Elkerített Város

Évértékelő, 2017.

Trychydts ||| 2017., december 31., 23:49 |||

Azt hiszem, a blogom szempontjából a legjobb hír, hogy ismét rendszeresen írok bele. Mi több, nem csak blogot írok rendszeresen, de slammelni is elkezdtem, a 6. ob óta három fellépésen vagyok túl. Úgyhogy ismét rendszeresen írok. És ismét fogyasztok töltőtolltintát és írógépszalagot.

Nicoline-nel végigolvastuk a Gyűrűk Urát, ami egy elég jó élmény volt mindkettőnknek. Igazából sokáig abszolút elképzelhetetlennek tartottam volna, hogy ez bekövetkezzen, amikor meg már benne voltunk, akkor meg nagyon hosszúra nyúlt a felolvasás — persze élveztük végig, de én közben azért a bőrömön éreztem, mennyire monumentális történet is ez. Nicoline viszont azóta simán csípi el a kulturális referenciákat — már csak ezért is megérte.

Idén rengeteget főztem, mi több, azt gondolom, szintet is léptem: szerintem azóta nem fejlődtem ennyit, hogy elkezdtem a két menyecskefejes recepteket főzni A család szakácskönyvéből. A legtöbb inspirációt a NY Times Cooking szolgáltatta nekem, de a kolléganőmtől kapott texasi szakácskönyvet is rendszeresen forgattam. Zadarban pedig — mivel az előzetes tervekkel ellentétben nem jutottunk el Dubrovnikig, leragadtunk félúton — rendszeres vendég voltam a halpiacon (és az egyik piacozás után még egy belvárosi fürdésre is sort kerítettem — aki ismer, tudja, miért akkora szó ez). A dologban leginkább az a vicces, hogy nem is igazán szeretek főzni. Csak enni. Legnagyobb sikerem kétségkívül a shakshuka volt: ebből egyszerűen nem tudtam annyit főzni, hogy ne fogyjon el. Pedig azóta, hogy utoljára írtam erről, még egyszer vendégül láttunk egy párt — a biztonság kedvéért egy dupla adagra de így sem maradt belőle semennyi sem. De legalább kevesebb volt a reménykedve lábasba pislogás, mint legutóbb.

Három és fél év véres-verejtékes küzdelem, küszködés, szenvedés, rengeteg stressz és frusztráció után végleg abbahagytam a tangót. Az egészben az a vicc, hogy amíg meg nem hoztam ezt a döntést, addig fel sem tűnt, hogy milyen brutális terhet jelent ez nekem. Most viszont, hogy nincs szombat esti gyomorgörcs, nincsenek kudarcélményekkel teli óráim, könnyebben és felszabadultabban nézek a jövő elébe. Ne tangózzatok, gyerekek…

Materiális agnosztikus létemre talán furcsa, de az év legfantasztikusabb, katartikus erejű olvasmányélménye Ferenc pápa írása volt a házastársi szeretetről. Ráadásul ennek a műnek a végigolvasásával, mintegy mellesleg a fantatikus, “konzervatív” katolikusokat is megértettem.

Legnagyobb színházi élményem mindenféle bizonytalankodás nélkül a József és testvérei volt az Örkényben. Az Örkénynek amúgy is sokat köszönhetünk az idén: végül odáig fajultak a dolgok, hogy édesanyám, a húgom, Nicoline és én örökbe fogadtunk egy széket a színházban, és édesanyám javaslatára az “Azt meséld el, Pista!” felirattal láttuk el.

Januárban elhatároztam, hogy késsel fogok borotválkozni, és valóban: egész évben shavette-el borotválkoztam. Az oldschoolozás kiterjesztéseképpen after shave terméknek csak timsót használok már egy ideje, ami kellemesebb és hatékonyabb, mint bármi más a piacon. Nem mondom, hogy mindenkinek ezt ajánlom, mert akinek csak egy pár perce van borotválkozni, annak egy jó ideig bármi más jobb, mint a késezés, de aki nyúzós-húzós, unalmas fürdőszobai rutin helyett egy hangulatosabb rituáléra vágyik, az szerintem váltson nyugodtan… habot keverni, pamacsolni, aztán fájdalommentesen lehúzni, hideg vízben mosakodni aztán timsózni sokkal-sokkal inkább wellness élmény, mint egy high-tech modern borotva vagy a villanyozás.

