Elkerített Város

Nézd, ki van itt (Er ist wieder da), 2015.

Trychydts ||| 2018., április 29., 19:10 |||
Kategóriák: ,

A könyv hamar az egyik kedvenc regényem lett , angolul és magyarul is többször elolvastam (és csak ezért is kifejezetten sajnálom, hogy nem tudok németül). A film azonban, attól tartok, végletesen félreértelmezi a regény mondanivalóját. Abszolút lényegtelen ugyanis, kiderül-e valaha is, hogy a magát Adolf Hitlernek nevező szereplő valóban Adolf Hitler-e.

A regénynek ez a húzása persze kulcsfontosságú a történet értelmezése szempontjából — de kifejezetten egy olyan gesztus, amely kizárólag nekünk, az olvasóknak szól. Azzal szembesít bennünket, hogy ha maga Hitler térne is vissza, őt sem fogadnánk másképpen, mint jóindulatú, málészájú polkorrektséggel. Ez egy fontos referenciapont számunkra, de a regény szereplői szempontjából teljesen indifferens. Hitlert nem hitlersége, hanem az általa terjesztett náci szarságok miatt kell kell elítélni.

A film viszont mindent erre az egy lapra tesz fel, és ez természetesen alapjaiban határozza meg az adaptáció súlypontjait. A könyvnek egy fontos mozzanata Hitler folyamatos, villámgyorsan felfelé ívelő diadalmenete a tömegmédiában, a mögötte gyakorlatilag hezitálás nélkül felsorakozó, egységes tömeg. Mindenki a pártjára áll: az opportunista senkik ugyanúgy, mint a karakteres vezetők, a minőségi tartalomra áhítozó profik, a naiv diákmunkások és — a regény egyik legtorokszorítóbb jelenetében — a holokauszt-túlélők is. Mivel a film azzal akar játszani, hogy ki és mikor jön rá Hitler “titkára” (aki persze soha nem titkol semmit), ezért ellenérdekek és ellentétek olyan hálóját fonja a mellékszereplők köré, amelynek bogozgatása a film nagy részét elviszi. Sensenbrink és Sawatzki, a Hitler tévéműsorait készítő cég munkatársa a regényben semmiféle érdemi viszonyban nincs egymással — itt az ő (az új szereposztás szerint teljesen egyenlőtlen) rivalizálásuk a történet egyik motorja.

Pedig amúgy sok jó ötlet van, ami dinamikussá teszi a rengeteg belső monológ miatt amúgy is nehezen filmesíthető történetet. Kiváló ötlet például, ahogy filmet is csinálnak az új Hitlerből — számos remek jelenet jön a különböző “film a filmben” helyzetekből. Az események időrendjének cserélgetése is sűríti a cselekményt; a féldokumentarista operatőrmunka pedig tényleg valóságközelivé, realisztikusabbá teszi a végeredményt.

Vannak viszont olyan momentumok, amelyek eredeti ötletek ugyan a regényhez képest, de végül is nem vezetnek sehová. Valóban egy kicsit erőltetett a könyvnek az a része, ahogy Hitler a nulla egzisztenciából eljut a létfenntartáshoz szükséges minimumig. TImur Vermes ezt nem túl elegánsan oldotta meg, a film pedig leáll problémázni ezzel — végül is azonban ugyanott vagyunk, a történet nem lesz több az újabb részletektől.

A filmnek a vége a legerősebb. Itt már a migrációs válságra is reagálnak a készítők, ügyesen rezonálva a könyv befejezésére. A film azonban még így is lapos és érdektelen marad — messze nincs az a brutális, fegyelmező ereje, ami a könyvből még sokadik olvasásra is átjön.

Nemrég vettem a egy instant hátlapot a Dianámhoz. Ha utazunk Nicoline-nal, mindig írunk — kézzel — kis útinaplókat. Mindig tervezek bele fotókat illeszteni, de mire az elkattintott képekből ragasztható kép lesz, hát az egy örökkévalóság. Az instant hátlappal meg ugye instant képeket tudok csinálni — olyan, mint a Polaroid, de elvben sokkal tartósabb.

