Családi hétvége extrém kilátással

Trychydts | | | 2018., május 29., 23:49 | | |

Édesanyám születését időnként szabadtéri ünnepségsorozat keretében ünnepeljük; időn is sor került egy ilyen mókára. A Dunakanyarban szerzettki egy kis házikót a húgom, sokkolóan gyönyörű kilátással, beépített csillagászati távcsővel és sós vizes medencével, szalonnasütő hellyel és természetesen tollaslabda-pályával, ahol nekem személy szerint bőségesen volt alkalmam felfrissíteni a gyerekkoromat.

Péntek délután mentünk volna le — ennek megfelelően péntek délelőtt kiadós felhőszakadás zúdult a térségre. A húgomék előre mentek felderítőnek, hogy végül is mennyire alkalmas a terep hosszú hétvégézésre: addig húzódott a dolog, amíg édesanyám és én úgy nem éreztük, hogy talán mégis bölcsebb dolog lenne inkább másnap reggel csatlakozni a főcsapatokhoz. Így is történt, reggel nyolckor már kissé kialvatlanul, de abszolút tettre készen bóbiskoltam a sarkon, majd beugrottam édesanyám újdonatújan vásárolt használt autójába.

(Az autóvásárlás önmagában is remek történet: édesanyám kinézett egy remek használt autót egy megbízható kereskedésnél. Mivel azt egy hosszú hétvége miatt nem tudta rögtön átvenni, ezért gyorsan árverésre bocsátotta saját ősöreg autóját olyan áron, amit én eleve túlzásnak éreztem. Ehhez képest már hajnalban csörgött a telefonja, hozták volna a pénzt egy nylonszatyorban, csak vihessék a kocsit — ebből persze kiderül, mennyit értek én a használt autó eladáshoz. Édesanyám, a hatalmas keresletet látva rögtön srófolt is egyet az áron, és végül egészen jó pénzért szabadult meg kissé már rozoga tragacsától. Ezután kiderült, hogy a kereskedő, akit kinézett, valóban megbízható, mert a tüzetesebb inspekció után kisült, hogy a kiszemelt kocsi igencsak rossz állapotban van. Úgyhogy végül több, mint egy hétig volt kocsi nélkül, mire sikerült leakasztania magának egy helyes kis monstrumot, igen elegáns belsővel és egy agorafóbiás roham kiváltására is alkalmas csomagtartóval.)

Leérkeztemkor Christopher Prücsök rögtön be is fogott a tollaslabdázásba, ami aztán az egyik főfoglalkozásommá változott. Sajnos az erre a célra kijelölt füves tér igen sáros volt, én meg nem nagyon vittem magammal tváltóruhát; így a hétvége végére pontosan ugyanolyan sáros és füves lettem, mintha ismét tíz éves lettem volna, a farmerom pedig csak különleges tisztítószerek bevetése után vált ismét hordhatóvá. Szerencsére a tollasba azért belejöttem annyira, hogy meg tudjam izzasztani a sportrajongó unokaöcsémet — a végére pedig már el is tudtam dönteni, hogy éppen melyikünk fog nyerni, és gondoskodtam is róla, hogy csak igen szoros eredményekkel tudjon “megverni”. (Ezúton szeretnék köszönetet mondani a Gál családnak, akikkel évtizedekkel ezelőtt hihetetlen mennyiségű időt töltöttünk tollasozással a hatalmas cseresznyefa alatt kialakított tollaspályán — áldozatuk nem volt hiábavaló, kemény munkájuk eredménye még most is látszik rajtam.)

Esztergomon keresztül Szlovákiába is átugrottunk, szlovák kaját enni — gyereknap lévén, gyerekkori fogadalmamat ismét beváltandó, vettem két doboz Macskanyelvet az unokaöcséimnek. Ismét bizonyítottuk az alaptételt, hogy ha van egy Szamos cukrászda az út egyik oldalán, teljesen felesleges átmenni a zebrán sütizni és kávézni. Este szalonnát sütöttünk, előtte tollasoztunk — majd estére fordulva előkerült a csillagászati távcső is. Sajnos engem nagyon lekötöttek jogi természetű kutatásaim, így nem tudtam részt venni az általános szerencsétlenkedésben. Ha bolygókat nem is, de a Dunán elhaladó turistahajókat azért meg tudták tekinteni, még ha fordított állásban is.

