Jelentem, a bicikliszerelés sem felejtődik el olyan könnyen. Talán azért, mert mivel egy mechanikus szerkezet, ha az ember egyszer megtanulta, hogy működik, akkor onnantól kezdve maga a gép szolgál emlékeztetőül. Simán megcsináltam a nagygenerált, a szerelőládámba bekészített kerékpár kézikönyvet is éppen csak elkezdtem lapozgatni, és már ettől eszembe jutott, hogyan kell használni a láncostort a kazettás racsni leszerelésekor.

Úgy látszik, itt azért az sem árt, ha az ember időként rápihen egy kicsit a dolgokra, mert olyasmi, ami régen borítékolható frusztrációval járt, most percek alatt megoldódott. Például már előre nyüszített a lelkem, amikor kezembe vettem a láncbontót, a láncszabás eddig sose ment simán — most meg némi piszkálás után simán összeraktam a két végét, kicsit igazgattam, megtekertem a kereket és máris képtelenség volt megmondani, hol volt a két vége korábban.

A hátsó váltómnak viszont alighanem annyi — egy menet, ami a bowdenfeszítő csavart tartotta, szerintem bekrepált. Mondjuk ez már benne volt a pakliban, a hátsó váltót még az előző bringámról szereltem át, az meg egy harmincöt éves német gép volt; szóval gondolom, már jócskán itt volt az ideje, hogy továbblépjen a következő életébe: mivel remekül megvoltunk együtt, kívánom neki, hogy lehessen albatrosz vagy Caterpillar márkájú markológép. Amúgy az idejét nem tudom megmondani, mikor váltottam utoljára, a városban konzisztensen single speed üzemmódban szoktam közlekedni, szóval az új váltó beszerzése sem olyan sürgős.

Hogy lássam, tényleg minden rendben van, lementem egy pár körre a sétálóutcába. Fantasztikus volt ismét egy ilyen jó magas bringán ülni, ami pont a jó nyomatékon megy, és alaposan megzsírozott kerekeken gurul. (Persze az a tudat sem semmi, hogy én raktam össze egy üres vázból és részben a régi bringámról leszerelt, részben újonnan vásárolt alkatrészekből.)

Holnap jár le a bérletem, de most egyelőre nem veszek újat.