Elkerített Város

Friendsgiving mikropulykával

Trychydts ||| 2017., november 27., 23:49 |||

A libavacsora után a következő klasszik kajaprogram egy Hálaadásnapi Vacsora volt, kinn Veronikáék haciendáján. Annyi szervezési trükkösség már most volt, hogy oda kellett figyelni, kinek az időzónájában hat óra a hat óra, de erre azért nem görcsöltem rá nagyon: nyilván a házigazdáké az elsőség. Béreltünk egy kis helikoptert, menet közben felszedtük Ágiékkat Kismárkkal, és nem sokkal naplemente előtt a terepjáró ablakából már megláttuk az oly rég látott fehér házat a földút végén, az újonnan rakott tetőcserepekkel.

Nicoline rólam szereti bőszen terjeszteni, hogy “szeretek főzni”. A Veronika-féle gasztronómiával többek között (természetesen az osztályon felüli kaját leszámítva) azért szeretek minél többet érintkezni, mert ilyenkor a legmániákusabb feleségeknek is egyértelmű lesz, hogy ehhez a szinthez hogyan viszonyul az én funkcionális ételgenerálásom. Kábé úgy, mint amikor a három éves kisgyerek zsírkrétával nekiesik az indiános kifestőjének, amíg szülei a Picasso-kiállítást nézik a képtárban. Az előtel ugye az én reszortom volt, egy kis mézes-chillis rákkal meg egy sajtos kenyérrel készültem. Ahogy kipakoltam a konyhában és előadtam a háziasszonyunknak, pontosan mire is van szükségem, tényleg úgy éreztem magam, mint aki egy Gordon Ramsey élő főzőshow után surran be a konyhába, kamera és felügyelet nélkül egy rántottát összeütni magának. Még a levegőben is benne volt a professzionális gondoskodás, az egész napos, koncentrált, megfeszített erőfeszítés, hogy Melissa Clark receptjei magazin minőségben inkarnálódjanak a vacsoraasztalon.

Annak azért örültem, hogy az előétel viszonylag gyorsan felszippantódott (a jegyzőkönyv kedvéért megemlítem, hogy amíg én a konyhában vártam, hogy megsüljenek a rákok, a Doktor Úr valami szódás konyakkal mesterkedett a nappaliban, de ez engem, mint sofőrt és pilótát amúgy sem érintett) — utána pedig sor kerülhetett érkezésünk tulajdonképpeni céljára. Veronika már hetekkel korábban megegyezett a helyi törzsfőnökkel egy befogadható méretű pulykaembrió árában — végül is egy talicskányi cukornád a következő betakarítás javából egészen jutányosan hangzik. És hát a pulyka pontosan úgy nézett ki, mint egy főzővideón vagy a Jó barátokban, a töltelék pontosan az volt, aminek lennie kellett, a mashed potato egy könnyű, habos, finom rafináltsággal fűszerezett álom volt. A sült zöldségek is nagyon kínálgatták magukat, de azok között több dolog is szerepelt, ami már gyerekkoromban szerepelt az édesanyámat őrületbe kergető listámon.

Kifejezett megtiszteltetés volt, hogy én is részt vehettem a tálalásban a szárnyas feldarabolásával. Bár több ízben is megpróbáltam leterrorizálni a társaságot a kínai filozófiai tudásommal, végül mégsem sikerült előadnom a sztorit az ökör feldarabolásáról.

Csak azért nem ettem magam tele, mert tudtam, hogy a desszert még hátravan — és azt is pontosan tudtam, mit hagynék ki. A feleségem karamellás, nagy műgonddal fonott mintákkal díszített almás-körtés pitéjét látni már otthon is láttam; az omlós tészta, és édes-savanykás, puha töltelék viszont ennek ellenére is lenyűgözött. Joe volt az egyetlen, akinek a csokoládés-narancsos-ópiumos mousse receptjét nem lehet megtalálni a New York Timesban (amúgy mindannyian a már emlegetett Melissa Clark nyomdokaiban jártunk), de az is egy méltó megkoronázása volt az estének.