Másnap, mivel gyereknap volt, kénytelen voltam ismét beszállni a tollasligába, míg aztán, pontosan az előre kijelölt időpontban befutott drága feleségem is. Ünnepeltünk, tortát ettünk, átadtuk édesanyámnak új laptopját — remélem, ez legalább annyi ideig ki fogja szolgálni, mint az előző előtti munkahelyemről szervált, már akkor is elég szép korú Dell.

Reader’s Log — Peril at End House. Narrated by Hugh Fraser

Trychydts | | | 2018., május 26., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Alapvetően a szokásos formulát megtörő történetszerkezet miatt volt érdemes elolvasni ez a könyvet: a történetben már visszavonult magánnyomozó ezúttal nem egy bűntényt próbál  kinyomozni — annak elkövetését próbálja megakadályozni. Mivel tisztában van vele — és ennek hangot is ad –, hogy ő minden idők egyik legzseniálisabb detektívje, azt gondolja, rutinfeladat lesz ez neki. Aztán szépen lassan egyre rosszabbra fordulnak a dolgok.

Sajnos sem a karakterformálás, sem a megoldás nem tud felnőni az ambíciózus alaphelyzethez: a karakterek rettentő laposak és érdektelenek, a megoldás pedig végül csalódást keltően triviális.

Hugh Fraser narrációja továbbra is klasszikus.

Reader’s Log — Raymond Chandler: Killer in the rain. Narrated by Elliot Gould

Trychydts | | | 2018., május 21., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Imádom Raymond Chandlert, különösen akkor, ha Elliot Gould narrálja. Elképesztően testhez álló választás, pedig a színészt én a Jó barátokból, Jack Gellerként, Ross és Monica apjaként ismertem meg. Fantasztikus karakterszínészről van szó, elképesztően hitelesen játssza a mocskos ügyekben turkáló keményfiút.

Maga a rokonszenv nem teljesen magától értetődő, mert Chandler történetei detektívregényként alig-alig működnek. A műfaj elég hamar kialakította a saját szabályait; ezek a történetek pedig nem nagyon illeszkednek ebbe a keretbe. Általában valóban van valami rejtélyféle a háttérben, de ennél a szerzőnek ennek aprólékos bontogatásán kívül sokkal fontosabb az atmoszféra. Az amerikai életstílus alapvetően változott meg a harmincas-negyvenes-ötvenes években; Chandler filmszerű plasztikussággal képes ábrázolni ezt az identitáskrízist. Magánnyomozói gyakran kerülnek kapcsolatban a társadalom perifériájával, védtelen, kiszolgáltatott emberekkel, illetve olyan figurákkal, akik a nagyvárosi zavarosban halászva élnek vagy éppen gazdagodnak meg. Ezek a karakterek természetesen nem valódi reprezentánsai az amerikai társadalomnak; a társadalmi problémákat, az elidegenedéssel éppen csak ismerkedő világ nehézségeit viszont nagyon érzékletesen mutatják be.

Ami engem mindig megfog, az a szerző állandó, szűnni nem akaró törekvése arra, hogy ezekbe a sötét, reménytelen történetekbe belevigye saját, nagyon jellegzetes, cinikus romantikáját — ugyanazt kicsit szürke, kicsit mocskos, de azért szilárd erkölcsi tartást, amit a Casablankja Rickje révén majdnem mindenki ismer.

Lassan két éve vagyok házas

Trychydts | | | 2018., május 18., 16:31 | | |

Némi kerülővel eljutott hozzánk az esküvői videónk utolsó részlete is — erről persze eszembe jutott, mennyire jól is sikerült lagzink volt Nicoline-nal két évvel ezelőtt. Sőt, az egész esküvői szezon remekül sikerült. Megpróbáltam elolvasni a blogbejegyzésemet, amit a lagzimról írtam, erre kiderült, hogy csak a hivatalos esküvőnkről írtam annak idején. Most, így a nosztalgia mámorában, pótlom is a dolgot.

