Friendsgiving mikropulykával

Trychydts | | | 2017., november 27., 23:49 | | | Kategóriák: ,

A libavacsora után a következő klasszik kajaprogram egy Hálaadásnapi Vacsora volt, kinn Veronikáék haciendáján. Annyi szervezési trükkösség már most volt, hogy oda kellett figyelni, kinek az időzónájában hat óra a hat óra, de erre azért nem görcsöltem rá nagyon: nyilván a házigazdáké az elsőség. Béreltünk egy kis helikoptert, menet közben felszedtük Ágiékkat Kismárkkal, és nem sokkal naplemente előtt a terepjáró ablakából már megláttuk az oly rég látott fehér házat a földút végén, az újonnan rakott tetőcserepekkel.

Nicoline rólam szereti bőszen terjeszteni, hogy „szeretek főzni”. A Veronika-féle gasztronómiával többek között (természetesen az osztályon felüli kaját leszámítva) azért szeretek minél többet érintkezni, mert ilyenkor a legmániákusabb feleségeknek is egyértelmű lesz, hogy ehhez a szinthez hogyan viszonyul az én funkcionális ételgenerálásom. Kábé úgy, mint amikor a három éves kisgyerek zsírkrétával nekiesik az indiános kifestőjének, amíg szülei a Picasso-kiállítást nézik a képtárban. Az előtel ugye az én reszortom volt, egy kis mézes-chillis rákkal meg egy sajtos kenyérrel készültem. Ahogy kipakoltam a konyhában és előadtam a háziasszonyunknak, pontosan mire is van szükségem, tényleg úgy éreztem magam, mint aki egy Gordon Ramsey élő főzőshow után surran be a konyhába, kamera és felügyelet nélkül egy rántottát összeütni magának. Még a levegőben is benne volt a professzionális gondoskodás, az egész napos, koncentrált, megfeszített erőfeszítés, hogy Melissa Clark receptjei magazin minőségben inkarnálódjanak a vacsoraasztalon.

Annak azért örültem, hogy az előétel viszonylag gyorsan felszippantódott (a jegyzőkönyv kedvéért megemlítem, hogy amíg én a konyhában vártam, hogy megsüljenek a rákok, a Doktor Úr valami szódás konyakkal mesterkedett a nappaliban, de ez engem, mint sofőrt és pilótát amúgy sem érintett) — utána pedig sor kerülhetett érkezésünk tulajdonképpeni céljára. Veronika már hetekkel korábban megegyezett a helyi törzsfőnökkel egy befogadható méretű pulykaembrió árában — végül is egy talicskányi cukornád a következő betakarítás javából egészen jutányosan hangzik. És hát a pulyka pontosan úgy nézett ki, mint egy főzővideón vagy a Jó barátokban, a töltelék pontosan az volt, aminek lennie kellett, a mashed potato egy könnyű, habos, finom rafináltsággal fűszerezett álom volt. A sült zöldségek is nagyon kínálgatták magukat, de azok között több dolog is szerepelt, ami már gyerekkoromban szerepelt az édesanyámat őrületbe kergető listámon.

Kifejezett megtiszteltetés volt, hogy én is részt vehettem a tálalásban a szárnyas feldarabolásával. Bár több ízben is megpróbáltam leterrorizálni a társaságot a kínai filozófiai tudásommal, végül mégsem sikerült előadnom a sztorit az ökör feldarabolásáról.

Csak azért nem ettem magam tele, mert tudtam, hogy a desszert még hátravan — és azt is pontosan tudtam, mit hagynék ki. A feleségem karamellás, nagy műgonddal fonott mintákkal díszített almás-körtés pitéjét látni már otthon is láttam; az omlós tészta, és édes-savanykás, puha töltelék viszont ennek ellenére is lenyűgözött. Joe volt az egyetlen, akinek a csokoládés-narancsos-ópiumos mousse receptjét nem lehet megtalálni a New York Timesban (amúgy mindannyian a már emlegetett Melissa Clark nyomdokaiban jártunk), de az is egy méltó megkoronázása volt az estének.

Eldőltem a kanapén, hallgattam az albatroszok kintről beszűrődő vijjogását, a saját vacsorájukra még csak most vadászó sakálok kacagását a cukornádmezőkön és teljesen elfogott a közeledő karácsony hangulata. Néztem, hogyan motoszkálnak Kismárk körül a szülei, még fülembe csengett feleségem természetes ékesszólással előadott pohárköszöntője — és hogy igaza van, tulajdonképpen tényleg hálás lehetek, hogy itt lehetek, viszonylag újdonsült barátaink között, akikkel az amúgy már senki által nem űzött tangó hozott össze bennünket. A Doktor Úr felrakott egy kis klasszikus jazzt a gramofonra, Veronika és Nicoline kiürítették az ezüst pezsgősvödörben álló smaragzöld palackot, engem meg elöntött a zen.

Hazafelé a tenger fölött már az járt a fejemben, mit főzzek karácsonyra Marcogányéknak.