Egy ideje már próbálgatom, de azért nem olyan magától értetődő, hogyan tud a legjobban érvényesülni. Egyrészt sokkal érzékenyebb az alul- és túlexponálásra, mint a negatív, de ez végül is nem olyan nagy meglepetés. Másrészt — és ebbe nem gondoltam bele, pedig elég magától értetődő — nem támogatja a vágást sem; az embernek kezében van egy kis papírkeret, abban egy kép — és hát az a jó, ha az egész keretet kitölti valami érdekes. Ha ez mondjuk Nicoline, Fiatalék vagy Zéta feje, akkor a probléma megoldódik magától. Utazás közben ennél sokkal óvatosabban kell témát választani.

Lassan-lassan azért kezdek ráérezni: a kis témákat szereti a legjobban, az apróságokat, amelyekhez közel kell menni. Jó volt ez a kis ujjgyakorlat Forliban, mert most indulunk Berlinbe — itt végre élesben is odatehetem magam, és remélhetőleg egészen fogyasztható fotókat fogok kattingatni a Karácsonyra kapott, Moleskine vázlatfüzetbe.

20180421_142949

Forli with Diana Instant_0004

Forli with Diana Instant_0006

Forli with Diana Instant_0002

Forli with Diana Instant_0003

Forli with Diana Instant_0001

Forli with Diana Instant_0005

Zuhogtak rám a tanácsok, hogy mit csináljak a hétvégén: menjek Bolognába bolognai spagettit enni, menjek Ravennába ravennai spagettit enni, de a lényeg, hogy katapultáljak ki Forliból. Na most először is, nem volt autóm. Hétköznap zéró szükségem volt rá, olyan nagyon nem rajongok az autókölcsönzéssel együtt járó adminisztrációs maratonért, de a parkolási vircsaftolásért sem. Másrészt meg, úgy voltam vele, hogy Bolognába még csak elmegyek majd nyaralni, de Forliba soha nem fogok. Szóval reggeli meg némi délelőtti pihenés után rendszerint a talpam alá vettem a várost. A hotelem ugye a város szélén van, a belváros közepe onnan kb. öt kilométer, szóval azt már szombat reggel tudtam, hogy a kilométeradagommal nem lesz gond.

Egy városban engem mindig a legjobban magának a városnak a szerkezete érdekel: hogyan épülnek egymás mellé a régi és az új részek, milyen a régi utcák hangulata, van-e a városnak valami jellegzetessége — szóval csámborogni az utcákon és nézni ki a fejemből nekem mindenhol az első számú szórakozás.

Forlinak van egy kis óvárosi része, de nem úgy, mint ahogy mondjuk Siracusában volt, elkerítve, gondosan megőrizve — teljesen sima az átmenet a régi és az új részek között. Csak azt lehet észrevenni, hogy a szépen kényelmesen terpeszkedő, különálló házakat és régi ipari épületekből készült irodanegyedeket egyszer csak szűkebb, kanyargósabb, sűrűbben beépült utcák váltják fel, az eddig kényelmesen terpeszkedő környékeket egy kicsit belvárosias jelleg váltja fel. Sokkal több kis üzlet, sokkal több kis kávézó, cukrászda, étterem. (Sokat gondolkoztam, aztán rájöttem, hol volt hasonló érzésem — McAllenben, a texasi kisvárosban, ahol még Larryvel voltam; a kb. két utcából álló Downtown ott olvadt így össze a város többi részével.) Ami még egészen véletlenszerűen tarkítja a várost, azok “modernebb” épületek — teljesen tudománytalan saccolgatásaim alapján talán a hetvenes-nyolcvanas évekből — ezek javarészt lakóházak vagy hivatali épületek.

Amúgy imádtam ezt a belvárosi részt; nem volt szélsőségesen, szemakasztóan gyönyörű, de tiszta volt, otthonos és nagyon kényelmes. Ritkán tudok ennyire lazán megmártózni a helyi hangulatban, Nicoline rendszerint ugye kilométeres to-do listákkal érkezik mindenhová, azt meg, hogy hol együnk, rendszerint háromszögeléssel döntjük el, a baráti ajánlások, a Facebook/Google és a Tripadvisor véleményeit súlyozgatva.