Idén kezdtem el igazán rendszeresen Youtube-csatornákat nézni. Fitnessezés közben végignéztem egy Dark Souls longplayt, Patreonon is támogatom a legeslegjobb középkori/fantasy csatornát, a Shadiversity-t; bár valószínűleg soha nem fogok regényt írni, kb. az összes részt megnéztem Jenna Morecci-től; Balu rábeszélt a Zállatorvosra, a Cinemasins pedig konkrétan az első csatorna volt, amit felfedeztem magamnak.

Az év legszívmelengetőbb élménye az volt, amikor Baluék Zétája Vászikát rajzolt nekem gyerekvigyázás közben.

Idén nem mondtam fel egy munkahelyen sem és engem sem rúgtak ki sehonnan. Ez legalább egy objektív mérce arra, miért is volt sikeres ez az év.

Murder on the Orient Express (Gyilkosság az Orient Expresszen), 2017.

Trychydts ||| 2017., december 28., 18:34 |||
Kategóriák: ,

A sok lealázó kritika után eléggé meglepett, Peti milyen pozitívan beszélt róla, amikor vendégül láttuk őket; így amikor apósomnak kerestünk filmet a szokásos karácsonyi mozizáshoz, elég magabiztosan ajánlottam a Gyilkosság az Orient Expresszent.

Mondjuk Agatha Christie-vel azért nem olyan nehéz mellényúlni. Na nem mintha egy utolérhetetlen zseniről lenne szó — egy rasszista, társadalmi előítéletekkel csontjai velejéig átitatott, szűk látókörű szerzőről van szó, akinek történetei, ha röntgennel világítjuk át, elég buták, szereplői sablonosak, az irodalmi kvalitásokat pedig teljesen mellőzik. Kábé annyira szórakoztatóak, mint egy ügyes keresztrejtvény — és ezt most egyáltalán nem dehonesztáló jelzőnek szánom. Elég hálás alapanyag hát a megfilmesítésre — ha a készítők tartják magukat a regények cselekményéhez, akkor kellően igényes megfilmesítéssel még azok számára is elég szórakoztató produktumot lehet előállítani, akik történetesen olvasták már az eredeti írásokat. David Suchet Poirot-sorozatában is pontosan ez történt: kiválóan ragadták meg a főszereplőt, és bizonyos mellékszereplők (pl. Hastings kapitány) előtérbe hozásával megteremtettek egy vizuálisan és dramaturgiailag is vonzó, koherens világot, amiben hézagmentesen illeszkednek a valóságban ennél sokkal kevésbé összetartozó történetek.

A hazai vitriolos kritikák (a külföldiek közül még a negatívak is sokkal visszafogottabbak) mögött én amúgy nem nagyon látok más, mint a mélységes és valahol érthető elfogultságot a Suchet-féle interpretáció iránt. Nekem azonban semmi bajom nem volt Kenneth Branagh Poirot-felfogásával: kifejezetten tetszett, hogy mertek mást mutatni, mint amit már annyira megszokhattunk, anélkül, hogy elfordultak volna az eredeti szereplő alapvonásaitól. Kifejezetten tetszett például Poirot képességeinek lélektani magyarázata, vagy az, ahogy a film központi erkölcsi dilemmáját feldolgozzák. Az Orient Expressz abban ugyanis mindenképpen egyedülálló a Poirot sorozatban, hogy a fő csattanó nem a gyilkos leleplezése — hanem hogy a szereplők és maga Poirot hogyan fogadják és dolgozzák fel a leleplezést.

