Reader’s Log — Rejtő Jenő: Piszkos Fed, a Kapitány; A három testőr Afrikában. (Előadó: Kern András; Hungaroton, 2017.)

Trychydts | | | 2018., február 26., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

Nyugodt lélekkel nevezhetem Rejtő rajongónak magam; tinédzserkoromban imádtam, ma már csak lazítani veszem elő. Viszonylag kis lelkesedéssel viseltetek a Rejtő-hangoskönyvek iránt is: általában csak olyankor veszem meg, ha a mű kiemelkedően kötődik hozzám és megmozgatja a fantáziámat az előadó is (Ilyen volt a maga nemében önállóan is különleges Csontbrigád, Mácsai Pál előadásában).

Nem teljesen értem, hogy a nyolc részesre tervezett Rejtő-Kern sorozat első két darabja között hogyan kapott helyet A három testőr Afrikában, ami eleve egy folytatás, plusz nem olyan régen filmes adaptációt is kapott, és más kiadásban hangoskönyvben is megjelent. Szerintem vannak ennél kevésbé ismert, de izgalmas és humoros Rejtők is — van néhány darab, amiben kifejezetten reménykedem.

Alapvetően bíztam benne, hogy Kern majd új életre kelti ezeket a könyveket és tényleg — sok jeleneten hosszú idő után először képes voltam ténylegesen és hosszan röhögni. Minden szereplő saját hangon szólal meg; Kern rutinja és belélőképessége maximálisan képes érvényesülni.

Mindkét regényben fontos szerepet játszanak rémes helyesírással és nyelvtansággal íródott levelek; ezek előadása tényleg valódi színészi kihívás. Rejtő írói kvalitásaira is kiváló példák ezek a szövegek; üdítő volt őket valóban hiteles és újszerű hangon hallani.

Kicsit azért sajnálom, hogy nem huszonhat évvel ezelőtt adták ki a Rejtő-Kern koprodukciókat; már akkor is bőven Kern-rajongó voltam, és még nem voltam túl felnőtt Rejtőhöz sem.

Penne alla Norma és ami erről eszembe jut

Trychydts | | | 2018., február 23., 23:49 | | | Kategóriák:

Szép nagy kockákra vágom a padlizsánt: ennek a szósznak elengedhetetlen komponense ez, egyben maradt, harapható, de mégis vajpuhán lágy falatokban. Az egyik dolog, amit megtanultam tavaly a főzésről, hogy az olajos elősütés csodákat tud művelni a kajával. A masszív hőkezelés hatására kéreg képződik a kaja felszínén — legyen az hal vagy padlizsán — plusz a főzés maga tulajdonképpen be is fejeződik. Így a cucc sokkal ellenállóbb lesz a szétfőzéssel szemben: nem esik szét mondjuk a paradicsomszószban, de az ízek egy jó részét azért beengedi.

Tavalyelőtt ez még nem volt annyira világos, csak jegyzeteltem reszkető kezekkel a szicíliai főzőtanfolyamon. Akkor még nem tudtam, hogy a szicíliai konyha integráns része lesz az életemnek, de a NYT Cooking sem volt még olyan otthonos nekem. Nászúton voltam imádott feleségemmel, esténként egy fekete noteszba írogattunk-rajzolgattunk egy fehér tollal, és lubickoltunk az élet olaszos élvezetében.