Ehhez képest én csak egy helyet lőttem be magamnak: a Qbio nevű pizzériát, ahol isteni pizzát ettem már legutóbb is. Most is jó volt, bár azt meg kell, hogy mondjam, nekem Olaszországban mindig a helyi életritmushoz alkalmazkodni a legnehezebb: fél négy körül legkésőbb bezár minden és hét-fél nyolc előtt nem is nyit ki. Ami persze nem baj, de ha egész nap mászkált az ember, és még jó egy órás séta áll előtte hazafelé, adott esetben egy korai vacsorával is ki tudja egyezni.

A Qbio persze szerintem még feleségem szigorú szűrőjén is átment volna, sőt, talán még a Petit Arquebuse-be is be tudtam volna rángatni, ahol isteni paradicsomos töltött tészát ettem, meg csokis rikottát sütit, kellemes, fiatalos környezetben, angolul egészen jól beszélő pincérek segítőkész irányítása mellett.

Viszont ha nem egyedül vagyok a legjobb vacsorázós sztorimból biztosan kimaradok.

A szállodától 5 percre volt egy vendéglő, konkrétan egy benzinkút mögött. Bementem, a pincér itt csak nagyon kevéssé beszélt angolul — egy kicsit magamra hagyott az étlappal, majd visszajött, és elmagyarázta, hogy ma Paella Nap van. Ami azt jelentette, hogy 22 euróért mindenki annyi paellát ehet és annyi Sangriát ihat, amennyit csak akar. Na most kiküldetésben én soha nem iszom, de a paellára rábólintottam. Ez úgy nézett ki, hogy tele volt az étterem; mindegyik asztaltársaságnak tálszám hozták ki a paellákat, még héjában levő kagylókkal, hatalmas rákokkal, tintahalkarikákkal — és mindenki annyit evett, amennyit csak akart. Ha elfoggyott, hoztak még. Elég kellemes, és életteli élmény volt, ülni egy rakás, nevetgélő és non-stop zabáló olasz között a külön kis asztalkámnál, a saját fejemet is tömve ugyanazzal a kajával.

20180425_082652

20180421_144130

20180421_154458

20180421_154737

20180422_160541

20180421_183909

20180421_184956

20180421_155110

20180421_184700

20180421_184825

20180421_193730

20180422_151230

20180421_200347

20180421_131255

20180421_133343

20180421_135428

20180421_132936

20180421_184340

20180421_144536

20180421_144658

20180421_140437

20180421_140606

20180421_183002

20180421_203434

Forli — gyalog munkába

Trychydts ||| 2018., április 20., 23:49 |||
Kategóriák: , ,

Ismét itt vagyok Forliban. Viszonylag hamar kaptam a parancsot az ideiglenes áthelyezésemről — szerencsére legalább a szobám jobb, mint legutóbb, és most lesz itt egy egész hétvégém.

Elterjedt rólam, hogy gyalog járok be, ez a gigantikus, kőkemény 6 km-es táv mindenkinek valami óriási hőstettnek tűnik. Aki először elegyedik velem szóba a cégtől, az biztosan megkérdezi, én vagyok-e az a csodamajom, aki minden nap gyalogol befelé. Igen, én vagyok, de ez azért még nem a világvége, noha a hotelben elköltött reggeliről így le is kell mondanom — hétkor kell indulnom, a reggeli meg pont ekkor kezdődne.

Hogy milyen az út befelé, azt már legutóbb lefotóztam — kábé most is ugyanilyen, csak persze minden még sokkal zöldebb meg élettelibb. Minden nap összefutotok egy kutyasétáltató bácsikával, udvariasan bólintunk egmyásnak. Az út meg úgy tűnik egyre rövidebbnek minden nap, ahogy egyre rutinosabban veszem a kanyarokat.

