Space Warcards

Trychydts | | | 2018., március 30., 23:49 | | | Kategóriák: ,

(Folytatom a Baluéknál megtanult, maradandó élményt szerzett játékokból álló sorozatomat.)

Tuti nem így hívják a játékot, de kb. ekkora benyomást tett rám. Álmosító nyári nap volt, kimentem Baluékhoz vendégségbe — a Dunára mentünk fürdeni. Amíg a többiek megérkeztek, játszottunk egy játékot.

Űrhajókból kellett flottákat építeni. Balu elmagyarázta a szabályokat, majd kiosztott nekem pár lapot. Gőzöm nem volt, mit csinálok, de kizárásos alapon kijátszottam azokat a kártyákat, amiket nem tiltottak a szabályok. Balu közölte, hogy fölényes győzelmet arattam.

A csúcson kell abbahagyni.

(Közben Balu egy kódolt, katonai rádióüzenetben a tudomásomra adta, hogy a játék valódi neve Star Realms.)

Hamlet — a National Theater Live felvétele az Urániában

Trychydts | | | 2018., március 24., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

Ha nem is a kedvenc Shakespeare-em a Hamlet, de azért így is imádom. Az Örkény előadása nagyon megfogott, kifejezetten kíváncsi voltam hát egy eredeti angol produkcióra, Benedict Cumberbatch pedig nagyon ígéretes színész volt a főszerepre.

Összességében véve nem voltam elájulva, bár a kulturális különbségek önmagukban is mellbevágóak. A színpad méreteit tekintve monumentális. Budapesti színházlátogatóként ahhoz vagyok hozzászokva, hogy valahogy meg kell oldani, hogy a nagyon is véges tér egy kicsit kitáruljon — itt nincs ilyen probléma, bőven van hely mindenre, grandiózus díszletekre, egymástól a csak üres térrel elválasztott jelenetekre.

Ami engem meglepett, hogy mennyire klasszicizáló az előadás. Lawrence Olivier legendás filmfeldolgozása hetven éves — ez a színpadi produkció körülbelül ugyanazt a felfogást adja vissza. Hamlet őrülete kissé játékosabb, a ruhák nem próbálnak korszerűek lenni, hanem modernek, van szemüveg, öltöny és hátizsák — de ezek csak esztétikai apróságok, érdemben nem változtatnak a darab értelmezésén. Nincsenek kiszólások, nincs valódi modernizálás — a darabot adják elő, a lehető legsterilebben. Ha hangoskönyv formátumban hallgattuk volna az előadást, akkor sem veszítettünk volna sokat. Nincsenek zsigeri, testközeli interakciók, nincsenek valóban modern metakommunikációs gesztusok — professzionális, de kissé színtelen színészi játék van.

Ami nekem azért különös, mert a Hamlet szerintem pont azért friss és életszerű mind a mai napig, mert rengeteg mindent bele lehet látni és tenni. Tom Stoppard zseniális dekonstrukciója, a Rosencrantz és Guildenstern halott után szinte már kötelező lenne némi agymunka rendezői oldalon — ez itt most elmarad.

Maga a közvetítés moziban is remekül működik, tényleg közel hozza a színházi élményt — klassz lenne, ha az Uránia több darabbal vállalná be ugyanezt.

A Mars terraformálása (avagy egy frusztrált termológus naplója)

Trychydts | | | 2018., március 21., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Nemrég Baluéknál voltam, és igen konstruktívan minden társasjáték-ötletüket megvétóztam annak az egynek a kedvéért, amit kifejezetten szeretek játszani. Igazi álomvendég lehetek. De erről eszembe jutott, hogy nem nagyon írtam még azokról a játékokról, amit velük próbáltam ki, hát kezdjük mondjuk a Mars terraformálásával.