Eldőltem a kanapén, hallgattam az albatroszok kintről beszűrődő vijjogását, a saját vacsorájukra még csak most vadászó sakálok kacagását a cukornádmezőkön és teljesen elfogott a közeledő karácsony hangulata. Néztem, hogyan motoszkálnak Kismárk körül a szülei, még fülembe csengett feleségem természetes ékesszólással előadott pohárköszöntője — és hogy igaza van, tulajdonképpen tényleg hálás lehetek, hogy itt lehetek, viszonylag újdonsült barátaink között, akikkel az amúgy már senki által nem űzött tangó hozott össze bennünket. A Doktor Úr felrakott egy kis klasszikus jazzt a gramofonra, Veronika és Nicoline kiürítették az ezüst pezsgősvödörben álló smaragzöld palackot, engem meg elöntött a zen.

Hazafelé a tenger fölött már az járt a fejemben, mit főzzek karácsonyra Marcogányéknak.

F. Nagy Angéla emlékére

Trychydts ||| 2017., november 23., 23:49 |||

Tizenkét éves koromban határoztam el, hogy főzni fogok. Úgy éreztem, ennyi önállóság kell majd nekem, ha felnőtt leszek. Apámat ez annyira meghatotta, hogy megfőzte “velem” narancsos kacsát a Pom-pom főzből, aztán vett nekem egy bicskát ajándékba, amivel egy hét múlva csontig vágtam az ujjam. De aztán elkezdtem egyedül is főzni, szigorúan A Család szakácskönyvéből. Részben azért, mert remek Réber László karikatúrák vannak benne, részben azért, mert mosolygó menyecskefejek jelezték, egy étel mennyire nehéz. Sokáig, de tényleg évekig maradtam az egy menyecskefejnél.

Első vacsorám egy sajtmártásos zsömle volt. A recept hangsúlyozta, hogy a receptet jó forró olajban kell kisütni, ezért felraktam az olajat melegedni, majd megfőztem a sajtmártást. Fél óra múlva már úgy gondoltam, most már talán elég forró az olaj, és rádobtam a zsömlét. Fél másodperc alatt szenesedett feketére, a konyhát elárasztotta a füst.

De az erőlevessel, tojással vagy sajttal, meg a hakicikvel (hagymával, szalámival dúsított lágy tojás) már nem volt semmi baj. Csináltam savoyai rántottát, innen tanultam meg galuskát főzni (és döbbentett rá Nóri, életem második barátnője, micsoda csodálatos találmány a galuskaszaggató). A spagetti carbonara-nak nem sok köze van az eredeti, olasz recepthez, viszont tejföllel készül, ami sokkal-sokkal gyomorbarátabb, mint a tejszínnel készített magyar szörnyűség. Csináltam tepsiben sült paradicsomos-tojásos sült rizst, és zöldségleveseket. A három óra és fél órán keresztül főzött bolognai több nő szívét is megnyerte nekem — Zoei még azt is megkockáztatta, hogy ez már majdnem olyan jó, mint kedvenc étele, a menzás bolognai.

A húsoktól rettegtem, és természetesen darabolt csirkével kezdtem. A csirke vadász módra mind a mai napig olyan alaprecept, amit imádok — Szicíliában is ezt vettem alapul, amikor a helyi piacon vásárolt, vajpuha marhaszegyet főztem újdonsült feleségemnek az apartmanban. Életem első egészben sült csirkéje, és az aprólékból főzött húsleves pedig konkrétan publikáló gasztroújságíróvá tett: tapasztalataimat ugyanis a kari lap főzőrovatában oszthattam meg az olvasóközönséggel.

Mostanában leginkább a New York Times-ból főzök és imádom a nemzetközi konyha sokszínűségét. A Család szakácskönyve azonban, ha ronggyá lapozgatva is, de még mindig megvan. És ha valami otthonosat, gyorsat és egyszerűt akarok főzni, mindenféle felesleges babramunka és felhajtás nélkül, akkor abból válogatom össze a heti menüt.

