Megünnepeltük, hogy Balu után Petinek is sikerült helyiértéket lépnie az életkorával, mégpedig egy klasszik, amerikai családi filmbe is hézagmentesen illeszkedő kerti partival.

Peti, ha jól emlékszem, még akkor csatlakozott az egyetemi újsághoz, amikor én még nem is voltam főszerkesztő. Mindenesetre az tuti, hogy a Webarangoló nevű, saját fejlesztésű rovatával kezdte — és ezzel azt is tisztáztuk, hogy olyan korból származunk, amikor egy újságban érdekes honlapok ajánlására még volt értelme rovatot fenntartani. A Nyúz körüli bloggerhordának amúgy Peti volt az alapító tagja, én is csak hosszas húzódozás után követtem: nem tudom, most mi a stájsz, de akkoriban még saját fejlesztésű PHP-motoron futott a honlapja. (Én bezzeg statikus HTML oldalakat írogattam, és minden évben megfogadom, hogy valahogy kimókolom, hogy importálni tudjam azt is WordPressbe.) Gondolom, most már ő is WordPresst használ, de rajtam kívül, ha jól tudom, ő az egyetlen, aki azóta is folyamatosan blogol. Később aztán elég sok minden lett, olvasószerkesztő, tördelő, főszerkesztő — hozzáteszem, utóbbiban az egyik legjobb, akit ismerni volt szerencsém.

Baluhoz hasonlóan itt is van egy romantikus szál a közös történetünkben: egyszer, amikor a padon üldögéltünk a négyeshatos petőfi hídi megállója előtt, megkérdezte, mit gondolok arról, hogy egy tizenhat éves lánnyal jár. Mondtam neki pár kedves általánosságot, aminek annál is inkább örülök, mivel a szóban forgó lány már a felesége és két tündéri kislányának édesanyja (az esküvőjükön meg én voltam az egyik fotós). Ami nekem személy szerint már azért is szerencse, mert amikor egyszer különösen mélyre estem a lelki gödörbe, a húgom és Zsó mellett Noémi volt az a nő, akinek nagyon sokkal tartozom azért, hogy úgy tudtam kimászni belőle, hogy még én jöttem ki  jól a dologból. Párkapcsolati válságokban rettenetesen sokat számít az empatikus, támogató, konstruktív női perspektíva.

Peti a mostani házasságomra is meghatározó hatást gyakorolt: egyrészt együtt futottunk akkor, amikor formába akartam hozni magam a randizáshoz, másrészt ő ajánlottam nekem a West Winget, az első sorozatot, amit a feleségemmel néztem először végig.

Petiben amúgy azt csodálom, mennyire határozottan tudja végigvinni a projektjeit. Van saját kiadású könyve, van könyvkritikákra szakosodott, sokáig saját szponzorokkal rendelkező különblogja, aztán amikor elhatározta, hogy angolul fog tanulni és a non-profitból átnyergel a for-profit szektorba, akkor határidőre ez is megtörtént.

Balu mellett Peti volt az, akivel annak idején végeérhetetlen e-mail chainekben vitatkoztunk az élet nagy kérdésiről: nemrég a levelesládám alsó bugyraiban rábukkantam egy levelezésre arról, hogy melyikőnk hogyan képzeli az Android operációs rendszert az első, kiszivárgott hírek alapján. Hát látványosabbat egyikőnk sem nagyon tévedhetett volna.

Aki csak futólag ismer, alighanem nehezen tud elképzelni, amint a My comfort zone for you csatornán böngészgetek. Feminista filozófus létemre is nyugodt lélekkel mondom ki, hogy ez egy tipikus csajos blog. Persze aki már tudja rólam, hogy viszonylag rendszeresen olvasgatok Cosmopolitant, Glamour-t meg Vouge-ot, annak ez is elég jól illik a képbe.

