Évértékelő 2018.

Trychydts | | | 2018., december 31., 23:59 | | |

Negyven éves lettem, a fene egye meg. Sajnos ezen sem tudok változtatni, legalább volt egy nagyon fun és elvarásolt hétvégénk  Vordenbergben. Nekem egyben az év utazása is ez volt, pedig rengeteget utaztam ebben az évben. Kétszer is voltam Forliban; persze mindkétszer munkaügyben, de másodszorra sikerült azért kicsit megmártóznom az olasz kisvárosok hangulatában is. Voltunk Berlinben, ami egy szemléletformáló nyaralás volt, tulajdonképpen nem is emlékszem, hogy külföldön valaha is ennyire lenyűgözve és elvarázsolva éreztem volna magam — ez volt az első hely az életemben, ahol azt éreztem, jobban otthon érezném magam, mint Budapesten. Fiatalékkal tettünk egy jó kis autókirándulást a Fertő-tó körül, ami nekem leginkább lazaságával és kötetlenségével emlékezetes nekem. Ráadásul milyen jót randalírozhattam közben az instant géppé átalakított Dianámmal. Plusz ugye a borhűtőnket is feltöltöttük, mert akkora hipszterek lettünk, hogy nekünk már borhűtőnk is van. Bordeaux-ban pedig visszatértünk Nicoline fiatalkorának tetthelyére. Gasztroszempontból ez a kiruccanás különösen érdekes lett: itt ettem életemben először osztrigát, másodszor csigát és napi szintű látogató lehettem egy elég jó kis francia piacon.

Egész évben írtam a blogomat, ami már csak azért is jó, mert így kipipálhatok egy fogadalmat, amit tavaly tettem és teljesítettem is. Már el is felejtettem, milyen jó akár csak egy év távlatából visszaolvasgatni, mi minden történt. A legnagyobb előrelépés ezzel együtt is az új design. Már nagyon nagy szükség volt rá, és Juca pont olyasmit hozott létre, amivel tényleg azonosulni tudok. Teljesen a kezében volt az egész koncepció, de pont azért kértem fel őt, mert tudtam róla, hogy ő képes egységes vízióban gondolkoni. Teljesen mást hozott össze, mint amit eredetileg képzeltem, de valahányszor ránézek a blogomra, érzem, mennyire szeretem és milyen jól működik az új arculat. És egy ilyen, egyszámjegyű közönség által olvasott oldalnál elsősorban ez a lényeg.

Vercsorb személyében, ki tudja, mi óta először, de ismét van vendégblogger is. Természetesen a főzésről írunk, aminek következtében az idén nagyon sokat főztem szakácskönyvből, de talán az sem túlzás, hogy újra felfedeztem magamnak a műfajt.

Szakmailag toronymagasan a legnagyobb eredményem a PMP megszerzése volt: 3 évig dolgoztam rajta, és nagyon hiszek benne, hogy megérte. Magamnak biztos bizonyítottam, hogy tényleg alkalmas vagyok projektmenedzsernek. Félig-meddig szakmai siker, hogy egész évben sikeresen vezettem egy feminista klubot a munkahelyemen; nem csak a diplomámnak veszem tényleges hasznát, de kicsit közösség-építésben is kipróbálhattam magam.

Általában nem nagyon szoktam életmódtrendekkel foglalkozni, idén viszont több nagy váltást is megléptem. Az egyik, hogy tudatosan próbáljuk visszaszorítani a műanyagot az életünkben: csomagolásmentesen vesszük, amit lehet, én meg leszoktam a pet-palackok használatáról is. Ugyanakkor július óta belekezdtem a bulletjournalingba is; erről eddig nem írtam, mert kíváncsi voltam, mennyire jön be ez nekem hosszabb távon, de rengeteget segített — jövőre majd biztos írok róla bővebben is.

Az év legszebb filmélménye nekem a Lady Bird volt. Idén végre találtam olyan sorozatot, ami tényleg érdekel: a Gotham ráadásul Nicoline-nek is bejött, remekül szórakoztunk végig; remek és nagyon friss kiegészítése a Batman-univerzumnak.

