Mindig is tudtam, hogy nincs tehetségem a Rubik-kockához. Hogy csak két dolgot említsek: veleszületetten rossz vagyok térforgatásban és se türelmem, se érzékem nincs a rejtvényekhez. Aztán M. Minardi asztalán megláttam egy egészen különleges, és nagyon gyönyörű darabot; kicsit puha volt és nagyon lágyan fordult. Amikor Ágoston születésnapi ajándékát vettem, magamat is megleptem egy V-cube-bal (ez sem egy klasszikus kinézetű kocka, kicsit domborodik és ez is simábban fordul.
Amit elhatároztam: nem az útmutató alapján fogom kirakni, hanem magam fogok rájönni a megoldásra — már csak ezért is vettem olyan kockát, amit szét lehet szedni, így újra tudom kezdeni nulláról, ha van egy ötletem, amit ki kellene próbálni. (Ezt már meg is tettem egyszer, úgy éreztem, eljött a megvilágosodás, szétszedtem, összeraktam újra, továbbra sem tudok kezdeni vele semmit.) Egy rejtvénynek mégiscsak az a lényege, hogy az ember a saját agyát használja — sok értelmét nem látom, hogy írott algoritmusokat kövessek.
Mire jöttem rá eddig?
- Jól jellemzi a témához való érzékemet, hogy nekem azt is meg kellett tapasztalnom, hogy a szemben levő oldalak alapvető sajátossága, hogy mindig szemben is maradnak egymással.
- Nem oldalanként, hanem rétegenként érdemes haladni.
- Valószínűleg egy csomó rekurzív lépésre lesz szükségem, nem lehet vele lineárisan haladni: ha kis is raktam mondjuk egy réteget, azt szét kell majd barmolnom, ha tovább akarok haladni.
- Nagyjából sejtem annak az alapelveit, hogy egy réteget hogyan kell kirakni.
Első körben azzal próbálkoztam, hogy kirakjak egy réteget. Ez meg is történt, tovább haladni nem sikerült, mi több, pillanatok alatt elveszítem a kontrollt a kockák felett, ha csak egy kicsit is összekeverem őket. A második cél, hogy legyen két rétegem kirakva, így nemhogy nem sikerült, de jól össze is zavart.
Alternatív időtöltésként próbálkozom azzal is, hogy kirakjam a sarkokat — eddig ezt sem tudtam megoldani egyáltalán.
Itt toporgok most.