De előbb…

De mivel a legénybúcsúmmal is el vagyok maradva, kezdjük inkább azzal. Mivel Balu legénybúcsúját én szervezetem, ezért ő szervezte az enyémet — Duna-parti szalonnasütésben maradtunk egy mezei hétköznap este. Persze, mivel az én szerencsémről van szó, esett az eső egész nap, így a B tervként szolgáló étteremben kezdtünk gyülekezni. De mire összegyülekeztünk, az eső tulajdonképpen elállt, így őrültek módjára nekirugaszkodtunk a Duna-parti piknik lebonyolításának.

Viszonylag sötét volt már, mire megérkeztünk, a vízig meg egy apró, finoman csörgedező vízfolyásokkal gondosan átszőtt sártengeren keresztül vezetett az út. Fiatalék és én szerintem itt lazán bedobtuk volna a törölközőt (igen, Veronika is ott volt, az én legénybúcsúmra ugyanis lányok is hivatalosak voltak), de Balu és János, a két főőrült, teljesen faarccal, és csillapíthatatlan lendülettel kezdtek lehurcolkodni. Valahogy átvágtunk a mocsáron, és kiderült, hogy közvetlenül a Duna-parton sokkal szárazabb mindent, mint kijjebb. Érdekes paradoxon, de ez volt. Vagdostam gallyakat, tüzet rittyentettünk, aztán belekezdtünk az első feladatba, a menyasszony által összeállított tesztbe. Nicoline leánybúcsúján is volt ilyen teszt, ami onnan volt nevezetes, hogy Juci átküldte nekem átnézésre, én meg hozzáírtam ugyanannyi kérdést, amennyi eredetileg szerepelt benne. Nicoline úgy érezte, neki is villantania kell, ezért mindenféle megkeresés nélkül elküldte Balunak az ő menyasszony-verzióját. Nagyon nem égtem be.

A másik feladat igazi telitalálat volt: kaptam egy fakorongot, harmincnyolc szöget, és minden legényként töltött évemért be kellett vernem egyet a fába, és mondanom kellett róla egy mondatot. A történetmesélés, mint időtöltés, nem áll nagyon messze tőlem, szöget verni meg ugye ki nem szeret, szóval nagyon élveztem a dolgot, de a kis monológom állítólag remekül sikeredett.

Szalonnát ettünk, beszélgettünk, elég szépen elment az idő. Térdig beáztattam magam az éjszakai Dunába, aztán lefekvés előtt ittam egy fél pohár fehérbort, és eldőltem a kifejezetten nekem kikészített függőágyban. Fantasztikus volt szabad ég alatt aludni, csak hajnalban látogatott meg egy jó hosszan tartó félálmos rémálom, amikor azt képzeltem, hogy egy pasi mászkál a tábor körül két kutyával. Másnap összepakoltunk, Baluéknál lezuhanyoztam, de végül is a Duna-partról mentem dolgozni. Elég menő érzés volt.

Esküvő a Malomban

Magáról az esküvő egyszerűen tökéletes lett. Nem lehet persze túldicsérni Jucit, aki kiváló dramaturgaiai (hehe) érzékkel vette kezébe a szervezést — remekül levezette az egészet és nagyon ügyes dolgokat talált ki. Mivel már össze voltunk hátasodva, nem kellett semmiféle gügye ceremóniával bajlódni. Balu és Juci is mondott beszédet, mi is elmondhattuk egymásnak, amit szerettünk volna (én a szardíniavásárlás témájára futtattam ki a saját szövegemet), illetve mi is kaptunk saját készítésű videoklipet a többiektől a Gombócra.

A kaját János szolgáltatta, ami állítólag tök jó lett. Azért mondom, hogy állítólag, mert a többségét meg sem tudtam kóstolni, szétkapkodták, mielőtt oda jutottam volna — el voltam foglalva azzal, hogy örüljek a vendégeknek meg a feleségemnek, szóval annyira azért nem bánom. A tortát viszont mi sütöttük: én egy kókusztortát (amit Nicoline születésnapjára szoktam) meg egy brownie-tortát, amihez vaníliafagylaltot kínáltunk, a feleségem meg egy mindenmentes gyümölcstortát.