Idén olvastam el Jenna Moreci-től az Eve — the Awakeninget; nem tudom, miért teszek ilyen dolgokat magammal, de a kíváncsiságomért néha nagyon súlyos árat kell fizetnem. Akármilyen borzalmas is volt ez a könyv, az Amazon végül emiatt ajánlotta fel nekem olvasásra a Winter Tide-ot, ami viszont egy fantasztikus szellemi kaland volt, egyik kedvenc íróm, H. P. Lovecraft örökségének továbbgondolása és kifordítása.

Idén is jó sokat játszottam a számítógépen. Továbbra is Dark Souls rajongó vagyok, a sok Gotham-nézés hatására pedig végigtoltam az Arkham Asylum-ot, ami egy megdöbentően hiteles Batman-élménynek bizonyult.

Az év első felében megpróbálkoztam a slammel; nagyon nagy móka, de aztán egyre nehezebb lett, nekem meg egyre kevesebb időm és energiám maradt erre. Összességében véve elég vegyesek az érzéseim; voltak nagyon nagy pilanatok (=hallottam pár szöveget, ami nagyon megmozgatott), de az azért kiderült, mennyire erősen szelektálnak azok a rendezvények, ahol eddig megfordultam, a havi klubokhoz képest. Van az egésznek egy kis belterjes jellege is, ugyanakkor sosem éreztem azt, hogy a legjobb ne nyert volna. Idén meg részem lehetett életem legrosszabb OB-döntőjében. Kíváncsi vagyok, fogom-e folytatni, egyelőre nem buzog bennem a tettvágy.

Eredetileg a slam miatt kaptam az impróworkshopot: rengeteget tanultam ott is, és annyira tetszett, hogy Nicoline-nel vissza is mentem. Ha slammelésre nem is fogom használni, munkában is, magánéletben is hasznosítható tanfolyam volt.

(Pulbikus) fogadalmak jövőre:

  1. Szeretném a blogomat tovább folytatni.
  2. Kéne valamit rendszeresen sportolnom. Olyasmit, amit szeretek is csinálni.
  3. Sokkal többet szeretnék olvasni.

Elég sok minden mozog most az életemben; kíváncsi vagyok, miről írok majd egy év múlva.

#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt USA Cookbook: Deep South Catfish

Trychydts | | | 2018., december 27., 12:57 | | | Kategóriák: ,

Nagyon örültem, hogy Veronikának tetszett ez a szakácskönyv, nekem ugyanis annak idején valódi szemléletváltást hozott az életemben.

Ha máshonnan nem, az amerikai filmekből rá lehet érezni, hogy az amerikai konyha valószínűleg nem csak hamburgerből, fánkból és pizzából áll — mégis, ha társaságban elmesélem, hogy ezt főzök a leggyakrabban, általában pont erre kérdeznék rá. Holott nyilván minden adott nekik az izgalmas és sokszínű konyhához: egy hatalmas ország, óriási kulturális és földrajzi diverzitással, hagyományokkal. Az egész ország bevándorlókból áll, nyilván mindenki hozta otthonról a hazait, ami aztán összeolvadt a helyi szemlélettel és specialitásokkal. (Remekül lehet szórakozni, ha megnézzük, mit is főznek manapság gulash vagy chicken paprikash néven odaát.) Szóval kíváncsi voltam, és autentikus forrásból szerettem volna tájékozódni, ezért megkértem az amerikában sűrűn megforduló édesanyámat, hozzon már nekem egy igazi amerikai szakácskönyvet. Ez a könyv kívül-belül amerikai, de nyilván az is fontos, hogy egy nagyon autentikus és alapos kutatómunkán alapuló könyvről beszélünk, ami egy különösen gazdag keresztmetszetét nyújta az amerikai konyhának.