November 22-ét nyilván nem úgy fogják nyilvántartani, mint amikor egy új, fényes üstökös jelent meg a magyar slampoetry egén, én azért mégis fantasztikusan éreztem magam, amikor megtapasztalhattam, hogy valami, amit írtam, élőben hangzik el. Ráadásul saját magamtól. Persze úgy, ahogy: nyilván volt bennem egy adag stressz és még életemben nem beszéltem ennyit mikrofonba: végig azzal foglalkoztam, milyen furán szól a hangom. A testbeszédem nyilván elég bizonytalan lett, sokszor az előre eltervezett szüneteknek is lőttek — de mégis elmondtam, amit írtam, azt az egy-két pontot, amit fontosnak tartottam, kimondtam. És megtapsoltak, mert slamszűz voltam.

Elkezdeni felfelé kapaszkodni egy tanulási görbén: egyszerűen nem tudok ebbe beleunni. Dolgozni valamin, ami nem megy, azért, hogy jobban menjek, csak azért, hogy fejlődjek. Abban persze csak bízni tudok, hogy ehhez a közönségnek is lesz elég türelme…

(Némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy bár magát a fellépést nem tudom megosztani, a próbafolyamat során készült saját felvételemet csak feltöltöm… )

Már a harmadik kötetet toljuk a Gyűrűk Urából Nicoline-nel.

Felolvasni egy könyvet azért egészen más érzés, mint elolvasni, és nem csak azért, mert ha az ember mondjuk már huszadszorra olvas valamit, már egészen kevés lelkiismeret-furdalással ugorja át a neki nem olyan kedves részeket — én ezt most nyilván nem tehetem meg (a Helm-szurdokban játszódó résznél azért átadtam a könyvet Nicoline-nek). Az ember például felszínre tárja saját interpretációját, ami több szempontból is lehet kihívás. Egyrészt egy elég személyes dolog, másrészt vannak dolgok, amik már elég szépen kikristályosodva megvan a fejemben, de előadni nem tudom. Az a rész például, amikor Théoden és Ghân-buri-Ghân egyezkednek, egy olyan jelent, amelyet tisztán látok és hallok, ha olvasom; előadnom viszont csak sokkal haloványabbul sikerült. Denethor az egyik kedvenc szereplőm, de nagyon ritkán sikerült felnőnöm hozzá. (Talán az utolsó jelenete lett a legjobban, amikor öngyilkos lesz.)

Néha meg simán csak elfáradok az olvasásban. Így a végére már elég jól érzem, hogy mik azok a fejezetek, amelyek jobban egybetartoznak, melyek azok, amelyek után lelkiismeret-furdalás nélkül lehet egy kis szünetet tartani. Ez viszont azzal jár, hogy már ki van száradva a torkom vagy simán csak belealszom azokba a részekbe, amiket amúgy már nagyon vártam és/vagy amiről azt gondolom, hogy fel kéne olvasni.

Egy másodlagos stresszforrás, hogy folyamatosan ott motoszkál a fejemben, mi lesz, ha Nicoline megnézi a filmet — ami azért benne van a pakliban, mert Juci például imádja. Na most szerintem a film mint önmagában való alkotás egyszerűen csak rossz, de mint adaptáció, az európai kultúra ellen elkövetett, lekiismeretlen szörnytett. Ha valaki szereti a látványos kalandfilmeket, akkor tényleg szépen meg van csinálva, csak éppen a sprituális lényeg hiányzik belőle. Peter Jacksonnak szemlátomást olyan egyszerű tények sem jutottak el az agyáig, hogy sok szereplő mennyire öreg, és hogy ezzel mennyi minden összeegyeztethetetlen. Pörgetni akarta a dolgokat és mesterséges konfliktusokat akart gerjeszteni; ez pedig sokszor okoz jelentős károkat annak ellenére is, hogy a betű szerinti cselekmény keveset változik. Szóval rengeteg a fóbiám a filmmel kapcsolatban, aminek egy mellékhatása, hogy sokat igyekszem magyarázni, hogy melyik résznek mi a “helyes” értelmezése.

Most már az utolsó könyv jön a hatból; sok dolog van még, amire nagyon kíváncsi vagyok, Nicoline hogyan fogja fogadni. Azt azért, ha lehet, senki ne árulja el neki előre, hogy a sofőr a gyilkos.

“When it comes to reassuring a traumatized 19-year-old, I’m about as expert as a palsy victim doing brain surgery with a pipe wrench.”