Akkoriban még tangóztam, és úgy gondoltam, a legjobb az lenne, ha az esküvőmön is lenne tangó. Bemutatót persze tartottunk kedves feleségemmel, ami technikailag egészen remekül sikerült, nem véletlenül gyakoroltunk hónapokon keresztül (persze full impró volt az egész, nem azért tangóztam, hogy koreográfiákat tanuljak). Amit viszont nem teszteltünk le előre, az az esküvői ruha, az esküvői harisnya és az tangó kölcsönhatása — hát itt maradjunk annyiban, hogy hasonló helyzetben mindenkinek javaslom, próbálja ki előre, mennyire tapad a ruha a harisnyához.

De hogy ne csak nekünk jusson ki a jóból, egy kis tanfolyamot is tartottam a tangó alapjairól, aztán jól megtáncoltattam a női vendégeinket is egy erre tervezett blokkban. Ágit pedig még ennél is többször — amíg űztem az ipart, az egyik kedvenc táncpartnerem volt, szóval most jól kihasználtam az alkalmat, hogy én vagyok a vőlegény és a kedvembe kell járni.

Persze ehhez megfelelő zene is kellett, és itt bizony az én zsenialitásomat kell dicsérni. A feleségem nagyon szeretett volna egy profi DJ-t, én meg nem igazán; végül aztán nyertem (a kinézett DJ-k vagy Hong-Kongban voltak vagy egy másik buliban), és a barátaik DJ-ztek nekünk. Néhány vendéget/párt megkértünk arra, rakjanak nekünk össze playlisteket és azokat játszottuk le, tetszés szerinti sorrendben. Ez több szempontból is remek dolog. Egyrészt sokkal személyesebb: minden set egyfajta üzenet is. Másrészt így garantált, hogy tényleg szuper zenék hangzanak el, amik illeszkednek a közönséghez (főleg egy olyan, viszonylag kis társaság esetén, mint a mienk). Harmadrészt: ezek az összeállítások megmaradnak. Azóta is, ha közös zenét akarunk hallgatni Nicoline-nel, gyakran nyúlunk az esküvői playlistekhez, de van, hogy Dark Soulshoz is ezeket rakom be magamnak. Negyedrészt: így az ember maga is kipróbálhatja magát szelektorként. Az érkezésünk előtt lejátszott zenét közösen raktuk össze, illetve mindenkinek volt egy saját számlistája is. Nicoline 1.0-s kollekciója például 7 óra hosszú volt, és állította, hogy ebből már nem lehet vágni — végül csinált egy három és fél órás, kurtított változatot, de persze ez sem fért bele a durván hat órás esküvőbe, pláne, hogy másoktól is szerettünk volna játszani.

A szerencse-faktor leginkább a helyszínhez kellett.

Eredetileg hajón akartunk házasodni. Szuper ötlet, leginkább két esetben. Ha az ember mondjuk egy húsz fősnél nem nagyobb esküvőt szeretne, akkor ésszerűen és ízlésének megfelelően oldhatja meg a dolgot. A másik, ha szeret túlárazott szolgáltatásokért fizetni. A mi ~50 fős esküvőnkre is brutálisan elszállt ajánlatokat kaptunk. Szemlátomást ez az a műfaj, ahol a konkurencia hiánya vagy a vásárlóközönség lelkesedése miatt irgalmatlan lehúzásokra van lehetőség, amivel aztán él is mindenki.

Sok helyszínt néztünk, de 100%-os egyik sem volt, egészen addig, amíg — ez is tiszta szerencse — meg nem adtam magam Nicoline noszogatásának, és meg nem néztünk egy olyan helyet, ami nekem a fotók alapján egyáltalán nem tetszett. A helyszínen aztán kiderült, hogy ez egy szép tágas, barátságos és hangulatos hely, és mivel csak akkor nyitottak, kb. mindent bevezető áron kaptunk, Ottó bácsi pálinkáját pedig ingyen vihettük be. Volt melegítőkonyha, felrakhattuk a Nicoline által hozott karácsonyi (???) fényfüzéreket, kedves és segítőkész volt a tulajdonosi gárda, szóval abszolút otthon éreztem magam végig. Van fehér zúzott kővel borított udvar is, ami különösen alkalmas helyszín a rizsdobáláshoz (még idén is találtam rizsszemet a zakóm zsebében).