Nekem ez volt az a kiindulópont, amivel el tudtam rugaszkodni a magyar konyha nekem túlságosan is szimplifikált szemléletétől. Rácsodálkozni arra, hogy mennyire komplex is lehet egy fasírt, hogy a chili az nem feltétlenül darált hús + bab olyan élmény volt, ami után már nagyon nehéz lenne visszatérni a tradicionális magyar konyha egyeduralmához.

Nyilván rengeteg mindent megfőztem már ebből a könyvből, több bombabiztos, vendég-lenyűgöző tippem van — Veronikáéknak amúgy 99%, hogy szójás-ananászos-fokhagymás páclében húst sütöttem az össztangós vacsorán –, de a havi challenge kedvéért olyan ételeket választottam, amiket még soha nem próbáltam ki.

Ez a harcsarecept is ilyen. Ez az egyszerű kaják közé tartozik, tulajdonképpen rántott halfiléről beszélünk, csak éppen a szokott rántás helyett simán csak fűszeres kukoricadarába kell forgatni és úgy kisütni a halat. Az amerikaiak amúgy egyáltalán nem követik az előzetes halbesózás magyar rituáléját, ami nekem meglepően bejött: így a finom, natúr halízt nagyon jól ellenpontozza a markánsan kukoricás, pikáns panír.

A recept szerint simán lime gerezdekkel kellene enni, de nekem mindig szükségem van köretre, szóval főztem hozzá egy kis barna rizst. A halra csorgatott, kesernyés-savanyú limelé viszont tökéletesen kerekíti le az ízeket.

WTF? — Woyczek, Szkéne, bemutató: 2018.

Trychydts | | | 2018., december 23., 22:04 | | | Kategóriák: ,

Nem kell különösebb előképzettség ahhoz, hogy az ember értse a Szkéné Woyczekét — egy teljesen primer, zsigeri élmény, a nyomorúság, a magány és a kiszolgáltatottság pőre demonstrációja. Akkor lehet érdemes utánaolvasni, ha az ember szeretne utánagondolni a választott megoldások indokoltságának. Részemről ezügyben eddig teljes a kudarc: egyáltalán nem értem a darab mögötti művészi szándékot.

Egy fiatalon elhunyt, tizenkilencedik századi német drámaíró, Georg Büchmer töredékes, de sokszor feldolgozott munkájáról van szó (én az erdetit is elolvastam, angol fordításban a Project Gutenbergen). Tulajdonképpen egy végletekig szegény, megélhetését megalázó különmunkával egy egy orvos kísérleteiben való részvétellel próbálja kiegészíteni, elsősorban azért, hogy házasságon kívül született gyerekét és annak anyját valahogy eltartsa. Végül a sorozatos megaláztatások hatására megbomlik az elméje és megöli a szeretőjét.

A Szkéné előadása a minimalizmus mellett teszi le a voksát: a díszletek — a színpad közepén lebegő élet(?)fát leszámítva stilizáltak, a jelmezekben nagy szerephez jutnak a kötelek. Az egész előadás bele van helyezve egy narrált keretbe: egy (a színlap szerint) bolond (Bánki Gergő) konferálja-kommentálja az eseményeket.

Azt nem lehet mondani, hogy az előadásban nincs erő: a két főszereplőt alakító egyetemi hallgatók (Major Erik és Tóth Zsófia) nagyon fókuszáltan, intenzíven, érzelmesen játszanak. Hozzájuk képest alkotnak éles kontrasztot a széthullóban levő világ mechanikus figurái, a Kapitány, a Doktor és a Tamburmajor (Terhes Sándor, Csoma Judit és Nagypál Gábor); érzelemmentes, egydimenziós kegyetlenségük hiteles keretet adnak a történetnek. Érthetővé teszik, miért bomlik meg a főhős elméje.

Probléma, hogy a nagy műgonddal történt kivitelezés mögött végül is nincsen semmi. Számomra már a darab kiválasztása is teljesen érthetetlen: ez a történet önmagában, ma már sajnos teljesen érdektelen. Nem nagyon van néző, aki ne találkozott volna már ennek a történetnek valamilyen, fiktív vagy valós verziójával; magát a darabot is sokszor feldolgozták már. Bár a szereplők csupaszra stilizálása segít a történet megrajzolásában, azonosulni lehetetlen velük. Amit látunk, szikkadt, töredező csontváz — borzalmas vagy elborzasztó, de nem elgondolkodtató, provokatív vagy újszerű. Az előadásnak ez az egy rétege van — ami ebben az esetben nagyon kevés.

