Tavaly már voltunk csillagoségbolt-parkban, akkor a Hortobágyon. Mint rendezvény, elég jól sikerült, jól elszórakoztunk a Doktor Úrral és Veronikával, az éjszakai égboltot is megtekintettük, csak sajnos ugye a csillagok zöme nélkül: sikerült addig egyeztetnünk naptárainkat, amíg egy teliholdas éjszakát választottunk csillagmegfigyeléshez.
Idén okosabb voltam és mi alkalmazkodtunk a Naprendszerhez: sajnos Doktor Úréknak ez nem volt jó, de legalább újhold volt. Nicoline unszolására új helyszínnel, a Bükkel próbálkoztunk, vegyes eredményekkel.
Ami a szürrealitás-faktort illeti, a Bükk kenterbe veri a Hortobágyot. Ott, amikor kiszálltunk a kocsiból a puszta kellős közepén, egy papucskállatka nem tudott volna bennünket észrevétlenül megközelíteni (pláne a vakító holdfényben nem). Talán éppen ezért nem is próbálkozott semmi. Itt viszont hemzsegtek az állatok. Odafelé két, visszafelé négy őz baktatott át az úton vagy mellette (persze már az első után is csak csigalassan hajtottunk), és akkor még nem beszéltünk az öt darab rókáról. Az egyik halál nyugiban méregetett bennünket az út széléről, majd, amikor elmentünk mellette, masszív unottsággal ballagott vissza a fák közé.
Amikor kiszálltunk a kocsiból, egy erdő közepén, rögtön hallottuk, hogy javában és teljesen zavartalanul zajlik körülöttünk az élet — sokkal jobban, mint amikor éjszakai túrán voltunk Baluékkal. Úgyhogy nem is éreztük az olthatatlan vágyat, hogy nekivágjunk a rövid sétának, ami valamivel jobb kilátást ígért volna. Horizonttól horizontig érő látványra így sem számíthattunk, de mi bölcs belátással beértük azzal, amit az autó 50 cm-es körzetéből meg tudtunk figyelni. Ami az ébolt szűk fele lehetett — egy fontos pont a Hortobágy javára.
Az viszont egészen elképesztő volt. Az istenek másodszorra is kegyesek voltak velünk és ismét kristálytiszta éjszakánk volt. Hold hiányában most csak a csillagok ragyogtak, elképesztően nagy számban (bár gondolom, sem több, sem kevesebb nem volt, mint általában). Hozzáteszem, csillagképek között navigálni most sem lett sokkal egyszerűbb, de idén már tudtam alkalmazkodni pár geometriai trükköt, hogy elnavigáljunk egyiktől a másikig. Megvolt a nagy, romantikus teljesítmény — éppen egymást átölelve számítgattunk valamit a zeniten, amikor elhúzott fölöttünk egy bazi nagy hullócsillag. És Teljesült az a vágyam is, hogy egy olyan nő legyen a feleségem, aki látta a Tejutat. Ami szerintem továbbra is az egyik legszebb égi látványosság: nem durva és tolakodó módon, de ha az ember tudja, mit néz, akkor szinte fejbe veri az iszonyatos távolságok és méretek tudata.
Ez a már-már szakrális érzés az, ami miatt boldog vagyok, ha a csillagos égboltot láthatom. Az ember kötögeti össze a csillagképeket, és egyszer csak eszébe jut, hogy most pontosan ugyanazokat a csillagokat nézi, amelyek már az Antigoné ősbemutatóján is ott voltak felettünk, ugyanígy ragyogtak amikor a mostani Budapest területén Acquincum volt a legfejlettebb település, amikor leverték az első cölöpöket Velence helyén vagy amikor Amundsen megérkezett a Déli-sarkra.
Aztán egyszer csak észrevettem az égen valami nagyon furcsát. Kb. akkora és olyan fényes volt, mint az Esthajnalcsillag, csak éppen jóval éjfél után és narancssárga. És ha lassan is, de határozottan mozgott is. Próbáltam végiggondolni azt a keveset, amit az éjszakai égboltról tudok: sejtettem, hogy valamelyik bolygó lehet, de egyik sem igazán illett a képbe. Visszaérve a szállásra, rögtön utánanéztem, és persze a Mars volt — 15 évig nem lesz olyan közel, mint július második felében. Úgyhogy utólag is majd elsírtam magam a meghatottságtól: sikerült a saját két szememmel is legszebb pompájában látnom a másik szomszédunkat, ahol most éppen a Curiosity mászkál és gyűjti nekünk az információkat, és ami, ha minden jól megy, a második égitest lesz, ahová majd ember teheti a lábát. Arról már nem is beszélve, hogy átérezhettem, mit is érezhetett a főhős az A Princess of Mars második fejezetében.