Az esküvői képek nagyon jól sikerültek — riportfotó-stílusú fotózást szerettünk volna, és a fotósunk nagyon vágta ezt a műfajt. Már a villamoson is ott volt velünk, megörökítendő, ahogy az esküvő helyszínére utazunk, és nagyon magabiztosan csípett el minden megörökítésre érdemes pillanatot. A céget (Ritter Natalie Photography) mégsem ajánlom senkinek, legalábbis annak nem, aki nem szereti, ha kiröhögik, ha a szerződésben rögzített határidőkre hivatkozik.

Ja igen. Zsófi csokra is gyönyörű lett. Kár, hogy az esküvőre elfelejtette magával hozni.

Dunaszentpál

Ami miatt viszont nem győzöm áldani kedves feleségem kompromisszumkészségét és bölcs előrelátását: a vidéki rokonsággal külön ünnepeltünk. Ezt abszolút javaslom mindenkinek, aki nem hagyományos esküvőben gondolkodik és nem szeretné logisztikai problémák garmadáját a nyakába venni.

Apósom nászajándéka az volt, hogy Dunaszentpálon tarthattunk egy újabb, bensőséges családi esküvőt. Halászlével, kellemes kültéri vacsorával, rengeteg dumálással, ahogy azt kell. Kicsit ismerkedhettem Nicoline családjával is, amire sajnos nem nyílik valami gyakran lehetőségem. Ott is aludtunk, másnap indultunk haza — kényelmes volt ez így és teljesen méltó zárása az esküvői szezonnak.

És sehol nem engedtünk a kanálcsöngetésnek.

Reader’s Log — John le Carré: Call for the Dead

Trychydts | | | 2018., május 16., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Éppen Berlinben olvastam ezt a berlini vonatkozásokkal jócskán teletűzdelt könyvet. Annak ellenére, hogy a cselekmény teljes egésze Londonban játszódik, a náci könyvégetések, a zsidóüldözés ugyanúgy ott vannak a történet hátterében, mint Berlin kettéosztottsága a hidegháború idején. Suszter, szabó, baka, kémhez hasonlóan itt is rengeteg a flashback, amelyek aztán kulcsot adnak a sötét és meglepő finálé megértéséhez.

Maga a történet amúgy nem túlságosan figyelemreméltó: nagy műgonddal összerakott, kellemesen bonyolult gyilkossági rejtély, de semmi olyasmi, amivel kiemelkedne az elmúlt száz év krimiirodalmából. Ami irodalmilag megkülönbözteti, az a történet filozofikusabb vonulata, és persze a szerző nagyon jellegzetes, finom, csendes, kissé melankolikus írói hangja. John le Carré annak idején maga is az Intelligence Service alkalmazottja volt; talán ezért is van különös érzéke ahhoz, hogy a hidegháború kelet-nyugat szembenállását sokkal ambivalensebbnek mutassa, mint a nála kényelmesebb szerzők. Több könyvén is átüt az égető vágy arra, hogy megértse azokat, akik a másik oldalon dolgoznak; hogy bemutassa azokat az emberi sorsokat, vágyakat és érzéseket, amelyek oda vezetnek valakit, hogy a szocialista rezsimeket támogassa.

Itt is ez az igazi rejtély, és nem az, hogy miért lett öngyilkos Samuel Fennan; a regényt pedig pont az teszi üdítővé, hogy nincs végleges, egyértelmű válasz.

Én a könyv után más szemmel néztem Kelet-Berlin emlékeire.