Egy szürreális élmény már első nap ért. A gyárak felé jártam, ahol a munkahelyem is van, amikor a szemem sarkából észre vettem hogy az egyik kerítés mögött megmozdul valami nagy és barna. Rezzentem egyet, hiszen ha kutya, akkor bődületes méretű — aztán odafordultam, és kiderült, hogy egy póniló. Egy fém alkatrészeket gyártó üzem kertjében. Baromi barátságos alkat amúgy, folyton a fejét dugta felém, kifejezetten nehéz dolog volt oldalról is lefotózni.

20180419_082046

20180423_082011

Ma viszont nem tudtam reggel bemenni, ezért a visszautat tettem meg gyalog — és ha már, akkor egy némileg hosszabb, alternatív utat választottam. Kicsit rázósan indult, itt sem volt túl sok járda, viszont elég rendesen volt forgalom, még forgalomban szemben sem volt valami hű de biztonságos érzésem az útpadkán — később aztán sokkal jobb lett a helyzet. Ez Forlinak az ipari részét mutatta meg inkább, ezt az oldalát még — a munkahelyem közvetlen környékét nem számítva — nem is ismertem.

Ez az útvonal aligha lesz a mindennapos rutinom része — nem is feltétlenül azért, mert nincs kedvem extra húsz percet rászámolni a bejutásra — valahogy a szőlőkarók és a barackfák mégiscsak barátságosabb és kedvesebb benyomást tesznek rá, mint ezek a talán talán túlságosan is letisztult esztétikájú épületek.

20180420_192754

20180420_193228

20180420_193604

20180420_193816

20180420_194506

20180420_194724

20180420_194930

20180420_195229

Reader’s Log — Platón: Parmenidész. Bárány István fordítása

Trychydts ||| 2018., április 17., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Nem nagyon szorgosan, de azért igyekszem nyomon követni az Atlantisz-kiadó Platón-összkiadását. Ez a Karácsonyra beszerzett kötet csak arra emlékeztetett, miért is nem lett belőlem gyakorló filozófus a diplomám megszerzése után.

Olcsó poén lenne most idézgetni a szövegből, maradjunk annyiban, hogy a szöveg tetemes részéből egy árva szót sem értettem. Még azután sem, hogy elolvastam az utószót — egyrészt ez sem túlságosan érthető, másrészt lehetetlen volt kapcsolatot teremtenem a magyarázat és tényleges, szó szerintit fordítás között.

Ami pedig kár, mert a kötet ugyanolyan gondos munka, mint az összes eddigi az összkiadásban: gondosan ellátva jegyzetekkel, kitérve az esetleges fordítói nehézségekre, ahol feltétlenül szükséges, ott megadva a szükséges kontextust is.

Érdekes kérdés, mennyire lehet elvárni, hogy egy átlagember számára teljesen hozzáférhetetlen filozófiai művet elmagyarázzanak a szélesebb olvasóközönségnek. És “szélesebb olvasóközönség” alatt akár a filozófusokat is érthetjük; elvégre nemcsak, hogy diplomát szereztem ebből, de ha nem is közvetlen pénzkeresetre de rendszeresen használom is a filozófia eszköztárát a mindennapjaimban is. Mégis, néha még ma is eszembe jut, hogy úristen, nekem még le kell vizsgáznom Hegelből vagy Kirkegaardból. A klasszikus görög filozófiát azért úgy általában értettem annyira, hogy egy magabiztos hármassal kivágjam magam az írásbeli vizsgán — de ha valaha is, bárhol a Parmenidészt húztam volna, nem biztos, hogy átengednek.

Lehet, hogy egy ilyen, könyvesboltban is bárki által megvásárolható könyvhöz akár lehetne olyan utószót is írni, amiből mindenki megérti, nagyjából miről van szó. Utána bele lehet menni a filológiai szőrszálhasogatásokba. Nem mondom, hogy óriásit lendítene ez a filozófia nem túl fényes hírnevén, de hogy őszinte legyek, olyan helyzetben vagyunk, ahol minden apróság segíthet.