Az atmoszféra a legjobb: az ember remekül át tudja érezni, hogy pénzéhes, profitorientált vállalatok generációkon keresztül ontják a dollármilliárdokat különböző projektekbe, hogy aztán úgy kábé lakhatóvá varázsoljanak egy bolygót. Nem mondom, hogy a játék elsődleges célja a tudományos precizitás, de olyan bődületes ökörségek nem nagyon vannak benne. Az én sekélyes, felszínes, erősen megkopott és elpenészedett természettudományos ismereteimet legalábbis nem zavarta. A bolygót fel kell melegíteni, ki kell építeni valami ökoszisztéma-félét, gondoskodni kell a megfelelően körforgó hidroszféráról — szép kihívások ezek, és igazából a személyes fantáziámat is izgatják. A cégek közötti kompetíciónak leginkább barátságos jellege van, nem arról szó a dolog, hogy mesterséges kénsavfelhőkkel lehet megöntözni a másik nagy nehezen kiépített algatelepeit és a már kiépített városokat sem lehet elárasztani anthraxszal.

Esztétikailag sem sok kifogásom lehet: a kártyák és a tábla szerintem gyönyörűek és abszolút segítik a hangulat elmélyítését. Ráadásul az esztétikum nem megy a praktikum rovására, nincs 53.218 mütyür, amit szét kell pakolni a játékhoz, ráadásul simán lehet játszani egy normál méretű konyhaasztalon, nem kell hozzá külön bútort bérelni.

Nicoline-nal ketten játszottunk egy helyett, az egy körre eső döntések bőven vannak olyan komplexek, hogy az így is szórakoztató legyen, igazából és simán el tudtam képzelni, hogy egy igazgatótanácsi ülésen vitatkozom (bár ha belegondolok, az utolsó ülésen kb. az első igazgatók ük-ük-ük-unokái verhették az asztalt dicső elődeik helyett). Van szerepe a szerencsének, ami egy bolygó terraformálása esetén nem akkora baj, de kellő stratégiai érzékkel jól rá lehet érezni a lehetséges irányokra. Ezek a döntések azonban szerencsére nem olyan bonyolultak, hogy bárkinek is fél óráig kelljen tűnődnie a következő lépésen.

Összességében véve: ez tipikusan egy olyan játék, amit szerintem nagyon élveznék, ha az utolsó kör végeztével lelocsolnánk azt asztalt kerozinnal, majd alácsúsztatnánk néhány karcsú dinamitrudat. De mivel erre nincs mód, a kiderül, hogy miután remekül megtornáztattuk a taktikai érzékünket, összeszámolunk mindenfélét, és mindenki lép még valamennyit az eredményjelző táblán. Van, aki (ugye, Zsó?) kétszer annyit, mint az egész játék alatt összesen. És olyan dolgoknak lesz hirtelen kulcsfontosságú szerepe, amiket az ember korábban nem is értett. Az első körben simán eldobtam a ragadozó állatok kártyámat — aztán kiderült, hogy pár száz évvel később ez még akár jól is jöhetett volna — feltéve, hogy a többiek építenek maguknak állatokat. Mi több: Balu és Zsó is mókolt valamit olyan lapokkal, amelyek saját magukat fejték meg folyamatosan — a pontos mechanizmust nem értettem, de a végén kábé ötezer pluszpontot sepertek be így. Szóval a játék masszívan támogatja a rengeteg gyakorlást, a hosszú távú gondolkodást, a titkos meta-szabályok beható ismeretét, illetve sokszor a durva rizikóvállalást is, amit én annyira nem szeretek — nem utolsósorban azért, mert mondjuk félévente-évente jutok hozzá egy ilyen játékhoz, ha tehát nem érkezek A/1-es lapra nyomtatott, máshonnan letöltött és kinyomtatott stratégiai döntési fával, nem sok esélyem van.

Vezető termológus, azok mondjuk lettünk, szóval ebben a képzeletbeli idősíkban a Nico&Try konszernnek köszönhették az emberek, hogy nem fagynak oda a padokhoz a parkban egy romantikus randi alatt a zord marsi télben.

Ó, azok a márciusi hómezők!

Trychydts | | | 2018., március 18., 23:49 | | |

Már elég régen elhatároztam, hogy részt veszik a március 17-i nyíregyházi slam poetry-n; ez alól az sem tántorított el, hogy szombatra némi hófúvást jövendölt a meteorológia.

