Oké, alapvetően arra készültem, hogy múzeumozni fogunk ezért Bécsbe csak egy famert vittem magammal és otthon hagytam a grizzlybőrrel bélelt pantallómat, a jégeralsómat és a szkafanderemet. Máskülönben úgy öltöztem, ahol télen szoktam Budapesten — és majd megfagytam a két és fél órás vezetett séta alatt. Onnantól kezdve meg már szerintem az agyam visított a hidegnek még a gondolatára is; márpedig sokkal többről volt szó némi gondolatnál. Mintha folyékony nitrogén apró cseppjei szállingóztak volna a levegőben, a csontjaimig hatolt a fagy, mintha nem is lett volna rajtam télikabát. Leszállni a Keletiben kb. olyan érzés volt, mint amikor a légkondicionált mcalleni reptérről először léptem ki a texasi júliusba.

A problémát remekül kiegészítette a lakásunk. 50 négyzetméter, egy konvektor — tulajdonképpen innen szép nyerni. A meleg víz meg nagymamámék nyári nyaralójában nem volt soha ekkora probléma, mint itt. Folyton kifogyott, és nem sikerült visszafejtenem, milyen algoritmus alapján pótlódik újra. Úgyhogy elég hamar eljutottam oda, hogy berendeztem magamnak egy kis vackot a konvektor előtt és ott próbáltam meg visszaállítani a hőháztartásomat.

A kaját viszont ügyesen megoldottuk, lényegében maradék nélkül: ha főztünk, akkor szigorúan egy adagokat. Amúgy napközben gyorskajáztunk, egyik este meg Nicoline leszervezett nekünk egy schnitzelezést a város 2. legjobb bécsiszeletezőjében. Zsúfolt hely volt, alapvetően jó hangulattal, szuperprofi, barátságos pincérekkel… azt meg ha akarnám, se tudnám letagadni, hogy én egyszerűen nem vagyok elég vájt nyelvű az ilyen egyszámjegyű helyezésekhez. Tartok tőle, hogy nekem a város 20. legjobb schnitzelezőjében is ugyanígy ízlett volna a frissen rántott borjúhús.