Lyukkamera által homályosan

Trychydts ||| 2018., április 16., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Eredetileg kifejezetten a lyukkamera miatt kezdtem el analóg gépekkel fotózni: amikor a Lomography tulajdonosa eladta nekem életem első Dianáját a WAMP-on, akkor kifejezetten ezért választottam ezt a modellt. Azóta is meglehetősen odavagyok a dologért, újra meg újra megpróbálkozom valami emlékezetest kihozni ebből a technológiából, eddig ez a legemlékezetesebb képem:

Vitorlázás_201309_0005

Amikor megláttam, hogy a hazai Lomography ezúttal lyukkamera-készítő workshopot hirdet, természetesen boldogan ugrottam bele az újabb csapdába: rég tanultam már valami teljesen újat fotózásból, és ez pont egy olyan játékos, érdekes dolognak tűnt, amivel szívesen szórakozgatnék mostanában, amikor amúgy is elég sok a kreatív kísérletezgetés az életemben.

Voltam már sokféle workshopon, nem mindegyik sikerült egyformán, néha nagyobbak a remények vagy pláne az ígéretek, mint ami meg is valósul belőle, de ettől a lyukkamerás mókától konkrétan eldurrant az agyam. Volt eméleti bevezető, megnéztünk jó sok lyukkamerás művészt, ez inspirációnak mindenképen tökéletes, aztán nekikezdtünk lyukkamerát csinálni. Ezúttal a lyukat is a saját kezemmel készítettem, a végeredmény pedig így nézett ki:

Elég fura dolog egy ilyen kézzel kilyuggatott-visszafoltozott szigetelőszalaggal leragasztott, belsejében egy darab fotópapírral betöltött “géptől” azt várni, hogy normál képet készítsen. Még ha az ember tudja is, hogy az elmélet a helyén van, még ha bízik is azokban, akik segítettek neki, azért van valami szürreális abban, amikor leteszi a Mikszáth téren ezt a fémdobozt a földre, és vár 18 percet, hogy rákerüljön egy fénykép. Aztán bemegy a laborba, és ahogy az a nagykönyvben meg van írva, vörös fénynél lötyögteti a fotópapírt. És van rajta kép.

Félreértések elkerülése végett: a “füst” a képen valójában a mellettem álló fa lombja, ahogy tizennyolc percen keresztül ide-oda fújja a szél; ilyen expozíciós idő mellett ennyi marad belőle. A kép torzít, mert a fotópapír hajlítva van a dobozban, és torzít, mert a kamera egy inkább felfelé lát, mint lefelé… viszont igencsak egyedi módon “lát”.

Volt a hívásnál egy kis baleset (túl meleg volt a hívó, baromi gyorsan megjelent rajta a kép, úgyhogy a délután maradékát a kalibrálás jegyében a következő képem újra- és újraexponálásával töltöttem, egyre hosszabb expozíciós idővel. A végére aztán kiderült, hogy a saját becslésem volt a tökéletes (azért van már tapasztalatom lyukkamerás expozícióval), de a végeredmény így is lenyűgöző: ilyen látszögről, normál kamerával aligha álmodhatnék.

Két kép egy hosszú délután alatt persze nem tűnik valami nagy eredménynek — ennél sokkal értékesebb számomra, ami a fejembe került bele. Teljesen megváltozott, amit a fényképezésről gondoltam — amióta Lomography-zom, jobban hiszek a spontaneitásban és a lendületben, mint a drága felszerelésekben és a túlzott precizitásban (hacsak nem vagyok stúdióban); ez a workshop viszont megtanított arra, hogy ez a spontaneitásnak leginkább csak a kezdete. Bármennyire is hihetetlenül hangzik, abszolút lehetséges, hogy saját magam építsek kamerát saját magamnak, nyugodtan tudok kísérletezni olyan méretű nyersanyagokkal amikkel eddig még sohasem, és még azt is én tudom kitalálni, hogy a gépem hogyan lásson.

Persze erősen kísérleti és nagyon személyes fotózás ez, de, mint említettem, mostanában pont ilyesmire van szükségem.

Na hol egy üres teásdoboz.