Eredetileg egy csütörtöktől-vasárnapig terjedő mókát terveztünk, de aztán sikerült egy full kamu Airbnb-s szállást befoglalnunk, amely az utolsó pillanatban próbálkozott készpénzes fizetésre switchelni és helyszínt módosítani. Nicoline persze még elhitte volna, hogy itt valamiféle jóhiszeműség bejátszhat a képbe, de miután a csávó telefonban azt tanácsolta nekem, hogy menjek a picsába, inkább jelentettük az illetőt az Airbnb ügyfélszolgálatánál és visszakaptuk a teljes szállásköltséget némi bónusszal megspékelve… csütörtök-péntekre meg maradtunk inkább Pesten. Nem bántuk meg, a feleségem így tudott helyben szervezkedni, beesett egy váratlan baráti találkozó én meg kicsit rákészültem a fellépésemre. Péntek estére azért már lent voltunk az Ozoon Hotelben, amit én csak javasolni tudok mindenkinek. Nem egy szofisztikált luxushotel, de nekünk, tiszta, kényelmes és barátságos szállás kellett, ez pedig az, nagyon segítőkész személyzettel, decens reggelivel és erdő széli elhelyezkedéssel.

Másnap állatkerteztünk egyet, ami teljesen szuper volt, már többen mondták nekem — utoljára Csabiék — hogy mennyire állat- és közönségbarát hely. Most egy kicsit hideg volt ahhoz, hogy teljes pompájában értékeljük, de biztosan megyünk még vissza jobb időben is, és élménynek így is csodálatos volt. Engem mindig nagy örömmel tölt el, ha Nicoline-t kicsit közelebb tudom hozni a biológiához, és ezúttal egy elég jó lépést tettünk előre. Az állatkertben is ebédeltünk: szuper volt a kinti hideg után tűzforró rántott csirkemellett és krumplit rágcsálni egy bálnacsontváz mellett üldögélve a trópusi ház előterében.

Este aztán slamen voltunk, a slambeszámolót most skippelném — viszont az üvegfalú teremben tökéletes rálátásunk nyílt a kint egyre jobban belendülő hóviharra és a folyamatosan vastagodó, egyre barátságtalanabbul festő hótakaróra. Majdnem éjfél volt már, mire kiléphettünk a balzsamos márciusi éjszakába. Kis feleségemet gyorsan besuvasztottam az autóba, hadd fűtsön és hadd élvezze az ülésfűtést, én meg a tomboló szélben, térdig hóban nekiláttam kiásni a kocsit a fölé nőtt, teljesen természetes igluból. A nadrágom másodpercek alatt lett havas, a testmelegem elolvasztotta, a jeges szél visszafagyasztotta ezt az egyre vastagabb réteget — jól elvoltunk így, vacogva söprögettem-kapargattam a havat a kocsiról, amíg el nem értük azt a szintet, amikor már többet fújt vissza a szél, mint amit el tudtam távolítani. Beültem én is, az első pár percet felolvadással töltöttem (áldja az ég, aki feltalálta az ülésfűtést), aztán elindultunk. Utak sehol, látási viszonyok csak papíron, viszont egyáltalán nem zéró forgalom. A szálloda parkolójában a hókupacok méretéből saccoltuk meg, melyik helyen nem áll autó, befúrtuk magunkat egy üresnek látszó helyre (szerencsére nyert), aztán a szobánkban imádkoztunk reggelig.

Másnap az Időkép, a rádió, de még a szálloda szakácsa is (lehet tippelni, a feleségemet melyik hírforrás befolyásolta a legjobban) durva hóhelyzetről számoltak be, és persze senki ne induljon útnak, akinek kedves az élete. Nekünk persze ez is opció lett volna, viszonylag könnyen megszervezhettük volna, hogy másnap a szállodából dolgozzunk, de azért valahogy úgy éreztük, mégis jobb lesz nekünk Pesten. Hát nekivágtunk.