A csatorna amúgy egy elég keményen feminista állásfoglalásként is felfogható videó révén került a látókörömbe — ez az egyetlen ilyen tartalom ezen a csatornán, és a Google szelleme jó érzékkel pont ezt tolta az arcomba — rá is haraptam rögtön. És ha már ott voltam, megnéztem még vagy tíz másikat is. Például ezt:

A pumkin spice lattéről eddig én csak amerikai sorozatokban hallottam: így kapásból ahhoz a Morena Baccarinhoz kapcsolom, akit mostanában a Gothamban látunk elég rendszeresen. Pár éve még csak kis epizódszerepeket játszott — a How I met your motherben például ő Chloe, a Marshallba szerelmes barristalány. Éppen ezért én valahogy úgy gondoltam, hogy ez valami sütőtök-aroma lehet, és bár a sütőtököt, ha nagyon muszáj, a feleségem kedvéért legyűröm olykor, azért ha csak lehet, elkerülöm. Holott ez egy nem egy sütőtök ízű, hanem egy késő őszi-karácsonyi hangulatot idéző fűszerkeverék, ami tényleg nagyon fel tudja dobni a kávét meg az ember kedvét is.

Mert hát persze muszáj voltam kipróbálni: volt egy-két fűszer, amit még pluszban be kellett szereznem, de a következő szombat délutánon már feleségem gyanakvó tekintete mellett nagy magabiztosan lapátoltam a fűszereket egy kis lekváros üvegbe. Összeráztam, belekevertem a következő kávéadagba egy kávéskanálnyit, aztán vártam a hatást.

Maradjunk annyiban, hogy a feleségem eddig sem ugrott túl nagyot, amikor önkéntes kávéfőzőt kerestünk idehaza, de most már teljes nyugalommal dől hátra és követeli a pumkin spice lattéját kvázi minden itthoni koffeintöltés alkalmával. Tehát jobban szereti, mint amennyire a kávéfőzést utálja — és nekem ez most elég.

Azért akinek hozzánk hasonlóan karos kávéfőzője van, az vigyázzon, mert a fűszerkeverék nagyon finom szemcséi összetömörülve könnyen gátat vetnek a forró víz folyásának — persze maga a gép nem dugul el, csak a kávékeverék tömörödik be túlságosan, tehát csak az éppen aktuális kávénk forog veszélyben. Két dologra érdemes figyelni, és minden rendben lesz: egyrészt semmiképpen se töltsük túl a szűrőt, másrészt ne használjunk többet egy kávéskanál fűszernél, és azt is alaposan vegyítsük el a kávéval.

Az egész egy algi-féle megosztással kezdődött:

Aztóta vonzódom a posztapokaliptikus irodalomhoz, amióta Balu egyszer kölcsönadta nekem a Hozsánna néked Leibowitzot. Persze jóval előtte megvolt Bogáti Pétertől az Utolsó ember, még a városmajor utcai gyerekkönyvtárból kölcsönöztem ki; ennek megfelelően aztán ez egy elég szoft megközelítése is a témának. Persze nagyon nehéz ezt jól csinálni: végtelen mennyiségű nyomorúság van, amiből meríteni lehet. Ha nem akarunk elmerülni a fájdalompornóban, a szenvedést valódi téttel bíró erkölcsi, társadalmi, tudományos dilemmákká kell konvertálni. A Hozsánna néked Leibovitz! évszázadokat felívelő története miatt lesz igazán jelentős mű: miközben mindig egyes emberek életéből kapunk meg egy-egy epizódot, ezek egy monumentális, ciklikus felépítésű eposszá állnak össze. Cormac McCarthy-tól Az Út elsősorban a szülői szeretetről szól: az apa a fiából merít reményt a továbbéléshez, még a legreménytelenebb körülmények közepette is. Miatta igyekszik megtartani bizonyos alapvető erkölcsi szabályokat a társadalmi konvencióktól már teljesen mentes, elvadult világban, miatta keresi fáradhatatlanul a lehetőséget a továbbélésre — életének egyetlen célja, hogy a fiú nélküle is képes legyen továbbvinni a reményt. Lem Fürdőkádban talált kézirata gyilkos fekete komédia, amely egy szélsőségesen izolált csoporton keresztül azt mutatja be, milyen nevetséges görcsösséggel tudunk ragaszkodni a szabályokhoz és a konvenciókhoz akkor is, amikor annak már semmi értelme.