A gyönyörű, éles és részletgazdag képekkel, változatos tónusokkal, ügyesen filmezett tájképekkel és a vonat szűk környezetét remekül használó, érzékenyen beltéri felvételekkel dolgozó operatőrmunka legalább felerészben járul hozzá a film élvezeti értékéhez. A színészek (még a kisebb szerepeket is rutinos sztárok játsszák) lazán, erőlködés nélkül hozzák, ami egy ilyen könnyed műhöz kell: Michelke Pfeiffer, Kenneth Branagh és Johhny Depp pedig pontosan ott van, ahol lenniük kell.

A masszív művészi élményt, a felemelő katarzist, az izgalmas kérdésfelvetéseket nyilván már az alapanyag is kizárja. De ennyi erővel nem kellene Agatha Christie filmeket csinálni — ami egy egészen széles réteg igényeit hagyná figyelmen kívül. Aki egy igazi, veretes, klasszikus detektívtörténetre vágyik, azt most sem fog csalódni.

Azt meg fel nem tudom fogni, mit volt képes minden egyes kritikus annyit rugózni azon a szerencsétlen bajuszon.

Tűzzel játszani

Trychydts ||| 2017., december 21., 23:49 |||
Kategóriák: , , ,

Thai curry-t akartam csinálni. Kicsit elbizonytalanodtam a currypasztától, mivel ilyet még nem használtam sohasem, de az Utált Boltban (csak historikus okok miatt hívom így, valójában már rutinszerűen járok hozzájuk mindenféle delikátesz hozzávalóért és imádom őket) szokás szerint volt. 5 evőkanállal kellett beletenni, de szerintem ha 5 evőkanál plutóniumot öntök a lábosba, akkor se érek el kevésbé látványos eredményt.

Én szeretem, ha valami tényleg brutálisan erős, de ez konkrétan a koponyacsontomat is felhevítette. Elég jóféle zöldségek voltak benne, és ha az ember nagyon koncentrált, akkor még az ízeket is érezhette, de az alapvető érzés mégiscsak az volt, hogy ez csíp, éget, lángol, eleven lávát eszem csípős Tabasco szósszal leöntött parázzsal.

A maradékon egy pohár joghurttal próbáltam szelidíteni, mérsékelt sikerrel — a curry viszont elfogyott. Nekem nagyon tetszik az ötlet, szóval pár nap múlva újrapróbálom — ötödére csökkentett fűszeradaggal.

IV. GDL Slam — december

Trychydts ||| 2017., december 16., 23:49 |||
Kategóriák:

Nem pakoltam a kocsiba ásványvizet. Általában egy Gödöllő-Budapest távot azért még csak kihúzok valahogy víz nélkül, de csak akkor, ha nem beszélek egyfolytában. Márpedig most végig a szövegemet gyakoroltam — tudtam, hogy papír nélkül akarom elmondani, és meg is tanultam kívülről, de az ismétlés azért nem árt. Úgyhogy ezt a két és fél percet elmondtam vagy tízszer, mint egy megakadt hanglemez, egészen addig, amíg kegyetlenül ki nem száradtam. De nagyon nem szívesen gondoltam arra, milyen lehet két sor között másodpercekre lefagyni. Plusz készülődés közben elhatároztam, hogy beleszúrok két sort, még ezt is hozzá kellett esztergálni a már kialakult rutinomhoz.

A IV. GDL Slam a szervezői rendkívül kedves fogadtatásban részesítettek. A gödöllői Trafó Klub pincehelyisége volt a helyszín — ezekben a slamklubokban az a jó, hogy alapvetően mindenhol ugyanúgy néznek ki. Kegyetlenül kényelmetlen műanyag székek, szűk sorokba rendezve, megvilágított színpad, mikrofonokkal. Olyan, mint valami szellemi McDonalds, akárhová mész, mindenütt ugyanazt kapod. Meg kell mondjam, lámpalázasan ennél kevés megnyugtatóbb dolog van. Kerestem magamnak egy helyet, ahonnan könnyű kijárás van a színpadig, aztán vártam.

