Az Országos Bajnokság a legjobb alkalom arra, ha az ember slamet szeretne hallgatni: le vannak válogatva a legjobbak, a verseny meg brutálisan kemény, így a legjobbak is a legjobbjukat nyújták. Ez volt a negyedik OB, amit néztem, a második, amit személyesen, de ennyire erős még soha nem volt a színvonal.

A moderátor megjegyezte, hogy ezen a versenyen mintha minden slammer mást hozna, mint amit megszokhattunk tőle. Ezt én is hasonlóképpen tapasztaltam: olyanokért üvöltöttem lelkesen, akik eddig soha nem nyújtottak olyan produkciót, ami nekem is tetszett volna. Azóta elkezdtem visszafelé is kipróbálni: visszanéztem Bárány Bence korábbi szerepléseit, nem én változtam meg, tényleg abszolút nem az én stílusom ez a koherens tartalommá nagyon nehezen összeálló formajáték, amit eddig nyújtott. Most viszont, hogy sokkal sűrűbb volt a szöveg tartalma, sokkal jobban megütöttek engem is a nagyon rutinosan előkapott verbális poénjai.

Mundig Márton előválogatós szövegét konkrétan nem is értettem. Most az első körös slamjétől nem bírtam abbahagyni a röhögést — a második fordulóban meg olyan keményen átment politikába, amire megint csak abszolút nem számítottam.

Trükkös dolog ez a slam. Van, amikor az ember csak néz, hogy miért tapsol kb. mindenki extatikusan, miközben én még egy egészen enyhe elragadtatottságot sem érzek, nem értem, miért röhögnek valamin, ami szerintem kicsit sem vicces vagy egyenesen kínos. És vannak pillanatok, nyilván elsősorban ezekért megyek, amikor csak találgatni tudom, hogy tud valaki ennyire felszabadultan, ügyesen, hatásosan írni és előadni magyarul, úgy, hogy három perce van összesen, úgy, hogy fogalma sincs, mit hozott magával a másik huszonöt versenyző, mint ahogy azt is nagyon nehéz kitalálni, hogy a közönség és a zsűri konkrétan mire fog gerjedni.

A zsűri már csak azért is nehéz dolog, mert számomra évek óta nyilvánvaló, hogy azért itt nem a konkrét produkció értékelése történik csak meg. Ha valaki már ismert és jó, az biztos előnnyel indul akkor is, ha a konkrét szövege gyengébb. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem lehet (viszonylag) ismeretlenként is óriásit villantani — csak ahhoz még keményebben kell teperni. De mivel a slamben alapból a zsűri is véletlenszerűen választott (egy OB-n nyilván fix a zsűritagok többsége: ötből csak két fő kerül ki a közönségből), ez is olyasmi, amit inkább csak meg kell szokni.

Saját favoritom, Szentléleky-Szabó Ágnes az előválogatós Nemzeti Párválasztó után megint olyan szöveget hozott, ami engem személy szerint nagyon megérintett, de a második körbe sajnos nem került be. (Ebben a versenyben amúgy szerintem ez az igazi díj. A verseny leginkább a dicsőségért szól, nem tudom, számít-e, hogy valaki ötödik vagy első — viszont a legjobb öt még egyszer szavazhat a Trafó jelentette prémium körülmények között, és ez azért nagyon nem mindegy.)

Amikor a végén az Eye of the tiger-re felállva tapsoljuk meg a győztest, Mészáros Pétert (akit idén én is imádtam), ugyanúgy elönt az endorfin, mint az elmúlt években.