Reader’s Log — Margery Williams: The Velveteen Rabbit

Trychydts | | | 2018., május 13., 22:59 | | | Kategóriák: ,

Jó sokszor néztem már végig a Jó barátokat — abban szerepel ez a könyv (a Gutenberg Galaxisban illusztrációkkal együtt hozzáférhető), de eddig valahogy nem jutott eszembe, hogy utánanézzek.

A történet főszereplője egy kis játéknyuszi, aki egy kisfiú kedvenc játéka lesz. A könyvnek van egy saját, mágikus realista univerzuma: a játékoknak is van tudatuk, tudnak beszélgetni egymással, meg mondjuk az állatokkal is, de nem számítanak Valódinak. A Valódiság elérése minden játék, így a nyuszi legfőbb álma is. Ebben az ajándékban viszont csak azok részesülhetnek, akiket a “gazdájuk” igazán szeret. Hogy mi az az “igazán”, mit is jelent(het) pontosan a Valódiság — ez a cselekmény tétje.

Felnőtt olvasóként az a nagyon megkapó, milyen pontosan, sok beleérzéssel, mennyire pozitívan ábrázolja a gyerekek kapcsolatát a nekik fontos dolgokkal. Kicsit Lázár Ervinhez hasonlít, ahogy a gyerekek többet képesek belelátni a világba, mint a korlátolt, a mindennapi élet szürke valóságához ragaszkodó felnőttek, és ahogy a végén ez a világlátás győzedelmeskedik is.

Az illusztrációk remekül illeszkednek a történethez — egyrészt pontosan azt mutatják, ami a mesében elhangzik, másrészt ezeknek az akvarelleknek nagyon sajátságos, egyedi hangulata van.

Napokig elvarázsolt ez a kedves kis történet.

SFX-BUD

Trychydts | | | 2018., május 13., 21:53 | | | Kategóriák: ,

Turistáskodásból most nem a lightosabb irányt vettük, a harmadik birodalom után a következő lépés a berlini fal feldolgozása volt. Nyomasztónak egészen nyomasztó, viszony lenyűgözött, a németek mennyire komolyan veszik a múlttal való szembenézést is. A múzeumok nem egyszer dokumentációs központok is, ahol az adatok mindenki számára hozzáférhetőek. Óriási a hangsúly a személyes történeteken, ami valóban kézzelfoghatóvá és emberi léptékűvé teszi a történelmet — amelynek természetesen a nagy léptékű feldolgozása sem marad el.

2018_05 Berlin Ilford 50_0023

2018_05 Berlin Ilford 50_0022

2018_05 Berlin Lomography Lady Gray 400_0025

2018_05 Berlin Lomography Lady Gray 400_0024

A város elképesztően sokszínű — mindenféle értelemben. Az egyes kerületek nagyon különböznek egymástól — mi egy eléggé alternatív negyedben laktunk, régies házak, rengeteg zöldfelület, csatornák, amin kajakozni is lehet — és mindenhol fura arcok, second hand vásárolt ruhákban, raszta hajjal, régi városi biciklikkel. De van sokkal NDK-sabb/lakótelepesebb városrész, illetve vannak teljesen modern, áramvonalas és/vagy elegáns helyek is. Az emberek is ugyanilyen sokfélék, rengeteg a fejkendős nő, az ázsiai, az afrikai-német, de az ember mindig ugyanarra a felismerésre jut: itt mindenki elfér.

2018_05 Berlin Ilford 50_0009

2018_05 Berlin Ilford 50_0005

2018_05 Berlin Ilford 50_0004

2018_05 Berlin Ilford 50_0018

2018_05 Berlin Lomography Lady Gray 400_0026

2018_05 Berlin Lomography Lady Gray 400_0019

2018_05 Berlin Lomography Lady Gray 400_0033

2018_05 Berlin Lomography Lady Gray 400_0013

2018_05 Berlin Lomography Lady Gray 400_0022

2018_05 Berlin Ilford 50_0053

2018_05 Berlin Kodak 3200_0030

Imádtam a lakást, ahol laktunk, igen stílszerűen valószínűleg egy dél-amerikai származású (szerintünk) designer lány lakik itt, csak a nyaralása idejére adja ki Airbnb-be. Nagy belmagasság, nagy alapterület, rengeteg üres fafelület — nagyon megnyugtatóan nézett ki, de abban azért megállapodtunk, hogy mi aligha lennénk erre képesek. A részemről könyvespolcok árasztanának el minden lehetséges falnégyzetmétert, imádunk képeket akasztgatni a falra, a feleségem meg a saját részéről a ruháinak foglalná a helyet. Kellene továbbá hely egy asztalnak, ahol vendégeket tudnunk fogadni — ugyanezen oknál fogva a nappaliba is több bútorra lenne szükségünk.

