Szeretjük a lekvárt, a házilekvárt meg aztán pláne, így mindenhonnan begyűjtjük, amit tudunk. Aztán a lekvárok eltűnnek valahol, a téridő gyűrődéseiben, csak időnként ugrik egy-egy a nyakunkba.

Mindezzel párhuzamosan van nekünk egy kamraszekrényünk, ahol konzerveket, meg mindenféle, nem romlandó dolgokat tartottunk: egy szeneslapáttal hánytuk be, amit beszereztünk, és egy Caterpillar markológéppel szedtük ki, amire éppen szükségünk volt. De mivel pontosan soha nem lehetett tudni, hol állnak a készletszintek, én a családi beszerző sok mindent megvettem, ami éppen kellett a heti menühöz, persze kis ráhagyással, a biztonság kedvéért.

Egyedül voltam otthon, volt rajtam egy kis melankólia, gondoltam, megpróbálok már rendet tenni ebben az alluviális halomban. Szépen kipakoltam mindent. Ami lejárt, azt kidobtam. Ebből a szempontból mi nem kispályázunk, találtam paradicsomos makrélakonzervet, amit még Baluék dobtak utánunk a partra a vitorlásból, és tavalyelőtt járt le; a feleségem impulzusból vásárolt mangókonzervje meg lassan kiállítási tárgy is lehetett volna egy vintage konzervkiállításon. Találtam üvegben elrakott babot, ami már nyilván kőkeményre volt szikkadva, némi szétmorzsikálódott babapiskótát. De persze ennél sokkal érdekesebb, ami még jó volt: összesen 8 üveg/doboz paradicsom, mindenféle állagban, még fogyasztható halkonzervek, bontatlan csomag tészták… és 22 üveg lekvárt. Tényleg szeretjük, kunyizunk is mindenhonnan.

Mindent szépen rendbe raktam, gúlákba rendeztem, redundancia, illetve felhasználási gyakoriság szerint, most egészen jól lehet tájékozódni a szekrényben, és nem veszünk olyasmit, amiből már amúgy is el vagyunk látva a következő napóleoni háború végéig.

Mindezeken túl nagy lekvárfogyasztási projektbe kezdtünk. Mert minden látszat ellenére tényleg szeretjük.