Az algi által keresett film, az O-bi, O-ba, A Civilizáció vége sok szempontból hasonló alapokról indít, mint Lem regénye (ráadásul ugyancsak egy, a lengyel szocializmusban született sci-firől van szó). Az atomháború után a katonák megpróbálnak legalább egy maroknyi embert egy biztonságos óvóhelyre kísérni: a háború túlélői azonban gyűlölik a katonákat, nem hisznek nekik. Így a propagandáért felelős szakemberek kitalálnak egy legendát: a túlélőkért hamarosan eljön a paradicsomi körülményeket hozó Bárka — ha hajlandóak ezt az erre kijelölt helyen megvárni. A film ennek a közösségnek az utolsó napját mutatja be, az egyik propagandista, Soft szemszögéből.

Eddigre a megmentett emberek fele már halott; az sem látszik, hogy a nukleáris tél végén ez a legyengült, szellemileg és erkölcsileg is folyamatosan és rapid módon erodálódó közösség hogyan fog bármit is újjáépíteni. Ráadásul az óvóhely állapota is folyamatosan romlik; eleve csak egy ideiglenes rejtekhelynek épült, javítására sincs érdemi esély. A közösség tenni akarását ráadásul pont az bénítja meg, amivel kezdetben mobilizálhatóak voltak: nem hajlandóak belenyugodni abba, hogy nyomorúságuk végleges állapot, mindannyian a Bárka jelentette csodát várják. Mi több, maguk is építik tovább a legendát: a feketepiacon egy ezüstből kovácsolt játékpénzzel fizetnek, és mindenki meg van győződve róla, hogy a Bárkán ez a lesz majd a hivatalos fizetőeszköz. Ahelyett, hogy a túlélésükön dolgoznának, azt igyekeznek megőrizni magukban, ami majd a Bárkán lenne majd hasznukra. És persze mindenki elzárkózik a valóságtól: hiszen miért akarná bárki is tagadni a Bárka létezését, ha nem létezne valójában?

Szemlátomást egy alacsony költségvetésű filmről van szó, ami szokszor nagyon művi megoldásokkal dolgozik. Érthető, hogy mik a problémák, amire a film megpróbálja felhívni a figyelmet, de ha alaposan figyelünk, az is látható, hogy ez a társadalom, ebben a formában csak egy filmben létezhet. Mi készteti például a lakosság nagy részét arra, hogy egész nap egy hatalmas csarnokban lézengjen? Világos, hogy azért van bordélyház, hogy lássuk, még a világvége után is csak az olcsó gyönyöröket hajhásszuk, de ha emberek halnak éhen, hogy lehet ezt ilyen színvonalon fenntartani? Miért nem gondolt a vezetőség egy évig arra, hogy mi lesz a következő lépés?

A film szokszor mindezek ellenére is működik. A bőrünkön érezzük a zsigeri utálatot a kicsinyesség, a szűk látókörűség iránt, nem tudunk kitérni a fogcsikorgató frusztráció elől a minden racionalitás elsöprő emberi butaság láttán, és a főhőssel is nagyon könnyű azonosulni — minden gyengeségével és hibájával együtt. Ami nekem a legjobban tetszett, az a befejezés: bár a végső megsemmisülést hozza magával, sikerül ezt felesleges naturalizmus nélkül, méltóságteljes szomorúsággal bemutatni.

Ahogy arról egy slamben is megemlékeztem, a feleségem táplálása kissé melós dolog. Néha arisztokratikusan elkülöníti magát az ételtől, néha meg beszakítja az ajtót és rögtön vacsorát kell vetni elé, ha kedves az ember élete (ehhez a fázishoz tartozik az „egész nap csak egy szendvicset ettem” szlogen). Néha eltűnik egy doboz mogyorókrém a szekrényből, néha lerágja valaki a kiflik és bagettek csücskét. Ritkán fogyaszt egy évszakban kétszer ugyanabból az ételből, és csak abba hajlandó belenyalni, amihez abban a pillanatban kedve van. Sok sikert a tervezéshez.