Cowboy cookie, cowgirl cookie

Trychydts ||| 2018., április 13., 23:49 |||
Kategóriák:

Amióta felnőtt munkám van, nem szívesen beszélek a blogomban a munkahelyemről, de azt büszkén vállalom, hogy itt havi néhány órában kifejezetten azért fizetnek, mert feminista filozófus vagyok. Irányított beszélgetéseket szervezek, most már több mint egy éve, és igyekszem a feminizmusnak egy strukturáltabb és közhelymentesebb formáját a résztvevők agyába szivárogtatni. Ez persze — tekintettel arra, hogy a részvétel önkéntes — nem túlságosan egyszerű. Ezért arra gondoltam, ezúttal bepróbálkozom egy ősi trükkel: ingyensütit ajánlottam a résztvevőknek.

Az ingyensütit valakinek persze meg is kell sütnie — jobb híján ez is én voltam. Texasi cégnek dologzom, genderek közötti különbségekről beszélgettünk, szóval innentől kezdve gyakorlatilag nem is volt más lehetőségem, mint cowboy cookie-t és cowgirl cookie-t sütnöm.

Szerencsére a kexsütésből annyit már tudtam, hogy az ilyen apró sütik megsütése nem ipari körülmények között extrém időigényes. Nem szabad nagyon közel rakni egymáshoz a sütiket, mert akkor összeolvadnak — ha viszont messze rakom őket, kb. 15 darab fér be egyszerre a tepsibe. Szóval nem érdemes az utolsó pillanatra hagyni a sütögetést — kicsit így is megcsúsztam, fél kettőre lett kész az utolsó darab..

A cowgirl cookie elég sima menet volt: szépen összeáll a csoki, a pekándió és a zabpehely, aztán már csak hűteni kell a meglágyult, vajas tésztát, mielőtt az ember ki golyócskákat formálva megsüti őket.

A cowboy cookie-ba viszont butterschotch kell. Próbáltam utánaolvasni, hogy végül is pontosan mi ez: tejkaramellával próbáltam helyettesíteni, ami elképesztő félreértésnek bizonyult. Igazából nem láttam még anyagot, ami annyira pusztítónak bizonyult volna, mint a sütőben megolvadt tejkaramella: amikor kivettem a sütiket a sütőből, még egészen cookie formájuk volt, de aztán a karamellaolvadék utat tört magának, és folyt, olvasztott és ragasztott; a cookie-k kb. fele ment a szemétbe, vagy papírról lekaparható édesség lett belőle. És igazából soha nem szilárdult meg, ezek sokkal lágyabbak és olvadékonyabb kexek lettek, mint a cowgirl változat.

Legközelebb, már ha lesz legközelebb, saját magam által készített, tűzben edzett és egészen apróra tördelt butterschotch-csal fogok próbálkozni. És akkor majd mindenkit leigázok a tábortűz körül a vadnyugat legjobb sütijével.

Az első slam, amit ott hagytam

Trychydts ||| 2018., április 12., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Imádom a Földalatti Slam klubjait — így pár hónap aktív slamre járás után messze ők a kedvenceim. Barátságos a hangulat, nagyon pozitív hangulatú a szervezés, nincs akkora tolongás a szereplésért, mint a legnagyobb klubban, az SPB-ben, de még a közönséget is jobban szeretem.

A költészet napi rendezvényük új helyszínen volt, elég masszív programmal készültek, ami engem elég erősen aggasztott, mert bár sok előnye van ennek a stábnak, a feszes szervezés nem tartozik közéjük. Most nagyon kiemelték, hogy legyen ott mindenki időben, mert erősen létszámkorlátos a helyszín. Én ott voltam időben, de bemenni nem lehetett, mert csúszásban voltak. Esküszöm, valami szabály lehet, hogy ha slam rendezvény időben elkezdődik, akkor az nem számít. Mindegy, előbb-utóbb persze muszáj elkezdeni.

Meghívott előadókkal, fiatal költőkkel kezdtünk, volt, aki jobban tetszett, volt, aki kevésbé, de azért ez rendben is van így — összességében elég üdítő élmény volt. Még frissítőbb lett volna, ha nem néztem volna görcsösen az órámat, hogy meddig fog ez tartani, mert nagyon sok fellépő volt, én is közéjük tartoztam, és azért szerettem volna még a hajnal első sugarai előtt távozni.