— John Hartigan, Sin City

A főnökömnek, gondolom, elege lehetett abból, hogy folyton a komfortzónámban szambázok: a biztonsági tervek készítése már tényleg a kisujjamban van, mint ahogy az ipari kémkedésbe és a disszidálások előkészítésébe is elég jól beletanultám már. Úgyhogy amikor leraktam az asztalára egy új átvilágítási rendszer alapötletét, akkor szépen visszatolta elém, és közölte, hogy akkor ezt adjam inkább el én a hozzá beosztott ügynököknek, méghozzá — nem csaphatunk túl nagy zajt — informális találkozó keretében.

Jégcsákány ez a bordáim közé. Nyilván látta, hogy halványzöldre sápadtam, mert csak annyit tett hozzá, mielőtt visszarakta volna a fülére a konferenciát a dél-afrikai szindikátussal, hogy nem baj, ha időnként én is kényelmetlenül érzem magam.

Na most a szóban forgó kolleganőim többsége huszonéves nő; kapcsolat meg kb. semmi nincs közöttünk, leszámítva azt a pár meetinget, amire mindketten hivatalosak vagyunk vagy amikor nagy ritkán összefutunk a lőtéren. Próbálj személyes kapcsolatot kialakítani egy nővel, akinek fülvédő van a fején és egy .44-es Magnum a kezében. Én kétszáz éves vagyok, alapjáraton mindenkivel tartom a húsz lépés távolságot; ha azt veszem észre, hogy már nagyon nem ismernek meg a folyosón, amolyan tűzoltásképpen lemegyek velük cigarettázni egyet az alagsori, légelszívásos bunkerba. Dohányozni viszont összesen egyvalaki dohányzik a célszemélyek közül, de egy ilyen koncepciót nem lehet két, kézzel sodort, mangós-kávés cigaretta alatt elsütni. Marad tehát az ebéd. De kétszáz évesen, ehhez a célcsoporthoz, mindenféle személyes kapcsolat nélkül csak úgy odamenni, hogy gyere el ebédelni, hát, nem olyan egyszerű.

Külön nehézség, hogy a cégnél az ebédelés ráadásul jól definiált falkákban történik. Az évek alatt összeszokott csoportok tizenegy és egy óra között valamikor apró, nonverbális jelekkel összeszinkronizálják a bioritmusukat majd egyszerre kizúdulnak és enni kezdenek. Ebbe a rendszerbe kívülről belenyúlni tényleg nem lehet finomabban, mint egy feszítővassal.

Szerencsére van egy feleségem, akinek pont az ilyen interperszonális kihívások vannak a kisujjában. Az esti koktél mellett el is árulta a megoldást: tegyük baromira nyilvánvalóvá, hogy munkacéllal akarunk ebédelni (és ha csak lehet, szervezzük az ebédet a lőtérre). Ezzel megszületik a fából vaskarika, az informális formális találkozó. Mi több, egy titkos kódot is elárult, amivel állítólag külön nyomatékot tudunk adni az ilyen meghívásoknak.

WWDD CCQH DHFL JKGH

(És igen, a címet a Harry Potterből nyúltam.)

Libát úgy kezdtem sütni, hogy nem vágtunk disznót.

Nyár óta dédelgettük a gondolatot, amikor Fiatalékkal találtunk egy disznóvágásos könyvet a vadászkastély pókhálós padlásán, ahol a nyáron megszálltunk — végül ezt a novemberi hétvégét szemeltük ki. Aztán mindannyian eléggé el voltunk foglalva, szóval csak a legvégén kezdtek kiderülni a nehézségek: pl. hogy igazán jól füstölni csak eukaliptuszfával lehet, de ahhoz speciális importengedély kell Ausztráliából, továbbá nyilatkozatot kell adni, hogy minden hulladékot újrahasznosítasz vagy saját kezűleg elégetsz. De ha bérfüstöltet az ember, akkor napokat kell rohasztani a kész kolbászokat, mielőtt elviszed őket a füstölőbe; más szóval, Fiataléknak pár napig több tíz kiló kolbásszal kellett volna együtt aludniuk.

