur’s Gate sorozatban kifejezetten zavaró volt. És bár tényleg nem tudom, tulajdonképpen mi is a tét, azért nagyon sok olyan apróság van, ami arra azért mindenképpen motivál, hogy előbbre lépjek. Kíváncsi vagyok a menet közben felszedett, farmerből lett katona élettörténetére, meg akarom védeni újonnan szerzett birtokomat, izgatja a fantáziámat a váram alatt fekvő, végtelennek tetsző labirintus. És bár a világ természetesen egyáltalán nem mentes a megszokott toposzoktól, azok mégis újfajta, friss eleggyé vannak keverve.

Kíváncsi vagyok, hogy bontakozik majd tovább a történet. Azt hiszem, alapvetően ezen múlik majd, ez is olyan játék lesz-e, amit többször is végigjátszom majd.

A kincs (Magamnál jobban kórus)

Trychydts | | | 2019., február 21., 23:27 | | |

Nyilván nem vagyok elfogulatlan, tekintve, hogy Nicoline kórusáról van szó (a megalakulása óta ott énekel), de a 2B Galériában bemutatott előadásuk nem csak azért volt élmény, mert ismerősök rakták össze.

Ettől függetlenül persze nagyon frissen hat a kórus a legjobb értelemben vett amatőr jellege. A kompakt, fél órás darab egy nagyon ügyes, rafinált, felszabadult játék egy kis vallásfilozófiai példázattal Isten akaratáról, a sors érdekes fordulatairól. A produkció a kis költségvetés ellenére is nagyon jól ki van találva: a kórustagok első ránézésre egységes, mégis egyedi megjelenésével, a sok, különböző énekes által előadott szólóval, a jól érzékelhetően keretes szerkesztéssel. Ami nagyon nagy meglepetés volt nekem: a teljesen egységesnek ható darab több különböző dalból van összeszerkesztve és ráillesztve Martin Buber történetére.

Mindehhez még kifejezetten jól jött a 2B galéria sajátos, enteriőrje is (a kiállított absztrakt képek amúgy a zsidó Kabbalára reflektáltak, miközben az előadott történet főszereplője egy prágai rabbi).

Állítólag másnap, az OSA-ban is nagyon jól szólt a darab — ha előadják még, mozduljon rá mindenki nyugodtan, aki szereti a modern felfogású, mégis klasszikus hatású kórusműveket.

| | |