Azt álmodtam, hogy D&D-t mesélek. Valójában sosem volt módom első generációs D&D-t mesélni, de tegnap elém ugrott pár, általam tervezett kaland dokumentációja és eljátszottam a gondolattal. A tudatalattim aztán vélhetően tovább játszadozott vele, mert életem egyik legőrültebb kalandötlete jutott eszembe.

Már eleve a fantasy világ, ahol játszódna az egész, is nagyon különleges. Az emberek egy gigantikus kürtő alján élnek (mintha egy vulkán belseje lenne, de sokkal nagyobb). A kürtő belső fala teljesen függőleges, és vallási okokból tilos próbálkozni a megmászásával — amúgy mindenki meg is van győződve róla, hogy ez lehetetlen. A külső világról senki nem tud semmit, de azért egy ilyen országnyi, erős-dombos, jó termőföldű területen ez nem is olyan nagy baj (és olyan problémák sem voltak, mint a túlnépesedés, ami azért felvetődhetne.) Ezt a világot amúgy teljesen filmszerűen láttam, sőt, mesélni is úgy meséltem — vagyis próbáltam — hogy mi magunk is ott mászkáltunk, mintha valami díszletek lettek volna.

Az alapsztori az volt, hogy kiderül, hogy valaki mégiscsak lemászott ide a külső világból, meg is ölt valakit, a kaland pedig egyrészt az lett volna, hogy meg kell találni az idegent (egy ennyire elzárt közösségben, még ha nagy is, ez nem lehetetlen, szóval ez nagyon jó kis nyomozós-üldözős kaland lehetne), másrészt pedig valamiért majd ki kell mászni a kürtőből. Amiben az lett volna az extra plusz, hogy a fal megmászása közben a játékosok szembesültek volna azzal, hogy vannak rajta olyan, felülről nem látható platók, ahol kis mikroközösségek élnek titokban, de persze javarészt az alsó világ erőforrásaiból. Ezekkel külön lett volna mindenféle extra konfrontáció és bonyodalom. Lett volna például titkos, vallási szekta, az igazságszolgáltatás elöl menekülő bűnözők (szerintem egy elég eredeti gondolat, hogy az alvilág valójában fent van), vagy majomemberszerű lények minitörzsei.

Két dolog miatt nem sült el jól a dolog. Az egyik, hogy így, a díszletek között játszva a játékosok egyáltalán nem figyeltek rám. Bementek a fal tövében levő kis barlanglakásszerűségbe, ahol egy barátjuk eltűnésével indult volna a kaland, de aztán mindenki belefeledkezett valamilyen tevékenységbe. Csabi és algi enni kezdtek az asztalnál valami hideg csirkeféleséget, Balu és Zsófi kimentek sétálni. Én próbáltam valahogy felhívni a figyelmüket magamra, de nem sikerült.

A másik gond az volt, hogy valamilyen furcsa erő el is szippantott tőlük, és elkezdtem ide-oda sodródni ebben a világban. Valahogy az volt a szabály, hogy ha hangosan és határozottan elkezdek mesélni, akkor végre megkezdődik a történet, de akkor meg azt éreztem, amit álmomban elég gyakran, hogy tiszta ragacsos az agyam és nem tudom rendesen egymás után tenni a gondolatokat, nem tudom felidézni, hogyan is kezdődhetne el logikusan az alapnyomozás.

Aztán mindez elhalványult, és már egy játékos lettem a saját történetemben. Egy öreg és elég szadista fickó éppen azt magyarázta nekem, hogy ha meg akarom mászni a falat, akkor be kell bizonyítanom, hogy elég kitartó vagyok. Egy, a kráter közepén álló, teljesen függőleges és legalább több száz méter magas oszlophoz vezetett, amire egy fémlétra volt erősítve. Ezen kellett felmásznom, mindenféle biztosítás nélkül — ha nem bírom szuflával, elengedem majd a létrát és lezuhanok, szóval a lényeg az lesz, hogy nagyon alaposan gazdálkodjak az erőmmel. Elkezdtem mászni, és pár perc múlva belém villant a páni rémület, hogy de hiszen nekem tériszonyom van, mi lesz, ha felérek az oszlop tetejére. De ekkor tejfehér köd vett körül, ami nagyon megnyugtató volt.

