Utazások vörösborral és pizzával

Trychydts | | | 2018., szeptember 16., 23:49 | | |

Első őszi látogatásunkkor csinált nekünk Veronika deep dish pizzát. Elég lelkes voltam már a gondolattól is: ha Veronika kitalál valamit, akkor igazán semmiségnek tűnik magángépet foglalni, egyeztetni Joe-val, a kedvenc pilótánkkal, hogy lehetőség szerint legyen szabad (a térségben ő az egyetlen, aki képes fél liter tequila és három fej fokhagyma elfogyasztása nélkül is gépet vezetni) túlesni a szükséges oltásokon, kivenni egy-két nap szabit. A végén biztosan vár ránk egy új gasztronómiai alapélmény, amire aztán évekig gondolok majd vissza vágyakozva. 

Amikor megérkeztünk, szegény Doktor Úr még alig állt a lábán: hiába, ha ő az egyetlen orvos kétezer mérföldes körzetben, néha besűrűsödnek a dolgok egy kicsit. Megtekintettük az új, kísérleti cukornád-ültetvényüket, Nicoline pedig még az új borospincébe is leugrott kicsinyt. Elmeséltük, hogyan megyünk majdnem Toszkánába és hogyan megyünk majd ténylegesen Bordeaux-ba. Fiatalék idén a szokásosnál is egzotikusabb célpontot lőttek be maguknak (olyat, amihez én már menthetetlen kispolgár vagyok), s ha már szóba került az utazás, megnéztük a diákat a legutóbbi ázsiai útjukról. Kedves feleségemnek szembesülnie kellett vele, hogy igen, Ázsiában valóban sok az ízeltlábú, de igazából a vécében crossolgató gekkóhordákat sem lehet kizárni. (Azóta kevésbé forszírozza, hogy menjünk vadvízi evezésre Vietnamba.)

Utána került sor a deep dish pizzára, ami az iskolapéldája annak, mi a csodálatos az amerikai konyhában. Az alapötleteket teljesen szabadon, gátlástalan innovációval csavargatják. Ez például már szellemiségében is alig pizza, ők mégis így hívják, mert ez inspirálta őket. Kicsit olyan, mint egy quiche-be oltott pizza: kör alakú, felmagasodó széle van, a tészta kelt, de rétegzett és alaposan ledöngölt, a töltelék pedig a tésztára szórt sajtra öntött, nagyon bőséges paradicsomszósz, megszórva parmezánnal. Elképesztően finom volt, Veronikától hamarosan el is kunyiztam a receptet.

Bort is ittunk hozzá, ami kivételesen az én érdemem. Még a forli-i szép napok alatt szereztem be egy pókhálós palackot egy pocakos olasz bácsikától, akinek a pincészete pont útba esett nekem, amikor munkába gyalogoltam hajnalonként. Szóba elegyedtünk, aztán utolsó nap megalkudtunk egy kis vörösborra — gyönyörűen kiegyensúlyozott tanninokat és savakat, az olasz nap érlelte gyümölcsök zamatát és egy gazdag, csábítóan-kacéran bársonyos textúrát kaptam a pénzemért cserébe.

A deep dish pizzának aztán otthon én is nekiálltam: a saját verzióm is nagyon finom lett, de csak a szósz folyt egy kicsit jobban az ideálisnál. Legközelebb vagy nem friss paradicsomból csinálom (??? — a konzervfétis olyasmi, amit nagyon nehezen emésztek meg az amerikai konyhában), vagy majd szórok hozzá egy kis kukoricalisztet, hogy egy kicsit összeálljon. (Ja, és szerintem Veronika kb. a háromszorosát használta a receptben leírt mennyiségnek, amit én csak akkor vettem észre, amikor már majdnem kész voltam — így viszont új egyébi csúcsot tudtam felállítani paradicsomszósz-készítésben.) A tésztába halálosan szerelmes lettem: isteni a textúrája, nem ragad, remekül lehet dolgozni vele, és a levelesség megoldásához sem kellett hat évet lehúzni egy falusi konyhában.