Szépen lassan felforrósodik az olaj a serpenyőben. Igazából mindig mosolyognom kell, ha kezembe veszem ezt az edényt: bazi vastag fala van, a tűzhellyel érintkező része pedig kifejezetten valami high-tech, rétegzett izé — apámtól kaptuk pár évvel ezelőtt. Talán karácsony volt, elővonszolt egy kartondobozt, alig volt nagyobb, mint egy kisebb IKEA-s fiókos szekrény lapra-szerelve csomagolva, aztán közölte, hogy válogassunk. Vett egy háromszáznégy darabos edényszettet egy arabtól (?) egy parkolóban — pontosabban nem egyet vett, hanem kettőt, de persze tudja, hogy nem tudjuk elrakni az egészet, szóval válogassunk nyugodtan. Ezt a serpenyőt is onnan válogattam, azóta is imádom, olajforrósításra például tökéletes. Olyan vastag az alja, hogy abban garantáltan nem kap oda semmi, kiválóan lehet mosogatni, meg egyébként is egy kellemesen masszív darab. A nagyarab szicíliai asszonyság trükkjét követve belemártok egy kis darab padlizsánt az olajba — már zsizseg, szóval elkezdem beleszórni a kockákat. Ők persze nem serpenyőt használtak, hanem egy bazi nagy fazekat, és nem tűzhelyet, hanem egy gázzsámolyt vagy mit — de hát most csak két főre főzök, szóval jó lesz ez is.

Meglepetés: a padlizsán szivacsként szippantja fel az olajat. Ilyenkor azért megnyugszom, hogy még főzni is kell, mielőtt kész lesz. Két menetben kész is van minden, szűrőkanállal szedegetem a padlizsánt egy konyhai törlővel bélelt, zöld műanyag tálba. Ez az edény a tökéletes kontraszt a serpenyőhöz képest: ócskább darabot nehéz elképzelni, tartása is alig van, elég kopottka is már, mégis szeretem. Annak idején, amikor beköltöztem feleségem körpanorámás panelkuckójába, ez volt az első edény, amivel otthonos viszonyba kerültem. Még ma is, ha kézbe veszem, eszembe jut, amikor a már erősen sötétedő konyhában éppen ezt a kacatot mosogatom, és az ócska, szétesés szélén álló music centerből szól a Gombóc — az meg az első olyan szám volt, ami a feleségemen keresztül jutott el hozzám. Azóta meg már pénzt is adtam Anna and the Barbies albumért, mi több, lemezbemutató koncerten is voltam.

Most jön a paradicsom. Összeöntök egy fél literes, üveges, natúr, magyar levet a feleségem által a lakásba hurcolt, dobozos, betegesen homogén trutymóval: most már tudok annyira olaszul, hogy tudjam, azt próbálják elhitetni velem, hogy ez eredeti olasz paradicsompüré. Aha, aha, meg egy zsák tévémaci. Két gerezd fokhagyma.

Horvát só, egyenesen a nini sóbányából. Kétszer kellett elmennünk Ninbe, hogy egyszer észrevegyük, hogy sómúzeum és sóbolt is van ebben a kis római kori romokkal teli exkirályvárosban — feleségem sós csokija fél óra alatt kocsonyásra olvadt az irgalmatlan forróságban az utastérben. A sómúzeum után kedvenc strandunkra mentünk, egy vörösfenyőkkel teli tengerpartra — piknikeztünk az árnyékban és Gyűrűk Urát olvastam a feleségemnek.

Bors, a szintén az apámtól kapott motoros-világítós borsszóróból.

Ha valami döbbenetes az olasz szószokban, hogy alig kell beléjük valami. Ez például zöldfűszerek nélkül készül, még bazsalikom sem kell bele. A paradicsomszószba beleszórjuk az elősütött padlizsánt és jól összefőzzük. De nem szét.

Feltesszük a vizet forrni, mire hazajön az asszony a tésztával, már csak azt kell a forró vízbe szórni, öt perc múlva leszűrni, és már vethetjük is életünk párja elé a vacsorát.

Gyönyörű, igaz? A feleségemtől kaptam ajándékba.

Trychydts | | | 2018., február 20., 23:49 | | |

Engem az okosórákban egyetlen dolog vonzott: hogy szépek. Nem is annyira a tokjuk, mint amennyire a számlapjuk — letisztultak, funkcionálisak, mégis elegánsak. Amúgy is eléggé karórás vagyok, de persze nem tartok otthon többféle órát — rendszerint ugyanazt hordom mindig. Az okosórában viszont beépített funkcionalitás a könnyű változtathatóság.