Kinéztem magamnak a Country Captain nevű csípős-paradicsomos-currys csirkét a New York Times Cookingról. Úgy voltam vele, hogy az sem baj, ha ez rám marad — kifejezetten szeretem a déli államok konyháját. Isteni, házias ízek, viszonylag egyszerű műveletek eredményeképpen — hogy mást ne mondjak, a chili is ide tartozik, amiből még a bonyolult is viszonylag egyszerű. (Bár néha el kell viselnie, hogy néha sört önt a csokoládéra.)

A feleségem persze bejelentette, hogy neki ehhez nincs kedve. Aztán átnézte a receptet, és mondta, hogy jó, lehet, hogy valamikor eszik majd belőle egy-két grammot, szóval mindenképpen nyúzzam meg az összes combot. Nem volt otthon, amikor nekiláttam a főzésnek, hangoskönyvet hallgattam közben, óvatosan összeraktam a hagymás-fokhagymás-paradicsomos currys alapszószt, némi ribizlivel, meg elkezdtem pirítgatni a csirkéket. Nagyanyám jó öreg cserépedénye pont alkalmasnak látszott az összesütéshez.

Már eléggé lendületben volt a dolog, amikor a feleségem bejött a konyhába. Olyan arcot öltött, mint egy finom falatot szimatoló, feltartott farkú cica, még sündörgni is hasonlóformán kezdett el a sütő előtt. Ilyenkor már tudom, hogy nem eszem egyedül. Megfőztem a barna rizst — amióta tudjuk, hogy ebből is van minőségi, már csak az íz miatt is abszolút ezt preferáljuk a fehér helyett — koriandert vágtam, mandulát pirítottam a tetejére, meg leöntöttem némi további ribizlivel. Feleségem tekintete elégedetten csillogott, amikor kiszedte a második adagot a tányérjára.

És még az is bevált, amit a recept írt. Elég ebből egyetlen falat, és az ember máris egy napsütötte farmon érzi magát.

Ki gondolta volna, hogy Vordernbergnek történelme is van.

Nicoline szúrta ki, hogy a szállásunk mögött van egy öreg, terméskő ház — amin aztán felfedeztük az emléktáblát is. Sokkal később tudtuk meg, mi is az a Radwerks, amire minden egyes táblán hivatkoznak. Szó szerint kerékgyárat jelent, de egyes épületek leírása, a különleges, a helyre jellemző magas kohók nekem inkább vasgyártásra utaltak. Aztán kiderült, hogy ez a hely annyiban különleges, hogy egyes gyártási fázisokhoz vízkerekeket használtak — az egész falun átfolyik egy elég gyors folyású patak, aminek az energiája nyilván remekül kihasználható volt. Fura volt, hogy a németül amúgy folyékonyan beszélő feleségem csak silabizálni tudja a táblákat — úgy látszik, a vasgyártással kapcsolatos szókincse sürgősen frissítésre szorul.

Amúgy a gyártást itt a húszas években fejezték itt be — ehhez képest nagyon jól nyomon követhető, hol, mit csináltak, melyik épület milyen célokat szolgált — noha a többségük ma már nem látogatható, magánház vagy önkormányzati épület. Így is elég erős atmoszférája van a helynek, bár furcsa elképzelni, hogy ebben a csendes, tiszta levegőjű faluban, ami ma kb. 100%-ban a turizmusból él, valamikor az ipar volt az első számú jövedelemforrás és tele volt faszénfüsttel a levegő.