A Szent Slamtradícióknak megfelelően masszív késéssel indultunk, de ez semmi, hiszen, mint ahogy azt a műsorvezetőktől megtudthattuk, maga a rendezvény kb. egy évet késett. Mit számít akkor az a pár fertályóra. Némi bemelegítés, némi szövegolvasás, meghívott vendég szövege, illetve a közönség bekiabál kilenc szót a tízszavas versenyhez (ismét közte volt a fluxuskondenzátor, ez a bekiabáló közönség igencsak fantáziadús). Open mic, Horváth Kálmán minden létező számban indult aznap este, ebben is. Aki tudja, ki az a Horváth Kálmán, az pontosan tudja, hogy ez mit jelent és hogy kinek kihívás, aki nem ismeri és szeretné tudni, az inkább hallgassa meg egyszer.

Kezdődik a verseny. Kihúzzák az első versenyzőt. Én vagyok az.

Kisasszézom a színpadra, majd kibűvészkedem a mikrofont az állványból. Legutóbb hatalmas parám volt abból, hogy hallom a saját hangomat, miközben beszélek, most, hogy a fejemben is ott van a szöveg, ez egyáltalán nem zavar. Nem egy világrengető alkotást hoztam — a téma meg a sztori fontos nekem, tudtam, hogy más ezt pengésebben is meg tudná írni, de nem akartam csak ezért visszalépni. Eleve hétfős a mezőny, nem olyan nagy baj az, hogy eljövök és itt vagyok — és amikor meghallom, hogy először csettingetnek nekem, akkor már abszolút nem érzem én sem, hogy ez csak egy formális gyakorlat lenne. A kedvenc poénomra is megkapom ezt a visszajelzést, aztán amikor lemegyek, akkor Bambusz még egy kis személyes sztorit is megoszt a saját életéből a történetemhez kapcsolódóan — nagyon jól és békésen érzem magam. A pontjaim pedig — most pontoznak először életemben — egyáltalán nem rosszak.

Ezek után nagy nyugalommal és derűs lelkesedéssel fogadom a többi versenyzőt. Futó Benedek hat perces improvizációszólója mint hangtapéta tapad fülemre. Nagy Gábor azon kevesek közé tartozik, akik tényleg az előre megadott témában adnak elő. Ritkán tudom igazán átérezni azt a szenvedélyt és érzelmet, amit általában betesz az írásába, de ma este valahogy jobban rá tudok hangolódni és a slusszpoén is jobban ül nálam. A későbbi győztes, Bartos Janka nekem egy kicsit túl formális, de azért játékos és fülbemászó is, amit csinált, méltán nyerte meg a versenyt.

A tízszavast Vörös Emese elég jól ellopta — minden szereplőtől összeszedett legalább egy-egy mondatot, ezt is beletette az előre megadott szavak helyett. Nyert is, de szerintem egész este ő volt toronymagasan a legjobb. Remélem, lesz majd videó, mert ez is egy olyan szöveg volt, ami pont arról szól, amit én leginkább szeretni próbálok a slamben.

Hazafelé úton már nem szomjazom meg.

A kínálati piac anatómiája

Trychydts ||| 2017., december 10., 8:57 |||

Édesanyám sosem értette, miért pont ott vásárolok tojást, ahol. Édesanyám remekül főz, praktikusan és villámgyorsan, de finom ízléssel és ösztönös precizitással. A faxnijaimhoz kevés türelme van.

Ezek a tojások XXL méretűek és nagyon finomak. Voltak, amíg az árus huncut mosollyal be nem csúsztatott egy hatos dobozt a kosaramba.

Tojások szabad tartású tyúkoktól.

Azóta nem érdekel, hogy ezek drágábbak és kisebbek. Nem érdekel, hogy míg el nem fogynak, ezekért verekszik mindenki. Újabban már hétközben beszerződnek (van, hogy én ugrom át ebédszünetben, van, hogy édesanyámé a küldetés), csak hogy tuti jusson nekem. Ezeket veszem és kész. Főzni-sütni amúgy jobb a régi, giga verzió, de ha az ember tojást akar enni, akkor…

De talán beszéljen édesanyám, aki addig somolygott mellettem, amíg az ő kosarába is be nem keveredett az az ominózus ingyenes hatos.