Próbáltam kicsit utána kapirgálni a dolognak, de a review-k alapján pont ez nem derült ki. Ma már persze tudom, miért: ha nagyon beleástam volna magam a dologba, nyilván rájöhettem volna, hogy ezek a számlapok (watchface-ek) pont a modellfüggetlen részei a dolognak — külön is le lehet tölteni egy csomót, ha a gyáriakkal nem vagyunk megelégedve.

Éppen csak hazaértünk a szilveszteri, három napos orgiánkból, ültünk az ebédnél, rágcsáltuk a sarkon vásárolt pho-t, amikor csöngettek. Feleségem kiment, duruzsolt valamit az előszobában, majd visszajött és a fejemhez vágott egy kartondobozt. Egy visszafogott, letisztult külsejű, polikarbonát tokos óra volt benne, szilikon szíjjal — az új okosórám. Rögtön beleszerettem, tényleg gyönyörűek ezek a digitális számlapok, imádom, hogy a hangulatomnak megfelelően váltogathatom őket. (Persze undok módon csirircsáré, vásári, parasztvakító gagyikat is letölthet az órájára, ha valakinek éppen az tetszik.)

Mint kiderült, feleségem nem érte be azzal, hogy egy szép órát adjon nekem — ebben egy teljes értékű Android operációs rendszer is ketyeg. Ami mindenféle csodálatos dologra képes.

Én alapból rühellem a telefonomat. Általában le van némítva (egyterű irodában dolgozom hetedik éve, nem akarok másokat a telefonom csörgésével kínozni, munkaidő után meg szimplán csak úgy felejtem). Szóval good luck, ha instant kapcsolatba akarsz velem lépni. Az utcán utáltam, hogy elő kell kotorni a telefont, ha keres valaki, vagy ha számot akarok váltani a Spotify-ban. Nos, az órám mindezt megoldja nekem, mert egyrészt a csuklómon rezeg, amit mindig megérzek, másrészt ott el tudom olvasni az üzeneteket, de még a telefont is fel tudom venni, mondjuk sorban állás közben a piacon, és úgy tudok konzultálni az ágyból beszélő feleségemmel, mint Knight Rider KITT-tel. Kezeli az összes médialejátszómat, ébreszt, ami megint csak jobb, mint telefonra ébredni, de arra is jó, hogy a többi okosórás kollegával azon vetélkedjünk a külföldi kiküldetésen, ki lépett többet aznap. (Mindenkit kenterbe mentem, mert magyarázás közben általában fel-alá mászkálok, amit a lépésmérő szépen le is mér.)

Az eddigi legjobb sztorim az új órámmal szintén Olaszországhoz kötődik. A szobám elektromos hálózata kártyás volt (ha nem dugom be a bejárat mellett a helyére, nincs áram), de ellentétben mondjuk a texasi szállodámmal, ahol annyi kulcsot kapsz, amit akarsz, itt csak egy kártyám volt — így minden távozáskor áramtalanítottam a szobát. Viszont az előtér lámpája minden érkezéskor felgyulladt egy rövid időre. Így minden áldott este lejátszódott ugyanaz a koreográfia: Try hazatér, villanyfényben felakasztja a zakóját, a kulcsot ledobja az asztalra, indulna a fürdőszobába… majd álldogál a vaksötétben. Tapogatózva keresi a kulcsát, majd eszébe jut, hogy van okosórája, felkattintja a zseblámpa funkciót, a fényben rögtön megvan a kulcs, áram alá lehet helyezni a szobát.

Egy hátránya mindenképpen van: legeslegkésőbb minden másnap tölteni kell — és saját, külön designú, mágneses töltője van. Így amikor a hajnal hármas induláskor ott hagytam a töltőt Forliban, pár napra óra nélkül maradtam, amíg meg nem jött Kínából a megrendelt pót töltő. Most már kettő lesz, ez remélhetőleg már az én szétszórt fejemnek is elegendő. Mert az órába mostanra már teljesen beleszerettem.