Az oszlop tetején láttam, hogy a létra folytatódik, aztán ívesen lefelé kanyarodik a semmibe. Egy A/4-es, nyomtatott lapon ez a felirat várt: „kelet, kelet, kelet, aztán jobbra”. Tovább másztam a létrán kelet felé, és amikor véget ért, több száz méter magasban a semmi felett, mindenféle félelem nélkül beleengedtem magam a ködbe. Ekkor valamilyen erő felkapott, és elkezdett sodorni lefelé (tehát nem zuhantam), és akkor egyszer csak jobbra megláttam egy piros, játszótéri csúszdát. Átugrottam rá, néhány méter után ezúttal viszont zuhanni kezdtem a semmibe, aztán belepottyantam egy nagyon mély tóba (több méter mélyre merültem az eséstől, de nem ért le a lábam). Felúsztam a felszínre, majd ki a partra, ami leginkább a Witcher 3 agyagos partjaira hasonlított. Melegen sütött a nap, és éreztem az ujjammal az agyagos talaj kemény, síkos textúráját. Boldog voltam, mert tudtam, meg fogom tudni mászni a falat.

Aztán minden elsötétült, mert ez is egy olyan álmom volt, amelyik (ez elég gyakori, ha végig tudok álmodni egy sztorit) stáblistával ér véget.

Vercsorb lengette meg előttem ez a karcsú, A/4-es, keménykötéses, 450 oldalas kis elméleti eszmefuttatást a főzésről. Valamiért úgy gondolta, hogy az én analitikus fejemnek jót tesz, ha újfajta alapokról építem újra a főzést. Annak ellenére (vagy talán éppen azért) igaza lett, hogy én tényleg annyira rajongok a főzésért.

A kötet tényleg ezen négy komponens gondos kifejtésével hozza az emberhez közelebb a konyhai munkálatokat — abban mindenképpen segít, hogy a receptek követése helyett/mellett az ember meg is érti, hogy mit miért csinál vagy hogy mit és hogyan csinálhatna jobban. Vagy — elegendő gyakorlás után — hogyan lehet improvizálni.

A könyv első fele színtiszta elmélet; a maradékban receptek vannak, de nem azért, hogy az ember feltétlenül azokat főzze meg. Inkább gyakorlati illusztrációk vagy tudatosan kiválasztott gyakorlatok az elméleti részhez. Ez a második rész az, ahol szerintem elválnak az amatőrök a fanatikusoktól: több olyan recept is volt, amiről már első ránézésre láttam, hogy előreláthatólag soha nem fogom megfőzni. Nincs hozzá türelmem, de ha lenne, sincs hozzá megfelelő technikai felkészültségem, de ha lenne, sincs megfelelően felszerelt konyhám.

(Ez egyben azt is megindokolja, hogy miért nem tudok többet sima reklámfogásnál többet látni abban, hogy a szerző lenne a „következő Julia Child.) Ugyan nem mondhatnám, hogy nagyon alaposan áttanulmányoztam ennek az utolérhetetlen zseninek a munkásságát, de azért azt én is tudom, hogy ő a hatalmas tárgyi tudása mellett elsősorban a közvetlen, no-nonsense hangjával tudott hatni az amerikai háziasszonyokra. Samin Nostrat meg közvetlen ugyan, de egy kolosszális gasztrosznob. Néha olyan szűkre veszi a számba jöhető hozzávalókat, ami szerintem egy amerikai háztartásban sem reális. Egy nemzetközi piacra szánt könyvnél pedig én azt is zokon veszem kissé, hogy rengeteg hivatkozás van leginkább csak az USA-ban hozzáférhető alapanyagokra.)

Három nap alatt végigolvastam a könyvet (ez egy olyan szakácskönyv, amit a szerző is úgy ajánl, hogy ezt úgy érdemes elolvasni, mint egy regényt), de persze ez még csak arra jogosít fel, hogy vissza tudjak lapozni az engem érdeklő részekhez. Tényleg varázslatos, hogy mennyire más szemléletet tesz ez az ember fejébe már az első alkalommal. Az első tesztem egy krumplileves volt — édesanyámtól van egy milliószor kipróbált, golyóálló receptem, gondoltam, ha ehhez kicsit hozzányúlok, annyira jók az alapok, hogy nagy baj nem lehet. Tényleg sikerült egy kicsit a saját képemre formálnom. Azóta csináltam „sózsírsavhő” rántottát, salátát, levest és szórakozgattam egy nagy adag főtt hússal (kétféle levest és háromféle fogást csináltam belőle): tényleg máshogy főzök, mint eddig.