— … “a múltkor az sütöttem egy tükörtojást a spenóthoz és igaza volt, össze sem lehet hasonlítani!”

Egy túlértékelt slam

Trychydts ||| 2017., december 07., 10:05 |||
Kategóriák:

Adventi slames feladat volt túlértékelt slamet megnevezni. Testhez álló feladat ez nekem: sokkal inkább, mint tegnap, amikor kedvenc külföldi slamet kellett linkelni, én meg (a feladattól nem teljesen függetlenül) tegnap kezdtem ismerkedni a külföldi slampoetryvel. (Miért ordít mindenki? Azon nagyon ritka esetek egyike, amikor szerencsésnek tartom magam, hogy magyar vagyok.) Na de akit kiválasztottam:

Azon slammerek közé tartozik (tartozott? — az idei produkcióin már ordítva tapsoltam), ahol sosem értettem a zsűri és a közönség egyértelmű, túláradó lelkesedését. Most, az idei OB után megint végignéztem a korábban hallott előadásait, hátha csak én értettem meg végre, mitől is voltak jók — de nem. Továbbra is azt gondolom, hogy ez ügyes ugyan, de csak üres formajáték. Az 5. az OB-n is volt olyan szöveg, ami mind a mai napig hat rám, amit képtelen vagyok kiverni a fejemből, de a szerző még a második körbe sem jutott be és nem értem, miért pont ez a produkció szaggatta át a kerítést.

Én szeretem, ha egy slam szól valamiről, ha van valami konkrét, kézzel fogható mondanivalója, ha elgondolkodtat. Amikor azt érzem, hogy ügyesen csengenek a rímek, erős a ritmus, de minden második sor csak azért van ott, mert az szól jól, akkor átverve érzem magam.

A konkrét sztori ráadásul, már amit értek belőle, számomra teljesen hiteltelen. Most tényleg van olyan, akinek rendszeres problémája, hogy mit kérjen a pizzájára, és mindig ketchupot kér, pedig utálja? És ha van: ez most komolyan probléma? A nyelvbotlásos trükk ügyes, de ha arra gondolok, hány sor ment el csak arra, hogy ez a poén elsüljön, mindig az jut eszembe, hogy ennyi erővel akár valami értelmesről is beszélhettünk volna.

Ezt a szöveget linkeltem be, mert itt van mentségem (imádtam az idei produkcióit), de valahányszor azt látom, hogy egy slammer valami ügyes kis zavgyaságot ad elő, és körülöttem mindenki röhög és tapsol, akkor egy hallókészülékes, műfogsoros, szenilis, humortalan bácsikának érzem magam.

A véleményem ettől persze még nem változik.

Jüdisches Museum Vienna

Trychydts ||| 2017., december 06., 23:16 |||
Kategóriák: ,

Amikor a holokausztról hall az ember, Ausztria valahogy kevésbé jut eszébe. Magyarként nyilván van valami fogalmam a hazai zsidóság helyzetéről és történetéről, olvastam az Ivanhoe-t, nyilván tisztában vagyok a hitleri Németország szerepével is. Hiába voltunk azonban az Osztrák-Magyar Monarchia része, rá kellett jönnöm, hogy fogalmam sincs arról, a Monarchiában vagy mondjuk a középkori Bécsben milyen volt a zsidóság helyzete.