Reader’s Log — McKenzie Hunter: Double-Sided Magic

Trychydts | | | 2018., február 17., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Úgy felhúztam magam Jenna Moreci szemetén, hogy úgy éreztem, muszáj valamilyen normális ponyvát olvasnom. Ezt a remekművet ajánlotta nekem az Amazon, másfél dollárt meg, gondoltam, erre is feltehetek.

Közepesen érdekes urban fantasy az alapsetting: egy mesterséges mágikus kataklizma után a mágikus képességű lényeknek, a boszorkányoktól a vámpírokon és a varázslókon át a farkasemberekig elő kellett lépniük és szigorú szabályok között kell élniük az életüket. A főszereplő, Levy Michaels azoknak a varázslóknak a leszármazottja, akik a katasztrófát előidézték: származása miatt állandóan bujkálnia kell. Aztán lesznek, akik üldözik, lesznek, akik gyilkosságba, lesznek, akik összeesküvésbe próbálják keverni, és hát persze vannak, akik csak meg akarják ölni.

Kábé ennyi a történet, különösen kusza cselekményre, nehezen interpretálható szimbólumokra ne számítsunk. Mind a világban, mind a karakterekben van viszont annyi eredetiség, amitől mégis szerethető lesz a könyv. Én mondjuk már annak is örültem, hogy a főszereplő nem legyőzhetetlen, vannak hibái és gyengeségei, hogy a kémia a főnő és a főférfi között nem három oldal alatt válik kiolthatatlan gyúeleggyé (sőt, ebben a kötetben egyáltalán nem), és hogy a mellékszereplők nem csak érdekesek, de még szerepük is van a cselekményben.

A cselekményt folyását amúgy leginkább a Balaton déli partjához tudnám hasonlítani: a főhős először lubickol a világban, mint hal a vízen, aztán nyakig van a pácban, aztán hosszan, hosszan kell gázolnia a térdig érő konfliktusokban, mire partra tud evickélni.

A könyv amúgy egy trilógia első kötete, de annyira azért nem izgultam rá a sztorira, hogy rögtön rávessem magam a folytatásra.

Forli

Trychydts | | | 2018., február 14., 14:46 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

Már voltam egyszer Rómában dolgozni, de arról az üzleti utamról valahogy nem tudtam írni. Pedig nagyon is blogba kívánkozó, szürreális élmény volt, főleg az, amikor egyik éjjel a Vatikántól elindultam haza gyalog városszéli kis hotelünkbe: annyira a város szélén volt, hogy amikor reggel indultam sétálni, akkor egy garázssor vége után már nem volt több város, csak egy gyomos mező. Most Forliba vitt a business, egy másik cég alkalmazottjaként, de ismét a város szélére. Mi több, a gyár is a város peremén volt, ahol húznom kellett az igát. Szóval a belvárosból nem sokat láttam: egyszer áthajtottunk rajta, amikor pizzázni mentünk. Ez alapján nem lettem szerelmes Forliba: túl nagyok a terek, az egy-két szintes házak viszonylag jellegtelenek. Persze amúgy is rajtam volt a business-szel kapcsolatos stressz, szóval nem tudtam annyira ráhangolódni a dolgokra, mint mondjuk Linguaglossában, a nászutamon.

Olaszország nekem — kivéve, ha a feleségemmel vagyok — mindig egy óriási kilépés a komfortzónából. Verbális típus vagyok, az olaszok meg nem beszélnek angolul vagy ha igen, nagyon kevés kivétellel borzalmasan rosszul. Ha elmentünk egy étterembe, hiába olvastam fel a kiválasztott ételt angolul az étlapról, nem értették, úgyhogy általában az olaszos kolléganőnek kellett tolmácsolnia. Utolsó estémen szobaszervizzel kísérleteztem (másnap hajnal háromkor kellett felpillanatanom, szóval ez praktikus ötletnek tűnt): párolt csülköt rendeltem krumplipürével, szerintem vajon párolt polipot kaptam, csicseriborsó-ágyon, extra krumplival. Nem panaszkodtam, ez is finom volt.