Apróság, de ez egy olyan szakácskönyv, amiben nincsenek fotók, csak és kizárólag színes rajzok. Ahogy életem gasztroalapzatát, a Család szakácskönyvét Réber László, úgy ezt a kötetet Wendy MacNaughton rajzai teszik élővé és egyedivé.

Összességében véve pontosan azt hozza ez a könyv, amit ígér: természettudományos alapokra helyezi a főzést. Aki már elfelejtette, újra megtanulhatja, mi az ozmózis, a denaturáció, a koaguláció vagy hogy hogyan kell jó emulziót létrehozni. És persze hogy hogy fordíthatjuk mindezt a javunkra.

Baluéknak például biztos ajánlanám.

Az Ocean’s sorozat persze sosem hihetetlen mélységeiről, komplex lélektanáról és dokumentumfilmszerű realizmusáról volt híres, de legalább a jobban sikerült epizódoknak (elsősorban az elsőnek, és mondjuk a harmadiknak) jól beazonosítható stílusa és kellemesen sodró, ütemes lendülete volt. A női verzió részben ízléstelen, de leginkább egyszerűen csak rossz. Hatvan perc után kikapcsoltam, pedig fizettem azért, hogy nézhessem.

Az egyik kritika, amit olvastam, remekül megragadja, hol nem képes ez a film még csak másolni sem az Eleven stílusát. Mindkét történet egy feltételes szabadlábra helyezéssel kezdődik, de amíg Danny Ocean-nek csak a szemét látjuk hamiskásan csillogni egy pár másodpercig, amikor megkérdezik, mit tenne, ha szabadulna, Sandra Bullocknál halljuk a hosszú monológot is. Ez tipikusan az a műfaj, ahol a kevesebb tényleg több.

De isten bocsássa meg nekem, engem csak zavar az a szemérmetlen koppintás is, ahogy ez a negyedik epizód másolja az elsőt, ami már szintén egy másolat volt. Ha egy női szélhámosfilmet látunk, akkor lehetne az egész valóban női szemmel bemutatva, de ennek nyoma sincs. Ezek a szereplők nyugodtan lehetnének férfiak; ami meg „nőies” bennük (mondjuk Anna Hathaway hisztijei), az meg nem nőies, csak sablonos.

A sztori nem csak azért unalmas a végtelenségig, mert tudjuk a befejezést, hanem azért is, mert iszonyatos mennyiségű kötelező kört le kell futnunk. Jó lenne már egy olyan filmet látni, ahol nem onnan tudjuk meg, hogy a hacker az ászok ásza, hogy lealáz másokat, hanem onnan, hogy a biztonsági rendszer komoly kihívást jelent. Jó lenne már egy olyan visszaszámlálást látunk, ami nem fut végig, hanem mondjuk négynél sikerül „elvágni a drótot”. Ha megbuherálják a kamerákat, akkor ne kelljen már ezredszerre is végignéznem a kalibrálás idegtépő folyamatát. És ha egy filmben a csapat toborzása kötelező kör, akkor érdekes lenne azt látni, hogy ez nem megy olyan simán mint egy olajozott csiga.

De ami a legjobban hiányzik a filmből, az a humor. Az Elevent és a Thirteent az tette többször is nézhetővé, hogy időről időre volt benne egy kis fricska, egy kis elegáns cinizmus vagy valami éppen csak kicsit túlzó húzás. Nem kellett hahotáznunk, de újra meg újra tudunk rajta mosolyogni. Itt a nők rezzenéstelen arcú robotokként teszik a dolgukat, egymást tökéletesen tiszteletben tartva, mégis örömtelenül, néha kicsit kegyetlenül (toronymagasan a legrosszabb, keserű és rohadt szájízt okozó jelenet, amikor a családanya úgy hagyja ott egyedül a kisfiát a garázs előtt, hogy az nyafog, mert nem érti, mi történik).

Mintha egy film attól lenne „női”, hogy kivesszük belőle az érzelmeket.

