A cég révén fedeztem fel az Osteria Mille Lire-t, ami egy viszonylag drága, de elég autentikus olasz étterem. Tagja vagyok pár céges csoportnak, az egyikben az újonnan érkező ügynököket egyengetjük kissé el a terepen. Elég magányos munka, a nem létező team szellemet közös programokkal próbáljuk nagy ritkán pótolni — egyszer itt voltunk pizzázni (az étterem amúgy az egyik tag fő informátoráé, szóval legalább csináltunk neki egy kis forgalmat).

A feleségemmel is itt ünnepeljük a második évfordulónkat — most, hogy már nős vagyok, nyugodt lélekkel váltottam a Vapianóról, a korábbi ikonikus helyszínünkről ide. Helyénvaló is: már voltunk Olaszországban együtt, voltunk együtt főzőtanfolyamon Szicíliában, végigtoltam két olasz szakácskönyv tesztjét Vercsorbbal, sokkal jobban tudom értékelni az autentikus konyhát. És ez, hát ha nem is egy Qbio, de majdnem. Isteni, vékony tésztájú pizza, remek minőségű feltétekkel. Én új helyen mindig Margaritát eszem először, egyrészt ez az egyik kedvencem, másrészt ezen lehet a legjobban lemérni, mi az, ami jó egy helyen: nem lehet a feltétekkel trükközni, az alapdolgoknak kell jónak lenniük. Most viszont másodjára vagyok itt, nyugodt lélekkel kérhetek mondjuk rá sonkát is.

Bort csak a feleségem iszik, én ragaszkodom a hét és fél decis olasz ásványvízhez, amire a forli-i szép napok alatt szoktam rá: ott is mindig egy üveg vizet ittam meg a vacsorához, és meglepően jól is esett. Feleségem bora természetesen olasz, akárcsak a pincérnő, aki összetéveszthetetlen akcentusával szintén hozzájárul a hangulat megteremtéséhez. Ráaádásul gyorsan és profin érkezik minden.

Előételt nem ettünk, de a desszertnél megmakacsolom magam — én tolok egy tiramisut, csatos üvegből, aminek ugyan nem tudom, mi értelme van, de már máshol is megfigyeltem. A feleségem cannolit eszik, mindig mindig, ha van az étlapon — már Szicíliába menet is kifejezetten erre készült, de miután az összes útba eső cukrászdában mintát vett ebből a furcsa kis édességből, azóta végképp nem tud ellenállni neki.

Az étterem amúgy Budapest egyik legocsmányabb utcasarkán van, de a belső kialakítás nagyon igényes. Nem utolsósorban visszaidézi nekem Forlit, amibe annak ellenére szerettem bele szépen csendesen, hogy csak egy gyárba dolgozni jártam oda.

Kézen fogva sétálunk haza. Menet közben elmegyünk kedvenc belga éttermünk előtt, amiről rögtön eszembe is jut, hogy alkalmasint ide is beugorhatnánk majd egy kis kagylózásra.