Az otthonosságot érdekes módon a gyár jelentette nekem. Hat éve voltam egyszer Los Indiosban, ami egy kis határmenti porfészek Texasban, a vizitet az egyik raktárépület irodai részében tartottuk. Itt Forliban, ugyanaz a hangulat fogadott, mint anno ott. A nyolcvanas évekbeli design, a folyosók burkolata, az akkor bizonyára modernnek ható, ma már elég ósdi tömörfa bútorok, az irodák elrendezése — mind ugyanaz volt. Szinte csodálkoztam, hogy nem mexikói arcok jönnek szembe a folyosón, és hogy nem hallom soha a texasi raktárvezető szétdohányzott torkú krákogását: “You know what I mean.” “Home is where your wifi connects automatically” — mondta a kollegám és valóban: amint kinyitottam a laptopomat, rögtön pattant is fel globális céges hálózatra.

Ebédelni egy hatalmas menzaszerűségben ebédeltünk. A közeli gyárak és raktárak munkásai abrakoltak itt leginkább, a sok fényvisszaverős csíkokkal deokorált ovarall között csak néha lehetett egy-két hozzánk hasonló, utcai ruhás irodai dolgozóval összefutni. Az étel olasz mértékkel nyilván a “rossz, de ehető” kategóriát képviselte, ennek ellenére is voltak olyan dolgok, amire aligha számíthatna az ember egy magyar menzán. Vékonyra vágott marhahússzeletek (esetleg parmezán sajttal), friss rukkolával, paradicsommal egy tányéron — előétel gyanánt; szabadon locsolgatható olívaolaj meg balzsamecet csak úgy kirakva; többféle stílusú kenyér a hagyományostól a pizzatészta-szerű szeleteken át egészen a pászkáig.

Olaszországban nekem mindig a kávé az egyik legmeghatározóbb gasztronómiai élmény: az olaszok egyszerűen nem isznak rossz kávét. Ezen a menzán is standard lehetőség, hogy összeszeded a kajádat, a kasszánál kifizeted, aztán rádobatsz még egy kávét (ez alapból presszó kávé tej és cukor nélkül), és kifelé menet megállsz a Néninél.

Kolleganőm mintha szerelmes lett volna az amúgy hatvan fölött levő, kb. 160 centis, zömök Nénibe. Már ebéd után, amikor felálltunk, mondogatta, hogy megyünk a Nénihez, többször kifejtette, hogy neki ez a nap fénypontja. A Néni amúgy tényleg egy nem semmi jelenség, a kb. négy méter hosszú pultjánál kb. folyamatosan állnak a kávézó olaszok, ő folyamatosan főzi a kávét, tölti a csészéket, szórja ki a zaccot, teszi be a friss kávét, szedi be a koszos edényeket — mindezt egyetlen másodpercre sem csökkenő lendülettel, folyamatosan ciao-zva és buongiornózva.

Sajnos az üzleti útjaimon én általában átmegyek moszatba: a munkával foglalkozom, evéssel meg alvással leginkább. Alvás előtt kicsit olvasgattam, Youtube-ot néztem, meg a feleségemet hajkurásztam Skype-on, de ennyi. Olaszországból a legtöbbet így akkor láttam, amikor beséltáltam a munkába, keresztül a szőlőkön és az őszibarackföldeken.