Mondhatjuk, hogy szabadon értelmeztem ezt a receptet, mert a pisztráng elég kis bágyadt volt a piacon, szóval inkább makrélát vettünk. A makrélához számos romantikus szállal kötődünk a feleségemmel: makrélát szolgáltak fel nekünk a Kornati-szigetek körüli kis hajókázáson, pár évvel előtte pedig ő csinált isteni, füstölt makrélás szendvicset… aminek az illata olyan intenzív volt, hogy megrepedtek tőle a beton házelemek a falban. Még jobban visszamenve az időben pedig elmondhatom, hogy az egyik első recept, amivel le tudtam nyűgözni, egy sült, paradicsomos-hagymás makréla volt. Ráadásul grillünk is csak elektromos van, szóval abban sütögettem meg. Mindkét oldalról, mert gyáva vagyok.

Minden másban követtem ezt a pár soros receptet, leszámítva, hogy egy kis citromlevet is kevertem a sós-borsos olívaolajba, amivel megkentem a halakat. Omlós lett és zamatos, paradicsomsalátát és rizst ettünk hozzá.

A recept amúgy nekem az olívaolajtól lesz „amerikai”. Magyarok is sütnek pisztrángot, de mi maximum az aljára öntünk egy kis zsiradékot, hogy ne égjen oda. Itt meg kenegetni kell. Ez a kenegetés az egyik legérdekesebb trükk, amióta a halak lábat növesztettek és meglepően sokat használ.

Azt hiszem, hogy ha valaki megkérdezné, hogy milyen ételeket szoktam főzni, akkor vitathatalanul a világkonyha volna a helyes válasz. Az egyik első nemzeti konyha, amit elkezdtem tudatosan megpróbálni beépíteni a mindennapi ételeink közé, az az indiai volt.  Doktor Úr rendes erdélyi-magyaros konyhán nevelkedett, sok csomborral és köménnyel, jómagam pedig pirospaprikás sertéspörköltön, úgyhogy volt hova szélesíteni a látókörünket.

Még bőven a belvárosban éltünk, amikor nyílt a szomszéd utcában egy indiai étterem. Egy augusztusi napon sikerült rábeszélnem akkor még nem túl kísérletező kedvű vőlegényem, hogy na ugyan tegyünk már vele egy próbát.  Klasszikusokkal kezdtük az ismerkedést: vajas csirkével és vöröslencsével. Instant szerelem volt mindkettőnknek. Volt a közelben egy arab élelmiszer üzlet, úgyhogy nagyon hamar mentem is mindenféle masalákat összevenni. Ennek megfelelően Maunika Gowardhan könyve az egyike az első szakácskönyveimnek.  Személyes véleményem szerint a könyv gyönyörű: minőségi papír, szép fotók és nagyon könnyen olvasható betűtípus. Ami pláne érdekessé teszi, hogy a receptek felosztása nem a klasszikus előétel-leves-főétel rendszerezést követi, hanem az alapján kerültek rendszerezésre, hogy éppen mennyire érünk rá főzőcskézni.

Picit nehéz helyzetben voltam, mert elég sok receptet próbáltam már a könyvből, és  a minimalista húsfogyasztási hajlamunk tovább csökkentette a lehetőségeket de azért sikerült főznöm újdonságokat. Oly annyira sikerült, hogy rögtön jópár receptet megfőztem az elmúlt pár hétben.

Elsőnek a Masala Omelettes receptre esett a választás. Ha még nem lenne egyértelmű a korábbi választásaim alapján, akkor itt kell, hogy bevalljam, hogy napokig el tudnék lenni, csak reggelire szánt ételeken. Ez egy tisztességesen megfűszerezett omlett, klasszikus indiai ízekkel. Paradicsom, hagyma, fűszerek, jó eséllyel mindig vannak otthon. Kiváló alternatívája lehet a szombat reggeli tojásrántottának. Mi megtartjuk, mert ízletes.