Egy játszótér mellett padokon leültünk kicsit, és végre megtaníthattam a feleségemet ékartézni. Én sem játszottam még soha, de már nagyon régen szerettem volna. Az ékarté egy kétszemélyes kártyajáték, pont megfelelő ötvözete a stratégiai és a szerencsejátékoknak és elég gyorsan pörög is. a feleségem gyorsan ráérzett a dologra, mert elég fölényes győzelmet aratott öreg férje felett.

Este pizzát sütöttem, kedvenc, és nagyon megbízható amerikai receptem szerint, osztrák hozzávalókkal. Így is frankón bevált.

A nyaralásainkat általában a feleségem szervezi — akkor is, amikor nem. Tavaly ugye Dubrovnikba indultunk. Foglaltam szállást, szerveztem programot, aztán a feleségem a Zadar táblánál elsóhajtotta magát azt autópályán, és mire magamhoz tértem, már le volt foglalva egy zadari apartman a nyaralásunk teljes időtartamára.

Ezt a hosszú hétvégét viszont én szerveztem, és gondosan titokban tartottam a desztinációt. Eredetileg Velencére gondoltam, mi is lehetne klasszikusabb helyszín egy kis hétvégi romantikázáshoz, de aztán kiderült, hogy Velence ilyenkor tele van, drága, ráadásul a parkolás sem triviális.

Rengeteget járattam az agyam, amikor végül beugrott, hogy valamikor, évszázadokkal ezelőtt egy régi fóliánsban olvastam egy tóról Ausztriában, amelyik nyáron tó télen meg völgy. Persze ahhoz a könyvhöz már nem fértem hozzá, de aztán némi keresgélés után csak sikerült kinyomoznom, hogy a Grüner See-ről van szó. Úgyhogy keresgéltem szállásokat a közelben — míg aztán végül egy vordernbergi apartmannál kötöttem ki. Persze bolond lettem volna mindezt Nicoline orrára kötni, rögtön talált volna tíz alternatív szállást és hat alternatív tavat, szóval megbeszéltük, hogy majd akkor tudja, meg, hogy hová megyünk, ha majd odaérünk.

És valóban: beszálltunk a kocsiba, én mondtam, mikor merre forduljon, persze az M1-es autópályán már szűkültek valamelyes a lehetőségek, meg akkor is, amikor megvettük Mosonmagyaróvárnál az osztrák autópálya-matricát, de a végcélt csak akkor tudta meg, amikor mondtam neki, hogy akkor itt álljon félre, mert megérkeztünk.

Az első este persze el is telt a szokásos akklimatizációs gyakorlatokkal: kipakolás, aztán gyorsan elugrottunk bevásárolni a szomszéd faluba. Sütöttünk magunkak friss bratwurstot meg sült krumplit vacsorára, aztán már csak rálazítottunk az utazásra.

Másnap reggel elég kényelmesre vettük a figurát, de hát nem is siettünk sehová: végül aztán nekiindultunk a rövidebbik útnak. Mint kiderült, ez egy kis keskeny hegyi utacska volt, ötszáz hajtűkanyarral, javarészt aszfaltborítás nélkül, úgy, hogy néha egy méter választott el minket az igen meredek hegyoldaltól. Gyönöryű volt, hangulatos, isteni erdőillat áradt be az ablakon, ráaádásul a tériszonyomat is feleveníthettem. Végül aztán egy fél tucat tehén kandi tekintetétől kísérve megérkeztünk Tragößbe, a Grüner See melletti kis faluba.

Amint kiszálltunk a kocsiból, elkezdett esni az eső. Visszaszálltunk, hallgattunk egy kis hangoskönyvet, hátha visszajön a jó idő, de aztán, mire lement a fejezet, kábé megbékéltünk a gondolattal, hogy ez jobb nem lesz. Szerencsére gondoskodtam arról, hogy legyen nálunk esőkabát meg váltóruha, a tavat meg mindenképpen látni szerettük volna, szóval átöltöztünk és nekiindultunk a sétaútnak. Elég ritkán csinálok ilyesmit, kényelemszerető, konzervatív természet vagyok, ha túrázásról van szó, de most épp megfelelőnek tűnt az idő egy kis őrültködéshez (persze tudom: hardcore túrázó barátaimnak az eső egyszerűen nem faktor).