Hát ha voltak is illúzióim, akkor a Jüdisches Museum Vienna ezeket elég rövid úton eloszlatta. Zsidónak lenni már a középkorban is elég iszonyú volt lenni: tulajdonképpen nagyon rövidek azok az időszakok, amikor valamennyire is teljes jogú állampolgárnak számítottak. Általában a kizsákmányolás és az állandó létbizonytalanság volt az osztályrészük — az uralkodók is leginkább addig látták őket szívesen, amíg megfinanszíroztatták velük valamilyen nagyobb szabású projektjüket — az adósság megfizetése helyett aztán rendszerint egyszerűbb megoldás volt a vagyonelkobzás és a száműzetés. Magát a bécsi zsidó közösséget is háromszor semmisítették meg a történelem folyamán. A Harmadik Birodalom népirtása ez előtt a háttér előtt zajlott és ugyanolyan brutálisan, mint máshol.

A kiállítás, noha viszonylag kicsi, nagyon modern — a kiállítás anyagát bemutató, illetve azt részletesebb kontextusba helyező kötet pedig számos pihenőhelyen lapozgatható, olvasgatható szabadon németül és angolul is.

Ami egy sajátságos apróság: a rendőrség Bécsben minden zsidó létesítményt kiemelten véd — ezt az épületet is. A városvezetésnek szemlátomást fontos, hogy minden atrocitást távol tartson ezektől a helyektől — gondolom, fontos, hogy a negyedik zsidó közösség már biztonságban érezhesse magát. Ami kellemetlen kontraszt az itthoni viszonyokhoz képest.

Megjött az írógépszalagom

Trychydts ||| 2017., december 05., 14:17 |||

Pont az általam szeretett dolgok metszéspontjában van, így sokat nézegettem a Freewrite honlapját. Aztán rájöttem, hogy merő parasztvakítás az egész; főleg hogy feleannyiba kerül, mint a laptopom került újonnan. Imádok zavaró tényezőktől mentesen írni, de igazából kb. ugyanott vagyok, ha letöltök egy text editort ingyen (amióta volt Linuxom, a Gnote a kedvencem), és kimaxolom a képernyőt.

Ha pedig ez sem elég, akkor én már maradok a tisztán fizikai eszközöknél — ezekkel még mindig jobban érzem magam, ha nem kifejezetten dolgozni kell. Amióta rám jött a slammelhetnék, ismét rendszeresen töltöm meg platinahegyű, japán töltőtollamat, és ismét szolgálatba helyeztem kb. 80 éves, svájci írógépemet. Majdnem húsz éve használtam utoljára, de most megint lett helye az életemben: a slamet úgyis előadom, tökmindegy, hogy nincs meg a szöveg elektronikus formátumban. A vacak első, második, harmadik, huszonötödik változatot meg sokkal megnyugtatóbb papírgalacsinná gyúrni és bedobni a papírkosárba, mint a delete billenytűt nyomogatni, amíg ki nem serken a vér az ujjamon.

Mielőtt elindultunk Bécsbe, észrevettem, hogy halványodik a szalag. Rég volt már ilyen, kíváncsi voltam, lehet-e még egyáltalán kapni, de simán, nem is lett sokkal drágább. Ma meg is jött az sms, úghogy ma elugrom a Pick-pack pontra, és este átcsavarom a szalagot az írógép saját orsójára. Ugyanis a szalag szélessége már szabvány, de maga az orsó még nem.

Na, ezt csinálják utánam a freewrite-os hipszterek.

A monarchia Moszkvája

Trychydts ||| 2017., december 03., 23:49 |||

Oké, alapvetően arra készültem, hogy múzeumozni fogunk ezért Bécsbe csak egy famert vittem magammal és otthon hagytam a grizzlybőrrel bélelt pantallómat, a jégeralsómat és a szkafanderemet. Máskülönben úgy öltöztem, ahol télen szoktam Budapesten — és majd megfagytam a két és fél órás vezetett séta alatt. Onnantól kezdve meg már szerintem az agyam visított a hidegnek még a gondolatára is; márpedig sokkal többről volt szó némi gondolatnál. Mintha folyékony nitrogén apró cseppjei szállingóztak volna a levegőben, a csontjaimig hatolt a fagy, mintha nem is lett volna rajtam télikabát. Leszállni a Keletiben kb. olyan érzés volt, mint amikor a légkondicionált mcalleni reptérről először léptem ki a texasi júliusba.