Másodiknak a Baingan ka Bharta recept jött, ami egy paradicsomos, fűszeres padlizsán étel. Ez a kaja Zöldi barátnőm kedvence, akinek már megvan a jól bevált receptje a házi reprodukáláshoz. Itt alapvetően a könyvből indultam, de hamar rá keleltt jönnöm, hogy az általam ismert verzióhoz képest ez jelentősen, mondhatni szokatlanul alulfűszerezett. Szóval kicsit megtoldottam a Zöldi verzió fűszereivel, ami a kedves paradicsomos padlizsánt indiai paradicsomos padlizsán szintjére emelte. Ha itt nem lettek volna insider infóim, akkor bizony nagy csalódás lett volna az étel. Mellé a recept végén található kiegészítő részből készítettem naan kenyeret.  Frissen finom volt, de a másnapra megmaradt darabka már nehezen csúszott. Ez így azért inkább csak egy gyenge közepes, nem csinálnám meg újra.

A harmadik recept viszont egy falat megkóstolása után feledtette a pár nappal korábbi padlizsános nem túl remekbeszabott receptet.  Punjabi Chole: csicsieriborsó gyömbérrel, gránátalmával és fekete teával.  Hogy mivel? Fekete teával. Amennyire vadul hangzanak az összetevők, ez a recept a mi ízlésünknek annyira telitalálat. A Fekete tea ad neki némi füstösséget és színt, a gránátalmától picit savanykás. Zseniális, nagyon szerettük, kerek volt, nem lógott ki belőle semmi fűszer és az irodában is bezsebeltem pár elismerő pillantást mikor elmeséltem , hogy mi az aznapi ebédem.  Ezt a curryt én rízzsel kínáltam. Aminek az elkészítéséhez a receptet a könyvből vettem.  Főtt rízsről beszélünk, semmi flancolás. Valahogy nekem a rízs nem az erősségem, ahány bombabiztos elkészítési módot kirpóbáltam eddig, valahogy sosem ment a dolog. Már a rízsfőző beszerzésén is gondolkodtam, de csak végső soron halmoznék fel egy egyfunkcós eszközt. Minden esetre stopperrel mért főzési idővel ez a recept egy egész jó rízst eremédnyezett. Szóval win-win a kaja.

Összességében én még midnig szeretem ezt a könyvet, igényes kötet,  jó alap az indiai konyhához, sok magyarázattal és nem érzem azt, hogy az európai ízléshez le van butítva.

Erzsébet kártyám utolsó lehelletével vettem meg ezt a kötetet; nem nagyon ismerem Örkény igazán korai írásait és kíváncsi voltam. Tényleg nagyon más az ízük, mint az író legérettebb arcát képviselő egyperces novelláké. De azért így is nagyon jók.

Az Azt meséld el, Pistában is elhangzik, hogy a háború Örkény életének nagy élménye — ebben a kötetben több írás is szól erről a témáról. Nem annyira a hadifogságról, mint inkább a városi vagy a fronti harcok tényleges szenvedéseiről, elsősorban olyan emberekről, akiknek semmi keresnivalójuk nincs ezen borzalmak között. Bennem ezek az írások hagyták a legmélyebb nyomot, érzelmileg talán ezek a leghitelesebbek.

Persze egy Örkény-rajongónak egyik írás sem okoz csalódást, de azért érdemes látni, hogy az élvezet nagyobbik részét pont az örkényi hang keresgélése adja. Ezek a történetek még nincsenek (mindig) annyira minimumra vágva: néhol kicsit terjengősek, néhol kicsit sok a felesleges magyarázat, Örkénytől pedig kifejezetten szokatlanul sok az író értelmezés — kevesebb megemésztenivalót hagy az olvasónak, mint ahogy azt később tette. Persze a groteszk, a mindennapok mögött ott rejlő furcsaságok már itt is rendre, majdnem minden írásban ott vannak.

Ami nekem a legfontosabb: minden írásban ott van a nagyon empatikus, őszinte, humánus attitűd, ami nélkül az egyperces novellák sem lehetnének hatásosak. Nehéz lehet Örkényt nem szeretni.

Már jó régen olvastam, de nem írtam róla; most, hogy a Gotham 4. évadát is végignéztük, ismét eszembe jutott.

Batman képregényeket azért jó (?) olvasni, mert az ember töményen az arcába kapja azt a mitológiát, amire a sokkal közönségbarátabb filmek épülnek. Míg a moziban azért törekszenek arra, hogy legyen a dolognak valami minimális realitásérzete, a képregények cselekménye sokkal feszesebb és minden baromság játszik. A papír olyasmit is megbír, ami celluloidon már előadhatatlan. A képregény (és ebben az esetben felesleges „graphic novel”-lel finomkodni) az olvasótól el is várja, hogy a kicsavart logikákat, moralitást, a valóságban kivitelezhetetlen tetteket valóságként fogadja el. Megkérdőjelezni egy képregényt olyan, mintha Akhilleusz személyét vetnénk történelmi kritika alá.

