Unom a hörghurutomat

Trychydts | | | 2019., január 10., 0:17 | | |

Persze igazából úgy vagyok vele, hogy ezerszer inkább most, mint mondjuk a PMP-m napján, de most már azért sok a jóból. Köhögve-vacakul toltam végig az ünnepeket, itthon kuckóztunk Nicoline-nal Szilveszterkor, most pedig már ötödik munkanapja home office-ban vagyok. A feleségem vitaminnal tol, orvosaim ábécérendben tesztelik, hogy melyik antibiotikum használ és persze mindenki felírja nekem a kedvenc köptetőjét. Édesapám is hozott egy szekérderéknyi gyógyszert (köztük a kedvenc köptetőjét). Hogy ne érezzék magukat olyan egyedül, a tablettahalom után minden nap leküldök hatmilliárd bacispórát is egy eperízű diszperzióban.

Régen persze szerettem beteg lenni — amikor gyerek voltam és ez amolyan be nem tervezett vakáció volt. Egy-két nem várt ajándék is beesett olykor; egyszer például a nagymamám egy irodába való, asztali, írószer-és gemkapocs-tartó izét hozott nekem — természetesen űrállomásként teljesített szolgálatot. A kiszolgáló személyzetet leginkább édesanyám alkotta; visszatekintve nem semmi, amit végigcsinált azért, hogy valahogy szórakoztasson, amíg nem szabad felkelnem. A leginkább a sakkpartijainkra emlékszem.

Azért a betegség felnőttkoromban is járt némi hozadékokkal: egy durva influenza alatt szoktam le a kóláról, pedig fénykoromban 4-500 litert is betoltam egy évben. Egy tüdőgyulladás alatt meg a nádcukorra szoktam rá.

A home office amúgy a legjobb találmány, amióta a halak lábat növesztettek, igazából alig tudom megszokni, mennyire jó ez, hogy egy nem nagyon brutális betegség után nem az apokalipszisbe öntött őskáosz vár a munkahelyemen. Pl. most sem kell feküdnöm, akármennyire is ugatok, azért még most is legalább másfél fokkal fittebb vagyok, mint egy leraidezett őszi légy.