Balu 101000

Trychydts | | | 2018., február 04., 23:49 | | |

1996 őszén, amikor még csak vékony sugárban csordogált nekünk az internet, nem folyt a csapból 500 megabit per szekundummal, mint manapság, gépterembe kellett járnunk, ha internetezni akartunk. Akkor még mobiltelefonom sem volt, okostelefon pedig még a láthatáron sem; a mobilnet pedig még csak a cyberpunk irodalom lapjain létezett. Volt betárcsázós internet, nyiszorgós modemmel, de én csak évekkel később fizettem elő az Inter.net egyik csomagjára. A gépteremben pedig állt a sor, magas, fekete hajú, nagy orrú évfolyamtársam pedig, a rá jellemző diszkrécióval és távolságtartással nem csak, hogy olvasta az e-mailjeimet, de még kommentálta is őket a hátam mögül.

— Te is szerepjátékozol? Nagyon helyes.

Magamba forduló, antiszociális csigabigaként kevéssé szerettem, ha valaki ilyen lazán nyomul bele a privát szférámba, de hála istennek, Balunak már akkor sem a gátlásosság volt a fő drivere. Mindenkivel barátkozott, minden lány hajából kiszedte a hajgumit, a csatot és a fésűt, és előszeretettel ütötte bele az orrát mindenbe. És mivel szerepjátékozott is, felkeltette a kíváncsiságomat.

Konzervatív katolikus nevelést kapott, engem a liberalizmus, a posztliberalizmus és a konzervativizmus érdekes határmezsgyéjén kapálgattak a szüleim; nekem egy, velem kvázi egyidős húgom volt, neki a legfiatalabb testvére (az ötből), annyi idős volt, mint most Zéta. Mindketten imádtunk olvasni, mindketten szerettük a sci-fit és a fantasy-t. Én akkoriban ismerkedtem meg a haikuval, ő meg azt sem volt hajlandó elhinni, hogy a haiku tényleg vers.

El sem tudom képzelni, mi lett volna belőlem, ha nincs az az állandó intellektuális stimuláció, amit az ő jelenléte jelentett az életemben. Az égvilágon mindenről órákat tudtunk beszélgetni, ő ismertetett meg egy csomó kiakasztó (pl: Ender’s game & tsi, Az ember földje) —  és egy csomó jó könyvvel (megint csak találomra: Örök háború, Tigris, tigris!, Buddha szomorú). Akármiről volt szó, órákon keresztül vitatkoztunk, részemről eléggé változó impulzivitással, részéről állandó, türelmes mosolygással. Aztán e-maileztünk. Aztán kissé elsodort bennünket az élet (na azért nem nagyon messzire), úgyhogy leveleket is írtam neki gödi otthonába. Kézzel. Aki látta már a kézírásomat, tudja, hogy aki azokat végigolvassa, sosem lesz már ugyanaz az ember utána.

Édesanyja akkor még magázott a telefonban. Persze azóta már alaposan megismerkedtem a Pásztor-klánnal. Leginkább az étkezések maradtak meg az első találkozásokból. Amikor először ettem náluk, népes családjának tagjai egyesével lézengtek arra, ahol a böjtös bablevest kanalazgattam: egy darabig néztek rám, mint a tollas békára, aztán elmondták: “Böjtös bableves. Egy csepp zsír sincs benne!”, én zavartan mosolyogtam, aztán jött a következő családtag — és goto 1. A legfinomabb morzsás karfiol, amit életemben ettem, édesanyja főzte és öccsei körítették kórusban felmondott Macskafogó-idézetekkel. Születésnapi gyümölcsrizs, ülünk szépen sorban az asztalnál, kb. mint a Dallasban, és akkor Dani, teljes és valódi komolysággal megkérdezi az asztalfőn ülő családfőt:

— Apu, hogy haladsz a munkáddal?

— Köszönöm, jól — jön a válasz teljes, és ismét csak nem tettett komolysággal.

Gerinccsiklandozó módon különbözött ez az otthoni társalgási sablontól az én apámmal (“Mi újság?/Nagy újság nincs./Kis újság?/Kis újság biztos van.)

