Elkerített Város

Ó, azok a márciusi hómezők!

Trychydts ||| 2018., március 18., 23:49

Már elég régen elhatároztam, hogy részt veszik a március 17-i nyíregyházi slam poetry-n; ez alól az sem tántorított el, hogy szombatra némi hófúvást jövendölt a meteorológia.

Eredetileg egy csütörtöktől-vasárnapig terjedő mókát terveztünk, de aztán sikerült egy full kamu Airbnb-s szállást befoglalnunk, amely az utolsó pillanatban próbálkozott készpénzes fizetésre switchelni és helyszínt módosítani. Nicoline persze még elhitte volna, hogy itt valamiféle jóhiszeműség bejátszhat a képbe, de miután a csávó telefonban azt tanácsolta nekem, hogy menjek a picsába, inkább jelentettük az illetőt az Airbnb ügyfélszolgálatánál és visszakaptuk a teljes szállásköltséget némi bónusszal megspékelve… csütörtök-péntekre meg maradtunk inkább Pesten. Nem bántuk meg, a feleségem így tudott helyben szervezkedni, beesett egy váratlan baráti találkozó én meg kicsit rákészültem a fellépésemre. Péntek estére azért már lent voltunk az Ozoon Hotelben, amit én csak javasolni tudok mindenkinek. Nem egy szofisztikált luxushotel, de nekünk, tiszta, kényelmes és barátságos szállás kellett, ez pedig az, nagyon segítőkész személyzettel, decens reggelivel és erdő széli elhelyezkedéssel.

Másnap állatkerteztünk egyet, ami teljesen szuper volt, már többen mondták nekem — utoljára Csabiék — hogy mennyire állat- és közönségbarát hely. Most egy kicsit hideg volt ahhoz, hogy teljes pompájában értékeljük, de biztosan megyünk még vissza jobb időben is, és élménynek így is csodálatos volt. Engem mindig nagy örömmel tölt el, ha Nicoline-t kicsit közelebb tudom hozni a biológiához, és ezúttal egy elég jó lépést tettünk előre. Az állatkertben is ebédeltünk: szuper volt a kinti hideg után tűzforró rántott csirkemellett és krumplit rágcsálni egy bálnacsontváz mellett üldögélve a trópusi ház előterében.

Este aztán slamen voltunk, a slambeszámolót most skippelném — viszont az üvegfalú teremben tökéletes rálátásunk nyílt a kint egyre jobban belendülő hóviharra és a folyamatosan vastagodó, egyre barátságtalanabbul festő hótakaróra. Majdnem éjfél volt már, mire kiléphettünk a balzsamos márciusi éjszakába. Kis feleségemet gyorsan besuvasztottam az autóba, hadd fűtsön és hadd élvezze az ülésfűtést, én meg a tomboló szélben, térdig hóban nekiláttam kiásni a kocsit a fölé nőtt, teljesen természetes igluból. A nadrágom másodpercek alatt lett havas, a testmelegem elolvasztotta, a jeges szél visszafagyasztotta ezt az egyre vastagabb réteget — jól elvoltunk így, vacogva söprögettem-kapargattam a havat a kocsiról, amíg el nem értük azt a szintet, amikor már többet fújt vissza a szél, mint amit el tudtam távolítani. Beültem én is, az első pár percet felolvadással töltöttem (áldja az ég, aki feltalálta az ülésfűtést), aztán elindultunk. Utak sehol, látási viszonyok csak papíron, viszont egyáltalán nem zéró forgalom. A szálloda parkolójában a hókupacok méretéből saccoltuk meg, melyik helyen nem áll autó, befúrtuk magunkat egy üresnek látszó helyre (szerencsére nyert), aztán a szobánkban imádkoztunk reggelig.

Másnap az Időkép, a rádió, de még a szálloda szakácsa is (lehet tippelni, a feleségemet melyik hírforrás befolyásolta a legjobban) durva hóhelyzetről számoltak be, és persze senki ne induljon útnak, akinek kedves az élete. Nekünk persze ez is opció lett volna, viszonylag könnyen megszervezhettük volna, hogy másnap a szállodából dolgozzunk, de azért valahogy úgy éreztük, mégis jobb lesz nekünk Pesten. Hát nekivágtunk.

Szerencsére én ilyen viszonyok mellett tanultam vezetni: hóvihar már nem volt, de teljesen elhavazott, még takarítatlan utak igen, elég nehezen irányítható kocsi és hófúvások mindenfelé. Kispolgári lelkületem meg volt róla győződve, hogy az autópálya biztosan le lett kaparva, de nem: kilométereket mentünk úgy, hogy csak egy fél keréknyi kis csík volt kikopva hol a belső, hol a külső sávban, és csak nagyon lassan és óvatosan lehetett haladni. Csúszkálva — a kedves autóstársak meg néha ebben a helyzetben sem érezték, hogy respektálniuk kellene a követési távolságot. Feleségem installált a telefonjára egy vészhelyzet-alkalmazást, így volt, hogy már háromszáz méterre előre is tudtuk, ha baleset történt előttünk; cserébe arról is értesítést kaptunk, ha Bázaborkeszürömön kiszaladt egy tyúk az úttestre.

Az érdekes az volt, hogy bár nyilvánvalóan veszélyes volt az utunk hazafelé, valahogy mégis élveztem. Tényleg rengeteg tapasztalatom van az ilyen körülmények között történő vezetésben, de talán érthető okokból, ezt ritkán tudom hasznosítani: most viszont simán megcsináltam. Négy és fél óráig jöttünk Nyíregyházáról, de még egy necces helyzet sem volt egyszer sem.

A bejegyzés trackback címe:
http://walled.trychydts.hu/index.php/2018/03/o-azok-a-marciusi-homezok/trackback/

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site