Azt azért nem mondhatnám, hogy szálegyedül lettünk volna: az osztrákoknál például a kutyasétáltatás az kutyasétáltatás esőben is, illetve mások is voltak, akik halálos nyugalomban áztatták magukat az erdőben. Piknikezni persze nem tudtunk, de így is bőven megérte: a Grüner See egy szürreálisan gyönyörű hely, hatalmas hegyek veszik körbe, és az is teljesen látszik, hogy mennyire esetleges a vízszint. A part menti fákon, köveken is látszik, mennyire fel tud menni a víz a tavaszi hóolvadások idején; most, júniusban már csak a fele-harmada lehetett meg az eredeti víznek (a tavat az esőn és a havon kívül nem táplálja semmi.) Egyszer biztosan szeretnék visszatérni télen is, amikor száraz az egész.

Mire félig körbeértünk a tó körül, már szépen feltisztult az idő: a Nicoline által készített, Street-kitchen féle szuperszendvicset pedig már napsütésben toltam be. Így még szebb volt a tó; aztán egy nagyon kellemes kis erdei úton tértünk vissza a parkolóba. Egy rovarhotelt is láttunk: ilyenről még nem is hallottam, de szerintem szép dolog, hogy nem csak mi juthatunk olcsó és minőségi szálláshoz Ausztriában.

Az út végét amúgy mezítláb gázolva tettük meg: az ösvény utolsó öt méterét megkerülhetetlenül elárasztotta a zivatar. Pedig akkor már azt hittük, mindent megúsztunk.

Este aztán egy helyi, házias étteremben, a Fekete Sasban vacsoráztunk: egy kedves osztrák nyanya, személyesen a tulajdonos szolgált fel: hatalmasak voltak az adagok, nagyon-nagyon finom kézműves műgonddal készült minden. Májgombócból pedig még életemben nem ettem ennyire nagyot és ennyire májízűt.

Ma Vordenberget és a szomszéd falut fogjuk megnézni: mivel ez egy Try-féle nyaralás, a hely szellemével való hosszas barátkozás is a program szerves részét képezi.

Forliban ugye én voltam a cég csodamadara, mutogattak is minden vacsoránál, hogy íme, itt van a srác, aki sétál a munkába. Az amerikaiak elragadtatását itt meg tudtam érteni, elégre számukra nyilván már maga az volt az egzotikum, hogy Itáliában nem autópályán kell munkába járniuk — de a magyar kollégák is úgy néztek rám, mint egy különösen színpompás tollas békára. Pedig hat kilométer az egész — oké, ki kellett hagynom a szállodai reggelit, ha időben be akartam érni, de azért ez még nem akkora hőstett.

Még amikor legelőször voltam, fotózgattam is kicsinyt út közben — még a régebbi gépemmel kattintott képek voltak ezek, különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam neki. Az egyik képet, mivel maga a nagy Google könyörgött érte, nagy kegyesen fel is töltöttem a szóban forgó templom lokációja mellé.

Na most ez a teljesen jelentéktelen, odavetettem elkattintott pillanatkép talán az egyik legnézettebb képem lett — valakik nagyon zabálják, mert már ezer megtekintés fölött jár. És fogalmam sincs, melyik lehet az a közönség, amelyiknek pont erre a fotóra van szüksége. A templom Forli mezőgazdasági és ipari területeinek a határán áll. Maga Forli sem hiszem, hogy az a település, amit az emberek komolyan fontolgatnak, amikor az észak-olaszországi útjukat tervezik, de ha valaki mégis odatéved, aligha akar kilométereket autózni egy kápolnánál is alig nagyobb templom kedvéért. Gondolom, a helyiek tisztában vannak vele, hogy hogy néz ki a templomuk. Mégis, év eleje óta folyamatosan, egyenletesen növekszik a nézettsége.

Lehet, hogy van, amihez én már tényleg öreg vagyok.