Amikor első félév után kibuktam az egyetemről egy időre, akkor kezdtünk ebédszünetben találkozgatni — ha nagyon nem jön össze semmi, most, húsz évvel később is ebédszünetben találkozgattunk. Az egyik ilyen alkalommal voltam szemtanúja, amikor az Akadémia előtt seggre ült és szépen lassan belecsúszott a Dunába. Felrángattam, hazahurcoltam, és ráadtam pár száraz ruhát.

Ő volt az egyetlen tanúja a nálam menetrendszerűen feltörő őszi zsongásnak, amikor, akár volt barátnőm, akár nem, mindig elkezdtem bolondulni a lányok után. És azt hiszem, az ő terápiás jelenlétének köszönhető, hogy a dolog aránylag megmaradt normális keretek között.

Viszont amíg nekem minden sikeremért meg kellett dolgoznom, Balu után bolondultak a lányok. Annál is inkább, mivel neki fogalma sem volt, mit kezdjen velük. Kedves, közvetlen volt mindenkivel, semmiféle gondot nem okozott neki lazán lubickolni mások személyes aurájában, a lányoknak folyamatosan bókolt, — anélkül, hogy egyetlen lépéssel is átlépett volna az ártalmatlan, kedves, őrjítő flörtölésen. A fiatal hölgyek meg csak sápadoztak, sorvadoztak, várták, melyikőjük mellett horgonyzik végre le, ő meg csak mosolygott és tovább tette a szépet mindenkinek.

Néhány csajt egyenesen nekem kellett lelki elsősegélynyújtásban részesítenem. Halálosan szerelmes lányoknak elmagyarázni, hogy csak ködképeket kergetnek, álmaik hercege valójában egy barátságos bernáthegyi kutya és jobban teszik, ha felébrednek, mielőtt a kezük belelóg a bilibe — hát nem valami hálás feladat egy huszonéves fiatalembernek. Mint ahogy az sem a legrózsásabb felfedezés, amikor kiderül, hogy aktuális barátnőm voltaképpen Balut hajhászva boltlott belém.

Többféleképpen is véget érthetett volna ez a történet, de végül is saját magam miatt is végtelenül hálás vagyok a sorsnak, hogy végül Zsó ült ott a padon, amikor a Déli épületből átkísértem Balut, hogy vethessek egy pillantást az első (igazi) barátnőjére. Mérhetetlenül zavarban voltam, Balut következetesen “szenátor úrnak” szólítottam (indult HÖK képviselőnek), és olajra léptem a lehető leghamarabb. Később aztán számtalan alkalommal láttam vendégül ezt a lányt, aki nem volt rest véget vetni az állandó szórakozásnak: egy laza jobbhoroggal kiütötte a barátomat és amíg eszméletlen volt, ügyesen magához láncolta, mint egy CIA ügynök a titkos iratokkal teli aktatáskát.

A legszebb az egészben az volt, hogy ez a hülye mindebből semmit sem vett észre. Sétáltunk a rakparton, beszéltünk az élet nagy kérdéseiről, a meggyőződéséről, hogy neki tulajdonképpen egyenes útja van a Színművészetire, de ha az nem jön össze, az sem baj, hiszen az állattan szigorlat, az már egy “elintézett tény“. (Barátom végül kémiatanárként diplomázott.) És hát persze nem rossz csaj ez a Zsófi, de azért ő még szállni akar virágról virágra.

— Barátom — mondtam neki — jobb, ha belenyugszol: te ezt a nőt fogod elvenni feleségül.

Pedig akkor még nem is ismertem Zsót annyira, de azt azért tudtam, hogy egy nő nem hoz akárkiért ilyen áldozatot. Balu meg… Baluról meg mindent elmond a jádenyúl története.