Szerencsére én ilyen viszonyok mellett tanultam vezetni: hóvihar már nem volt, de teljesen elhavazott, még takarítatlan utak igen, elég nehezen irányítható kocsi és hófúvások mindenfelé. Kispolgári lelkületem meg volt róla győződve, hogy az autópálya biztosan le lett kaparva, de nem: kilométereket mentünk úgy, hogy csak egy fél keréknyi kis csík volt kikopva hol a belső, hol a külső sávban, és csak nagyon lassan és óvatosan lehetett haladni. Csúszkálva — a kedves autóstársak meg néha ebben a helyzetben sem érezték, hogy respektálniuk kellene a követési távolságot. Feleségem installált a telefonjára egy vészhelyzet-alkalmazást, így volt, hogy már háromszáz méterre előre is tudtuk, ha baleset történt előttünk; cserébe arról is értesítést kaptunk, ha Bázaborkeszürömön kiszaladt egy tyúk az úttestre.

Az érdekes az volt, hogy bár nyilvánvalóan veszélyes volt az utunk hazafelé, valahogy mégis élveztem. Tényleg rengeteg tapasztalatom van az ilyen körülmények között történő vezetésben, de talán érthető okokból, ezt ritkán tudom hasznosítani: most viszont simán megcsináltam. Négy és fél óráig jöttünk Nyíregyházáról, de még egy necces helyzet sem volt egyszer sem.

IV. Henrik I-II., Örkény színház, bemutató: 2017. október 14.

Trychydts | | | 2018., március 12., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Mondhatjuk, hogy Shakerspeare-rajongó vagyok, nagyon sok drámát olvastam, többet szeretek is, bizonyos darabokat megnézek minden elérhető interpretációban, és nagyon sokáig hittem, hogy a Shakespeare-szonettekkel lehet csajozni. (Valamennyire amúgy tényleg lehet.) Így lelkiismeret-furdalás nélkül fel tudom vállalni, hogy a IV. Henrik szerintem egy lapos, poros, üres darab, mindenféle érdemi mondanivaló vagy relevancia nélkül. Szereplő tologatása a sakktáblán, shakespeare-iesen szadista szabályok szerint, pár hulla, aztán függöny. Az előadás, az viszont valami parádés.

Ha úgy tetszik, talán ezt is tekinthetjük egy előadás fokmérőjének: mit tudnak kezdeni egy ennyire ócska alapanyaggal?

A teljesen jellegtelen szerepeket ki lehet tölteni parádés színészekkel, többszörös szereposztásokkal. Csuja Imre egyszerre játssza a véres árulással hatalomra jutott, öreg királyt, akinek fia trónörököshöz teljesen méltatlanul viselkedik, és a semmirekellő, ostoba, részeges lovagot, Falstaff Jánost. Kókai Tünde — nagy kedvencem, már akkor is élveztem a játékát, amikor még csak egyetemi hallgatóként láthattam az Örkényben — három szerepéből kettő fiatal férfi, és ő játssza a trónörökös riválisának, Szélvész Percy feleségének a szerepét is. Hozzá hasonlóan többszörös szerepet játszik Zsigmond Emőke (neki is jutnak férfi szerepek), illetve Vajda Milán is. Utóbbi szintén egy nagyon meggyőző mellékszereplő, pontosan és karakteresen képes megjeleníteni minden ráosztott alakot — a negyedik Henrikben például egyszerre yorki érsek, Warwick gróf, ostoba újonc és a király helyett a csatában halált vállaló katona. Znamenák István is abszolút a helyén van — ő általában is visszafogottabb, mint bárki más (ebben egyedül a Tartuffe volt nagy kivétel), de színpadi jelenléte mégis összetéveszthetetlen.

Amúgy kiváló döntés volt férfi szerepeket nőkkel eljátszatni — sokszínűbb így az előadás, és a férfiak szinte teljes dominanciáját nem is indokolná semmi az öncélú korhűségen túl.

A két fiatal férfi főszereplő, a trónörököst játszó Nagy Zsolt és a Szélvész Percyt játszó Polgár Csaba parádésan, frissen hozzák a figuráikat — mindketten Shakerespeare-re jellemzően többarcú, komplex alakok, a köztük levő feszültséget szinte tapintani lehet a színpadon. Nagy Zsolt tökéletesen hitelesen és magától értetődően adja elő a trónörökös 180 fokos jellembeli fordulatát; Polgár Csaba, a háborús hősből elvi okokból lázadóvá váló Szélvész folyamatos, fanatikus szenvedélyét adja vissza mindenféle lendületvesztés nélkül.

