Mivel majdnem az egész hetet a szakácskönyvteszt jegyében terveztem, elég hamar sor került a második receptre.

A rikottának a konyhában elég érdekes fizikája van: a New York Times Cookingnak is van egy rikottagnocchi receptje, de azzal egyszerűen nem bírtam összebűvészkedni az előírt állagot. Főzés közben, akárhogy is bűvészkedtem, nem állt össze a tészta elég szilárddá. A forró víz azért megtette a hatását, és sikerült gombócféléket előállítanom, de éppen csak hogy. Éppen ezért volt bennem némi szekszis ezzel a recepttel kapcsolatban.

Teljesen feleslegesen: a tészta úgy állt össze, mint a parancsolat, simán ki tudtam nyújtani kis rudacskákra, amik könnyen szaggathatóak voltak, aztán pont úgy jöttek fel a víz színére, ahogy az a szakácskönyvben meg volt írva. Gondoltam, mindenért fizetni kell valamivel, és azt gondoltam, majd biztos nagyon lisztes vagy rágós lesz a tészta, de nem — finom, könnyű és pont kellemesen tömör volt az állaga. Kiszedve a vízből nem ragadt össze és remekül passzolt a paradicsomhoz. A tésztába gyúrt sajt íze pedig diszkréten, de határozottan kivehetően ott van a háttérben.

A szósz maga elég finom volt, de nekem egy kicsit túl rusztikus. A szeletelt fokhagymával mindig is az volt a bajom, hogy fokhagymaszeletek lesznek tőle a szószban — ez még csak hagyján, de a számba is belekerülnek előbb-utóbb. Most az egyszer a recept alapján dolgoztam, de legközelebb zúzni fogom, az tuti.

Megint egy gyors, egyszerű és autentikus recept, nekem ez a szakácskönyv eddig kettőből kettő.