2018_05 Berlin Kodak 3200_0031

2018_05 Berlin Kodak 3200_0019

2018_05 Berlin Kodak 3200_0009

2018_05 Berlin Lomography Lady Gray 400_0005

Kellemes meglepetésként kétszer is összefutottunk egy amerikai baráttal, Leah-val.

Nicoline azt ígérte nekem, hogy jó lesz a street food és tényleg jó volt. Többnyire. Volt egy hotdogozó, ahová kifejezetten külső utasításra ültünk be, őszintén szólva ez fancybb volt, mint finom, és volt egy reggeliző, ahol csak én voltam elájulva a reggelitől. Nem meglepő: én török paprikás rántottát ettem, a feleségem meg croissant, lekvárt meg vajat. Naná, hogy az enyém lett különlegesebb.

Bristol után Berlin lesz az a város, amelyik komolyan hiányozni fog.

Berlin, die erste drei Tage

Trychydts | | | 2018., május 02., 18:17 | | | Kategóriák: ,

Eddig két arcát láttuk Berlinnek.

Két napot egy, az Alexanderplatz tőszomszédságában levő kis hotelben töltöttük — nem volt a barátságosság csúcsa, de amúgy is csak alvásra meg reggelizésre használtuk. Javarészt ex-NDK környékeken mászkáltunk, ami a régebbi épületek stílusán egészen jól látszik, de azért alapvetően mégis egy modern, kissé generikus nagyvárosban érezhettük magunkat. Számomra ez a hangulat akkor sűrűsödött be legjobban, amikor egy dombról lenézve megláttuk a tévétornyot, amelynek a teteje még így is fölöttünk volt… nem is emlékszem, mikor fogott el ennyire a monumentalitás érzése.

Ez a két nap a totálisan klasszikus turistaléttel telt: sétálgatás, vacsora, másnap maratoni városnéző túra, részben a tévétoronyban, részben meg egy előre megírt túraútvonalon, de saját vezetéssel, a Harmadik Birodalom nyomában járva… testileg-agyilag is teljesen lefáradva metróztunk vissza a hotelbe, és fél tizenegykor már úgy aludtunk, mint akiket fejbe vertek.

Másnap reggel (legalább korán tudtunk felkelni) aztán még turistáskodtunk egyet a Checkpoint Charlie környékén, kicsekkolás után meg szépen eljöttünk az Airbnb-s szállásunkra, Kreuzberbe. Ez egy sokkal nyugisabb, csendesebb negyed, ráadásul csak úgy száll az éterben a hipszterhangulat. Csendesebbek és kisebbek az utcák, nincsenek panelek, egy kis hajózható csatornára nyílik az ablakunk. Nicoline reggeli müzlijét egy csomagolásmentes üzletben vettük meg, hat darab tojás és egy masszívan mogyorós kenyér kíséretében. A Hold utcai piac helyi megfelelőjén vettük a sajtot és a bort a vacsorához, előtte egy erősen retróhangulatú kávézóban tolhattam egy flat white-ot. Mindenhol biciklik parkolnak, elég sok a bevándorló is, akik amúgy teljesen hézagmentesen illeszkednek a helyi környezetbe. Kicsit London csendesebb részeire emlékeztet ez a negyed, néha Bristol, néha meg Párizs köszön vissza egy kicsit hangulatban. Mondjuk több a graffiti, mint eddig bárhol.

Egyelőre meglehetősen imádom Berlint, teljesen itthon érzem magam, biztosan nagyon jól érzem magam hosszú távon is. De hogy a feleségemet visszarángatom még, az is teljesen tuti.

| | |