Engem az okosórákban egyetlen dolog vonzott: hogy szépek. Nem is annyira a tokjuk, mint amennyire a számlapjuk — letisztultak, funkcionálisak, mégis elegánsak. Amúgy is eléggé karórás vagyok, de persze nem tartok otthon többféle órát — rendszerint ugyanazt hordom mindig. Az okosórában viszont beépített funkcionalitás a könnyű változtathatóság.

Próbáltam kicsit utána kapirgálni a dolognak, de a review-k alapján pont ez nem derült ki. Ma már persze tudom, miért: ha nagyon beleástam volna magam a dologba, nyilván rájöhettem volna, hogy ezek a számlapok (watchface-ek) pont a modellfüggetlen részei a dolognak — külön is le lehet tölteni egy csomót, ha a gyáriakkal nem vagyunk megelégedve.

Éppen csak hazaértünk a szilveszteri, három napos orgiánkból, ültünk az ebédnél, rágcsáltuk a sarkon vásárolt pho-t, amikor csöngettek. Feleségem kiment, duruzsolt valamit az előszobában, majd visszajött és a fejemhez vágott egy kartondobozt. Egy visszafogott, letisztult külsejű, polikarbonát tokos óra volt benne, szilikon szíjjal — az új okosórám. Rögtön beleszerettem, tényleg gyönyörűek ezek a digitális számlapok, imádom, hogy a hangulatomnak megfelelően váltogathatom őket. (Persze undok módon csirircsáré, vásári, parasztvakító gagyikat is letölthet az órájára, ha valakinek éppen az tetszik.)

Mint kiderült, feleségem nem érte be azzal, hogy egy szép órát adjon nekem — ebben egy teljes értékű Android operációs rendszer is ketyeg. Ami mindenféle csodálatos dologra képes.

Én alapból rühellem a telefonomat. Általában le van némítva (egyterű irodában dolgozom hetedik éve, nem akarok másokat a telefonom csörgésével kínozni, munkaidő után meg szimplán csak úgy felejtem). Szóval good luck, ha instant kapcsolatba akarsz velem lépni. Az utcán utáltam, hogy elő kell kotorni a telefont, ha keres valaki, vagy ha számot akarok váltani a Spotify-ban. Nos, az órám mindezt megoldja nekem, mert egyrészt a csuklómon rezeg, amit mindig megérzek, másrészt ott el tudom olvasni az üzeneteket, de még a telefont is fel tudom venni, mondjuk sorban állás közben a piacon, és úgy tudok konzultálni az ágyból beszélő feleségemmel, mint Knight Rider KITT-tel. Kezeli az összes médialejátszómat, ébreszt, ami megint csak jobb, mint telefonra ébredni, de arra is jó, hogy a többi okosórás kollegával azon vetélkedjünk a külföldi kiküldetésen, ki lépett többet aznap. (Mindenkit kenterbe mentem, mert magyarázás közben általában fel-alá mászkálok, amit a lépésmérő szépen le is mér.)

Az eddigi legjobb sztorim az új órámmal szintén Olaszországhoz kötődik. A szobám elektromos hálózata kártyás volt (ha nem dugom be a bejárat mellett a helyére, nincs áram), de ellentétben mondjuk a texasi szállodámmal, ahol annyi kulcsot kapsz, amit akarsz, itt csak egy kártyám volt — így minden távozáskor áramtalanítottam a szobát. Viszont az előtér lámpája minden érkezéskor felgyulladt egy rövid időre. Így minden áldott este lejátszódott ugyanaz a koreográfia: Try hazatér, villanyfényben felakasztja a zakóját, a kulcsot ledobja az asztalra, indulna a fürdőszobába… majd álldogál a vaksötétben. Tapogatózva keresi a kulcsát, majd eszébe jut, hogy van okosórája, felkattintja a zseblámpa funkciót, a fényben rögtön megvan a kulcs, áram alá lehet helyezni a szobát.

Egy hátránya mindenképpen van: legeslegkésőbb minden másnap tölteni kell — és saját, külön designú, mágneses töltője van. Így amikor a hajnal hármas induláskor ott hagytam a töltőt Forliban, pár napra óra nélkül maradtam, amíg meg nem jött Kínából a megrendelt pót töltő. Most már kettő lesz, ez remélhetőleg már az én szétszórt fejemnek is elegendő. Mert az órába mostanra már teljesen beleszerettem.