A fellépők után egy monstre szünet, aztán kezdődhetett is a verseny. A Földalatti slamen két host-páros váltja egymást — az egyik ismeri az órát, a másik nem. Most éppen Bíró Dénesen és Molnár Péteren volt a sor, és már a második performansz után láttam, hogy ez egy sárkányosabb este lesz. Ami amúgy csak azért vacak, mert náluk aranyosabb, kedvesebb házigazdát el sem lehet képzelni, pozitívak, befogadóak, türelmesek, toleránsak, csak a szorzás művészetét kellene elsajítaniuk. Van 22 fellépő, mindegyiknek van 3,25 perce, akkor 3,25×22=71.5 percnél gyorsabban akkor sem lehet levezényelni a versenyt, ha mindenki futólépésben hagyja el a színpadot és a következő már ugrásra készen áll, bekészített szöveggel a kezében. Lesz ugye 2 szünet, mert miért is ne, ha mindegyiket 5 percesre hirdetik, akkor 20-25 perc alatt talán meg is lehet őket úszni darabonként, és akkor innentől kezdve nem olyan nehéz kimatekozni, hogy mennyi idő jut a konferansziék szöszmörgésére, ugyanannak a történetnek a háromszori elmesélésére, szó szerinti ismétlésben, illetve hosszabb esztétikai-morálfilozófiai szimpóziumokra egy-egy slamszöveg után.

11-kor még heten hátravoltunk, és nagyon örültem, hogy én is benne vagyok a hétben. Ha ugyanis már felléptem, nincs az az isten, hogy eljöjjek, mielőtt mindenki elmondta a magáét, így viszont, ha fájó szívvel is, de lehúzathattam magam a listáról, és búcsút inthettem a rendezvénynek. Baromira sajnáltam, mert a kedvenceim még hátra voltak, de aznap már mögöttem volt egy feminista kerekasztal-beszélgetés, és már szabályosan gurult a fejem lefelé.

Persze büntetésem nem maradt el: mindhárom nyertes produkció az utolsó etapban hangzott el. Kétségbeesésemben ezúton is ajánlanék a szervezők figyelmébe egy másutt már fényesen bevált megoldást.

Az Átváltozás (Örkény, 2018.)

Trychydts ||| 2018., április 06., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Kafka színpadra vitele sosem egyszerű feladat: valahogy át kell adni az írások torokszorongató szürrealitását, a csavaros történetvezetést, mindezt a kőkemény realitás talaján állva, úgy, hogy ez beférjen a színház keretei közé. Az Örkény brilliánsan oldotta meg a feladatot — még ha a közönségből nem is mindenkinek a gyomra vette be a végeredményt. Kérdés, mire számítottak, amikor beültek Az Átváltozásra — ami önmagában is az egyik legkeményebb Kafka írás.

Az Átváltozás  mellett azonban számos más (nem egy befejezetlen) Kafka mű is szerepel: ezek egymással párhuzamosan futnak — miközben folyik a címadó novella cselekménye, az — néha teljesen észrevételnül — egy másik kafkai írásba folyik át. A novellákat sokszor maguk a szereplők narrálják; ez a megoldás már a József és testvéreiben is kiválóan működött és most is beválik. Az írások egyik összekötő eleme a kegyetlen, érzéketlen, énközpontú apa figurája: mindenhonnan ezt a motívumot emelik ki, és hosszasan idéznek Kafka apjának írott (soha el nem küldött) leveléből is.

Az Örkény előadásainak a színpadkép sokszor nagy erőssége, az előadások sikerének egyik kulcsa: itt is ez a helyzet. A színpad közepén magasodó, sokszög alakú, minden oldalán többtagú ajtókkal és kinyitható ablakokkal határolt, forgatható belső tér olyan komplex megoldásokat, mozgásokat tesz lehetővé, amelyekre szükség is van az ugyancsak bonyolult struktúrájú történetek megjelenítéséhez. A belső ablakokon keresztül kifelé kukucskáló színészek ugyanúgy lehetnek egy vonat utasai, mint a féregtestbe zárt Georg Samsa személyisége, amely kétségbeesetten igyekszik felvenni a kapcsolatot a külvilággal.