A problémát remekül kiegészítette a lakásunk. 50 négyzetméter, egy konvektor — tulajdonképpen innen szép nyerni. A meleg víz meg nagymamámék nyári nyaralójában nem volt soha ekkora probléma, mint itt. Folyton kifogyott, és nem sikerült visszafejtenem, milyen algoritmus alapján pótlódik újra. Úgyhogy elég hamar eljutottam oda, hogy berendeztem magamnak egy kis vackot a konvektor előtt és ott próbáltam meg visszaállítani a hőháztartásomat.

A kaját viszont ügyesen megoldottuk, lényegében maradék nélkül: ha főztünk, akkor szigorúan egy adagokat. Amúgy napközben gyorskajáztunk, egyik este meg Nicoline leszervezett nekünk egy schnitzelezést a város 2. legjobb bécsiszeletezőjében. Zsúfolt hely volt, alapvetően jó hangulattal, szuperprofi, barátságos pincérekkel… azt meg ha akarnám, se tudnám letagadni, hogy én egyszerűen nem vagyok elég vájt nyelvű az ilyen egyszámjegyű helyezésekhez. Tartok tőle, hogy nekem a város 20. legjobb schnitzelezőjében is ugyanígy ízlett volna a frissen rántott borjúhús.

 

Harc a menyasszonyért

Trychydts ||| 2017., december 02., 23:49 |||

Mekkora badass dolog már ülni egy múzeumban, a hátunk mögött a sok idióta, akik falkákban tolonganak A csók előtt, hogy lefotózhassák, és a feleségünkkel izzó szenvedéllyel egy A menyasszonyról vitatkozni? Részeket mutogatunk egymásnak a festményen, felvázoljuk a lehetséges kompozíciós értelmezéseket a noteszekbe, előráncigáljuk a történelmi, pszichológiai és kulturális párhuzamokat. Komolyan mondom, már ezért megérte megvenni a jegyet a Belvedere-be.

Dallasban szoktam hozzá, hogy a filofaxommal szaladgáljak a múzeumban — Dallas képzőművészeti centruma kb. akkora volt, mint egy igen designos egérlyuk, nem engedhette meg magának az ember, hogy ne mélyüljön el abban, ami egy kicsit is megfogja. Klimt meg engem általában nem kicsit fog meg, hanem nagyon — ezt a képet meg történetesen nem ismertem. Viszont rögtön megtetszett, így elkezdtem felírogatni a kérdéseket, amik eszembe jutottak: vajon joggal visít-e az agyamban a feminista processzor, mi lehet a magyarázata a képen látható szembeszökő asszimetriának; van-e jelentősége annak, mi narancssárga és mi kék? (Azt hiszem, most szükséges leszögeznem, hogy alapjában véve tök vagyok a képzőművészetekhez — itt-ott felcsipegettem ezt-azt, de lazán tévedhetek alapkérdésekben is.)

— Szerinted miről szól ez a kép? — kérdezem gyanútlan feleségemtől, aki mit sem sejtve szórja lábam elé első benyomásait, miközben bokája körül acélszorítással zárul össze a hermeneutika csapdája. Az ő alternatívája ugyanis közelében nincs az enyémnek, és innentől kezdve nekem ez már nem egyszerűen egy izgalmas kép, hanem egy kihívás, aminek meg kell felelnem. Kicsit sokáig tartott, amíg sikerült belerángatnom a játékba, de amikor elkérte a füzetemet, hogy ő is belerajzolja a saját értelmezését, akkor már tudom, hogy itt nem lesz megállás valamiféle hozzávetőleges konszenzusig. Persze egy ilyen játékban nem számoljuk a pontokat, úgyhogy vegyük úgy, hogy döntetlen lett.

Sajnos A menyasszonyról, A Csókkal ellentétben, nincs szelfifal, pedig szívesen lefotóztam volna magunkat a kép előtt véresen, megtépve.

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site