Fin del juego

Trychydts | | | 2017., szeptember 29., 23:49 | | |

Szeretek búcsúzni. Persze ez így hülyeség: aki ismer, tudja, hogy én lelkem legmélyén egy brontoszaurusz vagyok, méghozzá a meghaladott paleontológiai elméletek szerint: imádok elfeküdni a mocsárban és élvezni az életet (és persze két agyam van). Ha valamitől, amit szerettem, el kell válnom, menetrendszerűen teper le a melankólia. Odavagyok az utazásért, de legkésőbb az indulás előtti napon az egyik sötét sarokból kivétel nélkül mindig előbújik a Reisefieber, és ott is liheg a nyakamban, amíg a gép fel nem száll vagy a kocsi be nem kanyarodik az első keresztutcán.

De ha már egyszer úgy adódik, hogy válni kell, akkor azért szeretem némi melegséggel vegyíteni. Ha munkahelyet váltok, mindig kerítek egy kis minifesztivált az esemény köré: főzök a kedvenc kollégáimnak, saját készítésű ajándékokat szórok szét, bejelölöm őket a Linkedinen. Az utolsó esténket a nyaralásainkon Nicoline-nel közösen igyekszünk minél emlékezetesebbé és romantikusabbá tenni. Amikor még sok haikut írtam, ismertem meg egy japán kifejezést: mono no aware — amennyire el lehet ezt dönteni, ebből belőlem több jutott az átlagnál.

Tangós pályafutásom lezárásában több vacak dolog is volt. Egyrészt nem kellett abbahagynom. Nem vesztettem el a lábam, nem helyeztek át Elefántcsontpartra, nem kaptam szélütést és nem tettem lovagi fogadalmat sem. Egyszerűen rájöttem, hogy nincsenek tovább éveim arra, hogy tovább küszködjek valami bizonytalan esélyű beteljesedés felé. Elegem lett a rengeteg visszautasításból, tudásban meg nem voltam képes egy bizonyos szint fölé tornázni magam. Vesztettem, és ezt el kellett fogadnom — ha nincs Balu, talán ki sem tudok tartani a döntésem mellett.

A másik, hogy nem sikerült végigcsinálnom a szokásos lezáró szertartásaimat. Senkivel sem sikerült olyan jóban lennem, hogy azt feltételezzem, érdekli, mi van velem. Nem mintha nem próbálkoztam volna, de a tangó egyáltalán nem magától értetődően segíti a szocializációt. Ráadásul hiányozni is nehéz másoknak: még ha rendszeresen táncol is az ember valakivel, akkor is az idő maximum öt-tíz százalékát töltik együtt a parketten A tanáraimról sem feltételezhettem, hogy nyitottak lennének akármilyen beszélgetésre. A kedvencemtől, aki egy igazi mentor volt, már hónapokkal ezelőtt el kellett köszönöm; amúgy meg ez a viszony Budapesten alapvetően a pénzről szól. Még akiknek tettem is egy-két apróbb szívességet korábban, az is simán átnézett rajtam minden olyan alkalommal, amikor nem azért találkoztunk, mert én készpénzt raktam le érte.

Azóta egyszer fordult elő, hogy valaki rákérdezett az okaimra. Megkértem két helyiérdekű tanáromat, hogy segítsenek valakinek odaajándékoznom a temesvári tangómaratonom belépőjét, és kíváncsiak lettek, miért teszek ekkora gesztust. A szokásos panelek után — a tangóban nem számít a technika, csak öleld meg a lányt és minden rendben lesz, te valójában jól táncoltál stb. — elmagyaráztam nekik, miért full kamu, amit mondanak és hogy én miért hagytam ott a bulit. Beígért válaszuk azóta is várat magára.

Úgyhogy a tangóbúcsúztató rituálém kimerült annyiban, hogy az utolsó milongámon az utolsó, iszonyatosan sikerült tandám után szép finoman letettem a rejtélyes olasz hölgyet a parkett szélére, az öltözőben beraktam a viszonylag új cipőmet a cipőszsákba, majd sértett cowboyként kilöktem az üvegezett bejárati ajtót, és némán belelovagoltam az éjszakába.

Meg mondjuk nem bántam. A szombat estéimet a feleségemmel töltöm, hétköznap sem kell a tangóhoz igazítanom a programjaimat, a milongák előtti, ólomnehéz stressz elmaradása pedig egyelőre bőven kárpótol az esetlegesen elmulasztott szép pillanatokért.

Nicoline kétségbeesett nyöszörgése pedig — „Akkor most ez lesz az új mániád????” –, amikor hazaállítok néhány kölyökrozsomákkal vagy egy ólomládányi használt atomreaktor-fűtőelemmel, édesen szadisztikus elégtételt jelent minden egyes alkalommal.