Bizarr sminkek, gumimaszkok, parókák egészítik ki a többségükben Kafka-korabeli ruhákból álló jelmezeket — szintén a szürrealitás, az elembertelenedés, a bizarr felé tolva az előadás hangulatát.

A főszerep(ek)ben Polgár Csaba brillírozik: akárcsak a IV. Henrikben vagy a Hamletben, itt is remekül illik hozzá a talajt vesztett, identitását kereső fiatalember alakja. Másik személyes kedvencem Kovács Zsolt, aki az apafigurákat, illetve a Fegyenctelep tisztjét formálja meg. A Fegyenctelep amúgy is az egyik kedvenc novellám Kafkától, és itt egy egészen különleges, a zűrzavaros hangulatot különleges, feszült, letisztult nyugalmával megtörő epizódja az előadásnak.

Sötét és felkavaró darab ez a Kafka-antológia, de csak annak nem ajánlom, aki Kafkát sem szereti.

Szeretem az antilophúst, csak ritkán jutok hozzá. Amikor Doktor Úrék mesélték, hogy a szomszéd ültetvényen — ez ügye kétszáz mérföld légvonalban, és hol van a légvonal ezeken a kacskaringós földutatok — nagyon elszaporodtak az antilopok, éreztem, hogy ebből már lesz valami. És lám, ösztöneim nem hagytak cserben: Doktor Úr átment hajtóvadászatra, és sikerült elejtenie egy szebb példányt. Veronika csinál pörköltet, menjünk át. Szerencsére Joe gépe ismét szabad volt, hát kivettünk egy hét szabit és nekivágtunk.

Közben a helyi fauna is jelentősen megszaporodott: egyrészt beszereztek egy jaguárt, illetve egy kisebb harci kutyát — utóbbi marmagassága alig haladja meg a kilencven centit, szóval az egész állat alig lehet több, mint nyolcvan kiló ín és izom. Azért én nem mernék olyan játékosan nyers húsdarabokat huzigálni az orra előtt, mint ahogy a gazdái teszik, szerintem félnék, hogy rámegy a fél karom a nagy hercigeskedésre.

Miután átvágtunk ezeken a bioakadályokon, végre helyet foglalhattunk a Zöld Szalonban, aztán Doktor Úr felszolgálta az esti puncsot, aztán visszasurrant a feleségéhez, sündörögni a konyhában.

Hamarosan felbukkantak, az igen változatos vacsorával: antilopsteak, antilophús-leves, aztán főételnek antiloppörkölt. Ez az utóbbi azonban inkább nevezhető egy, a húshoz írt gasztronómiai himnusznak, mint ételnek: hihetetlenül lágy volt és zamatos, zöldségekkel és gombával volt dúsítva, és valami elképesztően gazdag ízű szósza volt, amit már a lágy és enyhén fűszerezett krumplipüré is hálás kortyokkal ivott be.

Vacsora után kiosztották az ajándékokat az ázsiai útjukról: fekete- és vörös borsot, amit saját kezükkel szüretelhettek egy ötcsillagos borsültetvényen. Ez teljesen új dimenzióba helyezte, amit a borsról gondoltam: aromák olyan özöne szabadult el már csak akkor, amikor kinyitottam az üveget, ami a hazai beszerzéseknek a nyomába sem érhet. Már alig várom, hogy főzhessek valami igazán borsosat.

Már rajtam volt a repülősruha, amikor kiderült, hogy Veronika éppen egy kisebb kódolási problémával küszködik a munkahelyén. A finom vacsorától felpezsdülve hát leültem egy kicsit a gépe elé, rendet vágni az algoritmusok dzsungelében, amíg a feleségem megtarthatta élete leghosszabb előszobajelentetét — mellettem úgy sincs ilyesmire lehetősége, szóval most jól kiélhette magát.

Pár hét múlva megtudtam a pörkölt egyik fő trükkjét — persze nekem nincs odahaza faszénparázzsal fűtött sziklavermem az igazán lassú főzéshez.

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site