PMP lettem

Trychydts | | | 2018., december 19., 23:25 | | | Kategóriák:

Hivatalosan persze még nem, ahhoz még várnom kell egy kicsit, amíg a PMI legenerálja a tanúsítványomat… de az asztalomon már ott van a leszárazbélyegződött vizsgaeredmény. Az összes process groupból “Above target” vagyok, szóval mondhatjuk, hogy csont nélkül átmentem. Ha ezt Dr. Zboray Géza láthatta volna…

A jelentkezésem óta elég sokat tanultam, a vizsga előtti két hétben pedig kvázi egyfolytában; elolvastam a hivatalos vizsgaanyagot, aztán nyomtam a próbateszteket. Ami nem sikerült olyan jól, azt újratanultam, úgyhogy végül stabilan 80-92% között volt az eredményem, akármilyen próbatesztre is vetettem rá magam. Ez persze előrevetítette, hogy olyan nagy égésre nem kell számítanom, de így is eléggé izgultam; a vizsga lehet sokkal nehezebb, nyúlhatok be nekem nem annyira kedves témákba… és hát ha más nem, már a vizsgadíj összege is olyan volt, amit nem szívesen csengettem volna ki még egyszer.

Gyalog mentem, hogy egy kitisztuljon a fejem, élveztem a reggeli ködöt meg a hideget, végigsétáltam a budai rakparton a Műegyetemig. Oda is értem időre, motozás, fémdetektor, nadrág- és pulóverellenőrzés: elég komolyan veszik a vizsga tisztaságát. Aztán már várt a 200 csak nekem összesütött tesztkérdés egy számítógépen. 

Iszonyatosan nehéz volt; szerintem nem csak a vizsgadrukk miatt izzadtam meg jobban a kérdésekkel, mint bármelyik próbateszttel. Durván komplex helyzeteket kaptam, és tényleg tudni kellett kívülről-belülről, hogy a nagykönyv milyen problémára milyen processzt ír elő. Azért a kérdések alapmegközelítése ismerős volt, de csak úgy a 120. kérdés tájékán kezdtem el elhinni, hogy azért meglesz ez, megvan az a tudásszint, ami jó eséllyel elég lesz. Miután kész lettem, átnéztem a megjelölt kérdéseimet — ekkor már lendületben voltam annyira, hogy sokkal jobban átláttam a kétesebb problémákat, aztán elkezdtem átnézni az egész tesztet. Elszöszögtem ezzel negyven percet; az esetek többségében kapásból láttam, hogy jót ikszeltem, de volt néhány kérdés, ahol nagyon nehezen állt össze az összkép.. A végén még volt húsz kérdésem és öt percem, tudtam, hogy ezeket már nem fogom tudni normálisan leellenőrizni, inkább lezártam a vizsgát. Szerencsére ezeken a teszteken rögtön közlik az eredményt, és hát nagyon meglepődtem, hogy minden területen ennyire hasítottam.

Jó érzés volt azért megélni, hogy mennyit öregedtem az egyetem óta; most képes voltam egy előre elhatározott stratégia mentén tanulni, jó sok időm maradt gyakorlásra és ismétlésre, és nem halogattam az egészet az utolsó pillanatra. Ezzel együtt talán ez volt a legnehezebb (de biztosan a legfárasztóbb) vizsga, amit valaha is le kellett tennem. Örülök, hogy az ünnepeknek már úgy megyek neki, hogy ez is megvan.