A Doktor Úr vetette fel, hogy ha már disznó nincs, legalább liba legyen, úgyhogy a szabadságos napom első sugarai a Lehel téren mosolyogtak rám, ahol éppen mutáns libát kerestem. Nem könnyű az ilyesmi. Édesanyám mesélte, régen klasszik megoldásokhoz folyamodtak az emberek, vettek csak úgy egy natúr libát, aztán volt, aki mellet evett, volt, aki combot. Szerencsére manapság már nem szorulunk rá ilyen barbárságokra, végül sikerült is találnom egy pont megfelelő mutagénekkel kezelt, kissé pókszerű példányt: nyolc lába volt, két szárnya, két nyaka, egy mája, négy zúzája, melle viszont egy sem, viszont a közönséges libákhoz hasonlóan pont egy háta. Pont ideális példány volt az általam tervezett vendégséghez.

Kezdjük a levessel! A szakácskönyv azt írta, úgy kell készíteni, mint a rendes húslevest, az meg nekem a véremben van. Feltettem szép lassú tűzre, hagymával, szemes borssal, zellerzölddel, sóval a combok kivételével mindent — nagyon puha húsra volt szükségem. Dilemmát jelentett, hogy sok lé is kellett volna, a legnagyobb fazekam pedig már eleve tele volt libával. Végül bíztam benne, hogy ha jó sűrű levet főzök, akkor azt majd felhígíthatom. Egész jól ment is minden az első kóstolásig: a kanál ugyanis tűzforró libazsíron kívül mást nem rakott a számba. (Ha valakit ez meglep, most szólok: a liba zsíros.) Ajjaj.

Na mindegy, éjfélig főzögettem, aztán hagytam kihűlni a levet, de a zsír nem dermedt meg a tetején. Breaktuk a hűtőbe egy pár órára, de még így sem dermedt ki a zsír — viszont már egy fehéres, kocsonyás trutymóvá transzformálódott, amit szépen, ügyesen, feleségem finom csuklómozdulataival már le lehetett kanalazni. Lejött négy deci, még mindig csak kanalaztunk, lejött még négy deci, kanalaztunk tovább, de a leves színe csak a harmadik négy deci után kezdett el látszani. Az íze amúgy elég prémium lett, a felöntés ellenére is — és nem is maradt belőle olyan vészesen sok. Mondjuk nem lett sokkal jobb, mint egy iszonyatosan jól sikerült húsleves, szóval ezzel évente maximum egyszer leszek hajlandó strapálni magam.

Ezuttán kezdtem neki a ludas kásának: long story short, ludas lett, kása nem. A vendégeim később azzal vádoltak, hogy rossz fajta rizst választottam, de ha a basmati jó tejberizsnek, ha lehet belőle pálcikázható rizst csinálni, akkor kásának is jónak kellene lennie. Nicoline viszont, mint egy kisördög a bal vállam mögött, folyton azt duruzsolta, hogy “sok lesz a lé, sok lesz a lé”, így szerintem egyszerűen nem mertem rá eleget tenni. Így lett zöldséges rizseshús a vége.

Na és akkor jöttek a töltött combok. Soha nem töltöttem még combot. Kezdőknek nyugodtan ajánlhatom a libát, vastag, erős bőre van, lehet gyötörni rendesen. Félig lefejtettem a húsról, aztán csináltam tölteléket, betuszkoltam a bőr alá, aztán nekiláttam letűzni a bőrt a kifejezetten az erre a célra vásárolt, platina hústűkkel. Ez megint csak olyasmi, ami leírva nagyon szép, de bőrt visszatűzni a húshoz nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Szerintem egy tűzőgéppel egyszerűbb lett volna minden, annak hiányában viszont kézzel álltam neki döfködni a húst. Az első pár verziót utólag újra kellett tűznöm, én legalábbis nem azt az iskolát erősítem, aki szerint a hús akkor finom, ha mindenféle hegyes fémdarabok állnak ki belőle. Viszont, eszembe jutott, milyen volt kiskoromban hímezni — ez a mozdulatsor jóval többet segített. Egész jó lett ez is, mondjuk lehet, hogy sülhetett volna többet. De a liba tényleg zsíros — a bőrős combokból kisült libarzsír full elárasztott a tepsit (szerencsére nem ömlött ki), aki koleszterindús köretet szeretett volna, kanalazhatott bőven a tányérjára.