Azt azért érdemes megjegyezni, hogy a No man’s land történetfolyam tényleg nagyfokú rajongást vár el. Gotham egy földrengés miatt romokban hever, egy posztapokaliptikus környezetben kell helytállni az igazságért, ami önmagában is egy kicsit egysíkúbbá teszi a képet. Másrészt az eredeti képregényeket különböző művészek készítették, tehát még a grafikai stílusok között is ugrálni kell — nekem messze nem mindegyik tetszik egyformán. Így persze a történetek sem teljesen koherensek, a szereplők jelleme, karaktere, interpretációról interpretációra változik. Éppen beleélnénk magunkat valamibe, aztán lapozunk egyet, jön egy szőke óriás egy bazi nagy karddal és nem is tűnik el, csak pár tucat oldallal később.

Ami persze izgalmas, hogy a város összeroppanása sok visszatérő elemet és karaktert más színben tud feltüntetni. A város rendőrfőnöke, Gordon például ironikus módon pont most tud kilépni egy kicsit Batman árnyékából: saját jogán is hős lesz. Az ex-Batgirl Orákulum most nem tud hackerkedni, másmilyen eszközökkel kell információbrókeri szerepét megerősítenie. Batman meg itt nem tud és nem is akar kettős életet élni: csak az alteregó jut szóhoz, az egó, Bruce Wayne teljesen háttérbe szorul.

A színen átsuhan Superman is, ami nekem először egy blokker volt a végigolvasásban. Aztán csak átrágtam magam ezen a részen és ittam rá egy nagy pohár vizet. Batmanhez még tudok eléggé gyerek lenni, Supermanhez már gyerekként sem voltam eléggé az.

Ráadásul ez csak az első kötet egy monumentális nagyságú sorozatban, tehát még csak a fény sem látszik az alagút végén: Gotham az utolsó fejezetben még mindig romokban hever, nyoma sincs annak, hogyan áll majd vissza a rend és hogyan épül majd fel újra a város. A Gotham sorozat eljuttatott ennek a kötetnek a végéig, de a folytatásra szerintem csak az utolsó évad nézése közben támad majd fel a kíváncsiságom. Ha egyáltalán.

Az egyik kedvenc Antony Hopkis filmemet, a Fracture-t már bemutató környékén is láttam, de amikor kiderült, hogy a Netflixen is elérhető, és Nicoline még nem látta, gyorsan beterveztük a programba. Jócskán meglepődtem, hogy a főszereplő Ryan Gosling — 2007-ben még fogalmam sem volt, ki ő.

Klasszikus, tárgyalótermi thrillerről van szó, amelyik mégis sorozatban bontogatja fel a műfaj szabályait. A gyilkossági ügyben a vádat képviselő ügyész például nem igazán szimpatikus figura: egy önző, törtető alak, aki képtelen veszíteni. Így a film elején az áldozatokon kívül nincs is kivel azonosulni, ami egy nagyon feszült, kellemetlen helyzetet teremt. Aztán amikor eljön a fordulat és beáll a krízis, akkor sem úgy alakulnak a szabályok, ahogy az a műfaj jól bejáratott szabályai szerint történni szokott. A törvény képviselőinek gyakorlatilag semmi nem jön be, mindvégig egy lépéssel a gyilkos mögött járnak. És az általános gyakorlattal ellentétben az utolsó, az egész történetet visszamenőleg is felforgató csavar szerintem teljesen hiteles.

Anthony Hopkins az egyik kedvenc színészem — imádom azt a teljesen természetes színészi játékot, amivel mindenféle karaktert elő tud adni. A csontjaiig átlényegül a szerepévé, nincs egy perc, amikor azt gondolom, hogy színészkedne, és bár mint embernek, tényleg van egy alapkaraktere, sosem játszik rutinból, nincsenek olyan eszközei, amiket rutinból alkalmazna.