Nagy büszkén hordta hónapokig ezt a Zsófitól kapott, színtiszta féldrágakő medált, és hát meg kell vallani, piszok dögös darab volt. Egy matt sötétlila nyúl, izgalmasan dinamikus pózban, teljesen egyedi kivitelezésben — senkin nem mutat ez rosszul. Aztán barátomnak pár hónap után leesett, hogy a dolog mögött akár valami rejtett szimbolika is lehet, és megkérdezte:

— Azért kaptam ezt a nyulat mert én is egy félénk kis nyuszika vagyok?

— Mondhatjuk így is, de úgy is, hogy egy beszari alak vagy — válaszolta későbbi felesége, gyermekeinek leendő anyja.

Később aztán beszállt az egyetemi újságba is, többszörös rovatvezető lett belőle, volt főszerkesztő is, illetve tanítottunk is együtt újságírást az egyetemen. Ez nagyon jó kis interaktív buli volt, bár persze a résztvevők többsége nem járt rendszeresen. Nagy nehezen blogolni is elkezdett, amit imádtam (kivéve a blogjának nevét, ami rühelltem — még ma is összerándulok, ha eszembe jut). De imádtam a játékos-történetmesélős stílusát, meg a humorát, ami írásban amúgy sokkal jobb, mint szóban. Rengeteget tanultunk az írásról közösen, azóta neki küldözgetem a munkáimat, ha profi véleményt akarok hallani.

Vannak mágikus pillanataink, amire szerintem mindig emlékezni fogok, amíg az agyam megfelelően funkcionál.

Bristolban halat eszünk egy kőpárkányon, aztán átvágtunk egy hatalmas parkon (ma már tudom, hogy egy régi vegyi gyár helyén).

Londonban, a gép indulása előtt, hátizsákkal a hátunkon, betérünk egy kocsmába, és iszunk egy utolsó cidert a feketére festett bárpult mellett üldögélve.

Egy szeptemberi délutánon, Gödön a Duna-parton sétálgatunk, és egyszer csak ellenállhatatlan vágy tör rám, hogy fürödjünk egyet a Dunában — amit pedig soha nem szoktam.

A születésnapi szalonnasütésemen paradicsomot keresgélek a sötétben, az asztalon. Balu távirányítással útba igazít a tábortűz mellől.

Régi, ódon illatú házukban a cipőmet veszem le, amikor megérkeztünk szerepjátékozni, és már akkor sajnálom, hogy nekem majd el kell mennem innen.

Tojásos erőlevest iszom a cserépkályhával befűtött szobában — iszonyú éhes voltam, és ezt ütötték össze nekem. Közben Zsó fotózásáról beszélgetünk. Azt ezt megelőző néhány hónapban életem legnyomorultabb időszakán segítettek keresztülvergődnöm — hihetetlen kedvességgel és empátiával, sokszor minden egyéb dolgukat félretéve.

Életem első vízitúráján, reggeli előtt Szentendrét nézem a Duna-parti táborunkból.

A legénybúcsúmon térdig gázolok a sötét Dunában, nézem a Holdat — egy remekül sikerült, nagyon boldog este után. Másnap reggel a Duna parton ébredek egy függőágyban, onnan megyek dolgozni.

Zsót és Balut fotózom az esküvőjükön. Reggeltől estig, a sminkelésen, a polgári esküvőn, Gödön a kis tó mellett, a templomi szertartáson, a bulin… másnap kizápult aggyal ébredek, de már kúszom is a gép elé, válogatni-szerkesztgetni.

Balu, kérésemre, beszédet mond az én esküvőmön.

Hihetetlenül sokat tudnék még írni, de menet közben arra jutottam, hogy kedves barátom, mint téma, kimeríthetetlen. Reménytelen feladat minden jó sztorit elmesélni — a titkos szülinapi buliján viszont csak néhány mondatom volt. Mivel már egy szentimentális öregember vagyok, gondoltam, megteszem mindezt bővebb lére eresztve.

Ja igen, azt elfelejtettem, hogy egyszer a szájába vett egy 1913-ban kitömött egeret. De erről majd leközelebb.

| | |