Az igencsak modern és fancy köreteket Nicoline dobta össze; de mivel ő nem ír a blogomba, ezért maradjunk is ennyiben. Viszont kegyetlenség lenne eltagadnom, hogy hatalmas hátast dobtam a zsírban sült májasától, amint előételnek fogyasztottunk (és egyesek desszertnek is).

Veronika cukrászati remekművét viszont annak ellenére sem hagyhatom figyelmen kívül, hogy majd megdöglöttem az irigységtől: a feketeöves varázsló egy lúdlábtortával járult hozzá a libavacsorához; már ha a “torta” megnevezés nem gyalázza meg ezt a páratlanul finom krém- és tésztakölteményt. Istenien kesernyés, sötét csokoládékrémet képzeljetek el, omlós, könnyű piskótát, a sötétbarna ötven árnyalatát, és ahogy azt a Doktor Úr félóránként elharsogta, darált kakakóbabot a tetején. Mondjuk büszkesége nem volt indokolatlan: a kakaóbab az ő ültetvényükön termett, és egy voodoo-ban járatos öregasszony áldotta meg minden vasárnap, naplementekor, alkalmanként egy fejetlen fekete kakast kérve fizetségül.

Végül is nem maradt menedzselhetetlen mennyiségű maradék; Nicoline-nak a hétre elég volt a zsírterápiából, de nekem csak néhány ebéd- és vacsoráravaló adag maradt. Meg van még egy erős fél liter zsír a combokból (a levesről leszedegetett trutymót kiöntöttük). Azt hiszem, most már van némi fogalmam róla, nagyanyáméknak miért volt annak idején akkor biznisz libát nevelnie.

Reader’s log — Stephen King: Rita Hayworth and Shawshank Redemption, 1982

Trychydts ||| 2017., november 08., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Még egy egyetemista házibuliban láttam a Remény rabjait, de aztán most egy filmes poén az eszembe juttatta, és akkor eszembe jutott, hogy ezt a Stephen Kinget még nem is olvastam. Na nem mintha nagy rajongó lennék, néhány kötetet és egy-két novellát olvastam csak tőle, de csak a Shining és a szintén nemrég újraolvasott The Green Mile volt az, ami mérhető hatással volt rám. King az én szememben egy biztos kezű iparos, aki képes futószalagon gyártani a kellően hátborzongató tartalmakat, de a szépirodalom felé még kacsintgatni is csak ritkán kacsintgat — alighanem a megfelelő kvalitások és az indíttatás is hiányzik belőle ahhoz, hogy képes legyen konzisztensen művészi igényességgel alkotni.

Shawshank Redemtion sem igazán kivétel. Miközben amit fókuszba akar tenni, az kirstálytisztán látszik és részletesen ki van dolgozva, maga a történet, illetve annak háttere igencsak elnagyolt. Sokszor van az az érzésem, hogy Kingből az alaposság is és az empátia is hiányzik ahhoz, hogy meggyőzen mutasson be olyasvalamit, amiben nincsen személyes tapasztalata. Nagyon jól meg van rajzolva a két főszereplő, a rutinos sittes narrátor, Red, és az ártatlanul elítélt Andy Dufresne alakja — de rajtuk kívük minden más csak díszlet és és mindenki más csak statiszta. Az a Green Mile-ból is kiderült, hogy Kingnek körülbelül fogalma sincs az amerikai börtönviszonyokról — próbálkozik azzal, hogy ábrázolja a brutalitást, az elembertelenítést célzó, kegyelten bánásmódot, de sajnos ez pont egy olyan téma, ahol meggyőző, koherens részletek nélkül nem jut túlságosan soká a szerző. Mápedig nagyon keveset tudunk meg arról, hogyan is zajlik az élet a börötnben: engem legalábbis zavart, hogy a főszereplők a könyv alapján sokkal több személyes szabadságot élveztek, mint amennyit az én ismereteim alapján élvezhettek volna.

