Elkerített Város

Azért nem mindegy, hová sétál az ember…

Trychydts ||| 2017., szeptember 13., 13:31

Ahogy ma a munkába gyalogoltam, eszembe jutott, nem volt azért olyan rossz, amikor három héttel ezelőtt még zadari óváros piacára kellett kijárnom újabb hozzávalókért.

Viszonylag korán kivakartam magam az ágyból, kicsit zone-outoltam a nappaliban, hátramra vettem a hátizskot és a talpam alá a tengerpartot. Néztem a hullámokat, élveztem a tenger illatát, közben járattam az agyam mindenfélén. Olyan harminc perc múlva már az Óváros hídján lépkedtem befelé, átkeltem a zebrán, átsétáltam a vaskos kapubolt alatt, jobbra fordultam és egy-két perc múlva már ott is voltam a piacon.

A zadari piacon az eladók sokkal pofátlanabbak, mint amit idehaza megszoktam, szóval elég hamar megtanultam pár szabályt. Előbb megkérdezi az ember, valami mennyibe kerül, utána maga szedi ki a dolgokat, darabra — úgy nagyjából már meg tudom becsülni a súlyát a dolgoknak. Utána az árus nekem háttal, soha nyugalomba nem kerülő kétkarú mérlegen leméri, amit veszek, és mond egy árat — ha az eddigieket jól csináltuk, akkor nem próbál meg átvágni. Vagy nem nagyon. Aki nem kooperál — csak szed, nem figyel arra, hogy mennyit kérek, azt ott kell hagyni. Úgyis utánunk szalad majd egy sokkal jobb ajánlattal.

Szőlőt rengeteget fogyasztottunk, két hétig szinte kizárólag azt ettünk reggelire, rendszerint egy kis helyi juh- vagy kecskesajttal. Imádtam az almákat is, a jabuka egyike azon kevés horvát szavaknak, amit sikerült elsajátítanom: pont elég édes, kellemesen savanykás, nem túl kemény, nem túl puha. Ezen kívül még azt vettem meg, ami éppen kellett a menühöz.

Utána mentem csak be a halpiacra. Két hét alatt elég sok mindent sikerült főznöm: csináltunk majonézes-halas piknikszendvicset makrélából, sütöttem egyben valamilyen finom ragadozó halat, illetve rántottam ki szardíniát előételnek. Első este összeütöttem egy rákos-fügés-csípős tésztát, és sütöttem pizzát — tintalhalas-kagylósat Nicoline-nek, magamnak pedig tintahalas-kagylós-apróhalasat. És végül, mikor a tintahalnál már bebizonyosodott, hogy tényleg megtanultam vajpuha lábasfejűt főzni, akkor vettem magamnak egy szép nagy tisztított polipot (tisztítatlan nem volt). Fél kiló polip elég egy polipmániás férfiembernek két jóízű étkezésre — fokhagymás-csípős paprikás fűszervajjat olvaszottam össze hozzá, és nagy mázlim volt, hogy ehhez sikerült valóban csípős paprikát vennem. (Magyar specialitás, magyarázta nekem a horvát árus németül, és én megálltam, hogy ne kacagjak az arcába.) Mindig körbecirkáltam vagy háromszor, mire kiválasztottam az árut — általában az árus iránt érzett szimpátiája alapján, mert a halakhoz sajnos egyáltalán nem rétek.

Záróakkordként a piac végében található pékségben vettem túrós bureket magamnak, és jabukás rétest a feleségemnek.

Hacsak tehettem, szintén gyalog mentem vissza — szépen lassan lettek ismerősek a part menti villák és házak. Egyszer buszra szálltam, de akkor Nicoline-nek kocsival kellett utánam jönnie: hiába jeleztem, a busz tovább hajtott velem Zadar külterületére.

A bejegyzés trackback címe:
http://walled.trychydts.hu/index.php/2017/09/azert-nem-mindegy-hova-setal-az-ember/trackback/

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site