Halászlé Ámerikából

Trychydts | | | 2018., december 16., 23:34 | | |

Jó ideje kutatom már a tökéletes halászlé receptjét — mindezidáig a bajai halászlében találtam meg a sikert. Erre azért csak ritkán szánom rá magam: nem elég, hogy a feleségem nem igazán ezt preferálja, piszok sokáig kell főzni, aztán enni is kell elég sokáig, hiszen kis adagban elkészíthetetlen. Igyekszem persze megtalálni a stratégiailag tökéletes időzítést, néha a kollegáimat is megszórom egy kis kóstolóval, de évente maximum egyszer-kétszer kerül az asztalra. Ráadásul nem mindig sikerül, olyankor meg ott állok egy kondér paprikás, zsíros lével. 

Mit akarsz főzni? — kérdezte tőlem keresődobozában a New York Times Cooking, én meg beírtam, hogy fisht, mert halhetet akartam rendezni. Erre kiadja nekem, hogy nesze, itt van az Eastern North Carolnia Fish Stew. Nézegettem, kiderült, hogy ez is egy bográcsos, rusztikus halétel, hagyományos elkészítési módja, hogy férfiak állják körbe a bográcsot, és nézik, ahogy fő a krumpli, a hagyma, a fokhagyma meg a hal a szűk paradicsomos alaplében, aztán igazi amerikai crazység gyanánt még rá is ütnek mindig vendég kedvéért tojást a fortyogó levesre. Piszok izgalmasan hangzott, de persze megvártam, amíg Nicoline biztonságos távolságba kerül Spanyolországban, mielőtt belevágtam a kísérletbe.

Ez volt az az eset, amikor a végeredmény meg a főzés előtti fantáziálás nem múlja alul előzetes várakozásainkat. A lé gazdag, sűrű és nagyon házias, nagyon jól ment hozzá a sügér, amit a recept alapján választottam. A krumpli szépen kitölti a helyet a tányérban, a tojás meg egyáltalán nem egy olyan bizarr hozzávaló, mint ahogy elsőre tűnt. És nagyon is kívánta maga mellé a kenyeret, amit a Három Tarka Macskában vettem.

Amíg eszegettem, elég sűrűn megfordult a fejemben az amúgy a klasszikus magyar konyha csúcsát képviselő apósom. Őt pár évvel ezelőtt édesapám szülinapján inzultáltuk egy francia hallevessel egy francia étteremben, másnap el is kellett mennünk halászlézni egyet a környékre, csak hogy megnyugtassa felborzolt idegeit. Tulajdonképpen nagyon kíváncsi lettem volna, hogy ízlik neki. Egyrészt ez az egész nyilván mérföldekre (vagyis kilométerekre) van attól, amit ő vagy Ottó bátyja varázsolnak otthon a konyhában; de mégis, minden kanálban ott van a falusias vendéglátás melege.

Lehet, hogy egyszer, ha nagyon jó kedve lesz, megkínálom egy kis kóstolóval.

Sheila Lukins USA cookbook 3+1 ráadás – #Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt

vercsorb | | | 2018., december 07., 18:58 | | | Kategóriák: ,

 Az Egyesült Államok gasztronómiájának neki ugrani és könyvet írni róla nem tűnik egy bonyolult dolognak. Egy-két hamburger verzió, sütőtököspite, talán egy pulykasült és pár dobozos torta mix tunning verzió. Aki ezt képzeli maga elé az amerikai gasztronómia kifejezésre asszociálva az nagyon meglepődhet amikor kezébe kerül Sheila Lukins USA Cookbook című könyve, amit Try kollekciójából kaptam tesztelésre. A könyv több, mint 600 oldal és 1987-ben adták ki először, amikor még nem volt divat 3 egész oldalas fényképet mellékelni egy nyúlfarknyi recepthez.

Az én viszonyom az Egyesült Államokkal egészen furcsán fejlődött. Fiatal, fogékony koromban volt szerencsém először kint járni, amikor ugyan a méretei már lenyűgöztek, de olyan túl sok vonzó dolgot nem találtam benne. Szép magas épületek, sok-sok ember, nagyon olcsó ruházati termékek, de amúgy semmi egetrengető. Semmi olyasmi, amit egy internet mellett már hollywoodi filmeken szociálódott tinédzser esetleg feltételezhet. Elraktároztam magamban, hogy jó kis nyaralás volt, biztos sok érdekesség van még, de nem törtem magam mindenképpen, hogy visszamenjek.

