Immáron szabadfoglalkozásként döntöttem úgy, hogy megcsinálom ezt az egymással is párosítható két receptet. Amúgy is szerettem volna valami echte olasz húsételt készíteni — ilyesmit még a szicíliai szakácskönyvemből sem főztem. Ráadásul ez két milánói, tehát észak-olaszországi étel — ami persze egészen más, mint a szicíliai konyha, amiben már szereztem egy kis gyakorlatot. Imádom amúgy az olyan szakácskönyveket, ahol így párosíthatóak a receptek, egy spéci köret meg valami furmányosabb főétel.

Mind a párolt zöldséges alapon készült, finoman, de pikánsan (reszelt narancshéjjal is) fűszerezett marhahús, mind a diszkréten, finoman egyszerű, sáfrányos rizottó a „nyugis” receptek közé tartozik. Vannak ételek, amelyeknek az elkészítése non-stop action, folyamatosan figyelni, ugrálni kell, adott esetben félbe kell hagyni a főzést egy másik munkafolyamat kedvéért: ezeknél meg az alapos előkészítgetés után az étel szinte megfő magától.

A hús „nagyon apróra” szeletelt répát és zellerszárat ír elő, itt nekem óriási inspirációt jelentett Veronika lasagnája, amit még az előző lakásukban szolgált fel nekünk. Akkor még nem győztem hüledezni, hogy lehet ilyen finomra vágni valamilyen zöldségfélét — most én is megcsináltam, még ha nem is voltak a kis darabok olyan embertelenül szabályos kis kockácskák, mint az övéi (a darabolásban azért a dim-sum workshop is adott egy kis technikai löketet, amit Nicoline-nel toltunk végig). Szépen megpirítottam, megfonnyasztottam mindent, amit meg kellett, aztán hagytam szépen fortyogni a marhát a jégszekrényből előbányászott alaplépben. (Erre is a feleségem vett rá, hogy a húsleves levének egy részét mindig raktározzuk el a fagyasztóban, és akkor nem csak kockalevessel tudok alálöttyinteni az alaplevet követelő ételeknek.)

A rizottó maga szuper egyszerű volt, csak a sáfrányos szeklice porrá őrlése volt némi kihívás, de a szakácskönyv tippje, a kis szálacskák kanálban való izzítása a gáz fölött tényleg megtette a hatását (közben meg jól eszembe jutott Vincent Vega a Ponyvaregényből).

Azt sajnos továbbra is meg tudom erősíteni, hogy ez a szakácskönyv — pláne, ha kölcsön kapjuk — nem konyhai használatra készült, a ragasztott kötés nem igazán segít abban, hogy nyitott könyvből dolgozhassunk.

Nicoline amúgy szag alapján apósom párolt őzpörköltjével rokonította a marhahúsomat, amit azért tényleg vicces. Itt ugye az ember megpirítja a szeleteket, aztán alaplében, néhány extra zöldfűszerrel felfőzi, elég jól érvényesül a hús eredeti jellege. Apósom őze egy másfajta konyhaművészet: a méretes őzdarabot menet közben begyűjtjük egy ismerőstől, csomagtartóban utaztatjuk, a szálláshelyen bepácoljuk, levágott tetejű ásványvizes üvegbe tömködjük, hűtőtáskában másik szállásra transzportáljuk, ott hűtőbe tesszük, másnap reggel a hűtőtáskába visszapakolva Bükre visszük, elővesszük és a páclében megfőzzük és porhanyósan tálaljuk.

Szóval na. Ez nem is ugyanaz a műfaj.