Édesanyám születését időnként szabadtéri ünnepségsorozat keretében ünnepeljük; időn is sor került egy ilyen mókára. A Dunakanyarban szerzettki egy kis házikót a húgom, sokkolóan gyönyörű kilátással, beépített csillagászati távcsővel és sós vizes medencével, szalonnasütő hellyel és természetesen tollaslabda-pályával, ahol nekem személy szerint bőségesen volt alkalmam felfrissíteni a gyerekkoromat.

Péntek délután mentünk volna le — ennek megfelelően péntek délelőtt kiadós felhőszakadás zúdult a térségre. A húgomék előre mentek felderítőnek, hogy végül is mennyire alkalmas a terep hosszú hétvégézésre: addig húzódott a dolog, amíg édesanyám és én úgy nem éreztük, hogy talán mégis bölcsebb dolog lenne inkább másnap reggel csatlakozni a főcsapatokhoz. Így is történt, reggel nyolckor már kissé kialvatlanul, de abszolút tettre készen bóbiskoltam a sarkon, majd beugrottam édesanyám újdonatújan vásárolt használt autójába.

(Az autóvásárlás önmagában is remek történet: édesanyám kinézett egy remek használt autót egy megbízható kereskedésnél. Mivel azt egy hosszú hétvége miatt nem tudta rögtön átvenni, ezért gyorsan árverésre bocsátotta saját ősöreg autóját olyan áron, amit én eleve túlzásnak éreztem. Ehhez képest már hajnalban csörgött a telefonja, hozták volna a pénzt egy nylonszatyorban, csak vihessék a kocsit — ebből persze kiderül, mennyit értek én a használt autó eladáshoz. Édesanyám, a hatalmas keresletet látva rögtön srófolt is egyet az áron, és végül egészen jó pénzért szabadult meg kissé már rozoga tragacsától. Ezután kiderült, hogy a kereskedő, akit kinézett, valóban megbízható, mert a tüzetesebb inspekció után kisült, hogy a kiszemelt kocsi igencsak rossz állapotban van. Úgyhogy végül több, mint egy hétig volt kocsi nélkül, mire sikerült leakasztania magának egy helyes kis monstrumot, igen elegáns belsővel és egy agorafóbiás roham kiváltására is alkalmas csomagtartóval.)

Leérkeztemkor Christopher Prücsök rögtön be is fogott a tollaslabdázásba, ami aztán az egyik főfoglalkozásommá változott. Sajnos az erre a célra kijelölt füves tér igen sáros volt, én meg nem nagyon vittem magammal tváltóruhát; így a hétvége végére pontosan ugyanolyan sáros és füves lettem, mintha ismét tíz éves lettem volna, a farmerom pedig csak különleges tisztítószerek bevetése után vált ismét hordhatóvá. Szerencsére a tollasba azért belejöttem annyira, hogy meg tudjam izzasztani a sportrajongó unokaöcsémet — a végére pedig már el is tudtam dönteni, hogy éppen melyikünk fog nyerni, és gondoskodtam is róla, hogy csak igen szoros eredményekkel tudjon „megverni”. (Ezúton szeretnék köszönetet mondani a Gál családnak, akikkel évtizedekkel ezelőtt hihetetlen mennyiségű időt töltöttünk tollasozással a hatalmas cseresznyefa alatt kialakított tollaspályán — áldozatuk nem volt hiábavaló, kemény munkájuk eredménye még most is látszik rajtam.)

Esztergomon keresztül Szlovákiába is átugrottunk, szlovák kaját enni — gyereknap lévén, gyerekkori fogadalmamat ismét beváltandó, vettem két doboz Macskanyelvet az unokaöcséimnek. Ismét bizonyítottuk az alaptételt, hogy ha van egy Szamos cukrászda az út egyik oldalán, teljesen felesleges átmenni a zebrán sütizni és kávézni. Este szalonnát sütöttünk, előtte tollasoztunk — majd estére fordulva előkerült a csillagászati távcső is. Sajnos engem nagyon lekötöttek jogi természetű kutatásaim, így nem tudtam részt venni az általános szerencsétlenkedésben. Ha bolygókat nem is, de a Dunán elhaladó turistahajókat azért meg tudták tekinteni, még ha fordított állásban is.

Másnap, mivel gyereknap volt, kénytelen voltam ismét beszállni a tollasligába, míg aztán, pontosan az előre kijelölt időpontban befutott drága feleségem is. Ünnepeltünk, tortát ettünk, átadtuk édesanyámnak új laptopját — remélem, ez legalább annyi ideig ki fogja szolgálni, mint az előző előtti munkahelyemről szervált, már akkor is elég szép korú Dell.