Elkerített Város

Mindig az egyik felső szinten kezdjük a szombatot. Alaposan kitapasztaltuk már, a liftek milyen kombinációja vezet fel a kiválasztott emeletre a leggyorsabban; szombatonként csak egy őrült választaná a lépcsőházat, áruk és emberek tömött, lassú folyamát. Onnantól már csak bódék és pultok néha szinte teljesen sötétségbe burkolt labirintusán kell átvágnunk, hogy elérjük a kis kávézónkat.

A boltnál pont kiszélesedik a folyosó, így nem csak az üzlet zsúfolt belsejében lehet leülni, hanem a bejárat mellett is, rozsdás kerti bútorokra — bár én imádom a kávé kissé égett illatát, a vörös-kék fényeket, a kiáradó gőz sziszegését, és az üzlet termosztátja alapján nagyon alaposan szabályozott mikroklímát, Meghatározhatatlan színű, kagylósan pattogzott műanyag pultokhoz lehet ülni, kikopott ülésű, kissé rozsdásodó bárszékeken. Törzshelyünk ott van, a hordók mellett: különböző kávébabokat mindenféle fantázianevekkel látják el, afrikai, dél-amerikai és ázsiai országok neveivel. Amikor anyám gyerek volt, még lehetett külföldről behozott kávét kapni egy-egy méregdrága helyen; egy ilyen üzletben azonban már akkor sem vetődött volna fel senkiben, hogy a cserjék nem itt nőnek, valahol a Csarnok egy használaton kívüli raktárhelyiségében, különleges lámpák alatt, a helyben termett szerves hulladékon — a különböző aromákról pedig gondoskodtak az üzlet saját genetikai szakértői. “Kubai” a hét kávéja, én abból kérek egy duplát, anyám mindig hosszú kávét iszik. Rendelésünk öreg, csorba poharakból érkezik, de ez legalább még porcelán, nem pedig műanyag.

Imádom ezt az üzletet, még ha tíz perc is az út felfelé és még hosszabb lefelé. Amíg sorban állunk a lefelé tartó liftekhez, letöltöm telefonomra az aktuális árukészletet. Sikerül kapcsolatba lépni a tojásosunkkal is: tettek nekünk félre a szokásos rendelésünkből, nem kell sietnünk. 23 darab van még, tizenöt darabnak azonnal átutalom az árát, aztán még ötöt veszek anyámnak is.

Halakból egészen jól állunk, legalábbis az infovonal szerint — az ilyesmit persze mindig látnom kell a saját szememmel. A múltkor elromlott valami a cápák alagsori tartály szűrőberendezésével — csak rá kellett néznem a húsra és már mentünk is tovább. Persze sokan nem szűrték ki, hogy ez nem megfelelő minőség — persze gyakorlat nélkül nehéz lett volna felismerni azt az enyhén rózsaszín árnyalatot (én már húsz éve vásárolok itt), a szagokat megkülönböztetni a csarnok bűzében pedig egyenesen lehetetlen — az szintetikus szennyezések átható illatával csak otthon szembesültek a pórul járt vásárlók. Most lazacot szeretnék venni, de így ránézésére minden rendben lesz vele.

Előbb elkerülünk a Fiatalemberekhez. Ők nagyon értenek az eladáshoz; nem voltak restek egyformára szabatni magukat valamelyik plasztikai sebészettel — így sosem tudhatod, legutóbb kitől vásárolták, hamarabb kialakul benned az érzés, hogy már ismered az illetőt, márpedig a személyes ismeretség a Csarnokban nagyon sokat jelent. Nem csak egy jó vételt, de hogy bizalmat is, amivel elhiszed a tájékoztatást, amit az illetőtől kapsz.. A Fiatalemberek ráadásul — vállalva a kockázatot, az extra utánajárást és a gyakoribb ellenőrzéseket a város egészségügyi szolgálatától — nem a Csarnok ökoszisztémájában termelik meg, amit árulnak, hanem kívülről hozzák be. Ami azért jó, mert a Csarnokon belül is megvannak a szezonok — ezeknek már természetesen semmi köze az évszakokhoz, sokkal inkább van szó a bonyolult, egymásba fonódó termelési ciklusok kölcsönhatásáról, de a Fiatalemberek olyankor is képesek citromot, karfiolt vagy salátát árulni, amikor az amúgy hiánycikk lenne. Ilyenkor persze kaszálnak rendesen.

A szójatejesnél minden rendben van, a tofu is teljesen friss, és szeretem az érlelési technikáját. A fűszereshez menet még elkerülünk a tojásoshoz, felvesszük a tojásainkat, mire sikerül odavergődnünk a tömegben, már vár minket, ügyesen lezárt, kipárnázott dobozokban. Mivel már fizettem, pénz itt nem cserél gazdát, csak kedvesen mosolyog ránk a japán házaspár. Anyám, akit a múltkor próbálta ki ezt a termékvonalat, most udvariasan mond köszönetet a múlt heti ajándékért, és ígéretet tesz, hogy legközelebb mindig ezt a genetikai változatot preferálja majd.

Amikor már majdnem minden megvan, a megszokott helyünkön tolunk egy-egy algasütit. Án a feketét szeretem, anyám a rózsaszínt; érzem, ahogy a lágyan rafinált ízű, enyhén bódító, enyhén hallucinogén lé lefolyik a torkomon. Mire anyám is végez, már kicsit élénkebb színben látom a Csanokban hullámzó tömeget, kicsit már elmosódottabbnak a mozgást, de tudom, hogy egy darabig majd ez lesz a maximum. Ebéd után viszont színeseket és mozgalmasakat fogok álmodni, brutálisan erős szinesztéziákkal.

Még néhány sűrítménykockát veszek a mogorva arabok üzletében — utálatosak és udvariatlanok, de kiváló minőségű árujuk van, és a vendégkörüket is alaposan megválogatják. Nem lehet tudni, hogy a hatalmas termetű, tetovált arcú biztonsági őr kit enged be és kit nem (az azért biztos, hogy aki zajong vagy nem vigyáz a polcokra, az legközelebb biztosan kint marad), de ez azon kevés üzlet, ahol soha nincs tömeg, és a hangszigetelt üvegfalaknak köszönhetően itt meleg és csönd is van. A vásárlás egyetlen szó nélkül zajlik, némán veszik át a pénzemet és adnak vissza, aztán némán követnek a szemükkel a kijáratig.

Csak akkor vesszük észre, hogy már megint esik az olajos, hideg októberi eső, amikor kimegyünk a csarnokból. Elköszönünk, édesanyám lefelé indul, a föld alá, a legközelebbi mozgójárda felé, én pedig elindulok a legközelebbi légitaxi-állomás felé.

A bejegyzés trackback címe:
http://walled.trychydts.hu/index.php/2017/10/szombat-reggel/trackback/

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site