Ugyancsak jó az egyszerű, stilizált színpadkép sokoldalú felhasználása — ez is egy gyakran használt eszköz az Örkényben — sok szereplő, aki éppen nincs színen, egyszerűen csak elbújik, így sokkal dinamikusabb és feszesebb helyszínváltásokra van lehetőség.

A darab egy feszült politikai helyzetben játszódik Angliában — tulajdonképpen az a tét, hogy az évtizedekkel korábban árulással szerzett hatalmat meg lehet-e szilárdítani, képes lesz-e a király azt dinasztikusan továbbörökíteni, vagy paranoiájával maga is lázadást gerjeszt önmaga ellen, mint III. Richárd. Ez a feszültség ez a szenvedély valóban átjön a színpadon — a dilemmák valóban erősek, az ezúttal teljesen háttérbe szoruló nők szenvedélye halálba induló vagy hősi halált halt férjeik iránt tényleg perzselő, az időnként megjelenő humor pedig valóban csattanós ütésekkel oldja a feszültséget.

Nagy kár, hogy ezt az egésze elmaszatolja a pozíciójához méltatlanul dorbézoló, erkölcsiségét ideiglenesen felfüggesztő trónörökös alakja. Az ő története, tivornyái és kisebb gaztettei, amelyhez leginkább Falstaff János asszisztál neki, minimális téttel sem rendelkező mellékvágányai a fő cselekménynek.

A precíz megvalósítás miatt élvezhető az előadás, de a darabválasztást ezúttal nem értem. Az előadás után még sopánkodtam egy sort a feleségemnek, de másnapra szinte azt is elfelejtettem, hogy színházban voltam.

Hová tűnik a lekvár?

Trychydts | | | 2018., március 09., 22:49 | | |

Szeretjük a lekvárt, a házilekvárt meg aztán pláne, így mindenhonnan begyűjtjük, amit tudunk. Aztán a lekvárok eltűnnek valahol, a téridő gyűrődéseiben, csak időnként ugrik egy-egy a nyakunkba.

Mindezzel párhuzamosan van nekünk egy kamraszekrényünk, ahol konzerveket, meg mindenféle, nem romlandó dolgokat tartottunk: egy szeneslapáttal hánytuk be, amit beszereztünk, és egy Caterpillar markológéppel szedtük ki, amire éppen szükségünk volt. De mivel pontosan soha nem lehetett tudni, hol állnak a készletszintek, én a családi beszerző sok mindent megvettem, ami éppen kellett a heti menühöz, persze kis ráhagyással, a biztonság kedvéért.

Egyedül voltam otthon, volt rajtam egy kis melankólia, gondoltam, megpróbálok már rendet tenni ebben az alluviális halomban. Szépen kipakoltam mindent. Ami lejárt, azt kidobtam. Ebből a szempontból mi nem kispályázunk, találtam paradicsomos makrélakonzervet, amit még Baluék dobtak utánunk a partra a vitorlásból, és tavalyelőtt járt le; a feleségem impulzusból vásárolt mangókonzervje meg lassan kiállítási tárgy is lehetett volna egy vintage konzervkiállításon. Találtam üvegben elrakott babot, ami már nyilván kőkeményre volt szikkadva, némi szétmorzsikálódott babapiskótát. De persze ennél sokkal érdekesebb, ami még jó volt: összesen 8 üveg/doboz paradicsom, mindenféle állagban, még fogyasztható halkonzervek, bontatlan csomag tészták… és 22 üveg lekvárt. Tényleg szeretjük, kunyizunk is mindenhonnan.

Mindent szépen rendbe raktam, gúlákba rendeztem, redundancia, illetve felhasználási gyakoriság szerint, most egészen jól lehet tájékozódni a szekrényben, és nem veszünk olyasmit, amiből már amúgy is el vagyunk látva a következő napóleoni háború végéig.