Javarészt a színészi játék viszi el a Solace-t is. Itt a történet jóval kevésbé mindennapi, nem minden szereplő annyira életszerű (Anthony Hopkins egy paranormális képességekkel rendelkező nyomozót játszik — a sorozatgyilkos is egy ilyen figura, csak nála is nagyobb erővel bír). Ennek ellenére egy izgalmas, klasszikus, kapjuk-el-a sorozatgyilkost történet, csapdákkal, nyomozásokkal, bűnjelekkel, mindennel, ami kell.

Engem mégsem ezért fogott meg, hanem az emberi drámák miatt, amelyek a háttérben dolgoznak. A legtöbb szereplőnek megvan a maga tragikus története, ami a cselekményhez közvetlenül nem kell, de pont ettől lesznek igazán kidolgozottak, ennek révén lesz egy kicsit több, mint egy tucatfilm.

Érdekes, hogy a Fracture-rel ellentétben a Solace milyen iszonyatos kritikákat kapott; annyira pedig nem rossz. Oké, a természetfeletti elemtől egy kicsit nehezebb megragadni a sztorit, nem olyan kompakt, nem olyan feszes, mint a másik film, de azért egy kellemes és jól fogyasztható darab.

A feleségem „ufónak” nevez minden, túlságosan nagyra vágott zöldségdarabot, legyen az a húslevesben szálban hagyott sárgarépa vagy túlságosan nagyra darabolt hagyma/paprika a lecsóban. Vagy a shakshukában. Szóval amikor elolvastam, hogy itt két centis csíkokra kell vágni a paprikát, már tudtam, hogy kapni fogok, pedig keresztbe még daraboltam is egy kicsit a csíkokon.

Nekem amúgy ez a szakácskönyv egyértelműen a „túl fancy” kategória. Miközben eléggé odavagyok a vegán/vegetáriánus ételekért, sajnos eléggé válogatós vagyok, ha zöldségekről van szó. Itt meg majd minden receptbe belesuvasztottak valamit, ami nálam kizáró ok — nem eszem csicseriborsót, karfiolt, brokkolit, spárgát… Vannak olyan receptek, amelyek olyan hozzávalókat írnak elő (kicsit hasonlóan az indiai szakácskönyvhöz), amiket ötletem sincs, honnan szerezzek be, és tartok tőle, hogy friss vízitorma nem lesz a piaci fűszerüzletben. Van néhány, gasztroőrülteknek fenntartott salto mortale — olyan konyhai flikkflakkokat írnak elő, amit még egy ilyen challenge kedvéért sem mernék bevállalni. Nem akarom persze azt mondani, hogy nincs három repcept a könyvben, amit szívesen megennék, de azok között meg elég nagy az átfedés: elvégre nem lehet egy héten rizottót és paellát enni, de tésztaféléből sem szívesen főzök többfélét.

A könyv amúgy gyönyörű, remekbe szabott ételfotókkal, szép, áttekinthető tipográfiával és a konyhában is jól követhető receptekkel, megamasszív kötéssel, szóval ilyen szempontból teljesen rendben van.

Persze az ufóktól függetlenül is tudtam, hogy baj lesz. Shakshukát azért főztem, mert már van egy szuper, mondhatni killer receptem, szerettem volna tudni, mennyire képviseli a csúcsok csúcsát a saját műfajában. Nicoline viszont nem szereti, ha kísérleteznek rajta, az osztályon felüli ellátáshoz ragaszkodik. Ha valami egyszer már beállt tökéletesre, akkor nem nézi jó szemmel, ha a konyhai személyzet kísérletezgetni kezd. És hát…

Cukor. Mit keres egy ilyen receptben cukor? És ne gondoljuk, hogy valamilyen titkos konyhakémiai folyamat majd dezintegrálja a nádcukrot: ez a Shakshuka masszívan édes. Plusz a paprika-paradicsom arány is sokkal kiegyensúlyozottabb, mint a nyertes receptben, ahol az ember tulajdonképpen egy sűrű, paprikás paradicsomszószra üti rá a tojásokat. Harmadrészt, nincs benne feta, ami nekem az amerikai változat legvadítóbb, legcsábítóbb csavara. Aztán — de ezt már meg sem csináltam — azt várná tőlem a szerző, hogy osszam kis serpenyőcskékbe a kaját, és adagonként süssem meg. Hát egy zsák szakácssapkás tévémaci, én nem csak vacsorát főzök, hanem ebédet is holnapra meg holnaputánra, mit gondol Yotam Ottolenghi, hány kis öntöttvas serpenyőt tartok készenlétben? Megsütöttem az egészet a fazékban. Az egyetlen plusz pont az előírt kis láng, amitől a tojás tényleg krémesebb lett.

