Elkerített Város

Szívjuk magunba a slamet és szívunk is a slamért

Trychydts ||| 2017., szeptember 22., 23:49
Kategóriák: ,

Mostanában elég nagy dózisban szívom magamba a slam poetryt. Nemsokára megint jön az országos bajnokság, idén már az előválogatóra is benéztem, így már van is favoritom. Persze ő azért alighanem egy sötét ló, de én azért élveztem ezt a slamszöveget és én erre az előadóra nyomtam a gombot a közönségszavazáson:

De mivel ez még mindig nem volt elég, Nicoline-nal elnéztünk a havi Slampoetry Budapest klubba is. Ez volt az első alkalom, amikor nem első osztályú, válogatott árut fogyasztottunk, így azért egy kicsit nagyobb kihívás volt végighallgatni. Azért ilyenkor is van, ami kompenzáljon. Az már önmagában is hátborzongató, mennyire kemény egy ilyen verseny: szabályok a 3:15-ös időkorláton kívül egyáltalán nincsenek, se műfaji, se témamegkötés, kiáll a versenyző valamivel, amit gondolom, hosszú-hosszú idő alatt szenvedett ki magából, és akkor jobbnak kell lennie, mint tizenkilenc másik, hasonszőrű őrültnek. Ehhez azért kell bátorság, meg arc, meg gondolom, valamennyire technika is. Nem tegnap óta firkálgatok, de azért egy jobb szövegnél mindig elcsodálkozom, mennyi eleganciát, rugalmasságot és ötletet lehet ráterhelni a nyelvre.

Bár később panaszkodok majd a tudatmódosítókról is, megnyugtatásként annyit azért elárulnék, hogy szervezési szeren azért nincsen ott annyira ez a társaság: olyan slambulin még nem voltam, amelyik időben kezdődött volna. Ami engem azért több szempontból is hátrányosan érint. Egyrészt ugye nem szeretek “késni”, így ha egy rendezvényt hét órás kezdettel doboltatnak ki a kisbíróval, akkor 18:50-re akkor is ott vagyok, ha Nicoline is velem jön. Reálisan persze fél nyolc és háromnegyed nyolc között van a kezdés valamikor. A jogosnak tűnő kérdésre, hogy akkor miért kell nekünk olyan merevnek lenni és miért nem késünk mi is, szintén van tuti válaszom: mert a közönség nyolcvan százaléka egy ötperces időablakban zúdul rá a deréktörően és lábnyomorítóan kényelmetlen kerti székekre — ha tehát szeretnék diszkréten rendezkedni kicsinyt, hogy ne colstokként összehajtogatva kelljen végignyomorkolódnom azt a három órát, időben kell érkeznünk. Plusz még hideg is van.

Foghatnám a koromra is, de már 2000-ben, amikor a bölcsészkarra kerültem, akkor is zavart, mennyire magától értetődőn tudnak egyesek módosított tudatállapotban nagy nyilvánosság előtt létezni. Nicoline szerint csak egy vén trotty vagyok, igazán hagyhatnám, hogy úgy bulizzon a fiatalság, ahogy neki tetszik — de hát öreg vagyok már ahhoz, hogy megváltozzam, így mindig aggódom, vajon mi lesz, ha szerencsétlen krónikás a színpadon dobja ki a taccsot vagy kezd el támadó egércsordát hallucinálni.

Vannak aztán olyan slamhúzások, amikért sose rajongtam különösebben. Az egyik az, amikor valaki egyszer csak elkezd énekelni, és a dal szövege meg valamiféle idétlen kapcsolatban van a törzsszöveggel — a népdalokat súlyosbító körülményként tartom számon. Ugyancsak nehezen tolerálom, ha valaki arról slammel nekem, hogy ő hogy lett slammer vagy éppen most miért az. Nem tudom díjazni azt sem, ha valaki csak egy natúr prózát ad elő jobb ötlet hiányában.

Ettől függetlenül azért tegnap is elég sokan megcsiklandozták az agyamat. A verseny pedig megint brutális volt — de itt sokakra biztosan igaz, hogy a részvételre játszanak, nem a a győzelemre.

A bejegyzés trackback címe:
http://walled.trychydts.hu/index.php/2017/09/szivjuk-magunba-a-slamet-es-szivunk-is-a-slamert/trackback/

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site