Mindig is úgytartottam, hogy az ember a lehető legváratlanabb helyeken találhat barátokra. 2013-ban kezdtünk tangózni Doktor Úrral, egyfajta kapcsolatépítő jelleggel, mert egyátalán nem tudtunk (najó, tudtam) táncolni. Jártunk,abbahagytuk, újrakeztük. Az egyik újrakezdésnél botlottuk bele egy olyan csoportba, ahol 3 pár (értsd tényleges pár) járt az órákra. Órák végén ment a small talk, semmi érdekfeszítő. A mai napig nem tudom visszaidézni, hogy hogyan jutottunk el egy vacsora meghívásig. Try és Nicoline meghívták a táncostársak egy részét egy vacsorára, azzal a felkiáltással, hogy  Try majd megmutatja nekünk az amerikai konyha szépségeit. Ez talán 2014 őszént volt. Nem emlékszem már a menüre, de biztos meatloaf volt :) .  Innentől datálódik Try és Nicoline az életünkben és válltak szépen lassan, sok vacsora közben a legszűkebb körünk tagjaivá.

A zöldfülű élményeim óta megváltozott a véleményem az Államokról. A második látogatásom, akkor már Doktor Úrral a lehető legtökéletesebben sikerült. Más terület mint először, plusz 8 év tapasztalat a világban. Addigra azt gondolom, hogy lett egy sokkal fejlettebb személyiségem amibe Amerikai tulajdonképpen illeszkedik. És ami a gasztronómiáját illeti: minden alkalommal le vagyok nyűgözve. A kultúrák olyan tökéletes keveredése, az ételek felfoghatatlan sokszínűsége jelenik meg,hogy tátva marad a szám. Fogták az egyes nemzetek az ételeiket, csavartak rajtuk egyet, megtartották a legjobb komponenseiket és végtelenül>>amerikaivá<< tették őket. Legfrisseb élményem a Hawaii-nrendkívül elterjedt Spam mushubi nevezetű étel, ami tökéletes példa a fent leírtakra. A tények: Hawaiin nagyszámú ázsai, azon belül is japán és filippinó közösség él valamint Amerikában elterjedtek a készételek. Bumm! Fogták a Spamneveztű löncshúskonzervet, a szushi rízst és norilapokat és csináltak belőle egy szendvicset. A Spam musubit, ami tulajdonképpen egy egészben hagyott, Spammal töltött rizs tekercs, norival borítva. Tenyérnyi méretű és harapod. Néha még van rá Sriracha majonéz is.

És akkor ezekután mint kezdjek egy olyan szakácskönnyvel, amiben csak a tartalomjegyzék 23 oldal? Hogy teszteljem le 3 recepten keresztül? Hetekig csak kerülgettem és lapozgattam céltalanul. Majd jöttek az őszi hosszú hétvégék és akkor elkapott az ihlet: az egyik hosszú hétvége minden napjára készítek belőle egy reggelit. A négy választásom a Classic Denver omlett, a Cobb salad Club szendvics, a Southwestern sunrise fantázianevű tojás étel és az Apple puff pancake voltak. Egytől-egyig kifogástalan volt mindegyik. A receptek érthetően voltak megírva, ízletesek lettek az elkészült ételek és minden recepthez volt egy kis bevezető is. Ezenkívül rengeteg >>gasztrocivilizációs<< írás van a könyvben, ami elmagyarázza az ételek eredetét vagy jelentőségét az amerikaik kultúrában (Hello southern grits!).  Ha a könyv 600 oldalon keresztül ismételgetné a vajas kenyér receptjét ezekért az írásokért akkor is megérné közelebbről megismerni.

Azt hiszem nem lepődünk meg, hogy a könyv Amazonon már a bevásárlókosaramban várakozik rám.

| | |