Rizottót kéne még főznöm a héten, de már most be vagyok ijedve a padlizsánégetéstől.

Persze igazából úgy vagyok vele, hogy ezerszer inkább most, mint mondjuk a PMP-m napján, de most már azért sok a jóból. Köhögve-vacakul toltam végig az ünnepeket, itthon kuckóztunk Nicoline-nal Szilveszterkor, most pedig már ötödik munkanapja home office-ban vagyok. A feleségem vitaminnal tol, orvosaim ábécérendben tesztelik, hogy melyik antibiotikum használ és persze mindenki felírja nekem a kedvenc köptetőjét. Édesapám is hozott egy szekérderéknyi gyógyszert (köztük a kedvenc köptetőjét). Hogy ne érezzék magukat olyan egyedül, a tablettahalom után minden nap leküldök hatmilliárd bacispórát is egy eperízű diszperzióban.

Régen persze szerettem beteg lenni — amikor gyerek voltam és ez amolyan be nem tervezett vakáció volt. Egy-két nem várt ajándék is beesett olykor; egyszer például a nagymamám egy irodába való, asztali, írószer-és gemkapocs-tartó izét hozott nekem — természetesen űrállomásként teljesített szolgálatot. A kiszolgáló személyzetet leginkább édesanyám alkotta; visszatekintve nem semmi, amit végigcsinált azért, hogy valahogy szórakoztasson, amíg nem szabad felkelnem. A leginkább a sakkpartijainkra emlékszem.

Azért a betegség felnőttkoromban is járt némi hozadékokkal: egy durva influenza alatt szoktam le a kóláról, pedig fénykoromban 4-500 litert is betoltam egy évben. Egy tüdőgyulladás alatt meg a nádcukorra szoktam rá.

A home office amúgy a legjobb találmány, amióta a halak lábat növesztettek, igazából alig tudom megszokni, mennyire jó ez, hogy egy nem nagyon brutális betegség után nem az apokalipszisbe öntött őskáosz vár a munkahelyemen. Pl. most sem kell feküdnöm, akármennyire is ugatok, azért még most is legalább másfél fokkal fittebb vagyok, mint egy leraidezett őszi légy.

A magyar gasztronómiának talán az egyik legszörnyűségesebb félreértése a chili. Nálunk ez valamilyen babos-chilis darált húst jelent. Amerikában a chili ennél sokkal több mindent takar, az egyetlen kötelező elem benne pedig nem a bab (ahogy azt sokan számon kérik rajtam), hanem a chilipaprika. (A hús már nem az, mert van vegán változat is — egy recept például ebben a könyvben is megtalálható, de annyiszor főztem már meg, hogy a vercsorb-féle challenge-ben most nem játszik.)

Ebben a chiliben a marha- és bárányhús mellett (amit a két ünnep közötti pangásban disznóval helyettesítettem), például darabolt paradicsom, paradicsomszósz, kakaó, fahéj, őrölt köménymag, karadamommag, koriadermag, chili, só, bors, ecet és méz van. A hús ezúttal tényleg darált; több receptben inkább a kis kokcákra darabolt húst javasolják. Elképesztően telt és gazdag ízvilága van. Több chilireceptben is megtapasztaltam már, hogy a kakaó mennyire rafinált fűszer: nekem, aki Bedecón és Nesquick-enk nőtt fel, folyton kicsúszik a fejemből, hogy a kakaó nem édes, hanem selymesen-aromásan kesernyés.

Ez a chili tésztával a legjobb. Bab és újhagyma is jár hozzá, de csak tálaláskor, külön, nem az ételbe főzve. Nicoline ezt a kaját is felvette a listájára, egy másik, egyértelműen texasi beütésű húsos chili mellé. Ami hatalmas dicsőség és megtiszteltetés — így már nem is bánom, hogy csaltam, és a csípős chili felét édes paprikával helyettesítettem kizárólag a kedvéért.