Slampoetry 7. Országos Bajnokság

Trychydts | | | 2018., október 14., 13:36 | | | Kategóriák: ,

Ez volt a hatodik országos bajnokság, amit végignéztem. Online közvetítésekkel kezdtük, aztán a harmadik alkalomnál vettünk két jegyet a Trafóba — imádtuk a hangulatot, hogy közvetlenül tapaszthatjuk meg a közönség reakcióját, na meg azt, hogy nincs leakadás a közvetítésben. És minden év jobb volt, mint az előző, tavaly full extázisban lelkesedtem olyanokért, akikért korábban egyáltalán nem. Annyira lelkes lettem, hogy én is megpróbálkoztam a slammeléssel, illetve jó pár klubon voltam az elmúlt év alatt. Talán éppen ezért esett nagyon rosszul, mennyire rosszul szervezett és alacsony nívójú verseny volt az idei.

A szervezés, az olyan szinten volt gáz, hogy arra már szavak sincsenek, és elképzelni sem tudom, mi lehet az oka. Tavaly még nem erőltettem túl, hogy informálódjak a slammel kapcsolatos eseményekről, de a Facebookon folyamatosan jöttek elő az OB-vel, illetve az előválogatóval kapcsolatos hírek. Idén ez alig történt meg, az előválogatót hétköznap rendezték meg, az első fordulókat munkaidőben, online jegyvásárlás pedig idén nem volt a döntőre sem. Felfoghatatlan ez számomra, 2018-ban már minimálisnál is kevesebb szaktudás és infrastruktúra kell ahhoz, hogy ez megoldható legyen, már ha cél, hogy nyitott legyen a rendezvény — mert a jegyeket azért így, fapados csatornákon is sikerült eladni nagyon gyorsan.

Idén mintha a belterjesség lett volna az első számú szabály. Idén Magyarország rendezi az Európa bajnokságot — ezt sem hirdetik egyelőre, csak egy külföldi linket találtam. Erre is próbáltak/próbálnak pénz gyűjteni a rendezők — a rendezvényeken kirakott kartondobozokban. Az előválogatók közepette egy, a szervezőkhöz elég közel álló ember írta le, hogy neki tulajdonképpen elege van abból, hogy amatőrök indulnak a mindenki számára nyitott előválogatón, vagy a havi klubokon, ahelyett, hogy a tizedik-századik munkájukkal állnának először közönség elé. És a fő érv: a rossz minőségű slam nem vonzza majd a külsős közönséget. Hát ez nagyon nem volt cél már idén sem — hogy lesz élő közvetítés és hogy mi lesz a linkje, az is csak a rendezvény kezdete után derült ki.

A CEU elég jó helyszínnek tűnt, nyilván volt egyfajta szimbolikus jelentősége is. Idén csak egy műsorvezető volt, ami megint egy olyan mozzanat, amit nagyon nehéz megérteni — kifejezetten hiányzott a két műsorvezető közötti dinamika, és nehéz elképzelni, hogy ne lehetett volna leakasztani valakit, ha esetleg közbejött valami.

A legjobban persze az idegesített, hogy a színvonal, az tényleg rémes volt. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy a huszonöt döntős közül hányat élveztem úgy igazából. Két kezemen sem tudnám megszámolni, hányszor mondtam el Nicoline-nek: ha ez egy klubon hangzik el, egy ismeretlen kezdő szájából, hat pontokat is alig kapna. Itt persze ismét érvényesült a tavalyi felpontozgatás gyakorlata — bár talán az is sokat elmond a színvonalról, hogy még így is sokkal alacsonyabb végeredmények születtek. Emberek ömlengése a saját egójukról, piti kis problémáikról — mindenféle játékosság, valódi teljesítmény nélkül. Kellemetlen és udvariatlan dolog, hogy a közönség nem tapsol egy ilyen rendezvényen, de nem emlékszem, hogy országos bajnokságon ennyi cseszegetésre lett volna szükség csak emiatt.

