Mondhatjuk, hogy Shakerspeare-rajongó vagyok, nagyon sok drámát olvastam, többet szeretek is, bizonyos darabokat megnézek minden elérhető interpretációban, és nagyon sokáig hittem, hogy a Shakespeare-szonettekkel lehet csajozni. (Valamennyire amúgy tényleg lehet.) Így lelkiismeret-furdalás nélkül fel tudom vállalni, hogy a IV. Henrik szerintem egy lapos, poros, üres darab, mindenféle érdemi mondanivaló vagy relevancia nélkül. Szereplő tologatása a sakktáblán, shakespeare-iesen szadista szabályok szerint, pár hulla, aztán függöny. Az előadás, az viszont valami parádés.

Ha úgy tetszik, talán ezt is tekinthetjük egy előadás fokmérőjének: mit tudnak kezdeni egy ennyire ócska alapanyaggal?

A teljesen jellegtelen szerepeket ki lehet tölteni parádés színészekkel, többszörös szereposztásokkal. Csuja Imre egyszerre játssza a véres árulással hatalomra jutott, öreg királyt, akinek fia trónörököshöz teljesen méltatlanul viselkedik, és a semmirekellő, ostoba, részeges lovagot, Falstaff Jánost. Kókai Tünde — nagy kedvencem, már akkor is élveztem a játékát, amikor még csak egyetemi hallgatóként láthattam az Örkényben — három szerepéből kettő fiatal férfi, és ő játssza a trónörökös riválisának, Szélvész Percy feleségének a szerepét is. Hozzá hasonlóan többszörös szerepet játszik Zsigmond Emőke (neki is jutnak férfi szerepek), illetve Vajda Milán is. Utóbbi szintén egy nagyon meggyőző mellékszereplő, pontosan és karakteresen képes megjeleníteni minden ráosztott alakot — a negyedik Henrikben például egyszerre yorki érsek, Warwick gróf, ostoba újonc és a király helyett a csatában halált vállaló katona. Znamenák István is abszolút a helyén van — ő általában is visszafogottabb, mint bárki más (ebben egyedül a Tartuffe volt nagy kivétel), de színpadi jelenléte mégis összetéveszthetetlen.

Amúgy kiváló döntés volt férfi szerepeket nőkkel eljátszatni — sokszínűbb így az előadás, és a férfiak szinte teljes dominanciáját nem is indokolná semmi az öncélú korhűségen túl.

A két fiatal férfi főszereplő, a trónörököst játszó Nagy Zsolt és a Szélvész Percyt játszó Polgár Csaba parádésan, frissen hozzák a figuráikat — mindketten Shakerespeare-re jellemzően többarcú, komplex alakok, a köztük levő feszültséget szinte tapintani lehet a színpadon. Nagy Zsolt tökéletesen hitelesen és magától értetődően adja elő a trónörökös 180 fokos jellembeli fordulatát; Polgár Csaba, a háborús hősből elvi okokból lázadóvá váló Szélvész folyamatos, fanatikus szenvedélyét adja vissza mindenféle lendületvesztés nélkül.

Ugyancsak jó az egyszerű, stilizált színpadkép sokoldalú felhasználása — ez is egy gyakran használt eszköz az Örkényben — sok szereplő, aki éppen nincs színen, egyszerűen csak elbújik, így sokkal dinamikusabb és feszesebb helyszínváltásokra van lehetőség.

A darab egy feszült politikai helyzetben játszódik Angliában — tulajdonképpen az a tét, hogy az évtizedekkel korábban árulással szerzett hatalmat meg lehet-e szilárdítani, képes lesz-e a király azt dinasztikusan továbbörökíteni, vagy paranoiájával maga is lázadást gerjeszt önmaga ellen, mint III. Richárd. Ez a feszültség ez a szenvedély valóban átjön a színpadon — a dilemmák valóban erősek, az ezúttal teljesen háttérbe szoruló nők szenvedélye halálba induló vagy hősi halált halt férjeik iránt tényleg perzselő, az időnként megjelenő humor pedig valóban csattanós ütésekkel oldja a feszültséget.

Nagy kár, hogy ezt az egésze elmaszatolja a pozíciójához méltatlanul dorbézoló, erkölcsiségét ideiglenesen felfüggesztő trónörökös alakja. Az ő története, tivornyái és kisebb gaztettei, amelyhez leginkább Falstaff János asszisztál neki, minimális téttel sem rendelkező mellékvágányai a fő cselekménynek.

A precíz megvalósítás miatt élvezhető az előadás, de a darabválasztást ezúttal nem értem. Az előadás után még sopánkodtam egy sort a feleségemnek, de másnapra szinte azt is elfelejtettem, hogy színházban voltam.