The Green Mile-ban ezt a problémát King azzal próbálja meg elkenni, hogy kitalálja, hogy a halálsorra különleges szabályok vonatkoznak. Ez bizonyos értelemben így is van — így csak helyenként bukkannak elő az apró anakronizmusok, következetlenségek. Itt viszont, amikor a történet szempontjából kulcsfontosságú, hogyan hat valakire az évtizedeken át tartó börtönélet, ez sokkal kevésbé megbocsátható hiányosság. Nem derül ki belőle az amerikai börténélet brutálisan, mechanikusan szabályozott rendjére,

King másik nagy problémája a felületesség. Írásaiban sokszor maradnak benne olyan következetlenségek, amelyek nagyon zavarják a befogadást és a megfelelő azonosulást — és az egyetlen magyarázat, amit erre találtam, az egyszerűen nem érdekli, amit ír, mennyire pontos vagy ésszerű. Andy megszabadulásának legfontosabb eleme ebben az esetben egy fizikailag elrejtett kulcs egy mezőn. A legjobb barátja (aki meghalt, amíg ő a börtönben volt) rejtette oda, de hogy miért ezt a megoldást választotta, miközben mindannyian tisztában voltak a kockázatokkal és a nehézségekkel, egyszerűen nem derült ki. Ügyvédi letétbe tenni teljesen legális és ugyanennyire titkos lett volna — ezzel amúgy Andy számos problémája is simán megoldódhatott volna. Ráaádásul maga a narrátor mondja el, miért is nehéz a lakott terület kellős közepén elhelyezkedő börtönből egy szál rabruhában megszökni és elkerülni az elfogatást — aztán Andy pontosan ugyanígy szökik meg és nem fogják el (a filmben erre ugye van megoldás). Az időzítés is sokkal problémásabb a könyvben, mint a filmben — a könyvben évek esnek ki úgy, hogy tulajdonképpen semmilyen ésszerű magyarázat nincs rá.

Ami viszont lehet jó egy ponyvában, az mind jó. Red és Andy kapcsolata egy bonyolult, érzelmekkel teli viszony, teljesen hiteles és nem egyszer megindító. A befejezés kissé szentimentális, de működik. A cselekmény nyugodt, egyenletes ütemben halad előre, ami tökéletesen illeszkedik egy visszaemlékezés narrációs stílusához. Érthető tehát, hogy a filmesítéskor miért döntöttek úgy, hogy (néhány apró változtatással) szinte szó szerint követik a novella szövegét — a különbségek többsége olyan apró részlet, amelyek a szövegben nem szerepelnek ugyan, de mind tartalmában, mind stílusában teljesen illeszkednek az eredetihez.

Nem bántam hát meg, hogy ezt a Kinget is megismertem, de a csak egyetlen olvasatot támogató cselekmény és az egészen minimalista erkölcsi mondanivaló azért ismétcsak arról győzött meg, hogy Kinget csak a csavaros történetek érdeklik — a művészi kivitelezés a legkevésbé sem.

Hegyen nem, de völgyön át

Trychydts ||| 2017., november 05., 23:49 |||

Szentendrén az izbégi leágazásnál kell átszállni Püskökszentlászló felé. Csakhogy abban az irányban két megállóra is ki van írva ugyanez, a két megálló egymással átellenes irányban található, az egyik feltűnő helyen, a másik elrejtve egy mellékutcában. Utóbbit nem is találtuk meg, csak miután elszalasztottuk a buszunkat, utána elbumliztunk az autóbusz-állomásig, felszálltunk a következő járatra, és visszafelé megláttuk, hol kellett volna felszállnunk. Öt perc múlva viszont ez a busz is lerohadt, mentesítő járatot kellett hívnunk, szóval, mire elindultunk a piros jelzésen vissza Visegrádba, már nagyon imádtam a Volánbuszt.

A gigantikus expedíció tényleg pontosan ugyanolyan lightos volt, mint amilyennek gondoltam, gyakorlatilag sík terepen masíroztunk végig. Unalmas viszont nem volt a túra, egy kis patakon kellett nagyon sokszor átkelni, hol köveken, hol ágakon, hol keresztbe fekvő fatörzseken.

