Elkerített Város

“When it comes to reassuring a traumatized 19-year-old, I’m about as expert as a palsy victim doing brain surgery with a pipe wrench.”

— John Hartigan, Sin City

A főnökömnek, gondolom, elege lehetett abból, hogy folyton a komfortzónámban szambázok: a biztonsági tervek készítése már tényleg a kisujjamban van, mint ahogy az ipari kémkedésbe és a disszidálások előkészítésébe is elég jól beletanultám már. Úgyhogy amikor leraktam az asztalára egy új átvilágítási rendszer alapötletét, akkor szépen visszatolta elém, és közölte, hogy akkor ezt adjam inkább el én a hozzá beosztott ügynököknek, méghozzá — nem csaphatunk túl nagy zajt — informális találkozó keretében.

Jégcsákány ez a bordáim közé. Nyilván látta, hogy halványzöldre sápadtam, mert csak annyit tett hozzá, mielőtt visszarakta volna a fülére a konferenciát a dél-afrikai szindikátussal, hogy nem baj, ha időnként én is kényelmetlenül érzem magam.

Na most a szóban forgó kolleganőim többsége huszonéves nő; kapcsolat meg kb. semmi nincs közöttünk, leszámítva azt a pár meetinget, amire mindketten hivatalosak vagyunk vagy amikor nagy ritkán összefutunk a lőtéren. Próbálj személyes kapcsolatot kialakítani egy nővel, akinek fülvédő van a fején és egy .44-es Magnum a kezében. Én kétszáz éves vagyok, alapjáraton mindenkivel tartom a húsz lépés távolságot; ha azt veszem észre, hogy már nagyon nem ismernek meg a folyosón, amolyan tűzoltásképpen lemegyek velük cigarettázni egyet az alagsori, légelszívásos bunkerba. Dohányozni viszont összesen egyvalaki dohányzik a célszemélyek közül, de egy ilyen koncepciót nem lehet két, kézzel sodort, mangós-kávés cigaretta alatt elsütni. Marad tehát az ebéd. De kétszáz évesen, ehhez a célcsoporthoz, mindenféle személyes kapcsolat nélkül csak úgy odamenni, hogy gyere el ebédelni, hát, nem olyan egyszerű.

Külön nehézség, hogy a cégnél az ebédelés ráadásul jól definiált falkákban történik. Az évek alatt összeszokott csoportok tizenegy és egy óra között valamikor apró, nonverbális jelekkel összeszinkronizálják a bioritmusukat majd egyszerre kizúdulnak és enni kezdenek. Ebbe a rendszerbe kívülről belenyúlni tényleg nem lehet finomabban, mint egy feszítővassal.

Szerencsére van egy feleségem, akinek pont az ilyen interperszonális kihívások vannak a kisujjában. Az esti koktél mellett el is árulta a megoldást: tegyük baromira nyilvánvalóvá, hogy munkacéllal akarunk ebédelni (és ha csak lehet, szervezzük az ebédet a lőtérre). Ezzel megszületik a fából vaskarika, az informális formális találkozó. Mi több, egy titkos kódot is elárult, amivel állítólag külön nyomatékot tudunk adni az ilyen meghívásoknak.

WWDD CCQH DHFL JKGH

(És igen, a címet a Harry Potterből nyúltam.)

A bejegyzés trackback címe:
http://walled.trychydts.hu/index.php/2017/11/the-unexpected-task/trackback/

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site