Itt van például Pinthér Anna. A Földalatti Slamben kétszer is ott voltam, amikor második lett, imádtam a pimasz, szókimondó, szemérmetlen stílusát, decemberben, amikor kedvenc nő slammerre kellett szavazni, rá szavaztam. Aztán azóta sokszor láttam nagyon rossz passzban, rengeteget hadar, és sokszor mondja ugyanazt. Most is felbukkant az Egy Kiállítás Képei, mint alapötlet, egyszer eldúdolta a promenádot, de többször nem, mert nem lett volna rá ideje a folyamatos darálás mellett — és így is egy perccel túltolta az idejét.

Nyáry Olivér is azzal bosszantott, hogy mennyire nem mondott nekem semmit. Talán őt hallottam a legtöbbször slammelni az elmúlt tizenkét hónapban, mindig volt legalább egy — de inkább több — érdekes csavar, amivel teljesen meg tudott fogni, de a mostani, rendre-rendetlenségre épülő performansszal konkrétan semmit sem tudtam kezdeni. 

Bárány Bencét sokáig egyáltalán nem bírtam; nagyon ügyes és nagyon tudja görbítgetni a szavakat, de sokszor nagyon üres nekem a formajátéka. Tavaly az egyik döntős előadása viszont mindenféle szempontból fantasztikus volt, piszkos trükkökkel teli, interaktív játék a közönséggel. Idén sem volt rossz, mi több, még azt is mondanám, hogy teljes joggal lett második — de mondjuk a tavalyi mezőnyben biztosan irritált volna. De neki legalább van saját hangja, stílusa, egyénisége és nem próbálja meg a kétszázadik bőrt is lehúzni ugyanarról a témáról.

A legszomorúbb az, hogy a legtöbb előadóra még olyan szinten sem emlékszem, hogy legalább bosszantottak volna. Semmi másra nem emlékszem belőlük, mint hogy a visszamaradt időt mutató órát bámulom, hogy mikor lesz már vége, és hogy imádkozom, hogy ne lépje túl az idejét.

Szegedi Fanni egy olyan előadó, akit mindig nagyon élvezek és most sem okozott csalódást. Feminista filozófusként nyilván tudom, mennyire óvatosan kell osztogatni a “női hang” kifejezést, de ez az előadás tényleg csak egy nőtől hangozhatott volna el, és most is ugyanolyan finom és érzékeny megoldásokkal volt tele, mint mindig. Fazekas Viktor is ugyanezt a pontosságot, személyességet és ötletességet hozza. Nagyon örültem, hogy most is: rá is szavaztam a közönségszavazáson. Mások is; ezt a kategóriát ugyanis sikeresen megnyerte.

Molnár Pétert (aki esetleg nem ismerné, még mindig olvasható egy ősrégi önéletrajza a Parlament honlapján) nagyon ritkán tudom élvezni. Nyilván a kisujjában van, mi a a slam, de nagyon nehezen szánja el magát arra, hogy tényleg jelen legyen a színpadon és nagyon ritkán kerülünk közös hullámhosszra a témáit és azok feldolgozásait illetően. Most viszont két olyan témával jött, ami nekem is egyből betalált, és olyan erővel adott elő, amit még soha nem láttam tőle. Az első fellépésétől konkrétan a sírás szélén álltam, amikor befejezte. Olyan pillanat volt ez, amiről most már tudom, hogy mindig emlékezni fogok rá; ezek kedvéért hallgatok slamet hat éve rendszeresen. Az is meglepett, hogy a második szövege annak ellenére is hatalmasat szólt, hogy az előzőben félbehagyott gondolatmenetét folytatta. Teljesen megérdemelten lett első, és sokkal nagyobb különbséggel, mint a tavalyi győztes, az idén a második fordulóba sem került Mészáros Péter (tavaly zseniális, idén erősen felejthető).

Ha van valami, amit szeretek ebben a bénán szervező, a haverokat felpontozgató, egy rendezvényt időben elkezdni és a szünetekről időben visszajönni képtelen társaságban, az éppen az a csoda, hogy a legjobb mindig nyer.