A Cinders és a Blackwell-sorozat után megint vágytam egy jó sűrű történetre, valódi erkölcsi problémákkal, izgalmas karakterekkel, egyedi csavarokkal. A Life is Strange-ről algi írt nagyon röviden, de nagyon csábítóan a Facebook-on, öt euró volt az egész, gondoltam, kipróbálom.

Előrebocsátom: nem jutottam sokáig. Talán ötből az első epizód első ötödéig. Elsőnek akkor dobta le a láncot az agyam, amikor az időutazó képességét frissen felfedezett lánynak teljesen banális problémákat is időutazással kell megoldania. Algi szerint ez normális, ez egy időutazós játék, de azért a Blackwell-sorozatban sem kellett minden ajtón asztráltestben átkommandózva megkeresni valami feliratot, mielőtt bemehettünk volna. Úgyhogy az egyik ilyen tömény hülyeségnél rögtön félretettem egy játékot.

Pedig az alapok nem indulnának rosszul: fotózást tanuló főiskolások között vagyunk, rajzfilmszerű, ízlésesen megrajzolt környezetben. Aminek a sűrűsége sajnos messze nem egyenletes: vannak terek, amelyek részletgazdagok és realisztikusak, mások üresek és bántó élességgel emlékeztetnek bennünket arra, hogy pár háttér előtt animált 3D-s figurát nézünk mindössze. Ugyanez a karakterekre is igaz: vannak egészen életszagú arcok és vannak még fröccsöntött műanyag modellnek is gáz szereplők.

Amikor kihisztiztem magam, újrakezdtem az egészet, benyaltam, hogy nekem mostantól mindenért időutaznom kell — aztán, amikor a legjobban kellett volna, nem volt rá lehetőség, viszont addigra át kellett rágnom magam pár nevetséges, erőltetett, túlhúzott, a valósággal még csak nem is érintkező tinédzserdrámán. És akkor jött az Érzés, ami akkor éreztem először, amikor anyám monokróm, LCD-képernyőjén túlságosan sokáig toltam a Wofelnstein 3D-t. A fültő alapú mirigyekből kiinduló, görcsös émelygés.

A játékbeli barátnőm például dühös rám, mert öt vagy hány évig egyszer sem hívtam fel. Lehet, hogy a nagymamám részéről ez még egy valós elvárás volt volt, de bakker Chloé, get a life: ha valaki elköltözik a környezetedből Seattle-be, és nem jelentkezik, akkor lehet, hogy épp identitáskrízist él át, legyél jó kislány és hívd fel te. Írjál neki e-mailt. Rakjál be egy Skype sessiont. De ezt persze nem mondhattam, elvékonyodó cérnavékony hangon kell nevetséges álkifogásokat nyöszörögnöm.

Úgyhogy amikor fent nevezett barátnő szétdekorált szobájában körülnézve kellett volna folytatnom a történet előregördítését, úgy döntöttem, nekem ennyi elég is volt. Ahogy a Witcher 2-ben is úgy gondoltam, nem érdekel, ki nyírta ki a királyt és hogy felőlem az összes elf lázadó felakaszthatja magát, itt is úgy éreztem, hagyom ezt a nyáladzó hipszterekkel teletömött kis koszfészket a francba, bogozgassa a nevetséges problémáikat akinek erre van gusztusa. Én játszom inkább még egy kis Batmant.