Nicoline már jó előre kinézte nekünk az Öregmalom éttermet —  ez egy pisztrángozó, ahol a kalandvágyóbbak előzetesen maguk foghatják ki az ebédrevalót a vendéglő saját halastavában — mi nem voltunk ilyenek. Nekünk amúgy már csak a vendéglő teraszán jutott hely, de a kiszolgálás szerencsére villámgyors volt és kedves, a hal és a sültkrumpli pedig nagyon finom.

Kávénkat már Visegrádon fogyasztottuk a kedvenc cukrászdánkban, és Nicoline-nek még egy kis szundikálásra és zuhanyzásra is jutott ideje a masszázsa előtt. Aztán — jó napja volt — engem is le tudott csalogatni a wellness-részlegbe, úgyhogy viszonylag későn mentünk le vacsorázni. Ezen az estén teszteltük a félpanziót; ez is jó volt, de a személyzet már nagyon ment volna haza, így a végét egy kicsit sietősre vettük.

A reggeli viszont mindenféle szempontból nagyon rendben volt. Szerintem jövünk még ide, annál is inkább, hogy valahogy tényleg élveztem a szaunázást és a forró vizes medencét.

Gyűrűk Urával is szépen haladtunk, már csak két fejezet van hátra a második kötetből. Nicoline nagyon élvezi a Gollam-imitációmat, és én is nagyon élvezem ezeket a részeket. Nicoline kitűzte célul, hogy lehetőleg még karácsony előtt végezzünk a regénnyel, ha így haladunk, ezzel nem lesz gond.

Utolsó nászajándékunk

Trychydts ||| 2017., november 04., 22:20 |||

Hatalmas buli volt az esküvőnk, sok remek nászajándékot kaptunk, de volt valami, amihez csak most jutottunk hozzá: egy kupon egy wellness szállodába Visegrádra. December 31-én jár le az érvényessége, végül is nem halogattuk életveszélyesen sokáig a fehasználását.

Amúgy eddig minden nagyon rendben alakul, kellemes, nyugis utunk volt ide, napsütéses, őszi koradélutánban vezetni az erdőben egyáltalán nem rossz dolog. A szállás egészen jól megfelel a célnak, hangulatos tetőtéri szobácska, pontosan nyugati tájolású erkéllyel (érdekes egybeesés, hogy a Gyűrűk Urában pont a héten értünk el A Nyugatra nyíló ablak fejezetig). Vacsorát ma este magunknak kellett lőnünk, a szálloda többször is megpróbált becsúsztatni minket egy reneszánsz vacsorára, én mindig nemet mondtam — holnap este már itt, a szállodában költjük majd el az estebédet. Ma egy erősen magyaros felfogású csárdában vacsiztunk, teljesen hagyományos ételeket, előtte meg csavarogtunk kicsit a visegrádi utcákon — azért ennek az esztétikai értéke azért meglehetősen mérsékelt. Az utcák többsége zsákutca, közvilágítás csak mutatóban van, az utcák teljesen kihaltak, úgyhogy az érdemi, élvezeti értékkel bíró séta majd holnapra marad. Szentendrén keresztül elbuszozunk majd a szomszéd településsel szomszédos településbe, aztán egy kőkemény 10 km-es sétával visszajövünk Visegrádra.

Nicoline már most retteg, kb. úgy beszél a holnapi vállalkozásról, mintha a Himaláján átkelve próbálnánk meg időre visszaérni a késő délutáni masszázsára — hiába mutogatom neki, hogy mind a szintvonalak, mind a világoskékkel jelölt, az utunk mellett húzódó vízfolyások azt mutatják, hogy lényegében csak egy völgyön kell végigsétálni, nem hisz nekem. Pedig tréningben vagyunk rendesen, szóval egyszerűen nem látom, mi sülhet el rosszul — még szakadó esőben is gond nélkül meg kell, hogy tegyük ezt a távot.

Nicoline ma letesztelte a wellness-részleget is, a holnapi napiparancs állítólag majd számomra is tartalmazza majd a kötelező részvételt. Pedig én, még otthon, megpróbáltam kicsempészni a poggyászomból a fürdőruhát, de sajnos rajta csípett…

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site