Mindezeken túl nagy lekvárfogyasztási projektbe kezdtünk. Mert minden látszat ellenére tényleg szeretjük.

Lady Bird (2017.)

Trychydts | | | 2018., március 04., 23:39 | | | Kategóriák: ,

Kifejezetten üdítő olyan filmeket nézni, amik a mindennapi életről szólnak — megkapóan és magával ragadóan. Sajnos sokszor az alkotók csak úgy csinálnak, mintha ezt tennék, de valójában extrém kisarkított helyzeteket, mesterkélt karaktereket, túltekert drámát tolnak az arcunkba.

A kétezres évesek elején, a kaliforniai Sacramentóban játszódó történet egyáltalán nem ilyen. Egy kicsit lázadó, kicsit egyénieskedő, nem túl jó anyagi körülmények között élő tinédzser lány szeretne bejutni valamelyik new yorki egyetemre — körülbelül ennyi a történet. Ez önmagában nyilván kevés lenne az Oscar-jelöltséghez. A már emlegetett, kiváló arányérzék mellett a készítők egy dologhoz értettek nagyon: hogy hogyan kell egy történetet igazán személyessé tenni. Mindenkinek megvan a maga egyénisége, múltja; a katolikus iskola diákjainak kapcsolatait nem egymás folyamatos gyötrése, hanem apróságok sokaságának bemutatása teszi érdekessé. Ülnek a fiatalok egy falon, várják, hogy értük jöjjenek kocsival — és közben flörtölgetnek egymással. Apró érintések, figyelmes gesztusok, érdekes kis játékok — semmi extrém, semmi sistergő szenvedély, mégis jó figyelni ez az aprólékos műgonddal felépített jelenetet.

Láthatunk mindenfélét, ami a fiatalokat általában foglalkoztatja: készülődést amatőr színielőadásra, küszködést a tanulással, az első szerelmeket, az első szexuális élményeket, konfliktusokat a szülőkkel, súrlódásokat a barátokkal, a kortársakhoz való igazodás problémáit, a homoszexualitással való első szembesülést. Személy szerint én talán unalmasabb fiatal voltam ennél, de húgom, meg más fiatal lányok a múltamból azért elég sokszor eszembe jutottak.

Saoirse Ronan valóban elemében van ebben a rengeteg hétköznapi bájt és érzelmet követelő szerepben — képes annak ellenére is megszerettetnie magát, hogy semmivel sem szerethetőbb, mint bármelyik másik karakter. De mindenki vagy majdnem mindenki a helyén van — Jordan Rodrigues és Marielle Scott, a kicsit deviánsan öltözködő, fiatal pár néha kicsit mesterkélt, néha kicsit harsány — de mindez alighanem csak azért feltűnő, mert az egész mezőny rettentő erős.

Nyilvánvaló persze, hogy egy ilyen filmet személyes, de mégis diszkrét közelikkel, visszafogott árnyalatokkal kell filmezni — de a Lady Bird ebben a kategóriában is gyönyörű. Néha elképesztően szépek és megkapóak a képek — pontosan úgy, mint ahogy a valóságban is rácsodálkozunk néha az élet szépségére.

Reader’s Log — Rejtő Jenő: A néma revolverek városa. Előadja Rudolf Péter; Kossuth kiadó, 2017.

Trychydts | | | 2018., március 01., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

A könyvről már írtam korábban; mivel megfilmesítés nincs kilátásban, ezért örültem, hogy legalább hangoskönyvben hallhatom. Rudolf Péter ráadásul kiváló választás volt mindehhez. A vérében van az a laza, flegma, mindenre fittyet hányó cinizmus, ami az egész regényt átszövi.

Ami csak most tűnt fel nekem: Rejtő talán ebben a regényében a legigazságosabb a nőkhöz. Egyik műve sem egy kifejezett himnusz a feminizmushoz; itt legalább némi őszintén beszélgetnek arról, az akkori korszellemben hol volt a nők helye.

Ha nekem ehhez Rudolf Péter kellett, már megérte erre a lemezre főzögetnem.

| | |